Békés Megyei Népújság, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-25 / 199. szám
1990. augusztus 25., szombat II táborvezető még mindig mérges? Nemcsak leletek, régi sérelmek is napvilágra kerültek Mezüberényben Van-e a történettanításnak szemléletesebb, kézzelfoghatóbb, romantikusabb módja, mint az ásatás? Árkus. Péter szerint nincs. Nem véletlen hát, ha nyaranta két régészeti tábort is szervez — nem kérem, nem szakemberekkel —, az egyiket nevelőotthonos fiatalokkal (maga is a budapesti. Bokréta utcai otthon dolgozója). a másikat a főváros XIII. kerületéből toborzott diákokkal. * * * * A napokban Mezőberény- ben, a Laposi kertek mellett találkoztunk ez utóbbiakkal. Nem az első táboruk ez az idei, volt, hogy más megyében — Szabolcs- Szatmárban — hódoltak kedvtelésüknek. — Akkor nagyon mérges voltam Békés megyére — emlékezik a táborvezető — ezért választottunk más területet ásatásaink helyszínéül. Aztán kétéves „haragszom rád’’ után mégis visszatértek. Régi ismerősökként, szeretettel fogadták őket a herényiek. Valahol szerencsésnek is bizonyult ez a kétéves kerülőút, hiszen a tábor „öregjei” — Halgas Gábor, Tóth Mónika és Kovács Eszter — az elmúlt esztendő tapasztalatait így összegezhetik: „Itt az őskorral, ott a középkorral ismerkedtünk.” És, ha már az „öregeknél”, az alapítóknál tartunk ... A fiatalok ragaszkodását mi sem bizonyítja jobban, mint az hogy van közöttük, aki már elvégezte tanulmányait, dolgozik, és szűkeeske évi szabadságából szel le egv karéjjal a tábor kedvéért. Nem áldozatként, hanem mert egyszerűen jónak, hasznosnak ítéli ezt a két* hetet. * * * A hőség embert (az ásatáshoz vezető út pedig autógumit) próbáló. De nem futamodnak meg. Egymással tréfálkozva dolgoznak. A munka lendületét csak fotósunk sürgése-forgása akasztja meg egy kissé. Pocok — hogy milyen Gábor, ezt senki nem tudja oda- fönn. a gödör szélén — ásójára támaszkodva mosolyog a lencsébe: „Azt fényképezze le, hogy mi már ástunk, és most nézzük, hogy dolgoznak a többiek.” Ámulok. Nem is ismerik egymást? Aztán egy szépen lebarnult leányzó megnyugtat: „A csontvázak neveit jól tudjuk! Hogy ide ki, honnan jött, ez mindenkinek a maga dolga." ...Már régen nem veszik szigorúan a középiskolássá- got. Van, aki valamikor egyszer eljött, aztán a következő évben hozta a barátját ... Lassan tel tek- múltak az esztendők, a barát maradt, hozta az ő ismerőseit ... És ez így megy, mióta — hat éve, ha jól számolom — a tábor létezik. Elfogyni nem akarnak, sőt... — Az idén már negyvenen jöttünk össze — így a táborvezető —, úgyhogy négy részre kellett osztani a társaságot. Az egyik a táborban őrködik a leletek nyugalmán, a másik kettő két helyszínen ás. A csoport negyedik része pedig a helyi német temető rendezésén kapott munkát. * * * A kérdés természetes, amint a gazdag leletanyagot elnézzük: hová kerül mindez? Árkus Péter vonásai megkeményednek, akár beszélgetésünk kezdetén, mikor önként vállalt száműzetésükről beszélt. — Természetesen a megyei múzeumi igazgatóságra. Pedig pénzt aztán tőlük, soha nem láttunk! Miből is adnának — elmélkedem —, mikor egy régészre. mondjuk. 25 ezer forint jut évente. Ez az ásatás (azóta már bezárta kapuit a tábor) pedig minimum 150 ezer forintba került. A táborvezető mintha gondolataimban olvasna. így folytatja: — Én nem is a pénzt hiányolom, bár az is elkelne. A baj inkább az, hogy felelős vezető a múzeumi szervezet részéről egyetlen egyszer nem mondta: köszönöm. Mi több, hátráltatták is a munkánkat. Emlékszem, a ’80-as évek “közepén Gyo- maendrődön szerveztünk tábort a gyerekeknek. Még csak meg sem indokolta a múzeumi szervezet igazgatója, dr. Szabó Ferenc, hogy miért nem továbbította engedélykérelmünket az ásatási bizottsághoz... Ha már térben és időben kalandozunk, ismét egy gyo- maendrődi tábornál folytatja. Endrődön is, Gyomán is szerettek volna a helyben feltárt leletekből kiállítást rendezni. A két művelődési ház két levele, a sors furcsa játéka folytán, a két vezetőhöz. az igazgatóhoz és helyetteséhez került... — Az egyik engedélyezte a kiállítást, a másik nem. Hát, kérem! Rend van egy ilyen intézményben? Tovább megyek. Én még azt is megkérdőjelezem, vajon dr. Szabó Ferenc tudományos munkássága elég egy ilyen intézmény sokéves irányításához? Tanácstalanul álldogálok az árok szélén kínosan egyensúlyozva a «földrakás tetején, és nem tudok mit kezdeni az elhangzottakkal. De akkor már felkapom a fejem, mikor így összegez Árkus Péter: ■i- Másfélmillió forintot hoztunk ebbe a megyébe. Hát, ezért, tessék mondani, köszönet sem jár? v * * * Bár eltemethetnénk — csatabárd gyanánt — a régi sérelmeket ide, a feltárt leletek helyére — játszok a gondolattal —, hogy hírmondójuk se maradjon. Vagy mégsem ez a megoldás? Tologattuk eleget az effajta panaszokat. Most, hogy ismét napvilágra kerültek — akár a leleteket—, jó lenne végre okosan feldolgozni őket. Megfejteni, miből, honnan erednek? Miféle kor mégcsontosodott maradványai? S aztán tehetnénk mindent a maga helyére, egy raktár legmélyére, hogy végre nyugodtan elnézhessük ezeket a fiatalokat. Hogy belefeledkezzünk a látványba, amint dolgoznak, mitsem törődve a tikkasztó meleggel, a föld makacs keménységével... Mert öröm nézni őket. amint gyengéden bontogatják a csontok körül a földet, és hallgatni, amint okosan beszélnek arról, miért fontos a régmúlt emlékeit megmenteni, közkinccsé tenni. Csak ez a fontos számukra. Hogy a kiásott értékek biztonságban legyenek. Lehet, hogy nekik van igazuk? Nagy Ágnes ........gyengéden bontogatják a csontok körűi a földet,’’ F otó: Gát Edit Kiss László éremkészftő álma Háborús emlékmű Gyulán — bronzból és kőből Kiss László, gyulai plakett- és éremkészítő autodidakta módon sajátította el szakmáját, s mesterségét több mint nyolc éve főfoglalkozásban űzi. Szűkebb hazájában legtöbben csak eny- ' nyit tudnak róla: „Az az ügyes kezű Kiss, aki a plaketteket csinálja”. Pedig ■munkáit nemcsak a fürdővárosban ismerhetik az emberek. A közelmúltban ‘ adták át Sopronban Gensel János Ádám életnagyságú bronz portréját, a híres patikamúzeumban. Ottjártunk- kor az utolsó simításokat végezte a már Tokaj főterén látható Philippius Th. Para- celsius, a középkori orvos- gyógyszerész bronz domborművén (képünkön). Kiss László ezenkívül számtalan érmét, emléktáblát, plakettet és domborművet készített, amelyek Gyulán, Békéscsabán, illetve az ország különböző részein ékesítik környezetüket. Mégsem engedi, hogy művész úrnak szólítsuk, a miértről mondja: — Az éremkészítő művész címet csak a Képzőművészeti Alap tagjai használhatják. Én kétszer jelentkeztem — 1982-ben és 84-ben — de elutasítottak. Másodszor például olyan mondvacsinált magyarázattal, hogy nem önálló munkákat küldtem be a nagy tiszteletű tes tületnek. De a címnél sokkal fontosabbnak tartom, hogy az, aki először ad megrendelést nekem, az visszatérjen legközelebb is. A szakmánkat „csak” tisztességesen lehet végezni... — Címek, rangok ide vagy oda, a mostani beszélgetésünk tulajdonképpen azért jöhetett létre, mert Gyulán azt „csiripelik a verebek”, hogy ün hozzákezdett egy monumentális, világháborús emlékmű elkészítéséhez. Tudniillik a városban még nincs ilyen. Mi igaz a hírből? — Tulajdonképpen minden, de még a makettezésnél tartok. A kőfalra helyezett bronz dombormű kicsinyített mása hamarosan megszületik. — Fölkérte valaki önt erre? — Nem, de tudom, hogy Gyulán több párt szóvátette, hogy kellene egy ilyen emlékmű. A második világháborúban elesett az egyik nagybátyám, akit ott temettek el a fronton. Szóltak a fegyverek, amikor baj társai a sírjára keresztet tettek és készítettek egy döbbenetes hatású fotót. Gyerekkorom óta bennem él ez a kép, s úgy érzem, méltóképpen tudom megformázni a háború iszonyatát. Szeretném minél hamarabb befejezni a makettet, hogyha pályázatot írnak ki az emlékműre, akkor időben beadhassam. — És mi lesz, ha mégsem ön kapja meg a megbízást? — Remélem nem így lesz, de még ékkor sem dőlne ösz- sze a világ. Sokmindent csak magam kedvtelésére készítek el. Itt van például az új, koronás címerünk ötvenöt centis méretben. A gipszmintám készen van, hamarosan kiönthetem bronzból. Ezt sem megrendelésre csinálom, elsősorban azért, hogy a nappalinkba kitehes- sem a számomra rendkívül sokat jelentő jelképünket. (Lovász) Fotó: Kovács Erzsébet Megoldás lesz-e a postatörvény? A lapterjesztés gondjairól, annak jövőjéről és lehetséges szabályozásáról tartott sajtótájékoztatót Do- ros Béla, a Közlekedési és Hírközlési Minisztérium helyettes államtitkára és Csernák Endre, a minisztérium főosztályvezetője, csütörtökön, a minisztérium épületében. Mint elmondták, a lapterjesztés gondjait végső soron a leendő postatörvény oldja majd meg. A jövő útja a hírlapterjesztésben is a piaci viszonyok bevezetése, az, hogy minden kötöttség nélkül a kereslet-kínálat szabályozza a lapok árusítását. A jelenlegi elképzelések szerint a leendő szabályozás három utat köyethet. Az első variáció szerint a piac törvényei érvényesülnek a hírlapterjesztésben: megszűnnek a jogi kötöttségek, a hírlapterjesztők közvetlenül a kiadókkal állapodnak meg a lapok árusításáról, s teljességgel a kereslet-kínálat szabályozza a forgalmat. A második változat szerint a hírlapterjesztők az: engedélyek megszerzése után bizonyos kötöttséggel árusíthatnák a lapokat. Előírnák számukra például azt, hogy kötelesek egy-egy terület, régió ottani igényeknek megfelelő ellátására. A harmadik variáció szerint csak előfizetéses rendszer működtetése — a hírlapterjesztés 80-85 százaléka — marad a Posta feladata. Sikerkönyvek Hogy Duray Bernadett könyvpremierje egyből sikerkönyv lett, az persze kevésbé a szerző, inkább a „hálás téma”. Tábori Nóra érdeme. Az ismert művészekről, nagy sztárokról szóló olvasmányok egyébként is könnyen megnyerik a közönség tetszését nélunk és valószínűleg az egész világban. így aztán a műfajban jelentkező új szerzőknek talán nem is annyira a régiekkel, mint a bulvár sajtó, a lapok és a tévécsatornák 4 pletykarovataival kell versenyezniük. Ám a könyv mégiscsak más. Komolyabb, érdekesebb, színesebb, hitelesebb. Közvetlenebb, meghittebb, mint a manapság már alig szavahihető, intimpistásko- dó. gyakran ízléstelen rovatok. Nem tudom, Duray Bernadett találta-e ki, hogy éppen Tábori Nóráról írjon szabálytalan életrajzot „Csak egy szív” címmel, vagy valakitől kapta az ötletet. Annyi bizonyos, hogy a kitűnő művésznő — ahogyan színházi és televíziós szerepeiben egyaránt — „könyvtémaként” is igazi telitalálat. Nórika, Mamácska, olyan egyszerűen és mégis olyan bölcsen fogalmaz, amikor életéről# a színházról, annak pótolhatatlan szerepéről, emberi jóságról és gyarlóságról beszél. Amikor azt mondja, hogy alapjában véve szereti az embereket, de azok „nem engedik, hogy az ember szeresse őket. Nem figyelnek egymásra”. Vagy amikor azt. hogy semmi ’sem véletlen abban, ami körülöttünk, velünk történik, az kok, magyarázatok lényege önmagunkban keresendő. Szinte nyers, keserű, csalódott egyik-másik kijelentése a világról, a magányról, a színészről, akinek lelke „üres”, mert „önmagából már mindent odaadott”. Aztán továbbolvasva Tábori Nóra vallomásait, életbölcsességét, rá kell jönnünk: itt nem csalódottságról, nem keserűségről, hanem őszinteségről és kiváló realitásérzékről van szó. N. K. .. hogy a kiásott értékek biztonságban legyenek.”
