Békés Megyei Népújság, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-10 / 160. szám
1006. július 10.. kedd Magyar farsek a Gyulai Várszínházban I randevúra a költők is eljöttek Magyar líra Pozsonytól Kolozsvárig Fotó: Kovács KrzvéDot mi Úrpád kori temeti Sarkadkeresztúron — R tekenészek brouzékszereket találtak — Íjászok a földben Ami az igazi csoda: kétszázezer forint Egyenként beszámozzuk a rajzokon a csontokat... Eddig csak a versek jöhettek. most először itt voltak a költők is. A Gyulai Várszínház tíz évvel ezelőtt nagy fába vágta a fejszéjét, amikor a már hagyományos történelmi dráma és a vígjáték mellé új műfajjal gazdagította arculatát és így az országos nyári színházi palettára addig szinte ismeretlen színt festett fel. A színpadon megjelent a költészet, a lírafesztivállal jelentős fejezet kezdődött el Gyulán, és hogy a vállalkozás válóban merész volt, azt csak részben indokolja a műfaji újszerűség. az, hogy a színjáték helyét átvette az irodalom, hogy a színészek verset mondtak. Ennél is nagyobb bátorság kellett azonban a határainkon túli költészet megszólaltatásához: 1981-től a környező országokban élő költők, 1982-től pedig a nyugati emigráció alkotásainak felvállalásához. Az ötágú síp összehangolása megtörtént, felcsendült a zene, s bár a sípot itthon fújták meg, mégsem voltak vezető és alárendelt szólamok. A hazai költők, illetve a Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Romániában, a Szovjetunióban és még távolabb élő, de magyarul író lírikusok alkotásai azonos csokorban, együtt szerepeltek; aláhúzva ezzel is, hogy valamennyien nemzeti irodalmunkhoz, kultúránkhoz tartoznak. Ez az 1990-es lírafesztivál más volt, mint a többi, mert most jelen voltak a költők is. Jelen voltak? Rossz a kifejezés, hiszen jelen voltak a korábbi esztendőkben is. Attól kezdve, hogy verseiket hallhattuk kitűnő színészek és előadóművészek tolmácsolásában, hogy megismerhettük szavukat, üzenetüket és nemcsak könyvből, hanem a színpadról is, mindig jelen voltak, velünk voltak, „Előre küldött énekükkel” önmagukat is elküldték ide. Mitől volt ez a várszínházi este mégis más. mint a többi? Faludy György ódájával kezdődött, Gálffi László mondta el az anyanyelvhez, a magyar szó varázsához címzett gyönyörű versét. Utána több megható fohász, könyörgés, szertartáshoz hasonlítható költői szavak hangzottak el, Istenhez, hazához szóltak; a nemzethez ragaszkodás, a szolgálat, a túlélés szándéka hatotta át szinte valamennyit. Gyakran tapintható volt a hovatartozás létformáló, tartást, hitet és bizalmat adó ereje. Népi bölcsesség, filozofikus elmélkedések, könnyed hangulati elemek és fajsúlyos hazafias töprengések egyaránt szerepeltek a többek között Juhász Ferenc, Ká- nyádi Sándor, Acs Károly, Határ Győző, Bella István műveiből készült összeállításban. Az első színes csokor után — a hazai és külföldi magyar színészek által előadott verseik után — maguk a költők foglaltak helyet a színpadon! Milyen jó is, hogy vidékről, Vári Fábián László Kárpátaljáról, Oszvald Árpád Pozsonyból, Kányádi Sándor Kolozsvárról. Takáts Gyula és Zalán Tibor képviselte a hazai színeket — az első körben, mert második is volt. Annyi meghívót küldtek el, és olyan sok költővendég érkezett, hogy egyszerre el sem fértek a színpadon! Milyen jó is, hogy idáig eljutottunk... Például! az ungvári Balia D. Károly, a Bécsben élő Mo- noszlóy Dezső, az újvidéki Tolnai Ottó lépett a színpadra „a második hívásra”. A költők verset mondtak, mindenki egy-egy művével mutatkozott be. S éppen ezért volt az idei lírafesztivál más, mint a többi. A költők ittlétükkel, szereplésükkel tették különössé. Az országainkban lezajlott és „A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről — írta, tanította Lati- novits Zoltán. — A legszentebb, a legszebb játék. A ki- fejezhetetlen körbetáncolá- sa, megidézése, ritka szertartás, míves fohász. Valami. ami születésének pillanatában a halhatatlanságra tart igényt.” A magyar líra gyulai fesztiválján elhangzott sok ilyen szép, értékes vers; és sok olyan, amely a még zajló meghatározó társadalmi változások nélkül persze elképzelhetetlen lett volna az ilyen nagyszabású találkozás — a költő, a vers, a színész és a közönség színházi randevúja. Az a tény, hogy a tízéves ötlet ma már valóság, a politikai nyitás létjogosultságán túl a költők igazát — „a lélek harang- szavának” és jóslatának hitelét —, valamint a közélfe- tiségef és nemzeti tartásit formáló színház hitelét és létjogosultságát is bizonyítja. S még ' valami jellemző, fontos volt a magyar líra mostani fesztiválján: akár a határon innen, akár azon túl született a vers, a kelét- európai sorssal megáldott vagy inkább sújtott költő helyét, szerepét kutatta, ebből a zűrzavaros századvégből követelte a maga részét — munkában és felelősségben. Íme — a vers nyelvén — erre néhány példa. Juhász Ferenc A sejtellem harangjai című versét Kohut Magda mondta el: „Istenem, szeress meg, hgoy ne legyek olyan árva!” Hegedűs D. Géza előadásában hallhattuk Bella István Székely Dózsa György imáját, amelyet Magyarország múltjának és jelenének „szétszaggatása” ihletett: túléléshez, a megmaradáshoz, a hazához, nemzethez tartozáshoz szükséges hitet, kapaszkodót jelenti alkotójának. A műsort Szakolczay Lajos szerkesztette, Bencze Zsuzsa rendezte. A népies hangulatú, mértéktartó, ízléses színpadkép (faragott székek, többszintes dobogó, kizárólag barna fa, fehér vászonfüggöny és sok virág) szerencsésen illeszkedett a méltóságteljes várfalakhoz. Niedzlelsky Katalin (Folytatás az 1. oldalról) utónévvel illették. így került a honfoglaláskor utáni leletek közé Konrád, Julcsa, Ödön, Edömér és így tovább. Miközben a gyerekeket néztük, Medgyesi Pál, a békéscsabai Munkácsy Múzeum régésze és Kovács Sándor, a Békés megyei Demisz munkatársa arról beszéltek, hogyan is kezdődött el Sar- kadkeresztúr határán ez a nem mindennapi régészeti feltárás. — Ha jól tudom, ez a mellettünk futó, már kiszáradt csatorha a hetvenes években öntözési céllal létesült — magyarázta a régész. — A víz a csatorna falából csontvázdarabokat, bronzék- szereket mosott ki, amit 1985-ben tehenészek fedeztek fel.' Később ezeket elvitték a keresztúri tanácselnöknek, ő pedig a múzeumnak adta tovább ... A talált tárgyakat megvizsgálva, arra a megállapításra jutottunk, hogy ezen a helyen feltehetően egy X. vagy XI. századi temető található. A történetet Kovács Sándor folytatta: — Tavaly aztán a Munkácsy Múzeum, a Sarkad és Vidéke ÁFÉSZ, illetve a Demisz megyei szervezete között szerződés jött létre, miszerint az áfész anyagiakkal, a múzeum szakértelemmel, a Demisz pedig a fiatalok szervezésével járul hozzá a temető feltárásához. Az ásatás már tavaly ősszel elkezdődött, ám akkor még gyerekek nélkül folyt a munka. Ebből következik, hogy az idén ez itt most az első régésztábor Keresztúron. Később felváltva mesélték tovább, hogyan is választották ki azt a húsz középiskolai tanulót, akik ebben a speciális táborozásban részt vehettek. Nem véletlen ugyanis, hogy a táborlakók zöme történelemből jeles osztályzattal rendelkezik, sőt egyikük-másikuk éppen régész szeretne lenni! A szervezők megyei pályázatot írtak ki Életforma és gazdaság a X—XI. századi Magyarországon címmel. Aki erre a pályázatra színvonalas munkát készített, belépést nyerhetett a régésztáborba. Közben ismét a feltárást figyeltük. Medgyesi Pál két előttünk fekvő csontvázra mutatott: — Az egyik egy nő volt, látni lehet az ujján levő gyűrűről. A másik férfi, fejénél egy Árpád kori ezüstpénzzel. Egyébként pénzt igen gyakran találtunk a sírokban. Ez méginkább segíti majd a kor behatárolását. A nőkön, de még a kislányokon is rendkívül sok az ékszer. Ez lehet hajpánt, karperec, gyöngy, vagy ilyesmi. A férfiaknál a ló •nélküli lovas temetkezés a jellemző. Ez azt jelenti, hogy csak a nyerget helyezték a halott lábához, a lovat nem ölték meg, hogy vele temessék. Igaz, a nyereg is csak feltételezés, mert egyetlen egyet sem találtunk, csupán a kengyelek maradtak meg belőlük. Ebből gondoljuk... Annál több íj, nyílhegy, sőt tegez került viszont elő, amiből arra következtetünk, hogy ezek a férfiak harcosok lehettek... Medgyesi Páltól azt is megtudhattuk, hogy a feltárt sírokról először fotót, majd aprólékos rajzot készítenek. Ebben főként az öcs- cse, Medgyesi Tibor van a segítségére, aki rajzszakos pedagógus. Aztán a leletek beszámozása, csomagolása történik. A csontok a szegedi Antropológiai Intézetbe, a tárgyi leletek viszont a békéscsabai Munkácsy Múzeumba kerülnek. Eközben a régész az órájára pillantott. Elérkezett a 13. nap utolsó órája. Vége az első sarkadkeresztúri régésztábornak! A búcsú pillanatai következtek. — ígérjétek meg, hogy ha bárhol, bármilyen régészeti anyagot találtok, szólni fogtok-a múzeumnak. Legalább mi tartsunk össze! — mondta kicsit elérzékenyülten Medgyesi Pál. S mialatt a fiatalok „fogadalmat" tettek, a sarkadi gimnázium egy tanulóját, Szolnoki Lászlót kérdezgettük, mégis mi volt a legnagyobb élménye a két hétben? A jókedv, vidámság — ami egyébként a tizenhárom napnak a jellemzője volt — ismét a tetőfokára hágott, s Kovács Barnabás, a Békéscsabai 635. Sz. Szakmunkás- képző kőművesjelöltje elsütötte az idei tábor utolsó poénját: — Hát, természetesen az, hogy velem megismerkedett! Magyar Mária A sírhelyek viszonylag rendezetten, fejjel nyugati irányban sorakoznak egymás mellett Fotó: Kováaa Erzsébet „Nem engem téptek szét a hazaholhapot! Meggyötört testemet, mikor fölnégyelik, Nem én, Magyarország lesz szétszaggatott.** A Jugoszláviában élő Ács el, címe: Üzenet odaátról, s Károly saját versét mondta arról, hogy „Mt úgy szenvedjük. Ti meg így — a poklot”. ' Lászlóffy Aladár romániai likon szerkesztője, a hang költő, író, a kolozsvári He- című versével mutatkozott be: „Mutassátok meg a költőket, akiket olvastok, S megmondom — kik vagytok! Mutassátok meg a költőket, akiket megvédtek, S megmondom — fcifc lesztek!”
