Békés Megyei Népújság, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-13 / 241. szám

1990. október 13., szombat IRODALOM—MŰVÉSZET-ükÖRÖSTÁJ Lány, piros szoknyában, fehér blúzban A lány a villamos második kocsijában áll a peronon, mintha örök időktől fogva ottienne. Nem a lány arcát nézi. A blú­zát, a szoknyáját. A pipacspiros, apró virágokkal teleszórt, térd­középig érő szoknyát, s a kemé­nyített fehér Vászonblúzt. Emlé­kei közt kutat: miért érdekes ez a lány, ez a ruha?... Majdnem elvéti a megállót, ahol le kell szállnia. Nem néz a villamos után. Megy a geszte­nyés utcán végig. A lány arcát meg se nézte. Tudta, hogy szép. De hol látta már ezt a blúzt, ezt a szoknyát? O a másik kocsiban állt, s mégis szinte érezte, érzi a lányból, a ruhából áradó mező­tiszta nyárillatot. Talán Annamária? Talán az a nyár?... A gesztenyefák gyökerei ten­gerhullámosra görbítették a jár­dán az aszfaltot. A hullámok te­tején lépked. A zivatarra mély­kék tócsák emlékeznek. Lom­bok között tündérkedik a búcsú­zó nap. Hol van Annamária, a patak - nevetésű, a fecskekarcsú, a gye­rekkor?... Lépked a hullámokon. A piros szoknya, a fehér blúz elment a villamossal. Már ez a csoda is a múlté. Talán most találkoznak Annamáriával, most keresik helyüket, hogy be­soroljanak a soha-nem felejthe- tőkhöz... Lépked a hullámokon. Mint megannyi tenger a sok kicsi tó­csa. Birtalan Ferenc: Két tárca Egyre erősebben érzi a nyáril­latot. Annamária arca tükröző­dik a pocsolyákból, nő, megala- kosodik, fut a gesztenyés utcán, int: fusson ő is, és iramodna, de nem gyorsul a lába, csak néz a tünemény után, csak kiáltana: Annamária(!), de a fehér blúz, piros rakott szoknya lebukik egy távoli hullám mögé... Tud magyarul, Mr. Golding? — Az isteneteket — mondja majdnem hangosan, ahogy hát­rafordulva meglátja a vaddisz­nót a garázs előtt. — Jöjjön, uram, nyúzza! — szól rá a vadász. — Vadvacsorát akartak! Itt van, lehet nyúzni. — Ki akarta, te?! Ki akarta... — sipítozik a felesége. A kettéhasított állat véres- koszosán fekszik a betonon. Feje — orrával / egy műanyag vödörbe buktatva — a garázsaj­tót támasztja. A BMW nyitott csomagtartóval ásít. — Az isteneteket — ismétel­geti, ahogy elmegy mellettük, de hangosan csak szabadkozik. — Nem értek a nyúzáshoz... — ku­tyája morogva-farolva kerüli el a kiterített, darabjaiban is félel­metes vadat. A lakógyűlésen nem volt ott, de ahogy behallatszott, jó mu­latság lehetett, Székely him­nusszal, Akácos úttal. Az erdé­lyi himnuszt, ezek(!), bortól, whisky tői elérzékenyülten! — Az anyjukat! A pufajkák, a pisztolyok még a szekrények­ben, és erdélyi himnuszt éne­kelnek! A jó édesanyjukat! Tábortűz, vaddisznó, ma­gyarérzés... Annyi köze sincs ezekhez, mint Pilátusnak a eredőhöz, s most arra ítéltetett, hogy napon­ta lássa, hová, hogyan lopták szét ezt a nyomorult országot. Az újkegyelmesek, akik elfelej­tették, honnan jöttek, akik ko­csikra, villákra, vadászkalan­dokra cserélték a tisztességet, és most Székely himnuszt énekelnek az udvaron... Ha meghallják, hadd hallják...! Hát itt a vaddisznó! Nyúzzá­tok! Zabáljatok, a betyár hét­szentségit! Okosak vagytok, szépek. Jó lesz nektek a demok­rácia is, arról is leszeditek a sápot! Ide nem hallatszik föl a húsos csontért, a far-hátért szé- gyenkezők szipogása! Köpne, de nem teszi. Még most sem teszi... Kikerüli a vaddisznót. Ku­tyája a vödörig merészkedik. A vadász szemén látni, meg­dolgozta az alkohol. Nem érti ez, mit jelent, túllőni a célon. — Ki akarta, te!? Ki akarta... — gajdolja az asszony. Botra kéne tűzni a disznófe­jet — gondolja, ahogy elmegy mellettük —, tüzet gyújtani. — „Öld meg a malacot! Vágd el a torkát!” A legyek már gyülekeznek. Kezdődhetne a tánc... Csuta György: Híd Kiss Benedek: Gesztenyehullás . Zsebemben az év első gesztenyéje - boldognak lennem ennyi most elég. Vagy majdnem. Szedem, gyűjtöm sok-sok éve a babaarcú kreol gesztenyét. Más kavicsot zörget a zsebében, kulcsokat, pénzt vagy egyéb lomot. Én egy gesztenyével is beérem. Már ettől is - majdnem - boldog vagyok. Emberibb lesz általa a múlás. Még az elmúlás is emberibb. Gesztenyéim, kreol babaarcok: életünk hát így-úgy eltelik. így-úgy telik, nem ahogy gondoltam valamikor, míg virágban állt a gesztenyefa, és a harsány lombban ezer hangszer zsongott, muzsikált. így-úgy telik, s ha megáll az ember a fasorban, csak mint a kutya a törzs mellett: nézi szikkadt szemmel, mint fakul a lombök aranya. Ferdinandy Mihály könyve: Kun László Valóban szégyen (hála a tör­ténelemoktatásunknak), hogy alig tudunk valamit az Árpád- házi király(aink)ról. Pontosab­ban csak néhányról, akik a mar- xizáló terminológiával „hala­dók” voltak. De IV. vagy Kun Lászlóról a műveltebbek is csu­pán néhány közhelyes jelzőt tudnak mondani. Pedig már a jelzője, előneve is romantikus, regényes életutat feltételez. Mint maga a kor, a XIII. század is, amelyben élt. Vannak törté­nészek, akik szerint ekkor, a ta- tárdúlással történt az a tragédia, amely megtörte (először, de nem utoljára, mert a sorozat mindmáig tart) a magyarság életerőjét, expanzióját, amellyel már-már túlcsordult a Kárpát­medencén (Lengyelországban, Moldvában, Bukovinában, Bur- gerlandban, a Szerémségben te­lepültek magyar falvak, egyszó­val a gyepű erősödött, vastago­dott). IV. Bélát éppen azért tart­ják az egyik legnagyobb kirá­lyunknak, mert a tragédia után rendezni tudta a szétzilált soro­kat, úrrá lett a pusztuláson és a káoszon. Ám, ami utána jött, he­lyesebben, akik utána jöttek: az ifjan elhalt V. István, a tragikus sorsú IV. László, a tehetetlen III. Endre már a dekandenciát, a ha­nyatlást jelentették, s a folyamat végső soron az Árpád-ház kiha­lásához vezetett. Ferdinandy Mihály könyve olyan izgalmas, mint egy rémregény, vagy egy krimi. A tudós felkészültségű (több egyetemen tanított) szerző egy Lisszabonban talált magyar nyelvemléket fejt meg és dolgoz föl egyszerre szépírói és filoló­gus eszközökkel. Két portugál tudós barátja s a beszélgetésbe bekapcsolódó magyar festőnő segítségével nem csupán Márkus őrkanonok megviselt krónikáját olvassák, fejtik meg és fordítják portugál­ra, de szellemesen csevegnek az Árpád-ház, s egyáltalán a kö­zépkor történetéről is. Arról a középkorról, amelynek (ma már tudjuk, hogy igazságtalanul, té­vesen) „eposzi”, állandó jelzője a „sötét”. Feltehetően éppen azért ragadt rá ez a jelző, mert oly keveset tudunk róla. Benne van ebben persze az utókor gőg­je is, ámely kezdetlegesnek látja siratása ezt a leghosszabb történelmi korszakot. Pedig — s éppen er­ről szól ez a könyv — az emberi létezés, sors mindenkor tele volt talánnyal, megfejtendő és meg­fejthetetlen titokkal, lett légyen az illető király, vagy jobbágy. Mégis oka van, hogy a figyelem a királyokat jobban kitünteti, hiszen a történelmet — a vulgár marxista felfogással szemben —- mégiscsak ők „csinálták”. Mindenesetre cselekedeteik, ambícióik, sorsuk, kudarcaik — sikereik egy egészen dinasztia, következésképp egy ország éle­tét befolyásolták. Történetieden, de Ferdinan­dy könyve indokolja a kérdést: hogyan alakul a magyar história, ha IV. Lászlónak (két asszonya is volt) törvényes fia születik? De hiszen éppen ez a könyv tár­gya, ha úgy tetszik, ezt nyomoz­za a szerző. A filológia mellett szellemesen alkalmazza a (freu- di) pszichológia módszereit, sőt a genetikáét, a néprajzét, az összehasonlító nyelvészetet, a mitológiát, kultúrtörténetet is. A boldogtalan sorsú magyar király történetét európai kontextusba helyezi, abban elemzi. Nagyon is idő- és korszerű gondolatok­hoz, következtetésekhez jut el, anélkül, hogy erőltetett, didakti­kus lenne. A tömény historiku- mot, filológiát oldja a keret-tör­ténet, az, hogy maga a szerző is jelen van a történetben. Az olva­sóra is átragad az oknyomozó kíváncsiság, szenvedély, s nem csupán a címszereplő, de a szer­ző is személyes ismerősünkké válik. Sajnáljuk, szánjuk, s meg is szeretjük a két kultúra, két asszony közt vergődő, nagyon hivatott, tehetséges, de a körül­mények szorításában felőrlődő királyt és országát. Megelőzte a korát? Nem volt szinkronban azzal. Ferdinandy portréja egy vívódó emberé, s ez teszi kortár­sunkká IV. Lászlót, ez adja a történet (történelem) ma is hasz­nosítható tanulságait. Mert a mi korunk kihívásai sem másak, s nem kisebbek: dönteni kell Ke­let és Nyugat között. Azaz a tét ma is Európa, hogy megtalál- juk-e a helyünket benne, föl tu­dunk-e zárkózni hozzá. (Szépi­rodalmi K, Bp. 1989.) Horpácsi Sándor Arcok közelről Csuta György Gondoltam, túl nagy az az idő, amióta nem találkoztunk hosszasabb beszélgetésre Csuta György festőművésszel. Öt év, hajói számolom. A festő békési házában, a Tündér utca 1-ben jelöltük meg a randevút. A kapu­ban vár. Mintha tegnap lett volna, amikor alaptagságát meggratu­lálva az a fél évtized előtti „Ar­cok” készült. A lakás szép és megnyugtató. Jobban mondva: nyugalmas. Műhely és élettér a festő és családja számára. —Öt év van mögöttünk. Kér­dezed, milyen volt? Mi volt ben­ne? A nekem való életforma kia­lakítása. Persze, nem ment olyan egyértelműen a dolog. Kezdődött ott, hogy 1985-ben, amikor a Művészeti Alap tagja lettem, bemutatkozhattam a Békési Galériában. Supka Mag­dolna műtörténész nyitotta meg azt a tárlatot, és annyi szépet, jót mondott rólam, hogy belém .ütött a félsz: hogyan lehet ezt mind teljesíteni? Mert én úgy voltam vele, hogy amit mond, előlegezett elismerés csak. Köz­ben egyre nagyobb lett a nyüzs­gés a megye képzőművészeti életében, és nem éppen jó értel­műén. Ha csabaiakkal találkoz­tam, mesélték. Ki mit és hogyan, kire miért jár a mások rúdja, és az mit mond, hogyan üt vissza. No, nekem ez nem kellett. Ami­kor aztán 1986-ban az elképze­lések megváltozása miatt meg­szüntették a nyári dánfoki alko­tótábort, ami nagyon hozzám nőtt, akkor végleg azt mondtam: ennyi és nem több. Maradok ma­gamban és festek. Elvégre ez az életem. —Bejött? — Keményen ragaszkodva a tényékhez: igen! Az elmúlt öt év alatt rendszeresen ott vagyok a salgótarjáni országos rajzbien- nálén, az egri akvarellbiennálén, a szolnoki Triennálén, a Vásár­helyi Őszi Tárlaton satöbbi, mint meghívott. Most készülök a Hatvani Táblakép-biennáléra, kiállításom volt két éve Stutt­gartban, Hirlingenben (egy hó­napos úttal egybekötve, mint vendég), Tübingenben (ez is az akkori NSZK). Tagja vagyok a budapesti Koszta József galériá­nak, Olaszországba, Ausztriába vitték a képeimet; de sok ez már, nem is kellett Volna sorolnom. Még egyet azonban: november 15-én a békéscsabai képcsar­nokban lesz kiállításom. Ide a legújabb olajképeimet viszem. — Roppant nagy és termé­keny akvarellistának ismertek művészkörökben. Olaj? — Most olaj. Régóta izgat, hogyan vihetem át olajtechniká­ra az akvarell előnyeit. Amikor elkezdtem, elhatároztam, hogy kék és zöld az nincs. Rátaláltam a melegbamákra, sárgára, ok­kerre, ami itt van, itt él az alföld, a Körös-part színeiben. —Elégedett vagy? — Attól függ, mire kérdezel. Ha a csendet és a nyugalmat kérded, ami itthon körülvesz, igen. Ha azt, hogy nem minden világi zajt, hírt engedek közel magamhoz, akkor is. Ha az el­múlt öt év jó dolgait kérded: elé­gedett vagyok. Van honnan to­vább lépnem, és ez a legfonto­sabb. Sass Ervin-------,-----i. ^.................................................. C suta György: Csikó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents