Békés Megyei Népújság, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-09 / 159. szám
1990. július 9., hétfő o Szeretetotthon mintagazdasággal Gazdag program a Pantacoop kisszövetkezetnél Békés-Tarhos 1990 Vegyi raktár helyett kollégium Saját tapasztalatból tudom, hogy a nagy családban felnőtt gyermekekből gazdag érzelemvilágú, humán gondolkodású, emberszerető felnőtt lesz. Ezért hallattam örömmel a Pantacoop Szolgáltató Kisszövetkezetről, mely nagy családi vállalkozás, célja: cselekedni, dolgozni egymásért. Munkájukról lapunkban korábban már írtunk. Szeverényi Tibor, a szövetkezet békéscsabai ki- rendeltségének igazgatója mutatja be most szociálpolitikai elképzeléseiket. — Békéscsabán 30 férőhelyes otthont építünk, 15 helyre még lehet jelentkezni. A Szarvasi úton a várostól 3 kilométernyire építkezünk, gyönyörű természeti környezetben. Váratlanul érkeztünk e helyszínre, de az építkezők (saját munkások) nagy szorgalommal dolgoztak. A Bo- tyánszki-féle tanyát és a környék nagy területét vásárolták meg erre a célra. Kétszintes az épület, minden szobához erkély, előtér, fürdőszoba, WC, tv, rádió tartozik. Az épületben CB-rá- diót szereltek fel. Lesz közös étterem, saját konyhájukon főznek majd a lakóknak. Aki kedves bútoraitól nem szívesen válik meg, azokat is magával hozhatja. Egy szobában egy embert helyeznek majd el. — Azt szeretnénk, hogy az idősek jól érezzék magukat — folytatja Szeverényi Tibor. — Botyánszki bácsi, aki továbbra is itt él, például ragaszkodik a kukori- cagóréhoz, arrább toltuk, így megmaradhatott. A régi házát lebontjuk és a kívánságára vályogból építjük fel az új, fürdőszobás házat. Az otthont az új kenyér ünnepén szeretnénk átadni. 25 millió forintba kerül, amelyet részben a tagok adtak össze, és nagyon sok társadalmi munkát is végeztünk. A cserepezésnél például 100- an dolgoztunk. — Mintagazdaságot is kialakítanak? — Növénytermesztést képzeltünk el 150 hektáron. A föld részben behozott, részben bérelt terület. Aki akar és bír, az dolgozhat. A nyugdíját senkitől nem vesszük el, annyit ad önkéntességi alapon az ellátására, ameny- nyit jónak lát. Tartunk tehenet, hogy olcsóbb legyen a tej, hizlalunk sertéseket, lesz baromfi, kecske, birka, és az ilyen helyen sok a hasznos hulladék is. Vasárnaponként helyben lesz az evangélikus isten- tisztelet, de aki ezen nem akar részt venni, azt külön busszal bevisszük a városba. Minden kényelmet szeretnénk megadni a munkában elfáradt icjős embereknek. A különböző minisztériumok és tanácsi szervek eddig megtagadták a segítséget. Békéscsabán az Urszinyi utcai idősek otthonára is kész a hasonló tervünk, de 6enki nem volt hajlandó megelőlegezni 25 millió forintot, addig, míg beköltöznek az idősek, és visszatérülhet a pénz, de nem mondtunk le a tervről. — Üjabb elképzeléseik? — Szeretnénk az otthon szomszédségában felépíteni a mozgássérültek lakótelepét étteremmel és élelmiszer- bolttal. Az épületet úgy alakítanánk ki, hogy a garázsból tolókocsival is be lehessen jutni a lakásba. Ennek átadását a jövő év őszére tervezzük. Az igényeknek megfelelően 20-30 lakást alakítanánk ki. Saját nyomdával rendelkezünk, verses kifestőket már adtunk ki és a bevételt átutaljuk a máj betegségben szenvedő gyermekek javára. Barkácsműhelyeket, kereskedelmi reklámirodát nyitunk, ehhez már adott minden feltétel. így kívántuk felkarolni az olyan művészeket, akik önhibájukon kívül hátrányos helyzetben vannak. Ez lesz a Pantaletta ágazat. Budapesten képcsarnokot, Békéscsabán bemutató mintatermet nyitunk, hogy munkájukat megismerje a művészetszerető emberek sokasága. Ary R6za Egy osztrák bankár a magyar vállalatokról A Handelsblatt, az NSZK vezető gazdasági napilapja közli Walter Schusternak, a bécsi Girozentrale első alel- nökének nyilatkozatát a magyarországi részvénypiac várható kilátásairól. Bevezetőben Schuster ösz- szehasonlítja Csehszlovákiát és Magyarországot a piac- gazdálkodás során megtett út szempontjából. Megállapítja, hogy Csehszlovákiában eddig csupán ötven vegyes vállalat alakult, és a korona konvertibilitására még három-öt évig, a részvénypiac kialakulására pedig kettő-négy évig kell várni. Magyarországon ugyan az ipar kevésbé fejlett, mint Csehszlovákiában, a szolgáltatások azonban — keleti viszonylatban — jónak tekinthetők. A vegyes vállalatok száma már több mint ezer, a forint konvertibilitását egy, legfeljebb két éven belül meg lehet valósítani. A forintkonvertibilitás esélyeit Schuster kedvezőnek látja, mivel a hivatalos árfolyam csupán harminc százalékkal tér el a feketepiacitól, és nincs igazi kettős árfolyam, mint Csehszlovákiában. Schuster négy kategóriába sorolja "a magyar vállalatokat. A legelsőbe azok tartóznák, amelyek részvényeit a legtöbb nemzetközi tőzsdén jegyezni lehet. Ezeknek a vállalatoknak erős menedzsmentjük és bevezetett márkanevük van, dinamikus gazdasági ágazatban működnek, vagy sikerült rést találniuk a nemzetközi piacon. Eladásuk nem áll az állam érdekében, mert elég erősek ahhoz, hogy vonzzák a külföldi befektetők pénzét. A második kategóriába azok a vállalatok tartoznak, amelyeknek ugyan hasonló esélyeik lehetnének, de vezetésük gyönge, az információs rendszerük fejletlen, termelékenységük alacsony, minőségi ellenőrzésük nem kielégítő. Itt külföldi menedzser alkalmazása vagy a vegyes vállalati forma hozhat megoldást. Óvakodni kell azonban attól, hogy a külföldi partner az első számú vetélytárs legyen. A harmadik kategóriába tartozó vállalatok főleg a gépiparban találhatók. Jellemzőjük a rendkívül alacsony termelékenység, az elavult technológia és a majdnem kizárólag keletre vagy a harmadik világba irányuló kivitel. Ráadásul ezek a kevés nyugati kapcsolattal rendelkező vállalatok a leginkább eladósodottak. Schuster szerint az lenne a legjobb megoldás, ha ezeket a vállalatokat nyugati cégeknek adnák el. A továbbiakban Schuster megállapítja, hogy a részvények iránti belföldi kereslet megteremtése még nehezebb feladat, mint az első két kategóriába tartozó vállalatok megtalálása. A Kelet-Euró- pában elsőként megnyílt budapesti tőzsdére ugyanis az jellemző, hogy a jegyzett értékpapírok tőkeösszege alacsony, egymilliárd dollár alatt van. „Csak még öt tanterem” — ismételte az igazgató A „klubszobában" most csak a vaku fényétől van világos A vakító napfényről a hosszú-hosszú folyosóra lépve szinte semmit sem lehetett látni. Néhány pillanat múlva aztán oszladozni kezdett a sötétség, s a félhomályban kirajzolódtak az ócska, fapados székek, a kopott falak és radiátorcsövek. Távolabb egy hosszú lábakon álló televízió, mögötte néhány ütött-kopott szekrény. A levegő kissé elhasznált, vegyszerszagú. Ez a leírás akár egy bűnügyi regény bevezetése is lehetne. Elhagyatott, rideg, félelmet keltő helyszín ... Am mindehhez nem valami Agatha Christie-féle történet kapcsolódik, hanem egy nagyon is szomorú Békés megyei valóság. A fenti leírás a békés-tarhosi gyógypedagógiai intézet fiúkollégiumának „klubszobájáról” készült. Zsibongó, könyvtár és egyéb foglalkoztatóhelyiségek híján a gyerekek számára a hálóterem egymás mellé zsúfolt ágyai jelentik csupán az otthont Varga Imre, az intézet igazgatója azonban legyintett. Ez még csak hagyján! Ha csúnya is, ha sötét is, de van. Nincs viszont nevelői szobájuk, zsibongójuk, tornatermük, könyvtáruk, szertáruk, és így tovább. — Ami még ennél is aggasztóbb, az az, hogy a gyerekeink tíz-tizenhat ágyas szobákban — mondanom se kell, hogy ez milyen egészségtelen! — kénytelenek élni — tette hozzá aztán, majd hogy erről személyesen is meggyőződhessek, találomra megmutatott néhány ilyen helyiséget. A jellegzetes kől- légiumi emeletes ágyak, s velük együtt a rajtuk pihenő kisgyerekek is szinte egymást érték. S hiába a friss festés, azon át is érződik valami szúrós, kellemetlen vegyszerszag. Kérdőn fordultam az igazgatóhoz, aki hosszas magyarázatba fogott: — Ez év tavaszáig a zenepavilonban 13 tanulócsoportunk volt, 13 tanteremmel. Most, hogy a pavilont csak zenei célokra használják, ennek a 13 csoportnak valahol helyet kellett biztosítani. A három tantermes épületet, amit „cserébe” kaptunk a tizenháromért, csak ősszel adják át. Mi viszont már a tavasszal kiköltöztünk, mert a pavilonban folyó rekonstrukciós munkák olyan zajjal, kopácsolással jártak, hogy képtelenség volt ott tanítani. Kiürítettük hát a százhúsz férőhelyes fiúkollégiumot, ahová az osztályokat helyeztük. Ezután már „csak” a fiúknak kellett szálláshelyet találnunk. Egyéb nem lévén, a volt vegyi raktárunkat alakítottuk át diákotthonná. Itt állunk most, és ettől a vegyszerek „illata”... Nehéz helyzet. A zenepavilon kérdése, a tarhosi zenekultúra felélesztése, megőrzése olyan országos ügy, amelyet nem szabad veszni hagyni. Elég szégyen, hogy a világszerte ismert és alkalmazott Kodály-„hagya- ték” éppen a bölcsőhelyén szunnyadozott Ilyen sokáig. Ugyanakkor azt is tudjuk, egy nemzet intelligenciájának fokmérője az, hogyan gondoskodik az önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe került állampolgárairól. Több mint száz gyerek — közöttük jó néhány ükről csak! az állam gondoskodik — kénytelen a mindennapjait egy volt vegyi raktárban tölteni. A napnál is világosabb, ez a „gondoskodás” nem túl nagy nemzeti intelligenciára vall. — Mi megértjük, és személy szerint is hiszem, hogy a zenei hagyományokat nem szabad lerombolni. Értjük, hogy ehhez szükség van a pavilonra, ahonnan nekünk el kellett jönnünk — bólogatott az igazgató. — Ideiglenesen a nem éppen királyi körülményeket is vállaljuk. Ám egy dolgot hadd jegyezzek meg! A karvezető-to- vábbképzés kurzusain részt vevők szállásának megoldására a pavilon mögött több millióért két gyönyörű kerti lak létesült. Bennünket a már épülő három tantermen kívül még öt kihúzna ebből a nehéz helyzetből. Csak még öt tanterem! — tette hozzá még egyszer nyomatékkai az igazgató. Minthogy a gyógypedagógiai intézet, hivatalos nevén a Tarhosi Óvoda, Általános Iskola és Diákotthon megyei felügyelet alá tartozik, az öt tanterem kérdésével Vámos Lászlóhoz, a megyei tanács művelődési osztályának vezetőjéhez fordultunk: vajon kapnak-e (és ha igen, mikor) anyagi támogatást ehhez Varga Imréék? Vámos László elmondta, hogy a szakosztályuknak mindkét dolog szívügye. A zenei élét éppúgy, mint a gyógypedagógiai intézet sorsa. — A Művelődési Minisztérium 20 millió, a megyei tanács 6 millió forintot tudott biztosítani a tarhosi kérdések megoldására — részletezte Vámos László. — Ebből kellett — úgy-ahogy — helyreállítani, festeni, tapétázni á zenepavilont, szálláshelyet biztosítani a kórustovábbképzőn részt vevőknek és némileg kárpótolni a gyógypedagógiai intézetet a megszűnt tantermekért. Az a három új tanterem plusz egy kisegítő helyiség, amely szeptemberben kerül átadásra, tízmillió forintba került. Ebből is látható, hogy a megyei tanács hatmillióját, amit eredetileg erre szántunk, még néggyel ki kellett egészíteni a Művelődési Minisztérium pénzéből... Sajnos, Magyarország ma nincs abban a helyzetben, hogy mindent tökéletesen megoldjon. Hadd jegyezzem meg,' hogy a pavilont sem sikerült teljes mértékben helyreállítani. A tetőszerkezet egyes helyeken továbbra is beázik, s kívülről itt-ott még mindig tátonganak repedések a falon ... És hogy valami reménykeltőt is mondjon, Vámos László mindehhez még hozzátette : — Éppen a napokban jártak itt a Művelődési és Közoktatási Minisztérium új szakemberei, akikkel Tar- hosra is ellátogattunk, ök, csakúgy, mint a megye, mindkét terület érveit, kéréseit jogosnak ítélték. Ígéret is elhangzott, ha nem is máról holnapra, de folyamatosan csepegtetve, ahogy a kormány pénzügyi helyzete engedi, támogatást fognak kapni ezen intézmények a gondjaik enyhítésére. A „De mégis mikor?” kérdésre persze még a művelődési osztályvezető is széttárta a karját és csak ennyit mordott: — Egy biztos. Se a zenei élet, se a gyógypedagógiai intézet nem lesz magára hagyva Tarhoson ... Magyar Mária A karvezető-továbbképzés résztvevői számára épített impozáns szálláshely Fotó: Kovács Erzsébet
