Békés Megyei Népújság, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-07 / 184. szám
19>0. augusztus T^Jtedd R múlt század példaembere Kétszáz éve született Kölcsey Ferenc A legnagyobb magyar nevezetet Széchenyi István kapta meg. de illethetné ugyanez Kölcsey Ferencet is. S folytathatnánk tovább a sort, hiszen a reformkor nemzedékei a magyarság önismeretének és öntudatának máig ható mintái. S mind- annyiuk közül a legelső ideál. a múlt század igazi, folt- talan példaembere: Kölcsey Ferenc. Ha van két-három magyar költő, akitől mindenki tud idézni legalább néhány strófát, közülük Kölcsey az egyik. Hiszen nemzeti Himnuszunkat ő írta. Nem nemzeti himnusznak ugyan, de talán éppen azért oly maradandó. hiszen remekmű. S valamiképpen tükrözi azt az eszmeiséget és feladatvállalást is, amelyet szerzője e mű megírása után évekkel a közélet porondján vállalt. A kettő szorosan összefügg: Kölcsey nélkül a Himnusz nem lenne az. ami, s a Himnusznak is kisebb volna jelentésköre. ha Kölcseynek egész életműve nem állna mögötte. Több mint másfél száz esztendő lepergett a költő halála óta, de a költő, a gondolkodó, a politikus fénye nem fakult. S ma, a kétszá- zadik születésnap tájékán legalább annyira időszerű, mint volt alkotó esztendeiben. Időszerű akkor is, ha erről csak kevesen és keveset tudnak, s ia többség esetleg úgy véli, hogy inkább csak kegyeleti aktusról van szó, a kötelező emlékezésről. Ha szükséges, legyünk ke- gyeletsértőek is akár, de soha ne öncélúan. S Kölcsey Ferenc esetében nem őt sértenénk meg, csupáncsak önmagunkról állíthatnánk ki szegénységi bizonyítványt. Sértésekhez, hántásokhoz, értetlenséghez. kirekesztéshez különben is életében annyiszor volt balsors adta szerencséje, hogy az utókor közönye ehhez képest csak szúnyogdöngicsélés. De hát miért van akkor, hogy bár rögzítjük magunkban a nagy magyarok sorában az ő nevét, e névhez alig tapad konkrét ismeret, személyes élmény? Az időbeli távolság tenné? S az, hogy viszonylag korán meghalt s az ő igazi korszakának, a reformkornak a leglángolóbb évtizedét, az ezernyolcszáznegyvenes éveket már nem élhette meg, nem dolgozhatta végig? S az újabb legnagyobbak elhomályosították az ő nevét? Valami indokoltsága ezeknek a szempontoknak is lehet. de végül is féligazságok csak. Vagy talán az volna az igazi magyarázat, hogy .Kölcsey stílusa, az érett művész kifejlett romantikája eléggé idegen a mai olvasótól. aki se pátoszt, se lángoló érzelmet nem kíván. Valami indokoltsága ennek is lehetne. A legfőbb ok, úgy gondolom én, mégiscsak az, hogy Kölcsey rólunk beszél, magyarokról. hogy hatalmas és bízvást egyetemesnek és korszerűnek nevezhető műveltségének birtokában gondolkodik mind a végső, mind a néphez és korhoz kötött igazságokról, s e gondolatok bonyolult és mégis áttetsző hálójában látja önmagát és lát bennünket is, egyedenként s a magyarság tagjaiként is. Kölcsey műve arra kényszerít bennünket, hogy szembesüljünk igazságaival, hogy megpróbáljuk az ő gondolkodói és erkölcsi szintjére feltornászni magunkat, s bár e feladatot okkal érezhetjük lehetetlennek. a megfutamodás, amit rendre választunk, mégiscsak gyávaságból és gyengeségből fakad. S ha valamennyit mégiscsak felérünk és megértünk mindabból, amit ő képviselt azt kell csüggedően belátnunk, hogy a magyar világ milyen irgalmatlanul keveset változott az akkori idők óta. Ha Kölcsey később élt volna, ha ma élne, ugyanaz a gyanakvás és gáncsoskodás venné körül — talán még családja körében is. s ha' ma kéne egyetlen szemébe néznünk, bizony sütne, égetne az, hogy szégyenkezve fordulnánk, el. S ő ránk szólna, hogy emeljük csak fel a fejünket, nézzünk szembe a tényekkel, nézzünk szembe az igazsággal, és: cselekedjünk. Nem hebehurgyán, hanem célszerűen. a haza és a haladás szolgálatában. S ez a szolgálat nem egyik vagy másik féligazság hirdetését és követelését jelenti csupán. Kölcsey Ferenc hagyományban és újításban, nemzetben és Európában, magas kultúrában és népművészetben gondolkozott egyszerre, őse volt minden leendő népiesnek és minden leendő urbánusnak, de oly módon, hogy tudta és mívelte az egyetlen igazságot, amely nem megoszt, hanem egyetlen ügy érdekében egyesít, s patriótává nemesít minden hasznos érzelmet és gondolatot. -Nem szembeállító. hanem egyeztető-ki- egvenlítő tehát Kölcsey gondolkodásmódja, s ebből következik alkotásainak és politikai cselekedeteinek minden lényegi ismérve. „Hazát kell nektek is teremteni!” — írta 1848-ban Petőfi Sándor, de ezt cselekedte Kölcsey is, s azóta is, nemzedékről nemzedékre hagyományozó- dik a máig elvégezetlen, s így talán már végleg elvé- gezhetetlennek gondolt feladat. Kölcsey példája, s a többi ‘ legnagyobb magyar példája azonban azt bizonyítja, hogy nincs elvégezhetet- len feladat, csak szerencsétlen korok és gyenge emberek. letorkollt nemzedékek vannak, s egy nemzet helyett az egyetlen ember kimondhatja ugyan az igazságot ám uralkodóvá is tenni azt. nem lehet képes. Ahhoz a nemzet egészének tevékeny munkálkodása szükségeltetik. Ennek az országnak tízmillió Kölcsey-tanít- vány lehet igazán a segítségére! Vasy Géza * Embervallás . Most, hogy újra élettere lesz a hitoktatásnak, őrömmel tölt el, de ugyanilyen fontosnak tartanám, hogy ne csak Istenről prédikáljunk az ifjabb nemzedékeknek, hanem az emberről is legyenek párbeszédeink. Olykor az az érzésem, hogy az ember azért alkotta meg az Istent, hogy elterelje önmagáról a figyelmet. Ancsel Évát huszadik századi embervallás-alapítónak vélem, aki szüntelenül az embert keresi, őt magyarázza, őt próbálja megfejteni, megérteni: Ezt a szorongatott, esendő lényt, aki nem átallja faggatni az eget, az időt, a végtelent, az isteneket. Közelről nézi őket, olyan közelről, hogy érezni a szemek rebbehését, zavart pillantásait, a sóhajokat, az izgalomtól szaporább lélegzetet. „Valamikor szerettem volna írni egy könyvet, amelyben egyetlen lélegzetvétellel elmondom, hogy mit gondolok az emberről, de nem sikerült. Azt hiszem, ebből a kudarcból születtek bekezdéseim” — vallja új kötetében a Száznyolcvankét új bekezdés az emberről címűben, amelyet a Százkilencvennégy bekezdés ... előzött meg. Lehetséges egy lélegzetvétellel -elmondani, mi végre van az ember, mi a fájdalma, mi pusztítja, mi tartja életben, miféle hitek és remények segítik a túlélésben? Aligha! Az emberről évezredek óta regélnek, gondolkodnak, mégis milyen keveset tudunk magunkról, a másikról, s a többiekről. Minden bizonnyal ennek a kevés tudásnak is szerepe van abban, hogy szüntelenül keressük a helyünket, hogy tele vagyunk szorongással, hagy nem értjük, félreértjük a másikat, hogy igazán még a mozdulatok jelentését sem ismerjük, a szavakat még kevésbé. Pedig ha nem fogunk többet tudni önmagunkról és másokról, nem leszünk képesek váltoatatni az életünkön, uralkodni viszonyainkon, továbbra is tűrnünk kell, hogy mások határozzák meg sorsunkat, és tereljenek bennünket különböző utakra. Gyakran tapasztalom, hogy az ember megismerésének mennyire gátat szab a magabiztosság. Sokan vannak, akik azt hiszik; ők mindenkit ismernek, mindenkit kiszámíthatónak tartanak, nekik nem okozhat senki meglepetést. Rettenetesen emberi ez a gőgösség! Nem hajlandó elismerni a megismerés korlátáit, a valóság és az ember sokszínűségét, kimeríthetetlenségét. A magabiztos ember azt is elfelejti, hogy amit közvetlenül lát, az többnyire nem esik egybe a dolgok és a szereplők tényleges természetével. A gőgös emberről is van mondandója Ancsel Évának: „A gőgös embertől ne félj! Nem féltékeny és nem irigy: össze sem méri magát másokkal”. Korunkban rendkívül aktuálisnak találom ezt a bekezdését: „Béklyóktól megszabadulni jó, de ha nem megy, meg kell tanulni szabadnak lenni béklyók között”. De képes-e erre a szabadságától hosszú ideig megfosztott ember? Mi a szabadság másfajta hiányától is szenvedtünk. Nemcsak a következmények feletti uralmunkat vesztettük el, számunkra a nem-cselekvés szabadsága is hiányzott. Élhet-e az ember szabadon eszmei, lelki, anyagi védettség híján, egyedül, a társulni-tudás képességeitől megfosztva? „Az élet semmit sem titkol el olyan eredményesen, mint azt, amiért élni mégiscsak érdemes. De meg kell sérteni a titkát, át kell törni a biztonsági zárakon, és akkor már bosszút is állhat — elkésett vele”. A biztonsági zárak áttöréséhez, a titkok leleplezéséhez kellene többet tudnunk önmagunkról, a másikról — az emberről. Naponta hallhatjuk: „Nem tudom, mi van velem”, „Nem értelek...” Az emberek a csillagokhoz fordulnak, sarlatánokat faggatnak, pszichológusoknak fizetnek. Mégis egyre kevésbé- leszünk képesek önmagunkkal szóba elegyedni. Belső világunkba csak nekünk van belépőnk, behatolási előjogunk, nem engedhetjük, hogy holmi parafenoménok, varázslók uralkodjanak, rajtunk. Ehhez kellene az embereknek segítség, mégpedig nem üzletszerű mentőakciók, hanem olyan aggódó szeretet, olyan megértő türelem és odafigyelés, mint amilyen Ancsel Éváé. Zágoni Erzsébet I magyar népdal őrzői Bodza Klára ás a tanítványok Van egy törékeny, égő szemű asszony, akiről néhány évszázaddal ezelőtt talán azt suttogták volna: boszorkány, varázsló. Elbűvöli azt, aki hallja énekét. Tiszta forrásból merít: a magyar népdalkincsből. Tud valamit, ami megindítja a legérzéketlenebb hallgatót is. Egyszer fergeteges jókedvre derít, máskor el- andálít. van úgy: megköny- nyeztet. Ezt csak a dal erejével műveli, és a szavak mágiájával. 1969-ben. a Nyílik a rózsa című televíziós vetélkedőn ő lett a győztes. így került művészpályára, s lett hivatásává a népdal. Óhatatlan, hogy ne keressük a gyökereit. Az indíttatását. egy népdalokkal győztes. a dalokkal hódító embernek. Bodza Klára szülei az Alföldön születtek. Búcsúkban, lakodalmakban, falusi mulatságokban vett részt, itt érezte meg a dal ízeit. Huszadik éve ezen a pályán halad. És a kezdet? Lugossy Magda, Veszély Gabriella vezették a szép szeratetére. Ösztökélték: ebbe az irányba menjen tovább ! Az eredeti nótafák közül sokan nincsenek már, akiket még élőben hallhatott Bodza Klára. JártZom- borban, Szatmárban, a Nyit- ra mellett, Erdély szép tájain. értékes gyűjtésekben vett részt. A nótafák elszáradnak. Menjen velük együtt veszendőbe a kincs is. amit dalaik őriztek? Csak az archív felvételek maradjanak meg? Nem! Ez kevés! Nekünk, az élőknek kell a folytatásra gondolni, rémlett fel benne. De miképpen történjen ez? A cél yilágos, megtalálta hozzá az utat is. Tíz évvel ezelőtt egy óbudai zenei iskolában, a népzenei tagozaton kezdte meg az oktatást. Hat év tanítás után került át Budafokra, a Nádasdy Kálmán művészeti iskola népzenei tagozatához. Nyári folyóirat-tallózó Itt egyre több a növendék. Nő az érdeklődés a népzene iránt: mai fiatal lányok a hallgatói. Tíz év alatt négy lemezre énekelt, többek közt a Táncház lemezen is megszólal. Van. amikor a tanítványai kísérik hangját, máskor szólóban figyelhetjük őt. Mióta oktat négy tanítványa érdemelte ki a Népművészet Ifjú Mestere címet. A Ki mit tud?-on jól szerepelt Kemény Sára. Stracki Orsolya. és tehetséges növendék Kerek Kriszta is, de velük együtt sok diákját említhetnénk még. Amikor elkezdte a magyar népzene, a dalok oktatását, akadtak szép számmal kételkedők. Attól féltek, képtelenség valósághűen oktatni az eredeti stílust, a különféle cifrázásokat, a népdal egyedi elemeit. Mert a magyar népdal művelői rendszerint arról a tájról valók, ahonnan dalaik. Nem voltak rosszindulatúak a kételyek, de mégis... Lám, bebizonyosodott: az aggodalom oktalan. Nincs más mód a népdalkincs, a hangzáshű népzene mentésére, mint annak megismertetése, megszerettetése a fiatalokkal. Ha úgy tetszik,/ ebben az értelemben Bodza Klára missziót teljesít. Nem törődik ellenzőivel. Bizonyít a gyakorlattal. Budapesti, városban nevelkedett lányokkal kedvelteti meg a magyar népdalt, az eredeti kincset. Köszönet az értékek őrzőinek. Moldován Ibolya Az ember az életét éli, az emberiség a történelmét, s az élőben nem mindig tudatosul, hogy részese a történelemnek. S ha igen, az se mindig helyes információk alapján. Hiszen 1945 után nemzedékekbe ültették az ideát, miszerint történelmet formálnak, méghozzá az első igazit, s csak lassan-lassan derült ki, hogy nem formálók, hanem kényszerűen al- kalmazkodók voltak a legtöbben. Ezért oly nagy fokú ma a csömör a történő történelem iránt. Atsugárzik ez a múlthoz való viszonyra Is, de sokkal hasznosabb és táv- latosabb az a tendencia, amely a megtörténtek valódi eseménysorát és hiteles értékelését szeretné meglátni végre, hogy legalább a saját kárunkon okuljunk. Gondolom, ezért is annyi a tudományos és a népszerűsítő történelmi munka, s nemcsak a könyvkiadásban, hanem a folyóiratok lapjain is. A Tiszatáj júniusi száma egészéhen egy összeállítás a címlapra kiemelt Magyarok — odaát témakörben. A hát nagyobb terjedelmű anyagból most kettőt emelnék ki. Az első Vígh Károly munkája: Magyarország a Trianonhoz vezető úton. A tanulmány legfontosabb gondolata Károlyi Mihálynak és kormányának a felelőssége, tévedéseiknek és tehetetlen- ségükr^k a bemutatása' Károlyi volt már a legfőbb gonosz és idealizált hős is, itt az ideje, hogy annak lássuk, ami alighanem volt is: idealista politikus, aki a gyakorlat próbáján elbukott, mert az erkölcsi elvek alapján kívánt cselekedni ott, ahol a fegyverek beszéltek. A hiba nem az erkölcsi elvekben volt, hanem abban, hogy más nem vette figyelembe ezeket. * A másik anyag * Ablonczy László beszélgetése még februárban Szűrös Mátyással, „tegnapi küzdelmekről és mai kétségekről”. A beszélgetés központjában külpolitikánk közelmúltja, s azon belül is elsősorban nemzetiségi politikánk áll. Az interjúalany által kifejtettek igazolják. hogy az iránta megnyilvánuló elég általános rokonszénvnek nemcsak érzelmi indokoltsága van, hanem cselekedetekben, magatartásban megnyilvánuló is. A Kortárs júliusi száma is történelmi csemegével szolgál: részletet közöl Horthy Miklós önéletírásából, amely hazai megjelenés előtt áll. A Magyarország mint nem hadviselő fél című fejezet már kiindulópontul közli a visszaemlékező alapgondolatát: lényegesen másként nem cselekedhettünk volna, mindenképpen ugyanaz lett volna- a sorsunk. Horthyt nehéz nagy formátumú politikusnak látni, s ma már 'gazembernek is kevesen látják. Érthető, ha 8 maga utólag sem lát mit választási lehetőségeket Magyarország számára, sköny- nyen úgy tűnhet: lényegébe« igaza van. Abban mindenképpen, hogy a német megszállás előbb-utóbb elkerülhetetlen volt- Végső soron eldönthetetlen kérdés az ll, hogy mi okozott volna kevesebb kárt, kisebb nemzeti tragédiát: ha nem lépünk be a háborúba, s ezért szállnak meg bennünket, vagy ha belépünk, de sikeresebben próbálunk kiugrani. Vagy tényleg mindennek úgy kellett történnie, ahogyan volt? Essen végül szó a szép- irodalomról is. A Fórrá* júliusi száma köszönti az ötven esztendős Tolnai Ottót, és közli Nesztelenek című versciklusát. Tolnai Ottó a jugoszláviai magyar irodalom tevékeny és tekintélyes képviselője, nálunk sajnos még mindig1 nem ismert rangjának megfelelőep. Jugoszláviáról inkább csak olyan híreket hallani manapság, hogy mennyi baj, mennyi nemzetiségi ellentét van ott. E tényszerű közlések mellett arra is érdemes figyelnünk, hogy az alig félmilliós ottani magyarság milyen értékes irodalmat teremt — minden magyar számára. Az Alföld júniusi számában egy fiatal prózaírő mutatkozik be: Faragó Ferene. Igazi tehetség, hibátlan lds- novellákat ír az élet és « mesterség ismeretével. Kívánjunk jó utat neki. V. G.
