Békés Megyei Népújság, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-30 / 203. szám
1990. augusztus 30., csütörtök Hej Rigó, Rigó!... (Folytatás az 1. oldalról) adásul a rendőrségnek kell bizonyítania, hogy az éppen X. Y. portáján levő állat jogtalanul, bűncselekmény következtében került az illetőhöz. Legutóbb mi történt: az egyik szövetkezetből eltűnt tucatnyi birka. Nagyon jól tudtuk, hogy hol kell őket keresni. Két órán belül lefoglaltuk az állatokat, de feljelentést nem tehettünk az „újdonsült tulajdonos” ellen, hiszen annyi védekezés elég volt, hogy az előbb vette a kosokat, jerkéket egy ismeretlen személytől. — Ez egyszerűen elképesztő! Ha így van, akkor az olyan, mintha az állam szántszándékkal ösztönözné a lopást... — Ha nem is fogalmazunk ilyen keményen, annyi tény, hogy a jelenlegi törvényeink szerint csak akkor lehet valakire rábizonyítani a tol- vajlást, ha legalább 4-5 tanú van, akik vallomást tesznek, és a tolvaj kijelenti, valóban ő az elkövető ... — Amikor először hallottam a román—magyar lócsempészetről, akkor képtelenségnek véltem. De mind több hírforrás szólt erről, kezdett gyanús lenni, s ahogy mondani szokás, nem zörög a haraszt... Önöknek van-e valamilyen pontos adatuk a zöldhatár lóforgalmáról? — Bizonyítani mindössze két esetet tudunk. Az egyikben, Kevermesen két lovat lefoglaltunk és helyeztünk egészségügyi zárlat alá. Korábban öt ló volt Mezőko- vácsházán elkülönítve. A „kevermesi” állatok a magyar vezényszavakat nem értik, ellenben románul engedelmeskednek. Mondom, ennyit tudunk bizonyítani, de sokkal többről van tudomásunk. Például többször 8-10 lovat követtünk Debrecenig, de végül tehetetlenek voltunk. Nem tartom kizártnak, hogy az utóbbi hónapokban legalább 100-150 romániai lovat hoztak át Magyarországra. Az sem lehetetlen, hogy egyesek, vélhetően . szervezetten fellépő banda, maffia tagjai közül heti egymillió forjntot keresnek az üzleten. De még- egyszer hangsúlyozom, jelenleg mindössze két lovat tudunk bizonyítani, javaslom, személyesen ismerkedjenek meg a korántsem hétköznapi történet szereplőivel. Szerencsétlen ember... Biztos, ami biztos, de legbiztosabb az ilyen anyagfelvételnél egy „biztos úr”, aki elkísért bennünket lököshá- zi, kevermesi villámkör- utunkra, hogy a két bizonyítható ló történetével tüzetesebben megismerkedjünk. Először Kotroczó Károlyhoz, a Lökösháza, Bréda majori tanyán gazdálkodó úrhoz kopogtattunk be. A bizonyítható ügy ugyanis Kotroczó úrig gombolyítható vissza. De nyilatkozzék ő maga: — Este 9 körül — jó két hete — az udvaron dolgoztam, amikor a gyerek kutyaugatást hallott. Odaszaladt hozzám, és ezt mondta: Apu, ellopták a lovakat! Közben egy ismeretlen gyerek tűnt fel, aki valószínűleg a tolvajoknak falazott. Egyébként ő a cigányok sofőrje (sic!), és a kutyák őket ugatták. — Nem mondta, miféle lovak voltak? — Értékesek, a kettő megért vagy 160-180 ezer forintot. Két román állampolgártól vettem őket. — Hogyhogy románoktól vette? — Hajnaltájt, fél négy felé ide jöttek a tanyámhoz. Három hete volt talán. Azt mondták, hogy a kettőt 80 ezerért megvehetem. Lassan világosodik, nem vezethetik tovább a lovakat Magyar- országon, mert még lebuknak. Ezt mondták nekem. Pár kilométerre van csak a határ, úgyhogy adtam nekik 60 ezer forintpt, és ők visz- szamentek Romániába. — És mi történt akkor, amikor ön és a fia felfedezték, hogy valaki elvitte az állatokat? — Mentünk a nyom után. Aztán meg irány Lökösháza. Végül a lovakat Kevermesen, Jakab Károlynál találtuk meg. A fia, a Guszti nálam járt a lopás délutánján, pedig soha nem szokott felkeresni. Innen sejtettük, hol lehetnek az én lovaim. — Már ne haragudjon, hogy megkérdezem, de a két lovat nem maga hozta át Romániából? — Ha én hozom, nem megyek a rendőrségre. Hát nem? — De ahogy hallom, maga nem valami szerencsés ember. A jómúltkorában lopott birkákat találtak a rendőrök a portáján. — Azokat a birkákat vettem a vásáron. Honnan tudhatnám, hogy korábban kié volt, nekem egy ismeretlen ember adta el. — Gondolom, hallott arról, hogy Lökösházán és környékén elég nagy az éjszakai határforgalom, azt mondják, hogy lovakat, teheneket meg kocákat hoznak. — Kik? Én nem hallottam ilyet, különben is ritkán járok a faluba. Leütés. záréra után Kotroczóéktól néhány száz méterre, Kiss László tanyája a következő állomásunk. A fiatalember jó szomszédhoz illően, segített a megkötött , lovak keresésében. Ha akkor sejti a következményeket, lehet, hogy nem vállalja Maigret felügyelő szerepét: — Sejtettük, hogy a „Vörös” fiának a gyerekei falaztak, ezért mentünk Kévé rmes re legvégül. Meglettek a lovak. Este a Szűcs kocsmában, záróra után leütöttek engemet, mégpedig a Győré Gyuri. A Jakab Guszti meg a Peti a Bedöt verték. Valószínűleg kalapáccsal nyomtak úgy fejbe és oldalba, hogy elájultam. A vasrúd a kocsi kárpitját szakította ki. — Maga se hallott arról, hogy nemcsak a két ló származik Romániából, hanem ki tudja, mennyi? — Honnan tudjam én azt? A legbecsületesebb cigány A lovak Jakab Károly portáján éppen a finom szénát ropogtatják, miközben must- rálgatjuk őket. A történetüket Jakab úr természetesen teljesen másként mondja el: — Én fizettem a lovakért! Kotroczó jött ide este, hogy vegyek két lovat. Azt mondtam, holnap majd kimegyek megnézni az árut. Egyébként sem tudom, hogy hol lakik. Nem várta meg, hogy megkeressem a tanyáját, hanem iccaka 12-kor itt hátul hozta a lovakat. Kérdeztem: hogyis az ára? Azt mondta,! 150 ezer. — Nem rossz ár első hallásra! — Jó ár, annyit megérnek, kifizettem neki 110 ezret. Negyvenezerrel maradtam csak adósa. — Volt itthon 110 ezer forintja? A gazda válasz helyett valami elképesztő dolgot produkált. Laza mozdulattal kopott nadrágja zsebébe nyúlt, és elővett egy marék ezer- forintost. Mint valami diadaljelet mutatta föl: — Van nekem pénzem bő-; ven, ha bejönnek, mutatok egy kassal. — Akkor miért nem adta oda azt a negyvenezret? — Az üzlet az üzlet, gondoltam, hátha el tudom csúsztatni. De ha Kotroczó ennyire ragaszkodik hozzá, oda tudom adni azt a pénzt, ennyiért ne kelljen bíróságra menni. — Szabad megkérdeznem, hogy mégis miből telik ilyen sokra magukra? — Üzletből. Rokkantnyugdíjas vagyok nyolc éve, alig kapok kilencezer forintot. Hiába tagadnám, lovakkal üzletelek, de törvényesen. Nyugodtan megírhatja, hogy én vagyok a lebecsületesebb cigány Kevermesen! Erre a szavamat adom. — Megírom, ígérem magának, hadd lássa ország-világ, hogy mi az igazság. S ha már ilyen jól összeismerkedtünk, mondja, mennyi jön össze a vásárokból hetente, havonta? — Az attól függ. Van úgy, hogy semmi, van úgy, hogy több. Volt olyan hét, hogy 13 lovat adtam el. De nemcsak nyerni,lehet a vásáron. Ez az egyik lú is szíbajos, egész iccaka verte magát a szalmába. Lehet, hogy a foglalás ellenére el kell vinnem a vágóba, mer kár len-; ne 60 ezer forintot megdög- leni hagyni. Pedig, ha megmaradna, 90-100 ezerért el lehetne adni. A drága lyány — próbára Jakab Gusztáv és népes családja épp az udvaron foglalatoskodik, a kocsi köré kötött'négy ló körül. A házigazda úgyszintén nagy. szakértője a lovaknak, legalább félórát eldiskurálunk a mesterfogásokról. Közben a szemközti portán megpillantunk. egy hatalmas, kétszintes, félkész villát. Mint kisült, Jakab Gusztávéké. Nem kis büszkeséggel mutat a ház felé: — Mi építjük, eddig másfél millióba került, 15 év alatt az OTP-nek 500 ezer hitelt kell visszafizetni, a többit cocpol támogatásként kaptuk a négy gyerekre. — Magának mi a foglal-, kozása? — Leszázalékoltak, még ’79-ben a szívemmel. Kapok valami ikis nyugdíjat, az asszony meg 15 ezer forint gyest, vagy mit. Na, meg hát, ami a vásárokon összejön. — Ne haragudjon, de magától 'szintén megkérdezem, nem hallott arról, hogy mostanság romániai lovakat lehet a vásárban látni? — Engem 'bele ne akarjon keverni ilyesmibe! Különben, honnan tudná az ember a lóról, hogy honnan származik? Veszi az ember, adja, vót olyan lovam, hogy egy vásárban ötször cserélt) gazdát. A bennünket kísérő rendőr egyszercsak egy váratlan kérdést tesz föl Jakab Gusztávnak: — Mikor volt kint Romániában? — Két hete, de más ügyben. Tibi jár egy ottani cigánylyányhoz. A lakodalmat beszéltük. A rendőr azonban a lovakra tereli vissza a szót: — Mennyibe kerül Romániában egy ló? s — Hát honnan tudjam én azt!? Nem néztem. A Tibivel vótunk, de igen drágán akarják adni a lyányt. — Talán nem jól hallottam, hogyhogy drágán adják a lányt? — Ügy. Sokat kémek érte. Nem akarják előtte három hónappal ideadni, hogy kipróbálhassa a Tibi gyerek. — Mennyit kérnek érte? — Ha nálunk vásárolnánk, 350 ezerbe belekerülne, odaát 200 ezerért meg lehetne úszni a lakodalmat. De ha nem szűz a lyány, akkor a szülőknek kell visszafizetni a pénzt! Félelem a faluban S mivel Jakab úr házánál lovakról több szó nem esik, felkerekedünk. Ügy látszik, sorra rossz helyen kopogtatunk! Következő állomásunk a lökösházi határőrlaktanya, ahol Sztezsán Gábor főtörzsőrmester fogad bennünket. A következőket nyilatkozza: — A mi határszakaszun-1 kon eddig három esetben öt ló elfogásáról tudunk. De oly kis létszámunk van, és olyan részt őrzünk, hogy feltételezhető, nem «sikerül minden behozott állatot feltartóztatni. Ha nem, hát nem. Mindenesetre megerősítettnek látszik, hogy tényleg nem magától Sörög a haraszt! Beszállunk a kocsiba, és indulunk vissza Gyula felé, amikor Lökösháza határában megpillantjuk a mezőőrt, Kotroczó Istvánt — az előző Kotroczó úrnak csak névrokona —, amint két idős biciklis asszonnyal diskurál. Az alacsonyabbik, a fejkendős asszonyság kertelés nélkül jelenti ki: — Maguk el sem tudják képzelni, mi megy itt éjszaka! A becsületes emberek már félnek a faluban! De menjenek el nyugodtan péntek este a rakodó rámpához, ott rakják fel az állatokat. Tehén, borjú, ló, disznó, minden, ami kell. A népek viszont nem mernek beszélni, tartanak a cigányök- tól. Elszabadultak itt a dolgok, nagyon. Van úgy, hogy 6-8 ló megy a stráfkocsi után kötve. A határnál várják a lovakat, a kövesútnál, a kertek alatt hozzák be a faluig. Menjenek nyugodtan, végig látszanak a nyomok. Nagyon szépen megköszönjük a szemlátomást valóban félő asszony bizalmát, majd eszünkbe jut, hogy 'Dombegyházán él egy fuvarozó, aki rendszeresen viszi az állatokat a vásárba, Sztankovánszki Pál személyében. A tanácsnál dolgozik főállásban, nyugodtan válaszol kérdéseinkre: — Mindig Lökösházán pakolunk fel, az IFA-ra 7-8 ló fér egyszerre. Éjjel indulunk a vásárokba, dél körül jövünk vissza a faluba, eny- nyit tudok mondani. Engem nem érdekel, honnan származnak a lovak, nekem kifizetik a megbeszélt tarifát, a többi nem az én dolgom. Lenne még ötletünk, hogy esetleg kiket kellene megkérdezni, de így is csodás ismeret birtokába jutottunk. Ezen a ponton az embernek tulajdonképpen egyetlen tennivalója van: döntést hoz. Ha okos — ha csak egy kicsit is okos —, akkor kimegy a legközelebbi KGST- piacra és 5-6 ezer forintért vesz 10 ezer leit, feketén. Kiutazik valamelyik határmenti román településre, vesz egy román paripát, és az éj leple alatt vidáman átlovagol Magyarországra. Ahogy átlépte a határt, már baja nem eshet, hiszen mondhatja; a múltkori lóvásáron jutott a százezret érő lovacskához. Két nap múlva százezer forintért csaknem kettőszázezer leit vehet, visszautazik Romániába, és megvesz 20 lovat... A másik esetben rossz döntést hoz az ember, elkezdi megírni a történetet, ami úgy kezdődik, hogy állítólag illegális lókereskedés divatja dúl manapság a magyar—román határon. Rózsa Sándor lesüthetné szemét a hajdani 'kisstílűsége miatt... Lovász Sándor Kiss László testén a kék foltok árulkodnak a záróra utáni nézeteltérésről Jakab Gusztáv a szívével leszázalékolt, rokkantnyugdíjas és felesége, házuk udvarán Fotó: Veress Erzsi „Erre szavamat adom”
