Békés Megyei Népújság, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-06 / 183. szám
1990. augusztus 6., hétfő o „Köszönöm szépen, Magyarország!" Mutasson példát emberségből, tisztességből Kitelepítettek és kényszermunkára ítéltek találkozéja Eleken „Elek községért” kitüntetést kapta Áment Ferenc (jobbról) (Folytatás az 1. oldalról) óta tevékenykedik Eleken, és vezeti a nagyközség történetét rögzítő „História Do- must”' — először kapta meg egy NSZK-állampolgár is, Áment Ferenc. Hosszas és fáradságos levéltári kutatómunkával ő derítette ki, hogy az Elekre telepített németek óhazája Gerolzhofen és környéke volt. Neki köszönhető a két település közötti gyümölcsöző egy évtizedes kapcsolat és a már rendszeres évenkénti találkozók sora. Érdemes idézni abból a beszédből is, arniit Striffler Paul professzor mondott válaszbeszéd ében : — Ma átéljük az országok és népek egymáshoz közeledésének idejét, őszinteség és barátság lép a bizalmatlán- ság és ellenségeskedés helyére. Ez az időszak kedvez az elekiek és a korábbi ele- kiek közötti barátság megerősítésének, egy barátsági nyilatkozatra, amelyet a tanácselnök kezdeményezett. Magyarország 40 év után Visszatér Európába. Ennek a folyamatnak volt előzménye <t 300 évvel ezelőtti. 1695- ben vonulnak be a szövetséges magyarok és németek A Kanadában élő Márton és Wittmann család építtette keresztet szenteli fel dr. Wágenhoffer Ede főesperes Gyulára a törökök által tíz évig védett utolsó várba. Ez az akkori magyar—német összefogás, barátság tette csak lehetővé az elpusztított ország visszatérését Európához. A mi német elődeink tehát apáink nyomában jöttek ide, akik a szövetséges magyarokkal együtt ezt az Hoffmann Teréz: R hazatérés reménye tartotta bennünk a lelket „Azokról szeretnék elsősorban megemlékezni, akik velem együtt, és sokan az itt lévők közül 1945. január 11-én, Oroszországba kerültek kényszermunkára, és akik közül nagyon sokan többé vissza sem tértek. Körülbelül ezer németajkú férfi és nő került Krivoj Rogba. A lányok és asszonyok 16-tól 35 éves korig, a férfiak 16-tól 45 éves korig. Embertelen feltételek között végeztük a munkát, vasútvonal, híd és villanyhálózat építésében. Az erdőben fairtásnál, embertelen bánásmód mellett, a hidegtől és éhségtől csontig lefogyva, rongyokba burkolva, mínusz 40 fok hidegben vonszoltuk magunkat sok kilométeren keresztül a munkahelyre és a táborba. Testileg és lelkileg megtörve, csak az Elekre való hazatérés reménye tartotta bennünk az életét. Hogy közben hazánkat is elveszítettük, arról orosz újságokból értesültünk. Akik ott haltak meg, azokat idegen földbe temették el, azt sem tudjuk hová, mert mi nem kísérhettük őket utolsó útjukra. Mi szerencsések vagyunk, .mert túléltük, és visszatértünk, boldogok, hogy új hazát is találtunk. Mi mindany- nyian egy kérést intézünk a világ minden népéhez, kérjük, hogy a megkezdett békés közeledést tovább folytassák, éljenek békében egymással, azért, hogy a mi keserű sorsunk soha többé ne ismétlődjék meg.” országot. kiszabadították Ázsiából. -» Bizonyára sokáig feledhetetlen lesz minden résztvevő számára az az ünnepség, amelyet szombat délután a Hősők kertjében rendeztek. Itt avatták fel azt az emlékművet, amelyet Mlado- nyiczky Béla szobrászművész alkotott, „A II. világháborúban elesettek, eltűntek, az Ukrajnában és egyéb helyre kényszermunkára ítéltek elhunyta emlékére’’. Azért is megható volt, mert olyanok mondták el élményeiket, megpróbáltatásaikat, akik átélték azoknak a szörnyű időknek a lidércnyomásait. Ugyancsak a szenvedésekről beszélt az akkor elhurcolt Zimmermann György is, majd a résztvevők koszorúkai, virágokkal halmozták el az emlékművet. Az esti. hagyományos sváb batyusbál hetedhétorazágra szóló volt szó szerint is. Tegnap a délutáni órák- banban még egy kegyeletes eseményre került sor, amikor is az NSZK-ban és máshol élő elekiek jelentős anyagi támogatásával felújított római katolikus templomban ünnepi szentmisét tartottak. Itt Gyulai Endre, Szeged-Csanád megyéspüspöke áldotta meg Isten házát. Az esti órákban búcsúvacsorával köszöntek el az ismerősöktől, barátoktól és falujuktól a vendégek. Befejezésül! álljon itt egy bejegyzés a vendégkönyvből: „Nagyon örülök, hogy itt vagyok. Köszönöm szépen, Magyarország! Baumann Fe- rencné, Heidelberg.’’ Béla Ottó Sikerkönyvek A szerelem mindent legyőz? Csak a közismert szólás szerint vagy valóban? Lavinia és Friedrich őszinte és forró vonzalmához nem fér kétség, mégis' túl sok az akadály, a veszély, a kétely. Erdős Renée könyvét olvasva szinte végig aggódunk, izgulunk a két szerelmes sorsáért, azért, hogy vajon lesz-e happy end. S szinte végig nem lehetünk egészen bizonyosak a történet boldog vagy boldogtalan kimenetele felől. • Ugye, emlékeznek még Santerra bíborosra? Erdős Renée róla szóló regénye igazi nagy siker volt: aki olvasta, valószínűleg kíváncsi a folytatásra is. Nem kellett sokiág várnia, mert á~ Garabonciás Könyvkiadó gondozásában megjelent a Lavinia Tarsin házassága című könyv, amelyben a korábbi cselekmény szálait szövi, gombolyítja, bonyolítja, bogozza tovább az író. Lavinia az egykori San- terra-villában él magányosan, és műtermében már hét éve dolgozik az elhunyt bíboros monumentális szobrán. Az emlékmű megalkotása adja életének egyetlen értelmét. Friedrich von Dhiessenburg, a német költő, fellépése az olasz tájon és az olasz villában nem kis csodálkozást vált ki. Sikerül megtörnie Lavinia évek óta tartó magányát, zárkózottságát, és a két művészlélek egymásra talál, szenvedélyes szerelemre lobbannak egymás iránt. Ám a társadalmi kötöttségek, a családi, népi hagyományok, túl erősnek, túl kegyetlennek bizonyulnak: boldogságukat hamarosan beárnyékolják a múlt tragédiái, amelyek sajnos, kihatnak jövőjükre is. Súlyos megpróbáltatások várnak rájuk. Hogy ki az erősebb, s hogy mi adhat értelmet az ember életének? összeegyeztethet ő-e az alkotás gyönyöre és a családi béke? Lehet-e, szabad-e különbséget tenni, rangsorolni távoli eszme és apróbb Örömök, társadalmi küldetés és családi kötelezettség között? Lavinia Tarsin történetét olvasva egyik-másik kérdés alighanem megfogalmazódik bennünk. Talán egyikmásikra még választ is kapunk. N. K. Lakott területektől messze, az erdőben vertek tanyát a veszprémi 126. számú' Szt. Imre cserkészcsapat tagjai. Pécsely közelében (Ba- latonfüred térsége), a zádorvári romoknál 60 cserkész — 6 évestől 66 évesig — két hétig táborozik. A résztvevők itt tanulják — vagy felelevenítik — a cserkészettel, az erdei élettel kapcsolatos tudnivalókat. Képünkön: készül az őrhely Fotó: Arany Gábor És akinek nyugdija sincs? Az elmúlt hatalom minden igyekezete arra irányult, hogy a társadalom legkisebb egységébe, a családba is behatoljon, és megossza, szétbomlassza, s helyébe a kétkeresős családmodellt ajánlotta, bölcsődével, napközivel, gondoskodásmentes élettel, idős korúaknak nyugdíjat, szociális otthont, társadalmi temetést a vörös csillag alatt A család anyagi bázisát szétverte, úgy mint államosítások, kisipar, kiskereskedelem, parasztgazdaságok megsemmisítése. A nyugdíj nélküli helyzetbe a parasztságnak az a része került, akik nem adták fel önállóságukát többszöri tagosítás után, a lehető legrosszabb földre űzve élték kínlódva életüket. Részükre nem tette lehetővé a hatalom, mint a kisiparosok, kiskereskedők, egyéb szabadfoglalkozásúak esetében, hogy önkéntes nyugdíjjárulékot fizessenek. Bár ezt a hatvanas, hetvenes években folyamatosan kérték. Bár nyugdíjjárulékukat lerótták többszörösen is, mikor szerződésre termelt árujukat lényegesen alacsonyabb árért tudták értékesíteni, mint a nagyüzemek. Hozzájuk kapcsolódik még a parasztcsaládok jelentős részének egy-egy tagja, mivel sok esetben a férj-feleség közül csak az egyik fél lépett be a téesz- be, bár a háztájiban előállított termékeket (állathízla- lás, szerződéses növénytermesztés) mind a nagyüzemnek értékesítette, de ezért nem járt nyugdíjbiztosítás. Nyugellátás nélkül maradtak a városi lakosság legkülönbözőbb rétegeiből azok a személyek is, főként feleségek, akik valamilyen ok miatt nem tudtak beilleszkedni az új rendbe, például gyermekek nevelése, öt éven túli munkavállalás, szakmával nem rendelkezők, legkülönbözőbb hosszabb-rövidebb, vagy éppen alkalmi munkavállalók, ami jövedelmet jelentett, de biztosítást nem. Nem utolsósorban közrejátszott a régi történelmi erkölcs, családmodell örökség, ami kizárta, elítélte a feleség idegen munkavállalását, a férj kötelességévé téve a feleség, az egész család eltartását. Meg kell még említeni a lumpen elemeket, ök is a nyugdíj nélküliek táborába tartoznak. A polgári demokráciában állampolgári jogon, mindenkinek biztosítja az állam idős korban a létminimumot. 1986-ban Dobos Józsefné. Heves megyei képviselő megemlíti az Országgyűlés ülésszakán, hogy a statisztika szerint, hazánkban jelenleg mintegy 300 eaer idős korúnak nincs nyugdíja. 1987. évben a Központi Statisztikai Hivatal hazánkban 2,6 millió idős korút jelez, ebből nyugdíj nélküli 400 ezer fő. Az idős korúak egyötöde teljesen egyedül él. 1988-ban az Országgyűlés ülésszakán dr. Cse- hák Judit miniszterasszony 250 ezer nyugdíj nélküli idős korút említ. Elintézi egy mondattal őket: „ezekről az emberekről a család gondoskodik”, nemhogy pénzt, több időt sem pazarol rájuk. Azok a családok gondoskodnak róluk akik maguk is jórészt a létminimumon élnek, de jelentős részüknek nincs is hozzátartozójuk. Majdnem 50 százalékuk 65 évnél idősebb. Meg kell említeni, hogy 1992. január 1-jétől az önálló mezőgazdasági termelők fizethetnek önkéntes nyugdíj- biztosítási járulékot, feltéve, ha évente igazoltan, szerződésre legalább 40 ezer forint értékű árut értékesítenek. Ez biztosítja részükre tíz év után a legalacsonyabb nyugellátást. De mit kezdhettek ezzel a lehetőséggel a már akkor 65-70 éves, idős emberek, ők már koruknál vagy egészségi állapotuknál fogva, ebből is kimaradtak. Egy részük végső kétségbeesésében szociális segélyért folyamodik, ami megalázó módon helyszíni szemléhez van kötve, s ha a szemlés úgy látja, hogy van -még mit eladni, még azt sem kapja meg. Más részük nem tudja elfogadni a kitaszítottságot, az alamizsnát, és átbúsulja magát a másvilágra, vagy önkezével vet véget életének. Tudják, érzik, hogy őket már leírta a társadalom, a családnak is csak terhére vannak. De miben is bízhatnak, reménykedhetnek még ezek az emberek maradék kis életükben, mikor úgy érzik, hogy megfeledkeztek róluk. Én sem tudok mást tenni, csak idézni. S. M. Miller szívszorító figyelmeztetését: „Egy olyan társadalomban, amelyben az ember azt látja, hogy öreg korában rosszabb dolga lesz, mint előtte, ott nem érdemes megöregedni. És ahol nem érdemes megöregedni, ott nem érdemes élni sem.” Béres Kálmán, MDF, Hódmezővásárhely * * * Felhívással fordulunk mindazon idős személyekhez, akik bármilyen- okból nyugdíjellátásban nem részesülnek, hogy a teljeskörű felmérés — egyelőre csak helyzetük megismerése — érdekében, jelentkezzenek levélben, a Magyar Demokrata Fórum hódmezővásárhelyi címén: 6800 Hódmezővásárhely, Bercsényi utca 2L Emlékűt a Don-kanyarhoz Emléktúra indult vasárnap Nyíregyházáról — a Budapest expresszel — a Don-kanyarba, ahol a II. világháború idején a második magyar hadsereg 240 ezer katonájából mintegy 60-80 ezren meghaltak, illetve eltűntek. A 2200 kilométeres túra, mintegy húsz résztvevője két nap múlva érkezik Vo- ronyezsbe. Ott -lesz állandó szállásuk, onnan kiindulva járják be a tragédia helyszíneit. Végighajóznak a régi aircvonal mentén, felkeresik az „elfelejtett hadsereg” még fellelhető nyomait, az azonosítható ' sírokat. Oszt- rogoszk temetőjében kopjafát állítanak az idegen földben nyugvó magyar katonák emlékére. Az utat Mártha Tibor fényest itkei tanár szervezte, akinek egy közeli rokona pusztult el a Don-kanyar- ban. Az útitársaiinak többsége idős ember. Vannak közöttük olyanok, akik maguk is megjárták a doni harcteret, a többségük azonban rokonok vélt, illetve jelképes nyugvóhelyén akarja elhelyezni az emlékezés virágait.
