Békés Megyei Népújság, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-19 / 168. szám
1990. július 19., csütörtök Nem csak a Szeghalmi Állami Gazdaságé a Péter András-birtok „termelői joga” Hz alapítványnak mégsincs akadálya A Szeghalomvidéki Hírlap júliusi számának negyedik oldalán olvasható a cikk, mely arról szól, hogy „Miért nincs még Péter András-ala- pítvány?”. A cikkben a szerző emlékeztet az 1989. december 18-i városi kerekasz- tal-értekezletre, ahol a szeghalmi demokrata kör javasolta a Szeghalmi Állami Gazdaságnak: tegyen alapítványt annak a földterületnek a hozadékából, mely egykoron Péter András földbirtokosé volt, és amelyet a neves szeghalmi patrióta a helyi református egyházra hagyott, gimnázium létesítése céljából. A gimnáziumot Péter András végakaratának megfelelően 1926-ban nyitották meg és az intézmény legfontosabb -anyagi bázisát továbbra is az 1506 kataszt- rális hold föld jelentette. Ez a terület van most az állami gazdaság — ahogy az SZDK fogalmazta 1989. december 13-án kelt javaslatában — tulajdonában, ugyanakkor az alapítvány létrehozásával „ ... az állami gazdaság nem. csak a földet »örökölné meg<", hanem erkölcsi örököse is lehetne Péter Andrásnak." Köztudott, hogy a szeghalmi városi kerekasztal 1989. december 18-i ülésén az állami gazdaság igazgatója, Bogdándi Győző „méltányolta és elfogadta a javaslatot, lehetséges tőkeként jelölte meg az eredeti alapítványban szereplő 1506 hold földterület adózások után visszamaradó hozadékát”. (Idézet a közös állásfoglalásból, mely a jelzett tanácskozáson született.) Az alapítvány ügye a következő hónapokban leginkább magánbeszélgetésekben került elő, olyan kitételekkel, hogy miért a nagy csönd, lesz-e egyáltalán alapítvány? A Szeghalomvidéki Hírlap júliusi cikkével kapcsolatban jelezte Bogdándi Győző, az állami gazd_aság igazgatója, hogy szeretné véleményét a Népújságban kifejteni. Kérésének eleget tettünk. — A cikkben az szerepel — mondotta —, hogy „másfél ezer katasztrális hold időközben a Szeghalmi Állami Gazdaság tulajdonába került”. Nos, nem a „tulajdonába került”, hanem termelői jogot kapott rá az államtól. Az az információ is téves, hogy 1506 katasztrális hold van gazdaságunknál. 1990. február elején kértem a szeghalmi földhivatalt, birtokívvel bizonyítsa, hogy az 1506 hold teljes egészében a, gazdaság kezelésében van. Február 14-én kelt az első levelük, amelyben még azt írják, hogy a kért adatokat jelenleg nem tudják közölni, mert „a hajdani Péter András-birtok tulajdonát bizonyító munkarészek rendezés alatt állnak", azok „évtizedek óta külső irattárban voltak kezelve, minden rendszerezés nélkül”. 1990. május 17-én viszont már megkaptuk a kért adatokat. „A Péter András-birtok fellelt és hitelt érdemlő munkarészekből megállapítható összes területe 1463 katasztrális hold és 1432 négyszögöl.” A mellékletekből az is kiderül, hogy az 1463 holdból kezelésünkben 929 katasztrális hold 743 négyszögöl földterület van. A többi része (feltehetően) a Fehér Lajos Tsz kezelésében (vagy tulajdonában?) található, bár lehet, hogy kisebb részek magántulajdonba is átkerültek. — Miután tehát kiderült, hogy az a feltételezett 1506 hold valójában 1463, és ebből a gazdaság kezelésében 929 hőid van, énnek alapján kell tehát az alapítvány megtételéről intézkednünk. Számításaink szerint a jelzett földterület hozadéka az 1989. évi nyereség után 570 ezer forint. Ez lesz tehát az alapja a földterület utáni alapítványnak. Hogy azután ennek kamatát használja-e fel a Péter András Gimnázium, vagy a teljes összeget — ez még eldöntendő kérdés. Miért? Mert egyelőre ismeretlen a mezőgazdasági nagyüzemek sorsa. Ha a Szeghalmi Állami Gazdaság megmarad, akkor minden év hozadékát átutaljuk az alapítványba. Ha mást hoz a jövő, a helyzet is megváltozik. Mi a kamat (mely évi 25 százalékos) felhasználását tartjuk jónak, ez 140 ezer forint is lehet, de ha úgy döntenek, elkölthetik az egész összeget. Kelemen Kristóf Péter And- rás-szobra a gimnázium elő- kertjében Fotó: Oravszki Ferenc — Végezetül: a mai napon (1990. július 16.) levelet írtam a városi tanácsnak, a Szeghalmi Demokrata Körnek, a református egyháznak, a gimnázium igazgatójának, melyben közlöm a fent elmondottakat a földterületről, az alapítvány ősz- szegéről, kérve, hogy „egy közösen egyeztetett időpontban kössük meg az alapítványi szerződést". Szeretném, ha ez mielőbb megtörténne. Különben a legjobb tudomásom szerint Péter András végrendeletében azt kérte, hogy az egyházra hagyományozott föld hasznát szegény sorsú, tehetséges gyermekek segítésére fordítsák. Ha nem is pontos az idézet, Péter András szellemiségét tükrözi, és ehhez mi is csatlakozunk az alapítvány megtételével. A továbbiakban — úgy tűnik — a Fehér Lajos Tsz-en a sor, hogy a Péter András- birtok náluk található részének hozadékával csatlakozzanak az'állami gazdaság alapítványához. Tlyen bonyolultak * ezek a földügyek ma Magyarországon. De minden bonyodalom kibogozható, felderíthető a valóság. Ehhez is adalék ez az ügy, melynek kimenetele a szeghalmi gimnázium javára szolgál, és mondhatjuk ma is: Péter András szeghalmi patrióta, földbirtokos 1907-es végakarata szerint. (s. e.) A zenei napok után Békés-Tarhos igazából majd csak lesz Véget ért a Békés-Tarhosi Zenei Napok idei rendezvénysorozata. Elhallgattak a hangszerek, hazamentek a zenészek... Mi maradt utánuk a közel három hétig tartó koncertsorozat, s egyéb programok — kiállítások, előadások — után? Nem ünneprontásnak szánom, de az jár a. fejemben, nehéz nekünk békési embereknek, magyaroknak megküzdeni Kodály örökségével. Zeneileg műveletlen generációnknak nehéz bármit is kezdeni a Gulyás György alapította egykori énekiskola szellemével. A művészetek terén mások a fokmérők; mint az egyéb tudományokban. Nem, vagy nem úgy érvényesülnek a normatívák, mint ez utóbbiakban. Ha nem értjük törvényeiket, hamis ítéleteket alkothatunk. Ügy vagyunk mi ezzel a „Békés-Tarhos- sal”, ezzel a zenei napok elnevezésű rendezvénysorozattal, mint az egyszeri, szegény, hétszilvafás nemes egyetlen kincsével: a nemesi kardjával. Ápolgatja, tisztogatja, s közben a hajdani fényes időket idézgeti. De, ha felköti, az csak legföljebb belülről ad neki vissza valamit elveszített előkelőségéből, mert hiszen lyukas csizmáját, foltozott mellényét nem tudja kicserélni. Ezek azonnal elárulják, milyen körülmények között is él valójában. Hogy tovább vezessük a hasonlatot, .e fényes kard maga a tény: három hétig kulturális centrum (lehetne) Békés városa. A világ minden tájáról érkeznek neves zenetanárok és hallgatók a tanfolyamokra, a zeneértő közönség meg válogathat a nagyszerű koncertek között. Szép elégtétel ez az 1954-ben megszüntetett tarhosi énekiskolának is, hiszen ennek helyén, a zenepavilonban zajlanak a nívós programok, s ezáltal újra éled(het) és sokakat megérint(het) a tarhosi szellem. Ám az idei nyitókoncerten az volt az érzése az embernek, hogy a hátsó ajtón épp akkor távoztak a festők, amikor beléptek az első látogatók. (Még a kövezetét sem takarították fel maguk után rendesen.) Aki pedig először kereste (próbálta keresni) a pavilont, annak nehéz dolga volt, hiszen a gyér karbantartásról árulkodó parkban egyetlen eligazító tábla sem állt a rendelkezésére ... Azt is mondják sokan, hogy a zenei napoknak álig van közönsége. A békési embert nem érdekli a komolyzene. Egyszer beszélgettem valakivel, aki kifejtette, hogy különös nemzet a miénk, mert amíg a komolyzenében számtalan, világszerte elismert műyészünk tevékenykedik, amíg csodálatos elméleti módszereink vannak, addig hiányzik a koncerttermeket megtöltő „átlagzeneértő”, aki nem sajnál néhány kilométer utazást sem, szívesen ellátogat egy- egy nívós hangversenyre. (S hogy ez az igény nem születési, kiváltság, hanem meg- i szerezhető műveltség, azt pont a nyolc évig működött tarhosi énekiskola bizonyította, amely az egyszerű emberek gyermekeiből nevelt zeneszeretőket, -értőket és -művelőket. De, hogy a koncertre járás valósággá váljon, annak van két feltétele: az egyik az, hogy az illető megfelelő propaganda út- * ján tudomást szerezzen az eseményről, a másik az, hogy az utazáshoz megbízható jármű álljon a rendelkezésére. Tarhos pedig tömegközlekedési eszközzel igencsak nehezen megközelíthető hely. (Legalább any- nyira nehéz elhagyni az este végén.) Bármilyen megszállott zenerajongó is valaki, nem valószínű, hogy vállalná az éjszakai stopolást a hazautazás módjául, vagy mondjuk, két napot szán egy koncertre, és ott alszik valahol. Itt van tehát egy csomó kérdés: miért nincs benne jobban ez a sok program a megye idegenforgalmi köztudatában, miért nem indítanak a nagyobb városokból, turistaközpontokból különjáratokat a koncertekre, miért nem vállalkozik ennek fölkarolására senki? Nemcsak a közönség,.’a fellépő művészek helyzete sem könnyű, mert olyan elemi szolgáltatás, mint egy csöndes, éjszaka nyitva tartó étterem (hangverseny utánra) is csak külön • szervezésre áll a rendelkezésükre. Más. A zenepavilonban lesz a helye az új, intézményesített, posztgraduális tanfolyamoknak. Ezek lényege, hogy néhány hétre neves zenetanárokat hívnak meg ide Tarhosra, akik egy-két hétig karnagyi tanfolyamokat, mesterkurzust tartanak majd. Erre a célra a zenepavilont hozzák rendbe, s már elkészült a hallgatók számára két vendégház. Jószerével már csak a pecsét hiányzik az intézmény indításának engedélyéről. Jó hír. Sok ember sok munkájába, reménykedésébe került, hogy ezt elérték. De mindjárt más színben tűnik fel, ha kiegészítjük azzal: a zenepavilonban eddig fogyatékos gyerekek tanultak, akik számára nem készültek el az ígért "új tantermek, így olyan helyzet alakult ki, hogy többszöri átvariálás után fiúkollégiumukat egy vegyiraktárban helyezték el. Nem hiszem, hogy akadna még egy olyan pontja a világnak, ahol így összegabalyodnak a dolgok. Mert hogy létezhet az, hogy a gondoskodás zenei műveltségünkről és a fogyatékos gyerekekről majdhogynem egymás rovására valósulhat csak meg? Mi közük egymáshoz? Az, hogy 1954-ben egy- gátlástalan diktatúra megszüntette az énekiskolát és fogyatékos gyermekeket telepített a helyébe. De, hogy miként lehet ezt mindenki megelégedésére kibogozni ebben a pénztelen világban, az egyelőre egy másik kérdés ... Sok minden megesett még velünk a zenei napokon. Az is, Hogy az egyik meghívott előadó évek óta nem jön el Békésre, most sem; az is, hogy a koncert a- műsorközlő késése (!) miatt 20 percet csúszott. Mindezek apróságok. Meg sem említené az ember, ha ilyen programok tömkelegében dúskálhatna egész évben. Pedig Isten látja a lelkem, arról akartam írni, mennyire tetszett a nyitó hangverseny bizakodó hangvétele, milyen nagyszerű volt a már korosodó volt tarhosi diákok játéka, hogy a vonószenekari tábor kis lakói, vagy a kürtkurzus hallgatói és tanárai feledhetetlen estet szereztek; hogy milyen érdekfeszítő volt Benda Kálmán két előadása, micsoda élmény volt — még üres széksorokkal együtt is — a Magyar Századok koncert... és mind a többi, amit láttam. De hát olyan a mai magyar világ, hogy a legnagyszerűbb dolgainkon keresztül is átsüt a mi nagy nyomorúságunk. Mint ahogy a szép kard sem homályosíthatja el az ütött-kopott gúnyát. Nem szeretném, ha visszájára fordulnának ezek a szavak. Azok, akik a zenei napokat szervezik, bonyolítják, évről évre ébren tartják a szellemet, minden elismerést megérdemelnek. Mert mindaz,' amit a fentiekben említettem, nem elsősorban, és nem csak az ő feladatuk, a hibák sem csak az ő mulasztásaik! Ezek azok a hátráltató tényezők, amelyeket minden nyáron le kell győzniük, s ez nem könnyű, sőt emberfeletti munka. Ha majd az elvárható járulékos és infrastrukturális körülmények is természetesek lesznek, akkor fog maradéktalanul ragyogni Békés-Tarhos fénye. Azt hiszem, a mostani helyzet egy paradoxonnal jellemezhető legjobban: Van ugyan Békés-Tarhosi Zenei Napok rendezvénysorozat, de igazából majd csak lesz, lehetne. Kérdés: lesz-e? Kiss Katalin Skanzen Szentendrén A skanzen — skandináv fogalom. Az első szabadtéri múzeum alapítása Artur Ha- zeleus nevéhez fűződik. A stockholmi skanzent 1891- ben létesítették azzal a céllal, hogy megőrizzék a múlt egy részét: régi épületeket, használati eszközöket,, a vidéki életforma tárgyi és történelmi emlékeit. A stockholmi skanzen példájára később az egész világon elterjedt ez a fajta mentési munka. A kihalásra ítélt falvak épületeit konzerválták, és új helyen, az eredeti anyag felhasználásával újból felépítették. Magyarországon Szentendre mellett épül a Központi Szabadtéri Néprajzi Múzeum, amely elkészülte után 46 hektárnyi területet foglal majd el. Az első tájegység — a Fel- ső-Tiszavidék — jellegzetes épületeinek felállítása 1968- ban kezdődött meg. S a múzeum tudományos terve szerint az ország tíz tájegységének — a Felső- és Közép- ső-Tiszavidék, az alföldi mezővárosok, a Dél-, a Közép- és a Nyugat-Dunántúl, a Kisalföld, az Északkelet- és az Észak-Magyarország, valamint a felföldi mezőváros —• népi építészeti emlékeit reprezentálja majd. Kétezerötszáz műtárggyal berendezve, harminckét építménnyel teljesen elkészült a múzeum felső-tiszavidéki tájegysége, a faluszerűen kialakított parasztházak, gazdasági épületek között állnak a közösségi épületek: a Mándokról áttelepített 18. századi református templom, a nemesborzovai harangláb, a Vámosorosziból származó szárazmalom. A kisalföldi tájegység harminc építményében ötezer berendezési, használati tárgy van kiállítva. A mai Kisalföldnél jóval szélesebben értelmezett területről — Csallóközből, Nyitra és Burgenland vidékéről is — telepítettek át lakó- és gazdasági épületeket, kutat, pajtát, présszínt, sertés- és tyúkólat, istállót. Csepregről Nepo- muki Szent János szobrát, Szilsárkányból kovácsműhelyt, Mosonszentmiklósról Milotai lakóház a 19. század első feléből állati erővel hajtott tipró- malmot, Mosonszentjánosról a fogadalmi kápolnát és Veszkényből egy Pietát mentettek át a múzeumba. Áll már néhány épület a nyugat-dunántúli tájegységet idéző területen. És felépítették a mándoki (Sza- bolcs-Szatmár és Bereg megye) görögkatolikus templomot, köré az eredeti helyszínhez hasonló temetővel. A szentendrei skanzen nem holt építészeti emléktár. A lakóházak, az egykori műhelyek vasárnaponként megtelnek népművészekkel, akik a tájegységre jellemző mesterségek fogásaira tanítják az érdeklődőket. Rendszeres játékos, énekes, mesés foglalkozásokat tartanak óvodásaknak. Történeti, élet- mód-itörténeti ismeretek várják az általános és középiskolásokat, és ünnepi, hétköznapi népi szokásokkal ismertetik meg a felnőtteket. (kádár)
