Békés Megyei Népújság, 1990. szeptember (45. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-15 / 217. szám
KöröstájEXKLUZÍV Tegyék a térképre Luxemburgot A Súre folyó bal partján, a luxemburgi Echternach, a jobb part Németország Akkora, mint egy magyarországi megye, egyedül fővárosa mégis Nyugat-Európa számos jelentős pénzügyi, illetve politikai intézményének ad otthont. Hivatalos neve: Luxembourg Grand-Duché, azaz Luxemburgi Nagyhercegség. A térképen szerényen húzódik meg egy kis csücsökben, a nagy Németország, Franciaország és Belgium között; és ha az ember nem figyel eléggé, séta vagy autózás közben köny- nyen a másik államban találja magát. Az útlevél-ellenőrzés errefelé nem jellemző, az viszont annál inkább, hogy az itt élők nagyon büszkék nemzeti jellegükre, függetlenségükre, hősiességről tanúskodó egész történelmükre. „Mir woelle bleiwe mat mir sin” (Azok akarunk maradni, amik vagyunk.) — olvasható a főváros egyik XV. századi épületének homlokzatán. Luxemburg ezeréves múltjára és jelenére igaz ez a mattó; kis, de szorgalmas, öntudatos népe mindig arra törekedett, hogy sajátosságait és függetlenségét megőrizve tudjon együtt haladni a szomszédos nagy nemzetekkel, hogy hagyományaihoz hűen vállaljon részt az európai fejlődésben. A luxemburgiak nagyon büszkék a múltjukra — ezért bizony irigylésre méltóak —, különösen a történelmük során, századunkban például a két világháborúban az idegen elnyomókkal szemben (spanyol, francia, osztrák, porosz, német) tanúsított hősies ellenállásukra és az utóbbi száz évben megvalósított fejlődésre, gazdaságuk színvonalára és a jólétre. NYUGAT-EURÓPA ZSEBRE VAGJÁÍ A hivatalos mellett egy „becenevet” is kapott Luxemburg: „Petite Suisse”, Kis Svájc. Miért? Erre az utazó, akit lenyűgöz a táj szépsége, magától rájön: a hegyvidék, a csúcsok, a barlangok, az erdők, a patakok, a folyók harmóniája, varázsa, az alpesi hangulat nagyon hasonlít a svájci tájhoz. De ez csak az egyik ok, a másikról a helybeliek világosítottak fel: Luxemburgban is rengeteg a bank, ez az ország is a pénzvilág fontos központja. Hogy rendkívül gazdag és tehetős, azzal polgárai nem dicsekedtek el, annál intelligensebbek, s ez egyébként is nyilvánvaló. Vagy mégsem egészen az? Az emberekre, a városokra sokkal jellemzőbb a közvetlenség, a kötetlenség, a délies lezserség, olykor még a hanyagság, a rendetlenség is, mint az elegancia, az előkelőség, a túlzott fegyelem, alaposság. A luxemburgiak nagyon jól élnek és jobban szeretik magukat elengedni. mint agyonhajszolni, erejükön felül teljesíteni. Így történhet, hogy a gazdagság sem olyan feltűnő, egyáltalán nem hivalkodó; hogy az emberekben és a házaikban több a belső érték, mint a külsőségekben, a szemmel látható jelekben. Alighanem ezek a vonások szintén „tehetnek róla”, hogy ez a pici ország, melyet Nyugat-Európa földrajzilag „zsebre vág”, mégis olyan sok szempontból különbözik nagy szomszédaitól. Luxemburg 1839-ben nyerte el függetlenségét, és nem sokkal azután, hogy a függetlenség centenáriumát megünnepelték, 1940-ben Hitler hadait küldte ellene, hogy bekebelezze, de a nép ellenállt. A második világháború után semlegességét feladva a NATO-hoz csatlakozott. A körülbelül 850 ezer lakosú országnak ma mindössze 400 katonából álló önkéntes hadserege van, többségük a katonazenekarban „fújja”, vagy a .nagyhercegi palota előtti őrségben „díszeleg”. A történelmi öntudaton, a festői tájon és az életvidám, kiegyensúlyozott mentalitáson kívül van még valami, amiért a luxemburgiakat irigyelni lehet: ez a természetes soknyelvűség. A kisgyermektől az egyszerű öreg bácsiig mindenki három nyelven beszél; nemcsak érti, vagy töri a nyelvet, hanem tényleg tökéletesen beszéli a jellegzetes „luxem- burgisch”-t, a németet és a franciát. A luxemburgi nyelv egyesek szerint csak a német tájszólása, mások ezt kikérik maguknak és büszkén mondják, hogy nyelvük őskelta eredetű. A nyelvtörténeti vitát nem tudom eldönteni, tény viszont, hogy a „luxemburgisch” hasonlít a németre, de nagyon kell figyelni a németül beszélőnek, hogy megértse. Feltűnő, milyen sokan beszélnek angolul is, aminek okai valószínűleg a történelembe nyúlnak vissza. Mindkét háborúban az amerikai hadsereg segített a nácik legyőzésében, több gondosan ápolt katonai temető őrzi a hősi halottak emlékét. S az iskolákban az idegen nyelveket nemcsak tanítják, hanem valóban megtanítják. Talán egy anekdota játszik még szerepet az angol nyelv, illetve az amerikaiak iránti rakonszenv- ben. Állítólag Roosevelt elnöktől származik a mondás: „Pút Luxembourg on the map!” (Tegyék a térképre Luxemburgot!) így figyelmeztette a térképészeket, akik addig nem csináltak ügyet, hogy bejelöljék a parányi pontot Nyugat-Európa nagy államai közé. SZÍNHÁZ AZ EGÉSZ ECHTERNACH Az V. Európai Gyermek- színjátszó Találkozót a luxemburgi Echternachban rendezték meg július 14—29- ig. Ez az egész 'kisváros, a Súre folyó mentén (a túlsó part Németország és a hídon bárki oda-visszasétál- hat) valódi műemlék. A VII. században Szent Willibrord bencés barát (később püspök) alapította itt a Bene- dek-rendi apátságot, amit a XII. században bővítettek, és köré épült a későbbiekben a település. Az Észak és Nyugat hittérítőjének nevezett szerzetes teste a bazilika márványszarkofágjában pihen. Az egykori kolostoregyüttes“ ma egy líceumnak—ad otthont. (Az .egész országban összesen két gimnázium van, és ez az egyik. Egyetem egyáltalán nincs, a fiatalokat a környező államokban oktatják.) A tantermeken kívül jól megfér még a katonaság, a múzeum és az utazási iroda. A történelmi falak által körbezárt udvar a négyezer lakosú város legfőbb parkolóhelye; isoha korábban nem volt még példa arra, hogy elzárták volna a lakosság és a szépszámú turista előtt. Most ez történt: huszonhét ország kétszázötven gyermek- ke költözött be ide, hogy „színházat játsszon”, hogy a színház sajátos nyelvén érintkezzen egymással angol és orosz, spanyol és finn lány és fiú. A népek közötti összetartozás erejéből kóstolót adni már a gyerekeknek — ez az ötlet 1979-ből származik.„ Az Európa Tanács Kulturális Együttműködési Bizottsága akkor arról tárgyalt, hogyan lehetne olyan rendezvényt szervezni, amely ezt a célt szolgálná. A premier 1982-ben volt Belgiumban, hat ország részvételével. Két év múlva Svájcba tizenegy állam küldte el gyerekeit, * A Szent Willibrord bazilika és az egykori kolostor A papírbábokat és a -maszkokat az alkalmi paravánon egyből kipróbálták az „alkotók” Főpróba, avagy bábeli zűrzavar, mivel a refrént mindenki anyanyelvén fújja Törzsek találkozója a piactéren A jelmezes felvonulás a helybelieknek is tetszett 1986-ban Dániába már tizenöt. Bécs huszonhárom nemzetet fogadott két évvel ezelőtt, és most Luxemburgban huszonhét ország 12—14 évesei töltöttek együtt két szép hetet. Tíz magyar kisdiák is részt vett a találkozón, Budapestről, Debrecenből és Egerből jöttek. Békéscsaba küldöttsége azért kapott meghívást, mert a következő, a VI. Európai Gyermek- színjátszó Találkozót — a Békés Megyei Művelődési Központ és a Békéscsabai Tanítóképző Főiskola rendezi 1992-ben városunkban. A luxemburgi .szervező- gárda elég nagy fába vágta a fejszéjét, amikor ilyen óriási vendégseregnek igyekezett minden kívánságát teljesíteni. Az apróbb hiányosságokat, zökkenőket közvetlenségével feledtette Bernhard Thiel csapata, valamint a gyönyörű helyszín. A tartalomért, a műhelymunkáért két művészeti vezető felelt: a dán Bodil Larsen és az angol Paul Kaysermann. Színházi és pedagógus szakemberek — kiváló nemzetközi csapat — avatták be a gyerekeket a színházművészet rejtelmeibe. Bábokat, maszkokat készítettek, történeteket, játékokat írtak, találtak ki és álmodtak a színpadra, a pantomimmai ismerkedtek, zsonglőrködtek, táncoltak, énekeltek. Délelőttönként kötelező, délutánonként szabadon választható foglalkozások voltak, annyi megkötéssel, hogy mindenhol nemzetközi csoport jöjjön össze, és soha ne legyen többségben valamelyik nemzet. A kéthetes tábor, a közös munka eredménye a zárónap nagyszabású „finá- lé”-jában tükröződött, ahol minden „társulat” bemutatta a maga produkcióját. viszöntlatAsra, BÉKÉSCSABÁN! „Hidat építeni — korlátokat lerombolni” — ez volt a jelszó Luxemburgban, ahol egyértelműen a gyermek játszotta a főszerepet. A közös játék, a tanulás, az alkotás személyiségének gazdagítását szolgálta, érte történt. Felkészíteni az életre, segíteni abban, hogy magabiztos, sikeres, elégedett és boldog felnőttek lehessenek majd a társadalomban — nagy szavak ezek, de olyan emberektől, akik hivatásukat küldetésnek tekintik, meggyőzően hangzanak. — Beszélgetni egymással, kapcsolatot teremteni, dönteni, tehát élni tanítjuk a gyereket — mondta Bodil Larsen. — Nagyon fontos, hogy megértsenek és elfogadjanak másokat. S meggyőződésem, ha érzelmekkel közelítünk a rendkívül fogékony korosztályhoz, sokkal többet érünk el, mint ha egyszerűen tantárgyakat tanítunk ... A művészek, a tanárok, akikkel Echtemachban találkoztam — bár nagyon eltérő kulturális és oktatási háttérrel rendelkeztek —, egy tekintetben azonos nézeten voltak. Elmondták, mennyire fontos a mai zaklatott világban a művészeti nevelés, s hogy ezt nem lehet elég korán elkezdeni. Hogy a közös játékban a hit és a bizalom formálódik kicsikben és nagyokban, az a hit és az a bizalom, amely ugyancsak élni 'segít, mert erőt ad. Mozgalmas volt az a két luxemburgi hét, mozgalmas az egész nyár, ilyennek ígérkezik az őszünk is. Ügy búcsúztunk egymástól, hogy „Viszontlátásra, két év múlva Békéscsabán!”, s ez a búcsú kötelez. Niédzielsky Katalin ,Bye, bye, Echternach!” BüHiSEyalSlI«Avv ízjl a *%íü*•; 3*i sV;X*A^2 5T3Vr . 1- - ^: „': •
