Békés Megyei Népújság, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-11 / 188. szám
1990. augusztus 11-, szombat o KÖRÖSTÁJ BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Politikai sérelmek — anyagi kárpótlás Mennyit érnek az elveszett évek? Beszélgetés Kiss Gyula tárca nélküli miniszterrel a Kárpótlási Hivatal megalakulásáról A kenyér A közelmúltban kormányzati döntés született a törvénysértések okozta egyéni sérelmek, a politikai okokra visszavezethető következmények orvoslásáról. Aj előző kormány működésének utolsó szakaszában megtett tétova kezdőlépéseket felgyorsíthatja a Kárpótlási Hivatal létrehozása. A szeptember 1-jétől működő hivatal céljáról, feladatairól, munka- módszereiről Kiss Gyula tárca nélküli miniszterrel, a politikai rehabilitáció felügyelő kormányzati vezetőjével beszélgettünk. — Mindenekelőtt arra a kérdésre szeretnénk választ kapni, hogy milyen politikai igény hívta létre a Kárpótlási Hivatalt? — Egyáltalán a rehabilitációnak, a kárpótlásnak a politikái indoka: ahhoz, hogy Magyarországon véghezvihető legyen az a politikai rendszerváltás, amit az Antall-kormány fölvállalt, előfeltétel a múlt politikai sérelmeinek orvoslása. Alapvető igazságértékek húzódnak még mindig feszültségként a mélyben kezeletlenül. S ilyen politikai múltra nem lehet ráépíteni egy gyökeres rendszerváltást, ami pedig célunkat képezi. Ahhoz ezt a politikai múltat kezelni kell. Ebben a koncepcióban jelenik meg, ebbe a törekvésbe ágyazódik a politikai rehabilitáció. Ami a jelen esetben nem jelent mást, mint a politikai meggyőződésük miatt sérelmet szenvedettek anyagi kárpótlását. Mégpedig ez a kor jogilag is pontosan behatárolható. Azok sérelmeinek rehabilitálásáról van szó, akiket személyi szabadságukban jogtalanul korlátoztak, s emiatt anyagi hátrányt szenvedtek. Rendszerváltás és igazságtétel — Ennek szervezettebb formában történő kezelésére hivatott a Kárpótlási Hivatal? — Igen. A Kárpótlási Hivatalt a kormány hozta létre. Maga a név jogilag nem túl szakszerű, mert nem fedi pontosan azt a tevékenységet, amit felvállalt. Tulajdonképpen kártérítési vagy kártalanítási hivatalnak kellene nevezni, mégis a kárpótlás elnevezés mellett döntöttünk, felezvén azt, hogy itt nem valamiféle teljes lcártalanításról van szó, inkább gesztus értékű, anyagi jellegű rehabilitációról. — Mi a rehabilitációs döntés alapelve? — A személyes szabadságot sértő fogvatartás időtartama alatt kieső jövedelmet hivatott pótolni az egyszeri kárpótlási összeg. De ezenkívül más formában is megjelenik, például társadalmi biztosítási juttatás kiegészítéseként — gondolok itt arra a bizonyos ötszáz forintra, ami az eltöltött idő arányában nő 250, illetve 200 forinttal, meghatározott időhatáron túl. Ebbe az intézményrendszerbe illeszkedik a fogvatartás idejének szolgálati időként történő elismerése is. Ezeknek az intézkedéseknek egy része már az előző kormány nevéhez fűződik, azonban ebben a tevékenységében egyfajta állandó lépéskényszer volt a jellemző. Mindig csak egy részterületet szabályozott. Mi most úgy gondoljuk, hogy politikamentesen, egységes elvek alapján az egész kérdéskört kezelni kell. Egyéni kérelem alapjárv — A Kárpótlási Hivatal milyen módszer szerint végzi a-munkát, hivatalból vagy döntően egyéni kérelmek alapján jár el? — Azt a kérdést, hogy milyen sérelmek után kik kaphatnak kárpótlást, a megalkotandó kárpótlási törvényben kell rendezni. Ehhez képest működik a Kárpótlási Hivatal, mint új, országos hatáskörű államigazgatási szerv; szervezetileg a tárca nélküli miniszter, jelen esetben az én felügyeletem alatt, ötvenfős apparátussal működő szervezetről van szó, amelynek élén az elnök áll. A hivatal a Belügyminisztérium épületében van, a minisztérium technikáját használja a munka végzéséhez. Munkáját a sérelmet szenvedettek kérelmei alapján végzi, ezeket a kérelmeket bírálja el a Kárpótlási Hivatal. Tehát konkrét kérelemre indul meg az eljárás és megy végig azon a procedúrán, amelynek eredményeként megállapítható a kárpótlás összege. — Államigazgatási szervről lévén Szó, kapnak-e valamiféle betekintést, netán beleszólási jogot a politikai rehabilitáció ügyét felkaroló különböző társadalmi szervek? — Ez valóban lényeges kérdés. A hivatal mellett, szándékaink szerint, föl kívánunk állítani egy társadalmi bizottságot. Ez a társadalmi bizottság a sérelmet szenvedetteket tömörítő szervezetek által delegált tagokból állna. Jejenleg konzultálnak, hogy •-milyen elvek alapján álljon föl ez a bizottság, hogy miként tudnánk bekapcsolni magukat a sérelmet szenvedetteket is. — Ez a párbeszéd, feltételezem, ma sem mentes a szenvedélyektől. Hiszen a kárpótlásra szánható költségvetési keret < mindenképpen szűk ahhoz, hogy a sérelmet szenvedők teljes kártalanítást kapjanak. — A rehabilitáció korlátozza, hogy mit bír el jelenleg az államháztartás. Ez nyilván az összegeket is meghatározza, de ami természetesen a kérelmek számától is függ. — A Kárpótlási Hivatal majdani gyakorlatában mennyit ér egy elvesztett év? Habár tudjuk, hogy ezt forintban aligha lehet kifejezni. Igazodik-e a kárpótlás az egyéni kereseti lehetőségekhez vagy pedig egy társadalmi átlagot vesznek alapul? — Igyekszünk objektív módon meghatározni ezt, ellenkező esetben teljesen kezelhetetlenné válna a probléma. Jelen pillanatban komolytalan lenne konkrét összeget mondani. Az azonban biztos: amikor dönteni kell, alapvetően a kiesett jövedelmet igyekszünk kárpótlás címén nyújtani mindazoknak, akik meghatározott időtartamra elestek a jövedelemszerzéstől. * Bizonyítékok kellenek 0 — Kell-e dokumentálni, hogyan kell bizonyítani a kérelmezőnek az elszenvedett sérelmet? Be kell-e szerezni például az ítéletmásolatot? — A jogsérelmet bizonyítani kell. A bizonyítást a kérelmezőnek csatolnia kell a kérelemhez. Ebben az esetben nem lesz különösebb gondja a hivatalnak. Ellenkező esetben a magyar jogrendben ismert szabad bizonyítási rendszer szabályai szerint járnak el. Tehát az okiraton kívül bármely más módon is bizonyítható a kérelmező sérelme, jogosultsága. Azt hiszem, természetes dolog, hogy a döntéshez, a határozathoz bizonyítékra mindenképpen szükség van. — Kell-e várni a kérelem benyújtásával a hivatal formális megalakulásáig, szeptember 1-ig? S mit tanácsol a miniszter a vidék lakosságának? Kaphatnak-e ügyükben lakóhelyükhöz közel is tanácsot? — Ne várjanak! Már azért sem mondhatnám ezt, mert jelen pillanatban is több mint 170 ezer kérelmet tartunk nyilván a Belügyminisztérium igazgatási osztályának rehabilitációs alosztályán. Jelen pillanatban is érkeznek ilyen kérelmek, melyeket már iktatnak, rendszereznek, tehát előkészítenek a későbbi elbírálásra. Ami a vidéki lakosságot illeti, számunkra is fontos, hogy a hivatalról tudjanak az országban. Jelen pillanatban azonban nem áll a szervezettségnek azon a szintjén, hogy vidéken is fogadhatná á kérelmezőket. Csak most történik meg a hivatal vezetőjének a kinevezése, s ezt követően épül ki szervezeti értelemben is a hivatal. Azt azonban indokoltnak tartom, hogy a Kárpótlársi Hivatallal összefüggő információkhoz a politikai meggyőződésük miatt sérelmet szenvedett állampolgárok mind a fővárosban, mind vidéken, hozzájussanak. Bodnár Lajos BJgyik legdrágább szó az emberiség életében a kenyér. Minden nép nyelvében ismerős. Kenyér, víz és levegő, ez a három nélkülözhetetlen útitárs, amely kíséri az embert élete útján... Csak az ember tudja a kenyeret. ezt a csodálatos élettáplálékot előállítani- Vajon milyen íze lehetett az első falat kenyérnek, amelyet először ízlelt meg az ember? Azóta nem tud ellenni nélküle. Már az ókorban, a nagy világváros, Róma utcáin fel- mqrajlott a tömeg kiáltása: „Panem et circenses”, ami magyarul ezt jelenti: Kenyeret és cirkuszt! A mi korunkban pedig, a technika szédületes vívmányai idején, egyre erősebben tör fel az óhaj a több és jobb kenyér után . .. ötven évvel ezelőtt Reményik Sándor, Erdély egyik kiváló költője, a kenyérrel kapcsolatos megrázó költeményét így kezdte: „Változtasd a köveket kenyerekké! Nem a Sátán szól, milliók zokogják. Egyetlen jajkiáltás a vjlág. Egyetlenegy roppant fenyegetés.” ... Letagadhatatlan tény, hogy emberi sorsokat jelöl meg, kinek milyen és mennyi kenyér jut •.. Verejtékkel sózott-e, vagy mások verejtéke árán élvezett kenyér-e, áldott, vagy átkozott kenyér-e, szeretet áltál juttatott kenvér-e, vagy kegye- lemkenyér-e? Országok vezetői díszt! - nyérjain, vagy egyszerű dolgozók táskáiban, egyformán nélkülözhetetlen a kenyér! A kenyér ugyanis egyetemes élettápláló erő!... A második világháború halálpoklában, az orosz harctéren, én is ott voltam. Még ma is megremegek, amikor visszagondolok arra a kétségbeejtő napra, amikor eev nagy harc után mi, a még életben maradtak megettük az utolsó falat kenyeret ... A kenyér utáni éhség, és az éhen halás fenyegető réme felsötétlett, és összeszo-- rította szívünket... Az emberiség történelme folyamán és a világirodalomban sok éhségtragédiáról olvashatunk, amelyek mind drámai feszültséggel kiáltják bele az emberek szívébe a kenyér sorsdöntő jelentőségét az emberi életben. De se a világtörténelemben, Se a világirodalomban nem olvasható olyan lélegzetelállító éhségborzalom, mint amilyen Kr. e. 587-ben volt Jeruzsálem ostromlása idején! Az akkori világbirodalom. Babilónia hatalmas hadserege, kiéheztetés végett, körülzárta a várost. Az éhség kegyetlen ' tettre kényszerítette az éhezőket... Hiteles adat szerint: „az irgalmas anyák kezei megfőzték gyermeke’ket, hogy azok táplálékul legyenek a népnek.” -.. Pedig ugye azok az édesanyák r.em valami felelőtlen, könnyelmű vagy kőszívű anyák voltak ... Hanem azt olvashatjuk róluk, hogy „irgalmas anyák” voltak!... Még rágondolni is szinte észbontó: saját gyermekeiket megfőzni és megenni!!! Barátom, neked, akinek itt, a mi szép hazánkban, Magyarországon a mi időnkben megvan a mindennapi kenyered, éspedig bőséggel megvan, nagyon vigyázz és nagyon becsülj meg minden falat kenyeret. Tanuljon meg minden ember bővöl- ködni! Mert bővölködni is tudni kell! Bővölködjünk okosan, takarékosan, mér- sékletesen és fegyelmezettenFáj az ember szíve, amikor az utcán gyakran, mint valami szemetet, eldobott kenyeret lát, vagy kukákba dobott nagy darab kenyeret... Egv öreg ember mondotta, hogy ó a kukákból kiszedett kenyérrel csaknem kétmázsásra hizlalta meg malackáját! Hallottam, hogy az egyik falu utcáján ment egv ember. Egvszercsak lehajolt és felvett a földről egy odadobott, nagy karéj kenyere*.. . Felvette, lefújta róla a port, azután megcsókolta é? úgy tette tarisznyájába. Jó néhány évtizeddel ezelőtt én is láttam, hogy édesanyák és hitvestársak szinte valami szent ihletéssel, szertartásosan dagasztották és sütötték a búbos kemencékben a drága magvar búzalisztből a kenyeret- Tudták és érezték, hogy ők eszközök az élet fenntartásában ... Jól tudták ... Legyenek áldottak haló poraikban is... Az eevmást kenyérrel megajándékozó szeretet megható szód példáját írja le kiváló elbeszélő írónk: Móra Ferenc- „Mindennapi kenyér” c. elbeszélésében elmen dia, hogy az egvik gazdag asszonynak mint gyermek dolgozott. A végzett munkájáért kapott tőle egy nagv karéj fehér kenyeret. Bár nagvon éhes volt, nem ette meg. hanem hazavitte édesanyjának ... Az édesanyja se ette meg. hanem a munkába menő édesapa tarisznyájába tette... Az édesapa pedig, amikor este hazaérkezett a munkából, visszahozta ugyanazt a karéi fehér kenyeret, mint .madárlátta kenyeret” akisfiának •.. Íme, a szeretet továbbadó művészetének magas foka!... Ezt. kellene nagvon iói és mielőbb megtanulni minden embernek a másik ember javára ... Akkor szebb lenne az élet! fi. I. A kitelepítés bűntett volt... Ján Mlynárik történész a németek és magyarok háború utáni elűzéséről Az események forgatagában talán nem is tudatosítottuk, hogy a Szövetségi Gyűlés kamarainak 4. együttes ülésén, számunkra, csehszlovákiai magyarok számára egy alapvetően fontos kijelentés hangzott el, mégpedig egy szlovák képviselő ajkáról. Mindjárt az ülés elején kért szót dr. Ján Mlynárik történész, a Nemzetek Kamarájának képviselője. Felszólalásában a többi közt kijelentette: „A háború után bűntettet követtek el1 a kárpáti és a szu- détanémetek ellen, akiket a mi gestapizmisunk űzött el innen. Erőszakot követtek el a magyarokkal szemben is. Követelem, hogy érvénytelenítsük azokat az elnöki rendeleteket ebből az időszakból* amelyek mindennek törvényes alapot adtak, s mindezt lehetővé tették. Ilyen tehertétellel nem mehetünk Európába. Legközelebbi nyugati szomszédaink világos választ várnak tőlünk!” Tudtommal 1945 után csehszlovák alkotmányos tényező részéről a Parlament ülésén még nem hangzott el ilyen értelmű kijelentés. Dr. Ján Mlynárikről még el kell mondanunk, hogy az 1960-as évek végén a prágai színművészeti akadémia docenseként történelmet adott elő, ahonnan a katonai megszállással szemben tanúsított elutasító magatartása miatt elbocsátották. Hat évig a nemzeti színház díszletezőmunkásaként, továbi hat éven át pedig a Slávia kávéház kazánfűtőiéként kereste kenyerét, majd tizenhárom hónapra a hírhedt ruzynei fegyházba zárják, s ezután kiutasítják Nyugat-Németországba. — Mindez valójában a rendszer bosszúja volt azért, mert szembeszegültem vele, mert Václav Havel után, Dominik Tatárkával együtt a Charta ’77 első aláírói közé tartoztam, s kidolgoztam a csehszlovákiai néznetek kitelepítése történetének téziseit, felelősségre vonva azokat az embereket, illetve politikusokat, akik ezt a bűntettet elkövették! — válaszolta kérdésemre a neves szlovák történész, majd így folytatta: — Mert én bűntettnek tekintem azok erőszakos kitelepítését és vagyonuk elkobzását, akik nyolc évszázadon át itt éltek. Ezeket az embereket a kiűzetés első szakaszában megkinozták, sokukat a halálba hajszolták, vagy megölték. A szudétanémetek eddigi kutatásai szerint az erőszakos kitelepítés során vagy következtében 140 ezer ember halt meg. — Engedje meg. hogy megkérdezzem; Milyen indíték ösztönözte önt e kérdés kutatására? — Ez a kérdés azért foglalkoztatott, mert a modern csehszlovák történelem kutatója vagyok, s véleményem szerint mindaz a rossz, ami Csehszlovákiát 1945 után érte, nem 1948-cal, a kommunista hatalomátvétellel, hanem éppen ezzel az embertelen aktussal, az embereknek otthonukból való kiűzetésével kezdődött. — Vannak-e személyes élményei, emlékei e sötét évekből? — Én Füleken születtem, majd a felső-nógrádi Zelenén éltem, s ott kerültem kapcsolatba ezekkel az eseményekkel, méghozzá úgymond, családon belül. Egy füleki magyar hentescsalád vőlegényt keresett lányuk száméra, s eljöttek Zelenébe is, s az én akkor húszéves bátyámra esett a választásuk. E furcsa „kézfogó” oka az volt, hogy szlovák— magyar vegyesházasság esetében nem telepítették ki őket. Ám. miután a kitelepítések megszűntek, valahogy elhalványult a család érdeklődése bátyám iránt, aki. mivel fülig szerelmes volt a szép menyasszonyjelöltbe, nehezen viselte ezt a változást... Unokanővérem viszont Mazár Sándor losonci ügyvédhez ment férjhez, akit ugyancsak kitelepítettek. Ezekre a részletekre azért emlékszem, mert tudtam, hogy a kitelepítést ezek az emberek nagyon nehezen viselték. Emlékszem például arra, hogy Losoncon egy drótkerítéssel körülhatárolt térre hajtották őket, s az utcákat sepertették velük. — Ez a kérdés is a csehszlovák történetírás fehér foltja közé tartozik. A közvélemény, s különösen a fiatalabb nemzedékek alig tudnak valamit ezekről az eseményekről. Pedig, véleményem. szerint, a múlt ismerete, tényszerű feltárása, a „tabutémák” higgadt megvitatása erősíthetné Csehszlovákia nemzeteinek és nemzeti kisebbségeinek összetartását ... — Egyetértek önnel. Ezeket a kérdéseket nem lehet továbbra is elhallgatni. Mi, s erről Václav Havel elnök is beszélt, új demokratikus! államot építünk, s ez az állam nem épülhet a múlt bűneire. Ezeket az embereket állami intézkedésekkel, elnöki dekrétumokkal sújtották, tehát e döntések alkotmányos tényezőktől, szervektől eredtek. Ezért el kell határolnunk magunkat mindettől, s világosan megmondani: miről is volt szó akkor! S így, tiszta lappal, mindenféle embertelen elem nélkül lássunk hozzá az építéshez. — A parlament ülésén, az ön felfogásával ellentétes vélemény is elhangzott a szónoki emelvényről, sőt, az ön fel- ' szólalását párhuzamba hozták a magyar Országgyűlés bizonyos állásfoglalásával... — Az „összefüggés” abban van, hogy Olga Pavuková képviselőnő nem tud arról, hogy 1945. után a csehszlovákiai magyarokkal szemben erőszakcselekményekre került sor. Felszólalásomat úgy értelmezte, hogy én, azt követelem, kérjünk bocsánatot a magyar államtól. Ez képtelenség, hiszen én egy konkrét kérdésről beszéltem. Puvaková képviselőnő kifejtette még, hogy a magyar parlament! a,trianoni döntés ellen tiltakozott, s ez ellen' a csehszlovák kormány nem tett semmit. Véleményem szerint ez nem a csehszlovák kormány ügye. Ez egy szuverén parlament, egy független állam, azaz a magyar állam ügye« S ha az állam az 1920. évi szerződésre a maga módján tekint, ez kizárólag az ő dolga. Mi, mint alkotmányos tényezők, nem kívánhatjuk más államok képviselőitől, hogy a mi óhajaink szerint cselekedjenek. Meggyőződésem, hogy a cséhszlovák—magyar kapcsolatok rendezésének járható útja a kölcsönös vélemény- csere, a tolerancia és a tájékozottság. Ügy látom viszont, hogy a Szlovák Nemzeti Párt képviselői a hasznos és megértésre épülő együttműködés helyett inkább konfrontációs célokat követnek. Somogyi Mátyás
