Békés Megyei Népújság, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-18 / 194. szám
0--------1990-augusztus 18., szombat--------------------_---------------------- IRODALOM—MŰVÉSZET ■ kŐRÖSTÁJ Pillér az ókor és a legújabb kor között Legenda Aurea Legenda Aurea. Arany Legenda. Jacobus de Voragine, Genua püspöke gyűjteménye a XIII. századból. Nemrég újra megjelent magyarul e könyv: az 1942. évi ^Officina kiadás változatlan szövegével. Nem tudom, 1942 óta hányszor adták ki ezt a művet, gyanítom, egyszer sem. Van abban valami szimbolikus, hogy most is magáncég, amelyik nevében is jelzi, hogy fiatal — Junior Kontinens Kiadó — vállalkqjgtt>«jjra, hogy lefújja a port ró»VéWre keltse, visszalopja a köztudatba. Nem könnyű vállalkozás... A gyűjtemény ismert és kevésbé ismert szentek életét, cselekedeteit rajzolja fel. Megidézi például Szent Andrást, aki egy püspököt mentett meg a biztos kárhozattól. Ez utóbbit ugyanis az ördög egy gyönyörű szép lány képében kísértette meg, de úgy, hogy még a szentéletű férfiú sem tudott volna neki ellenállni, ha... nem lép közbe Szent András. De olvashatunk még sárkányölő Szent Györgyről és Mária Magdolnáról, akiről a Bibliában is meg van írva, hogy a jobbik részt választotta, egy bizonyos Szent Jusztináról, Szent Thaiszról is. A színes mesefűzér egy tőlünk mérhetetlenül távoli világot idéz meg. Ma ezt már nem nagyon ismerjük. Pedig a gyűjtemény egy konkrét rendszer fontos pillére. Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell mennünk az időben. A legendaképződés egyidős a kereszténység születésével. Az apokrifek már bizonyos értelemben legendának tekinthetők. Jézus Krisztusról, majd a mártírokról, szentekről, remetékről, hittérítőkről alkottak ilyen érdekes, vonzó, egyszerű elbeszéléseket. Rájuk adták az antik mesehősök kalandjait. így például a szamothrakéi barlangistenek a hét szent alvóvá szelídültek; Szent György vonásaiban, Mithrasz, Szent Kristóféban, a Sakálfejű Anibusz vonásait lehet felfedezni. A legendaképződést nem lehetett megállítani. A mesélőkedv „emberközelivé tette” a legtávolibb, legem- berkerülőbb, legmagasztosabb alakot is. A legendák nagy gyűjteménye a Legenda Aurea. A középkor valamennyi nyelvére lefordították, magyar nyelvi kódexeinkben is szerepel. Az egyszerű emberektől. a legműveltebbekig ismerték. Évszázadokon keresztül benne volt a köztudatban, hiszen a keresztény erkölcs határozta meg a gondolkodásmódot, ez ihlette meg közvetve és közvetlenül, szinte napjainkig, az egész európai irodajmat. Nemcsak ókori, de későbbi párhuzamokat is találhatunk. Szent Miklós történetében például ott van az Arany Jánosnál is felbukkanó hamis tanú motívum; a megtisztulni vágyó nemesúr figurájában az ugyancsak poklot jgrt Tar L'órincre ismerhetünk. Szent Kristóf pedig, aki a világ súlyát cipelte vállán a folyón keresztül őse Flaubert Irgalmas Szent Juliánjának. Folyamatában kell tehát látnunk a dolgot. A legendás Aurea — mint irodalmi mű — nem érthető a Biblia, a legendaképződés története, bizonyos korakereszténységre vonatkozó ismeretek nélkül. De ugyanúgy hozzátartozik az alapokban meghatározó olvasmányokhoz, mint a Szentírás. Nélküle fundamentum nélküli számos XX. századi mű gondolatvilága is. Középen helyezkedik el az antik és a legújabb alkotások között. Szerves, nagyon fontos áthidaló szerepe van tehát. E küldetés meghatározása — egy kimerítő elő-, vagy utószó képében — hiányzik ebből az új, szép kiadványból. A fiatalabb korosztály számára elengedhetetlen néhány lábjegyzet csatolása is. Mert ami még 1942-ben is rtiagától értetődő közeg volt, azt ma, ötven évvel később már meg kell magyarázni. Pont azért, hogy valódi értékét megismerjük, meglássuk, fölmérjük. Kiss Katalin Tóth Bálint: Hétvége fíikA t , 'í-Jp £ Slezák Lajos: Úton Kiss Ottó: Utazás egy fénytörő hajón avagy a versóvatos megközelítése tükör elé kell állnunk először is, mázas orcájú embertükör elé, hogy lássuk a rianáspillanatot, amint meghasad káprá- zatunkon a fény, s nézzük, miként lopódzik lényünk a retinánk-látta szépvalóság rejtelmei mögé. hallgatnunk kell a tükröt, idegszálkibontva és tömörítve úszni, lebegni minden hanghulláma közt, s rálelni a belső némaság testet dobbantó súlyanyagára, lassan és tisztán kell kifésülni lelkűnkön az évtizedek-összetapasztotta gondolatfonalakat, hogy kitáguljon és!vagy magnyíljon érzékszerv-kalitkánk rácson kívüli gömbje, kitapinthatóvá lesz fekete-fehér tudatunk így betájolt helye, s létünket múltegészünkön visszaroppantva körénk terjed sistergősárgán az oszló, bomló érzékhatár, ősködfátyol libegi át szemlélődő melegünk: zene ez, abszolút zene, idegörvény-líra. elrejtve benne a mammut- fenyők reccsenései, a halak áttetsző némasága, közelebb lopva lelkünk az ősanyaghoz, bartók-testű éveket bugyog a massza, érzékelhetővé lesz fetrengő-morajló lázálma a dühöngő tudatnak, kitapinthatok minden zsoltárok hangjegyei: ránk dobban a megoldás egyszerűsége, törvény születik most, végeláthatatlan, mindent összefűző rendszer, de tagjaink közt ott didereg már az önzés, a gőg, az álszemérem, ahogy minden parányban benne- foglaltatik tér- és időegésze, ember epék, gyomrok lucsoknyálkás gyúródása ezfilisz- teusok halálhörgés-mámora, a majdan felépülő jerikó felett kavargó pusztulás—lélek- iszapban lépegető zöld szörnyek féktelen emberönzése: leheletvékonyán ránk tapadó hártyák, észrevétlenül üszkösödő, elnehezülő súlyok, megrajzolt kereteink szűkülő, ám egyre erősebb kontúrjai, babilonszerűn dadog rajtunk a kása, tudatfészkeinkből a gondolat szertefreccsen, fészekhagyó madarai megtelepszenek a képzelet idegösvényein előcsalt szavakon, megcsendül bennük a dallam, mint sziklakoszorúk felfakadó vízcsobogása kövek bensején. valaki leoldja fák suhogásáról a légtáncosnőt, az kék-fehér békét libegtet-lobogtat, arcunkhoz csalja a hasadó tenger morajló emlékét: megnyílni látszik a hamisékszer-szerű, fénymázas valóság, a szemközti, zöldelő partról terjed hozzánk a vers—gondolatfutamok néma áttűnése—, terünkön és időnkön szétpillantva közeleg, rátestálhatjuk testünk nehezét első felé tartó, tétova bársonylépteinkre, mert fény helyett most világosság szövi át a tájat, űrcsend van, nyugalom, anyagtalan dolgok egymásba fonódása. Birtalan Ferenc: Tisztelt Szerkesztő Úr! Nagy megtiszteltetés felkérése, hogy írjak érzéseimről, benyomásaimról. Bevallom, tanácstalan vagyok. Miről írhatnék én ebben a fölforrósodott, s mégsem meleg világban? Mindenki mondja, mondja a magáét, de türelme a válaszhoz senkinek sincs. Történelmi időket élünk — olvassuk, halljuk naponta százszor, s elgondolkodom: a nem-történelmi időket élők vajon mit gondol- nak-éreznek? Tudják-e, akaratuktól függetlenül a történelem történik? Tudják-e 3 madarak, a hangyák? Tanácstalan vagyok. Miről írhatnék én a torlódó, napról napra gondok közül utat keresőknek? Miről írhatnék, hisz magam is az áradatban sodródom egyként a sokból, pihenőt, partot keresve. Nem érdekelnek a csónakokból, naszádokból kiabálók! Nem érdekelnek, hisz ők is sodródnak velünk, rajtunk, s ha nem is mind sárosak, vizesek mindannyian. Partra kellene érni! Fölállni! Körülnézni! Látja, Szerkesztő úr? Ördögi kör ez. Innen nem lehet kilépni. Ezt a játékot nem lehet másképp játszani. A szabályok régiek, örökérvény űek, csak a játékosok-változnak, követik egymást a sorban. Csak a kóklerek ne lennének! Csak ne ennyien! Milyen jól meglennénk ezen a Földön... Istenem, milyen jól... Kérem, legyen türelemmel, Tisztelt Szerkesztő Úr! Küldöm majd azokat az írásokat, ahogy megígértem. Nálam nagy a becsülete az adott szónak! Igazság szerint én most is azt szerettem volna, egy olyan írást, de ma nem úgy alakultak a dolgok... a történelmi idők, Szerkesztő úr! Hát csak reménykedem, egyszer mindannyian úgy élhetünk, ahogy a madarak, a hangyák, törődve dolgainkkal, s akkor már könnyebb lesz írnom is benyomásaimról, érzéseimről. Megértő türelmét köszönve, maradok tisztelője: Birtalan Ferenc Fák fölött a varjak — Vetkőzzön! — A hang utasító, részvéttelen. A rendelő irodára hasonlít, íróasztalok, gépírónő. A bizottság három orvosból áll. Kettő rá se néz, mintha ott se lenne. Dolgoznak. Ez is munkahely. Fene tudja, hányán voltak itt már előtte ma is. Meg lehet érteni őket. Egész életükben az emberek nyavalyáival foglalkoztak, s még most — hatvan fölött lehetnek mind — sincs menekvés, nap mint nap a selejtje, hosszú, végeláthatatlan sorokban. Mit érdekli őket az éppen-soros. Ügyiratszám, kód, ad acta. Már a látszatra sem adnak: üljön, guggoljon, nyissa ki a száját, tolja le a gatyáját, öltözzön. Akár ha ott sem lennének, tekintetük valahová mögé, a falra mered. Minden porcikája tiltakozik a közömbösség ellen. Meztelenségét még elviselné, de hogy tárgyként kezelik, szégyennel tölti el. Érzi, kiszalad arcából a vér, szíve mind erősebben dörömböl. Hogy beszéljen itt arról, amit csak ember érthet? Kérdéseikre a választ sem várják meg, nem érdekli őket. Megy ez a masinéria nélküle is, őt csak kényszerből tűrik el, de ennyi és nem több. Összeharapja a száját, csak érne véget ez a rohadt ceremónia, ez az egész tortúra. És ha vége, akkor mi van? A rendelőből, az épületből kimehet, és odakinn? Akassza föl magát? Itt azt mondják: vetkőzzön! Másutt: Mit akar? Miért most jött? Nem tud olvasni? Örüljön, hogy él! Mit képzel?Fizesse be! Fölszólítom!... — Végeztünk, kérem! — Arca eltorzul, az! orvos másodszor szólhatott. — Küldje be a következőt. — Kilép az ajtón. Vizslató szemek kutatják. Motyog egy nevet, a következőét. Megy le a lépcsőn, megalázva, leforrázva. Érzi: ereje, önfegyelme fogytán. Még eszébe jut: valahol ezeket is megsértik, megalázzák, ő csak egy állomás ezen a vonalon, és valahol ő is törleszteni fog, mert törlesztenie kell, mert belekényszeredik, belekényszerednek mindannyian. Egy hatalmas csatatér ez az ország. Ölj, mert ölnek! Gyomra összerándul. A novemberi eső arcába vág. Hányni akar, s csak üresen öklendezik. Megborzongatja a szél. Észreveszi, kabátja gombolatlan. Úgyahogy rendbeszedi magát. All a villamos- megállóban. A temető fái fölött varjak köröznek. Iszonyú csönd. Nem hallja az autók zaját, villamosok csörömpölését. Nézi, egyre csak nézi a varjakat. Légzése lassan kiegyenlítődik. Visszafordul az épület felé, aztán néz a síneken végig. Föllép a beérkező villamosra, Mindegy milyen. Indulhat akármerre. Neki sem elmenni, se megérkezni nem lehet sehová itt. Kis reggeli történet Az a'kellemetlen szorítás a baloldalon nem múlik. Figyeli a kifeszített spárgákra fölfutó fehérközepű, lilatölcséres virágokat. Fél kilenc. Lement a reggeli csúcs, de a kerítés mögött mindig elrobog-surran egy-egy kocsi. A kávétejszínes doboz fölött valami darázsféle lebeg. Csak a szárnyai járnak őrült sebességgel, ám helyét nem változtatja, mozdulatlan. Két könyöke között feketés- pohár, a tányérka szélén maradt mokkacukrok kávéfoltosak. Az út forgalmát nem érzékeli. Nézi a kis repülőgépet az asztal fölött. A hamutartó alatt összehajtogatott újság, ne fújja le a szél. A tarkakockás térítőt könyöke, keze tartja. Az a kellemetlen szorítás a baloldalon... Nem lehet kiszámítani semmit. Nem kell gondolni rá. Elmúlik, mint annyiszor, s ha nem, azon sem tud változtatni. Ül a presszó udvarán a lemezasztal rrifellett. Meleg lesz ma is. Fél kilenc. Nejlonszatyorban a kenyér, a tej. Megint istentelenül hosszú nap jön. Dolgozni kellene, és csak vár, maga sem tudja mire. Issza reggelenként a presszóban a feketéket, és olyan üres körülötte minden,.hogy fizikai fájdalmat érez. Hamarosan fel kell állnia, hazavinni a tejet, kenyeret. Várja a postást, este bekapcsolja a tévét, mert ez a bevett szokás, ez ismétlődik évek óta. Nézi a kis repülőgépet az asztal fölött. Kávéjába kortyol. Egyedül van a presszó udvarán. Szinte jelképesen. Erősödik, elhal egy busz hangja. Csak az a kellemetlen szorítás a baloldalon, az múlna már. Nézi a fehérközepű, lilatölcséres virágokat, a kis repülőgépet. Kihörpöli a maradék kávét, erőt gyűjt. Fogja a nejlonszatyrot a kenyérrel, tejjef. Feláll. A begóniák mellől még látja, az a darázsféle újra őrhelyén lebeg. Kifordul az utcára. Holnap lesz negyven éves. Csak az a kellemetlen szorítás a baloldalon...
