Békés Megyei Népújság, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-12 / 162. szám
1990. július 12.. csütörtök o Vigyázat! Veszélyes váltókhoz közeledünk! Pályamódosítás előtt az élelmiszer-gazdaság Már évekkel ezelőtt is feszítő érdekellentétek húzódtak a gabona-, húsvertikum területén. A termelők a gabona- és élőállat áremeléséért, míg a feldolgozók az árak szinten tartásáért, illetve csak a termékminőség javulásával párosuló többlet ellenértékért szálltak ring- be. Sajnos, az eredményt ma már mindenki érzékeli, ha másképpen nem, akkor mint fogyasztó. Miközben ugyanis a részben felszabaduló árak miatt egyre jobban közelítünk — húsban és gabonában egyaránt'—a világpiaci szinthez, a torz ár- és értékarányok változatlanul megmaradtak, ha úgy tetszik, konzerválódtak. Még ennél is égetőbb gond, hogy nincs kézzelfogható minőség- javulás. Ha egy láncszem... — Egymás zsebébe nyúl- kálunk, miközben vészesen nőnek a belső ár- és költségfeszültségek. A termelők és feldolgozók áremelési hajszája veszélyes ördögi kör, mert ha egy láncszem megpattan, akkor valóban öszeorrtolhat a magyar élelmiszergazdaság — mondja Zám András, a Gyulai Húskombinát vezérigazgatója, az Országos Húsipari Egyesülés elnöke, akivel elsősorban a jövőről beszélgettünk, arról, lehetséges-e ki- sebb-nagyobb zökkenőkkel az ágazatot új érdekeltségi pályára terelni. Előfordulhat-e, hogy több szerelvény siklik ki, mint gondolnánk? Óvatosan, vagy gyorsan, ha úgy tetszik, könyörtelenül történjen-e a váltás? — Én úgy vélem, hogy 'mindenekelőtt tisztán kellene látni a vertikumon belül. Eltüntetni a támogatásokat és az egyéb költségtorzító tételeket. — Tehát ellentétben az átlagos szakmai véleménnyel, nem tiltakozik a mezőgazdasági támogatások ' megszüntetése ellen? Egyetért a Morzsák jutnak A Gyulai Húskombinát a kétségtelenül nehéz gazdasági helyzet ellenére is viszonylag kedvező pozícióban kormány „tiszta vizet a pohárba" törekvéseivel? — Alapjában véve igen, bár a drasztikus fogyókúrát nem tartom célszerűnek, mert a „páciens” könnyen tönkremehet. Azzal viszont tökéletesen egyetértek, hogy 3-4 év alatt szűnjön meg a központi büdzsé mindennemű szerepe a magyar gazdaságban. Az óvatos lépések híve vagyok. Én úgy gondolom, hogy nem is annyira a gazdálkodók miatt indokolt a megfontoltság, mint inkább a lakosság fizetőképessége, és ebből. fakadóan a romló életszínvonal, az ingerlékeny közhangulat miatt. Hiszen, ha nincs egy jótékony tündér, ha nem történik csoda, s valaki nem fizeti ki adósságainkat, akkor minden egyes támogatáscsökkentés a fogyasztói árakban jelenik meg, s ezt csak adagolva képes a lakosság elviselni. Nem hiszek abban, hogy egy negyvenéves sematikus gondolkodásmódot, s az ebből fakadó irracionális termelési szerkezetet egyik napról a másikra, varázsütésre meg lehet változtatni. van. Világbanki fejlesztésének köszönhetően félkész- és késztermékei megfelelnek a közöspiaci előírásoknak. Igen kedvező a gyár helyrajzi fekvése, hiszen a kukorica- és hústermelők őshazája a Viharsarok. Különösen most konvertálható guruló forintokra a közgazdasági és földrajzi fekvés, amikor a sertéshizlalás drasztikus csökkenése miatt több feldolgozóüzem kényszerül arra, hogy az ország különböző részéről horribilis pénzekért szedjen össze vágóalapanyagot. Csák így tudja kapacitását valameny- nyire kihasználni. A gyulaiak termékszerkezete azt tükrözi, hogy több irányba próbálkoztak a piacra betörni. A 6 ezer tonnányi éves szárazáru-mennyiségből 2 ezer tonna kerül a belföldi fogyasztókhoz, 2 ezer tonna tőkés exportra, s 2 ezer szocialista országokba. A közeljövőben elkészül saját hűtőtárolójuk, s ennek köszönhetően termékszerkezetük még változatosabb lehet, s biztonságosabban bővíthetik a tőkés exporttot. Annak ellenére, hogy a feldolgozott élőállat-mennyiség több mint 10 százalékkal csökken ez évben, az árbevétel 5,5 milliárd forint körül várható, tehát az előző évi szinten. Tény viszont, hogy a 150 millió forintnyi neyreség csupán ap■ Az állami élelmiszeripar privatizálása tehát nem kis feladat elé állítja a kormányt. Míg a szolgáltató ágazatok — vendéglátás, kereskedelem — viszonylag csábító nyereséget ígérnek, addig a termelő ágazatok, de legfőképpen a mezőgazdaság csak minimális profitot, s az elvi sei hetőség határán lévő kockázatot rejt. Ebben az ágazatban gond a tőke- szegénység is. Legfeljebb 100 százalékos külföldi vásárlás esetén lenne esély a gyors élmozdulásra. A névleges átalakulás viszont aligha hozhat sikert. Hiszen az ilyen jellegű gazdasági társaságokban a tulajdonosok továbbra is egyfajta megfoghatatlan személyt jelentenek, a vállalati menedzserréteg zsebbenyűllós felelőssége továbbra is elmaradt. — Nem vagyok híve a teljes eladásnak, még akkor sem, ha ez pillanatnyilag jó megoldásnak tűnik — mondja Zám András. — Ebben az esetben ugyanis kizárólag a tőkeérdek el t ség diktálna, s a piaci kereslet-kínálat határozná meg a vállalkozó magatartását. Egy ilyen speciális átmeneti magyar helyzetben, félpiaci viszonyok között,, amikor még arra sincs lehetőségünk, hogy külföldről behozzuk a hiányzó áruféleséget, köny- nyen előfordulhat, hogy felborul a belföldi élelmiszer- ellátás egyensúlya. Tételezzük fel, hogy egy nyugati tőkés egy az egyben megvásárolja a Gyulai Húskombinátot. Szántára azonban kizárólag delikátminőségű — hormon- és antibiotikummentes — áru termelése lenne kifizetődő, mivel a világpiacon ezt tudja extraprofittal értékesíteni. Csakhogy, mi lesz akkor a hazai fogyasztókkal? Ki termel olcsó párizsit, lecsókolbászt? Lesz-e elegendő dollárfederó morzsája annak a hatalmas pénzforgalomnak, amit a vállalat termelése követel. S ha belegondolunk abba is, hogy a betéti kamatok hányszor ennyit hoznának kockázat nélkül a konyhára, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a magyar húsipar legjobban alkalmazkodni képes üzemeinél is tragikus szintű a nyereség. Ám az sem titok, hogy a magyar élelmiszeripar évek óta a túlélésért harcol. A kényszerpályára terelt nép- gazdasági ágazatot a piaci hatások valóban alapjaiban rengethetik meg. Hiú ábránd ugyanis abban bízni, hogy az évtizede nyíló agrárollót, a 40 év óta kényszerből felvállalt szociálpolitikai szerepkört máról holnapra figyelmen kívül lehet hagyni, s várható következményeivel nem keli számolni. Félő, hogy a túlértékelt belföldi magyar ipari árakat csak úgy képes az élelmiszergazdaság a jövőben megfizetni, hogy közben a világpiaci árszint felett termel. De akkor, kinek tudjuk eladni termékeinket? Várhatóan ezen az ördögi körön a privatizáció is csak_ annyit képes segíteni, ameny * nyit az egyéni érdekeltség, a „tulajdonosi zsugoriság" tartaléka jelent. zet arra, hogy esetleg olcsó élelmiszert hozzunk be külföldről? A vezérigazgató dilemmái mindenképpen gondolkodásra késztetnek. Véleménye szerint a közeljövőben célszerű lenne égy olyan gazdasági társaságot létrehozni, ahol a _ termelő — téesz, állami gazdaság, magánszemély —, a vállalat dolgozói, s ötven százalékban külföldi tőkés a részvényes. A teljes privatizáció azonban csak fokozatosan, legalább öt év alatt mehet zökkenőmentesen végbe. Hiszen az állami tulajdon sem hagyható figyelmen kívül, nem mehet át ellenérték nélkül, magán- vagy társasági tűlajdonba. Csak így lehetséges a költségvetés hihetetlen mértékű adósságát is csökkenteni. Ugyanis, ha oly módon szabadul meg az állam tulajdonától, hogy közben a milliárdos nagyságrendű mínuszok “a nyakán maradnak, akkor kizárólag az állampolgárok kénytelenek mindenért fizetni. Négy-öt év után viszont már arra is esély van, hogy egy-egy privatizált cég megjelenve a tőzsdén részvényeladással újabb forrásokat vonjon be. Nem hagyható figyelmen kívül gazdasági örökségünk sem, s ügy tűnik, azt sem engedhetjük meg magunknak, hogy teljesen szabadjára engedjük a gazdasági folyamatokat. Hiszen Európában, de a világon is egyedülálló vállalkozásba fogtunk. Megpróbálunk egy szocialista gazdaságból áttérni a piacgazdaságra oly módon, hogy közben az alapvető szociális érdekek se szenvedjenek csorbát. De vajon létezik-e ilyen út? Lehet, hogy a gazdasági rendszerváltást övező politikai harcok helyett inkább megoldást kellen« keresnünk? Rákóczi Gabriella Kinek tudjuk eladni, s mennyiért? Fotó: Kovács Erzsébet n privatizáció dilemmái S Karsay-rendelö Hz ország első egészségügyi magánvállalkozása Dr. Karsay Sándor, volt körzeti orvoß, Pomázon mintegy két évvel ezelőtt kezdte kiépíteni magánorvosi rendelőintézetét, elsőként törve át azt a falat, amely az orvoslást, a gyógyászatot körülveszi. Természetgyógyászati központtá kívánja fejleszteni, a japán Omura és Horiguti iskola repertoárja szerint, nem nélkülözve a hagyományos, magas színvonalú diagnosztikai és terápiás eszközöket. A hazai gyógykezelésben még ma sem legalizált (elfogadott) akupunktúrát, akupresszúrát, akupunktúrás terápiát, és diagnosztikát, valamint a lézerakupunktúrát sikerrel alkalmazza, a hagyományos gyógymódokkal együtt, számos betegség feltárására és gyógyítására. Ma a rendelőben nyolc orvos, hat asszisztens segítségével gyógyítja a betegeket. Dr. Karsay Sándor, a magánorvosi rendelőintézet létrehozója, irodájában. Dr. Sebő Zsuzsanna gyermekorvos a rendelőben hallás- vizsgálatot végez. A magánorvosi’rendelőintézet egy kétszintes családi házban van, Pomázon. Fotó: Hámor Szabolcs
