Békés Megyei Népújság, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-30 / 152. szám
1990. június 30., szombat Hősnek kell lenned, ember? Befejeződött Békéscsabán az országos vizoális konferencia Márai-dráma a Gyulai Várszínházban „A fény van benned. Tudod ezt?" Genovéva: „Tudom”... Götz Anna és Bessenyei Ferenc Fotó: Veress Erzsi Nézem Múrai Sándor A kassai polgárok című drámáját a Gyulai Várszínház vár előtti színpadán, és ahogy haladunk előre a jelenetekben, az időben, kifejezetten biztos leszek abban, hogy különlegesen érdekes drámát látóik. Igyekszem mindent hallott és csak sugalmazott előtörténetét elfelejteni, hogy tisztán és világosan érezhessem az író szándékát erről az 1311-es kassai véres éjszakáról, amikor egy város polgárai életük árán is megvédelmezték . szabadságukat és függetlenségüket. Persze, ha csak ennyi lenne. /árasztana. Vagy, ha nem is fárasztana, nem kapnék többet a már eléggé (és sokszor, minden időkben) megunt történelmi tablónál, dicsőséges harcok és hősiességek felsorolásánál, jó adag tanulsággal nyakon öntve, hogy én, a késői utód, okuljak azért. Ezek a (főleg a hatalom oldaláról1 ösztönzött) „történelmi drámák’’ igaz, nem egyszer patétikus magasságokba ragadták a nézői lelket. de utóízük mindig kesernyés volt, nem egyszer rossz szagú. Az eszmék tüzében hőssé magasz- tositott embervolta tűnt el a színpadi süllyesztőben, heroikus, vegytiszta alakok szavaltak nekünk „ragyogó" szemmel, énekeltek „boldog optimizmussal”, és dörzsölték közben a kezüket, bizonyos jól végzett „népbu- lítási munka tudatában, az ösztönzők: ez kell a „dolgozónak”, nem az igazság. S akkor (nem most, fél évszázada) előáll egy író, Márai Sándor, A kassai polgárokkal, és — igaz ami igaz — nem teljesen mentesen egy-két közhelytől sem, de megpróbálja azt írni, ami igaz. A történelemről írni úgy, ahogyan az egy ember, sok ember sorsán átgázol; ahogyan kitéríti a sorsok pályáit erre, vagy arra ; ahogyan beleszól otthonok békéjébe, szívek szenvedélyébe, a művészetbe, a kishitűségbe, a becsületbe, az emberi tartás gyengeségeibe és erejébe: mindenbe, ami az emberrel kapcsolatos. Hiszen emberek élik, teszik, sodorják magasba, vagy mélybe a történelmet, miként 1311-ben is Kassán, ahol János mester, a kőfaragó élt. Nézem az előadást, és már tudom: attól jó ez a dráma, mert számtalan kérdésre feleletet ad. Szóljon az a kérdés a múltról, a jelfenrőP, vagy a jövőről netán, válaszol. Az életre, az életről tud nagy feleleteket. A szenvedélyről, a hitről, a becsületről, a közösség erejéről, a jogról, szabadságról, függetlenségről; a pusztító szerelemről, a felmagasztosulni képes hűségről, a teljes életről. Szomorít néha, hogy azok a közhelyek is betolakodnak a dráma szövetébe, közben Jakab polgár szavát hiszem: „Mesterségem szétválasztani a nemes anyagot és a hamisat”. Habár, 'ahol a nemes anyag döntő fölényben tündököl. ott a nem nemes majdhogynem elenyészik ... Tegyünk így gondolatban, nézzük az előadást, és máris a nemes marad a hangadó. A gyönyörű mondat, hogy: „Néha megszólítja a békés embert is az idő, és azt mondja: hősnek kell lenned!” Vagy Albertus, a költő szavával: „A művész dolga, hogy a veszély és a válság pillanatában az emberek lelkiismerete legyen”. És János mester, a kőfaragó? „Mikor döntened kell becsület és csábítás között, egy hangot kell hallanod. Ez a lelked hangja”. Azé. És ha meghalljuk, ha aszerint cselekedni jogunk és lehetőségünk (ma és minden időkben), akkor az igazsághoz járunk közel, még akkor is, ha János Mester kényszerül így sóhajtani: „Megmondani az igazat? Ki olyan erős? Ha egyszer megmondaná valaki. talán felrobbanna a világ. Az igazságról csak hallgatni lehel.” Az ember akaratlanul is, szinte ösztönösen tilts o- ziik. Az igazság kimondható! Aztán rájön, hogy ideje-ré- sze válogatja: úgy indul, hogy kimondható, aztán — ezt is Márai mondja, valahol itt —, „az emberek mindent tudnak, csak másról beszélnek." Nagy dráma ez, néhol felütő következetlenségei és elnagyoltságai ellenére is, még akkor is nagy dráma, ha János Mester leikébe nehezen látunk, ha útja-válto- zásai nem mindig tisztán indokoltak: de hát mindig tisztán indokolt-e, amit az ember cselekszik? Nem változhat-e meg egyik pillanatról a másikra az, ami előtte a biztonság, az egyedül üdvözítő, a barátság, a szeretet, a szerelem széttép- hetetlensége volt? Bűnös ez a Mester? Hiú? Hős? Otthonához, békéjéhez gyáván ragaszkodó? Vagy otthonához, békéjéhez, emberi jogaihoz hősként ragaszkodó? Nagy dráma ez, mert (minden eltúlzott magyarázat ellenére) egyetlen, nagy emberi sors és kapcsolódásai, a János Mester sorsdrámája, kétségtelen írói szándék szerint, és csak közeg mögötte, benne, körülötte Kassa 1311-es éjszakája, egy életéért halálra elszánt város képe. Nem akarom élét "venni a mindenkori Ömodékat lesújtó igazságnak, de miért mondjam, hogy csak erről szól A kassai polgárok? Miért mondanám, ha közben János Mesterről szól, ö az egyetlen, a grandiózus alak ebben a műben, és az előadásban is. Az előadás, kikerülve a várszínházi színpad az utánozhatatlan belső vári színtérről, valami új módon kellett, hogy övezze amazt és ezt a kinti helyszínt. A nagy vállalkozás egyik fő megalkotója Bakó József, a díszlettervező, aki valósággal felépítette a középvár egy vonulatát, és varázsolta azt át a kassai óvárossá, ahol János Mester műhelyének ablakai a Szent Erzsébet- templomra néznek. Sík Ferenc, a rendező (le kell-e még írni, hogy csalhatatlan érzékkel?) képes volt arra, hogy színészeivel itt, ezen az új téren hozza színre Márai drámáját, hogy megteremtse azt a hangulati közeget, mely egyszerre méltóságteli és szenvedélyes, egyszerre minden időkre érvényes, és középkori. Hogy nála is János Mester (nem is lehetne más!) a középpont, az egyszerűen természetes. Embert hozott a színpadra, aki ebben vagy abban lehetek én, lehetsz te és lehet más is. Bessenyei Ferenc uralja itt a teret, a dráma kezdetétől a végéig. Amikor önmagát adja hozzá János Mester alakjához: valóban grandiózus. Egyszer-kétszer azonban, amikor többet akar, amikor talán nem r ísz abban, hogy meddig elég, akkor meginog a kép, de csak másodpercekre, mert Bessenyei azonnal megérzi a veszélyt, és visszakozik. Nem véletlen, hogy a szenvedély, a szeretet, az öregedés, a művészet felfénylő jeleneteiben nagy, amikor Genovéva a bűnös vágy, és amikor Ágnes, a hitvesi szeretet van körülötte. Itt, ezekben a percekben többet megsejthetünk egy emberről, erről a János Mesterről, mint amikor a vésővel indul-érkezik hősi útjára el és vissza. Nem véletlen, hogy a Genovévát viharos szenvedéllyel életre keltő Götz Anna a másik, aki ezt a várszínházi előadást magasba emelte, néha egészen félelmetes, ahogyan felizzik körülötte a levegő. Nagy kultúrával és hitető erővel formálja meg a Mester hűséges hitvesét, Ágnest Béres Ilona. Ereje halk szavaiban, tekintetében rejlik és a megingathatatlan szeretetből sarjad. Kitűnő Kállai Ferenc Jakab polgára, Rajhona Ádám mint Gergely páter is megteremti a maga nagy pillanatait. Sokan még a szereplők, de fontosak és nem lehet kifogás ellenük. A vastaps után arra gondolhat a néző, hogy a sors mindig előtte van. Aztán megérkezik és új pillanatai, órái, napjai újra csak előtte. És az élet — úgy általában — mit sem változik, változott 1311 óta. Sass Ervin „Európa pedig nem vár...” Dr. Csöregh Éva, a Magyar Rajztanárok Országos Egyesületének főtitkára így fogalmazott a Békéscsabán megrendezésre kerülő nyári konferenciájuk csütörtökre eső, harmadik napján; — 'Konferenciánk lényegi megvához érkeztünk ... S valóban. A több mint félszáz résztvevő nem mindennapi programban részesülhet ezen a délelőtt-dél- utánon. A házigazda szerepét betöltő békéscsabai tanítóképző főiskola igazgatója, dr. Földesi Béla rövid köszöntője után kezdődött a tényleges szakmai munka. Dr. Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója levélben üdvözölte a konferencia résztvevőit, és sajnálkozását fejezte ki, hogy más fontos hivatali teendője miatt személyesen nem tudott közéjük eljönni. Maga helyett Born Miklósáét, a nemzeti galéria munkatársát kérte előadásának megtartására, aki igen sóik érdekes, és a rajztanárok számára mindenképp értékes információval szolgált. Többek között ismertette a galéria legújabb szolgáltatásait. A rajztanárok egyesületével karöltve kiválasztottak néhány különböző technikával készült festményt, grafikai alkotást és szobrot, amelyeket igény szerint, szerény ellenszolgáltatás fejében, az iskolák rendelkezésére bocsátanak. — Ha a dolog hasznosnak bizonyul, további kiállítási anyagok összeállításán is gondolkozni fogunk — mondta. Tervezik ezenkívül, hogy a különféle állandó kiállításaikat videofilmen örökítik meg (egy már el is készült!), s juttatják el azokat — ugyancsak igény szerint — az iskolákhoz. A szolgáltatásaik közül ízelítőül egyet (a grafikai anyagot) a konferencia napjaira a főiskolára is elhozták. A kiválasztott grafika kuriózuma egy századeleji történelmi képsorozat, amelyet annak idején az elemi népiskolákban szemléltetésre használtak. A faliképeket az akkori Vallás- és Közoktatás- ügyi Minisztérium adta ki. Born Miklósnétól L. Menyhért László, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának művészeti vezetője vette át a stafétát, aki az ifjú művészeket összefogó intézményükről beszélt. Elmondta, hogy jelen pillanatban százhatvan tagjuk van, akik a legkülönfélébb művészeti stílusokban dolgoznak. Egyikmásik jellegzetes vagy különleges irányzatot diafilmen is bemutatta. — Sajnos általános gond a fiatal művészek körében az anyagiakkal való küzdelem — magyarázza —, igy aztán nem csoda, hogy egyre nagyobb divat gipszből, drótból, vagy éppen zsírpapírból készíteni alkotásaikat. Igaz, ezeknek legfeljebb csak eszmei értékük van ... Raktárkészletükből — amelyről pontos leltárt és katalógusokat készítenek — természetesen bármelyik oktatási intézmény kölcsönözhet iskolagalériája számára. Eddigi tapasztalataik kedvezőek. A gyerekek általában értik, érzik a legelvontabb művek lényegét is, s jellemző, hogy rendkívül nyitottak az újra. L. Menyhért László előadását általános megbeszélések követték, ami alatt sikerült rövid interjút kérnünk Konok Tamás , festőművésztől, a délután egyik neves előadójától. Konok Tamás 35 éve él Párizsban, de aktív résztvevője a salzburgi „Farb Seminar” színekkel foglalkozó szimpóziumának, illetve most már öt éve meghívott előadója a Budapesti Műszaki Egyetem (építészeti karán működő) rajztanszékének. * * * — Harminc év után hogyan kezdődött szülőhazájával ez az újabb szoros kapcsolat? — érdeklődtünk. — A nyolcvanas évek elejétől vannak kiállításaim Magyarországon. Kezdődött a Szépművészeti Múzeummal, aztán Tihanyban, majd Győrben folytatódott, végül pedig jött a felkérés az egyetemen .. . — Milyen érzés pedagógusnak* lenni? — Csodálatos. Nagyon örülök, hogy nemcsak a vásznakon tudom közölni gondolataimat, hanem a tudásra szomjas fiataloknak is átadhatom tapasztalataimat. Nagyon fontosnak tartom, hogy megtanítsam őket az egységes látásmódra. Arra, hogy a képzőművészet irodalmi és zenei ismeretek nélkül nem érthető, nem egész. Arra, hogy fogalmazni tudás nélkül sohasem érthetjük meg Zolát, vagy Victor Hugót és így tovább. Szinte az egész falat beborító színes vázlatára mutattam : — Ügy látom, erre a konferenciára is komolyan készült ... — Egykori tanárom, Füst Milán azt mondta: lehet egy előadás zseniális, de ha unalmas, belehalsz. Nos, úgy gondoltam, ez a színes vázlat és a bemutatásra kerülő diák talán jobban felkeltik a hallgatóság figyelmét. — Hogyan látja a magyar rajztanárok helyzetét, lehetőségeiket? — A mondás úgy tartja: Európa addig tart, ameddig a reneszánsz és a gótika terjed. Ez pedig a Kárpátok vonala. Rajta túl már egy másik kultúra kezdődik. Nos, eszerint Magyarország mindig is Európához tartozott, csak éppen átmenetileg nem tartott lépést azzal. Most itt az ideje számbavenni, hogy mi is van Európában! Azt látom, hogy a rajztanárok jobb esetben is csak hírből, vagy reprodukciókról ismerik az európai képzőművészeti kultúrát. Ez pedig nem elég! Tudni kell, hol mi látható. mi változott és változik napjainkban, egyszóval több információra, nagyobb tájékozottságra lenne szükségünk, mert különben nincs mit átadni a felnövekvő nemzedéknek. Európa pedig nem vár... Magyar Mária „Lehet egy előadás zseniális, de ha unalmas, belehalsz .. .” — mondta a Párizsban élő festőművész az előadása előtti szünetben. (Képünk Konok -Tamás cseppet sem unalmas délutáni előadásán készült) Fotó: Fazekas Ferenc Kinek gyanús? Nyármelegen süt a nap már délelőtt, madárdal vidámítja a szíveket. Kibomló virágú, öreg orgonabokrok tövében fiatalok beszélgetnek — kerekes tolókocsikban. Háttérben régi nemesi kúria, omló peremű szökőkút szemben a bejárattal. Valamelyik mozgássérültek otthona, egy a többi közül, valahol Magyarországon. Egy nemrégiben megjelent hetilapi riport nyomán támadnak fel ezek a képek bennem, és amióta ezt az írást elolvastam, nem tudok napirendre térni a mozgássérültek otthonában dolgozó valamelyik tanárnő kijelentése fölött. — Vannak emberek — mondja—, akik* rendszeresen kijárnak ide, és segítik, patronálják a szerencsétlen mozgássérült fiatalokat, de ezek nyilván valamilyen lelkifurdalásukat akarják kompenzálni ezzel. Nyilván a bűneiket próbálják jóvátenni vele ... Ez a tanárnő éppen ott dolgozik. Azért, mert nem vették fel máshová — vagy mert ő is ...? Az említett tanárnő számára tehát azok, akik nemcsak saját gondjaikban merülnek el, nemcsak önmaguk körül forognak, hanem van szívük, türelmük, energiájuk mások bajainak enyhítéséhez is, azok valamiképpen gyanúsak. Azok valami csúnya bűnt takargatnak, azt szeretnék helyrehozni vele. Kár, hogy a riportot készítő kolléga nem kérdezte meg tőle, vajon milyen ta- kargatnivaló bűnét vezekeli ő, mint tanár, éppen ott? Bán Zsuzsa
