Békés Megyei Népújság, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-13 / 189. szám
i\ci 1990. augusztus 13., hétfő Viszontlátásra két év múlva, Békéscsabán! Népünnepéllyel zárult a gyermekszínjátszók találkozója Luxemburgban Kedves, hangulatos estével ajándékozták meg a magyar gyerekek huszonhat nemzet tizenéveseit, akik részt vettek Echternachban, a közelmúltban rendezett V. Európai Gyermekszínházi Fesztiválon. Népdalokat énekeltek, táncoltak, előadtak ismert film- és musicalrészleteket, volt klasszikus zene és rock and roll a magyar nemzeti esten. A szépszámú közönség különösen élvezte a hazánkról bemutatott diákat és a szereplő gyerekek otthonában készült videofelvételeket. Az egykori kolostor, ma líceum elegáns színháztermében közös tánctanítással zárult a műsor; kicsik és nagyok egyaránt lelkesen járták a csárdást, és azzal búcsúztak egymástól, hogy: „Viszontlátásra, két év múlva, Békéscsabán!” Az az igazság, hogy nem csak a kéthetes rendezvény második felében tartott magyar est óta figyelnek ránk kicsit többen, mint más országok küldötteire. Ennek persze egyszerű a magyarázata: 1992-ben először rendezi meg kelet-európai állam a gyermekszínjátszók kéthetes találkozóját. Az ötlet megszületéséről, az előzményekről Josef Hollos osztrák drámapedagógus, az eddigi nemzetközi színjátszó-találkozók szervező országainak képviselőiből álló bizottság (EDERED) tagja a következőket mondotta: — Tavaly ősszel Brüsszelben hoztuk létre ezt a munkaközösséget, amelyben képviselteti magát minden állam, amely már rendezett ilyen találkozót, illetve az is, aki a jövőben szeretne a rendezvénynek házigazdája lenni. Ez év márciusában, a luxemburgi előkészítő gyűlésen vetődött fel a kérdés, hogy ki legyen a következő rendező. Máltáról, Törökországról, Olasz- és Spanyol- országról volt szó, de határozott igent egyik sem mondott. Akkor javasoltam, hogy Magyarország rendezhetné a hatodik találkozót. Azért mertem ezzel a javaslattal előállni, mert ismerem a magyar kollégákat, a felkészültségüket, a lelkiismeretességüket, s tudom azt is, hogy szívesen vállalják a szervezést. Részt vettek a bécsi találkozón és ezen az echternachin is. Politikai szempontból ugyancsak jelentős nyitás lenne az esemény. Akkoriban már szó volt arról, hogy Magyarország megfigyelő státust kap az Európa Tanácsban. A külföldi kollégák közül mindenki örömmel fogadta, üdvözölte az ötletet, senkiben sem merült fel kétség vagy fenntartás. — Ezért Magyarország, de miért éppen Békéscsaba? — Budapestnek, mint fővárosnak természetesen sokkal több lehetősége van a legkülönbözőbb programokra, rendezvényekre, de nekünk nem célunk, hogy a főváros legyen a helyszín. Adjunk inkább esélyt a vidéknek! Békéscsaba csendje, nyugalma előnyösebb, mint a nagyváros nyüzsgése. Tudom, hogy ott nagyon aktív drámapedagógiai munkaközösség működik, sok kolléga szívesen besegít, és egy ilyen rendezvény kiválóan alkalmas arra, hogy erősítse a kollégákat a hitükben, hogy erőt adjon a további munkájukhoz. — Óriási feladat és óriási megtiszteltetés ez a városunknak, a megyénknek — hangsúlyozta dr. Pap István, a Békés Megyei Művelődési Központ igazgatója, aki megfigyelőként volt részese a luxemburgi eseménysorozatnak. — Drámapedagógusaink szakmai garanciát jelentenek, bátorítást ad a művelődési központ jártassága a különféle nemzetközi rendezvények lebonyolításában, akárcsak a korszerű, tetszetős helyszíneink, az iskolacentrum vagy a tanítóképző főiskola. Már az előkészítés korai szakaszában együttműködünk a főiskolával, képviselői együtt voltak velünk, hogy tapasztalatokat gyűjtsenek az echternachi szervezőktől. S reméljük, hogy a feltételezett patronáló szervek, vállalatok és bankok is majd komolyan fogják fel a közös munkát és együtt lesznek velünk, hogy valóban gond nélkül, illetve a bizalomnak megfelelve tudjuk megrendezni a VI. Európai Gyermekszínházi Találkozót két év múlva Békéscsabán. Nagy készülődés, komoly főpróbák előzték meg a zárónapot. Echternach utcáin igazi népünnepély, fesztiválhangulat, sok-sok színházi előadás volt július utolsó szombatján. Huszonnégy gyermekcsoport indult el különböző irányokból és játszott a város terein, utcáin, majd mindenki a főtérre érkezett, ott volt a „finálé”. Éjszaka Luxemburg káprázatos tűzijátékkal búcsúztatta huszonhét nemzet kétszázötven gyermekét. Másnap reggel összeült a nemzetközi szervezőbizottság, ott hoztak határozatot, hogy hivatalosan felkérjék az Európa Tanácsot, támogassa a békéscsabai folytatás ötletét. Niedzielsky Katalin Kiút: kiillöldi töke és termékszerkezet-váltás Szanálják a Csepel autógyárat És mégis van jövő Szeghalmon! Szeghalomban szóbeszéd kering a Csepel Autógyár 4. számú gyáráról, miszerint a műszakszámok csökkentése előbb-utóbb a gyárkapu bezárásához vezet. Igaz-e a hír? — érdeklődtünk irodájában Fülöp Sándortól, a gyár igazgatójától. — Az ember a rémhírrel szemben kiszolgáltatott — kezdte válaszát Fülöp Sándor —. mert nem tud vitába szállni vele. Egyébként a pletyka alaptalan. Arról van szó, hogy gyárunkban két kis létszámú üzemrész három műszakban dolgozott. Kevés volt a munka, ezért áttértünk a két műszakra. Az érintettek közül senkit sem bocsátottunk el, foglalkoztatásukról gondoskodtunk. Lehetőségeinkhez képest dolgozóinkat megbecsüljük, az elmúlt hónapban szerény mértékű, hat százalékos béremelést hajtottunk végre. Hogy a gyár hosszú távon megőrzi-e működőképességét, erről Fülöp Sándor egészen friss információkkal rendelkezett. A látogatásunkat megelőző napon Szeghalmon járt Lukácsi Gábor, a vállalat vezér- igazgatója. Tőle — és még ezt megelőzően a sajtóból — értesült arról, hogy a közeljövőben az Ikarust és a Csepel Autógyárat szanálják. Ennek az a lényege, hogy az eljárás idejére a kormány a szanáló szervezeten keresztül — szigorú gazdálkodással — vállalja, hogy biztosítják a működés feltételeit. Olyan vállalatokat alakítanak így, amelyek termelésük minőségét és mennyiségét a piachoz igazítják. Egyáltalán nem biztos. hogy a két járműipari vállalatnak a jelenlegi nagyságában lesz piaca. A gazdaságos működés miatt létszámcsökkentés is elképzelhető. A szanálás vélhetően „A szanálással biztató jövőkép rajzolódott a dolgozók elé” — hallottuk Fülöp Sándortól szeptemberben kezdődik, és körülbelül másfél évig tart, ezután az Ikarus és a Csepel Autógyár a számítások szerint, kisebb ráfordítással, jóval eredményesebben működik majd. Fülöp Sándor a távolabbi jövőt is tervezi. Elmondta: a gazdaságos működés önmagában még nem garantálja, hogy a világ autóbusziparával lépést tudnak tartani. Ehhez mindenképpen külföldi tőke szüksé- ges, ugyanis csak így lesz technológiai fejlesztés, és az ezzel összefüggő termékszerkezet-váltás. A privatizáció célja, hogy a Csepel Autógyár a tőkés piacon is értékesíthető, korszerű terméket előállító vállalattá váljon. Fülöp Sándor a külső tőke bevonását három év múlva, a termékszerkezet-váltást pedig. a következő újabb két- három évre tartja megvalósíthatónak. Hogy miért csak ilyen későn? Erre így válaszolt: — A mi esetünkben igen bonyolult termékről, és számos vállalat megfelelően összehangolt munkájáról van szó. A járműipar területén nagymérvű váltást rö- videbb időn belül nem lehet végbevinni És addig mi lesz? Mint megtudtuk, a jelenleg gyártott Ikarus-alvázaknak és az ehhez kapcsolódó szerelési tételeknek van piaca. Például a Szovjetunió — a dollárelszámolásra való áttéréstől függetlenül — jövőre az ideinél több buszt igényel, sőt, megrendelőként a függetlenné váló köztársaságok is szóba jöhetnek. A korábbi tervek szerint ez év július elsejétől a szeghalmi gyár önállóan működött volna. Arról is érdeklődtünk, a szanálás hogyan módosította ez irányú törekvésüket. — Nem feltételezem — hallottuk az igazgató válaszát —, hogy az eljárás idején kérdésként felvetődik; leányvállalatként vagy valamilyen társasági formában legyünk-e önállóak. A kérdést elsősorban nem a vállalat. hanem a szanáló szervezet álláspontja dönti majd el. Végül elújságolta azt is, hogy előző nap a vállalat vezérigazgatója mellett vendégül látták a választói körzet országgyűlési képviselőjét, dr. Pelcsinszki Bolesz- lávot is. A képviselő fontosnak tartja, hogy a Szeghalmi Csepel Autógyár kiegyensúlyozottan működjön, és biztonságos megélhetést nyújtson az itt dolgozóknak. A maga részéről ehhez oly módon járul hozzá, hogy külföldi kapcsolatokat segít szervezni. Eddig francia és kanadai partnerek kerültek szóba. Beszélgetésünk után óvatos reménykedéssel búcsúzunk (molnár) Fotó: Oravszki Fereno Makótyát a nyakba, s aztán amerre az auttstnp visz... „0 szeretet jegyében jöttem” A főszerkesztőt kereste. Elmondta, mi járatban van, egy írást is hozott szándéka bizonyítékául, egy üzenetet az övéinek, akik előtte lépték át a határt, ám korántsem olyan meggondolásból, mint két napja ő tette. De ne vágjunk a dolgok elégel Lássuk, ifjabb Botár István merre, s miért rója a kilométereket nap-nap után Magyarországon? Kevés pogy- gyász, hátán-nyakában tarisznyaféle — ő csak makó- tyának hívja —, a legfontosabb iratokkal. Nem tudja hol éri az este, azt sem tudja lesz-e hol nyugovóra hajtania a fejét, csak azt tudja, mi a küldetése. Erről beszél legszívesebben. — A szeretet jegyében jöttem. Erdélyi menekülteket szeretnék hazahívni, meghívni őket az otthon újra megismerésére, felismerésére, értékelésére. Nekik szentelem küldetésem. Pár jó szóval, s az írással, melyet az önök lapjában tennék közzé. Arra szeretném ösztönözni őket, hogy próbálják felismerni az értékeket, melyeket elveszítettek. Arra szeretném figyelmeztetni őket, hogy hallgassanak Isten szavára, s ne futamodja- nak meg az első nehézségtől, .mely a forradalom óta érte őket. Az érzés, melyet akikor éltek át, mikor otthagyták szülőföldjüket, nem oldódik soha. Csak ha hazatérnek, akkor könnyebbedik meg a lelkűk. — Nem könnyű visszafordulni. Bízik mégis küldetése sikerében? — Ha eljut valaki odáig, hogy ne csak azt mérlegelje, hogy neki mi jó, mi rossz, ha nem csak a földi gyönyörök érdeklik, hanem a szülőföld sorsa is, már nyert ügyem van. Sokan vannak, akik siratják, amit elhagytak, de hazatérni nem tudnak. Mert félnek: mit vesztenek itt, s mit nyernek ott? Pedig biztos vagyok abban, hogy bár visszafordulva is újra a nulláról kell indulniuk, azért könnyebb otthon újrakezdeni, mint itt lépést tartani. — Lépést tartani? Kivel? Mivel? — Mióta — életemben először — átléptem Magyarország határát, azóta azok szemével próbálom nézni ezt a világot, akik megtették ezt az utat előttem. Már az a színözön, az a színparádé elvakított, melyet itt találtam. Az itt élő emberek tágabtr körű befogadók, letisztázot- tabban tudnak járni ebben a nagy szín-orgiában ... Ám mi, akik a nyugodt életből kerültünk ebbe a rohanó, pénzkereső világba, nem tudjuk, e tobzódásban miként lehet megkeresni a jót? Óvni akarom az erdélyi menekülteket attól, hogy majd 20-30 év után, egy csendes délutánon, mikor magukba tekintenek, csak ennyit mondhassanak: „Nem is volt életem”. Mert aki nem született ebbe a világba, az nem válogathat, csak elfogadhat. S) hogy tele van a hűtő- szekrényünk, az még nem minden! — ön tehát bízik a sikerben? — Nehéz e küldetés eredményességét előre látni. Egy biztos. Az Erdélybe hazalátogatókkal folytatott beszélgetések megerősítettek ab- bah, hogy segítenem kell. Fel kell világosítanom. Irányt kell adnom. Talán egyszer, ha akadnak követőim, eredménnyel járok. Nem vagyok egyedül, sokan vagyunk, akik így gondolkoznak ... — Elárulna magáról is valamit? — Csíkszeredán élek. Elsőéves teplógiahallgató vagyok a Gyulafehérvári Hit- tudományi Egyetem levelező 6zakán. Tegnap érkeztem ide, s az elképzelésem az, hogy áugusztus 23-án térek haza. — Milyen útvonalon halad? — Most, ha elbúcsúzunk, kiállók egy forgalmas útra, s amerre az elsők autóstop elvisz, arra indulok. Mindenütt vannak jó emberek, akik segítségemre lesznek küldetésemben, akik befogadnak egy-egy éjszakára. Egyébként szeretnék Budapestre és esetleg Miskolcra is eljutni. Ott, ha lehet, meglátogatom Tőkés Lászlót. — Hogyan tud szót váltani az emberekkel? — Elbeszélgetek a papokkal, átadom nekik küldetésem célját, s ők azt továbbadják gyülekezetükben. Ha lesz rá lehetőségem, én is szívesen az emberek elé állok ... — Hazafelé ismét Békéscsabán visz keresztül az útja ... Ellátogatna ismét a szerkesztőségbe ? — Természetesen. Szívesen elmondom, eredményesen jártam-e? Otthon pedig az „Erdélyi füzetek” című sorozatban szeretném megírni tapasztalataimat. — Akkor hát, szerencsés utat kívánok! N. A. Fotó: Fazekas Fereno Künyürgés Erdély virágaiért Szép, szép az idő, és a nyáj ha legelészni indul a zöldbe, nem felejti otthon fütyörésző gazdáját. Mindenütt szép virágok, illatok hordják égi levelüket a szeretettől megáradt lel- keknek, és jól-rosszul mindenki megírja, ki* mázolja, megénekli énjének gyönyörűségeit. ö, be szép, ha az ember fenyőillatot érezhet otthonában, és békehangú madárkákat hallgathat csendességének örömteli perceiben! De szép, hogy szeretetünk szavait suttoghatjuk mieink fülébe, nem fájdalomtól megtörtén és vágyakozástól könnybe lábadt szemmel kell kiáltanunk a távolba, hogy mi is vagyunk és mi is szeretünk. Nem szárad ki a fa, ha megnézik, és éltető nedve a könny is viharvert erdeinknek, mert bennünk kell felnőjön minden elszáradásra ítélt csemete, bennünk kell életre keljenek szülőföldünk szavai. Istenünk, Krisztusunk örök hívó szavait hordozzák erdeink-mezeink, és az itthon munkájától kérges tenyereink mondják azt, hogy .érdemes megvárni az új termést, mert ígér a föld, és könnyáztatott fenyveseink várják, hogy új fészket rakjanak bennük jó régi lakóik. Nem esik édesebb álom senkinek a kölcsön vagy ajándékba kapott takaró alatt, mint takaró nélkül az itthon mohával benőtt szikláin, és nem lehet balzsamosabb senki házának könyörületes illata, mint tűzhelynek, pjnelyben az itthon fája élteti a tüzet, mi melegségével nemcsak testet, de lelket is melegít. Szép a remény, szép a szó, és nem az írásért körmöl toliam, hanem emberekért, emberekért, akik a koporsóba dobott pénz csörgését hallgatják jobb szívvel, nem a halott lelkének békéjéért és megtisztulásáért könyörögnek, nem vigasztalást hoznak elárvult székely- ségünk áldozati oltára előtt álló, lehajtott fejű testvéreinknek. Lelkűnkben kell csobogjon minden kis patak, ami át- meg átszövi létünknek lényegét, és tisztásainkon szomját oltja a lepihent utazónak. Minden hír, ami azt tudatja velem, hogy kiszáradt még egy fája amúgy is gyér erdőnknek, eszembe juttatja a kézdivásárhelyi Bertalan Attila pár sorát: „Ha az emberek jók lennének, szép volna az élet, / de ha megtanulnának szépen élni, elveszett jóságukat is visszaszerezhetnék.*» — Szépen kellene éljünk, új virágokat ültessünk házunk táján, és újra megtisztult lelkűnknek fényessége kellene bearanyozza elődeink hantját, kik az itthoni földben alusszák örök álmukat, és azzal a tudattal távoztak, hogy lesz, aki néhanapján felpuhítsa sírjukon a földet, és juttasson nekik is a mező virágaiból — emlékezetül. A mi jóságunk nem veszhet el ott, ahol az ezeréves otthon tűzhelye ég, ott, ahol ezreknek a szive azért dobog oly hevesen, hogy megtartassák ez a drága kicsi hon, és azért, hogy gyermekeink világra jöhessenek ott, ahol a székelység ős magva megfogant... Ifjú Botár István
