Békés Megyei Népújság, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-23 / 146. szám
o 1990. június 23., szombat IRODALOM—MŰVÉSZÉT új. Magyar vers Szlovákiában 1948 decemberében jelent meg a háború utáni első magyar nyelvű újság — az Új Szó — Szlovákiában, s az újságban 1949. szeptember 4-én lát napvilágot az első vers Dénes György tollából. A szétzilált és megalázott magyar kisebbség négy év után először a líra mű- nemében talál megára, s ettől kezdve egymás után jelennek meg versek a szaporodó magyar lapokban. 1949 márciusában megalakult a Csemadok, az irodalom olvasói bázisának jelentős szervezője, s ennek alapjai, a Fáklya, majd jogutódként a Hét — egészen az Irodalmi Szemle (1958) megindulásáig — az írók fontos fórumaivá lettek. A háború utáni első költőnemzedék két antológiád jegyzett. Az Új hajtások (1953) és a Három fiatal költő (1954) a nemzetiségi líra kezdetleges állapotát idézik. Fábry Zoltán két kritikájában is foglalkozik a pályakezdő fiatalokkal, figyelmeztetve őket a megszakadt kontinuitásra, átfogó esztétikai mércét állítva eléjük. Dénes György mellett az ötvenes évek líráját Rábi Tibor, Gály Olga, Török Elemér, Ozsvald Árpád és Csontos Vilmos jegyzi, s a két antológia mellett kilenc önálló verseskönyv lát napvilágot. A forma és a személyiség, a romantikus költőszerep előretörésére figyelhetünk a második nemzedék legjobbjainál, akiket a Turczel Lajos szerkesztette Fiatal szlovákiai magyar költők (1958) című antológia mutat be. E generáció (a Nyolcak) három kiemelkedő alkotója Tözsér Árpád, Cselényi László és Zs. Nagy Lajos. Az induló Tőzsér a József Attilával és Illyés Gyulával fémjelzett vershagyományból indul ki, később versei világát az önelemzés irányába tágítva alakít ki egy sajátos és elvon- tabb költői beszédet. Cselényi is a népi iskolával indít, a világgal való szembenézés költői programjával. A hatvanas évek közepén figyelme a külvilág felé fordul, a társadalmi átalakulások teremtette emberi válsághelyzetek érdeklik, lírájában a szubjektumnak egyre kevesebb szerepe lesz. A második nemzedékhez később csatlakozott Gál Sándor és Tóth Elemér. Ami Gál Sándort nemzedéktársai fölé emeli, az a nemzetiségi lét versbefogása, s hogy ezt a „köznapiság” szintjén tudja elmondani. A közösség mindig ott lelhető verseinek mélyén, lírájában ott munkál a küzdelem az intenzívebb és teljesebb életért, a történelem rejtélyeinek feloldásáért. 1970-ben újabb nemzedék jelentkezik, őket az Egyszemű éjszaka antológia mutatja be. A nemzedék nem egységes; ami összekovácsolja tagjait, az a tagadás. Elutasítják az örökséget, úgy látják, nem alkalmas a valóság kifejezésére. Nem meglepő ez, föllépésük a neoavangard virágzására esik. Keszeli Ferenc, Tóth László, Mikola Anikó, Varga Imre, Kulcsár Ferenc nevét kell e költőnemzedékből említeni. Közülük Tóth László, aki illúziótlanul nézett szembe a Barak László: Két etűd i. Mit tudsz te arról, ami még hátravan? Nem ismerheted az álmok hajóját, mely elkerülve minden földi bóját, úszik, lebeg tovább határtalan... II. szobádon átsuhan egy felhő egy csörömpölő árnyék a térítőn napkorong tüzel ablak nyílik füvek és fák zizegnek hamu alól virág nyit szirmot szüntelen morajlik a tenger mozog Gál Sándor: Tíz emberöltő foglya ha volna hova akkor se mennék el innen nincs lehetőség más csak az ittmaradás a zuhogó tél fehérségét fél évszázada élem úsznak csipkés jégtömbök a dunán én tudom hogy már jogom van a halálra kiérdemeltem kegyelmét öt évtized öt bazalttömb elég lehetne a megváltáshoz de én nem feloldást várok hanem jogot hogy dönthessék magam felől s szabhassak magamnak határt átléphetőt az idő az én ujjaim közül pörögjön alá szándékaim pereméig ha volna hova akkor se mennék el innen szavaim itt tartanak öt évtized havazásában öt évtized jégtömbjeiben csontjaim itt sárgállanak a temetők agyagjában tíz emberöltő egyetlen pillanatba gyúrva Hizsnyai Zoltán: Rondó —Láttál-e anyám, bölcsőnek való fát? —Nem láttam én, csak bitónak valót. —Dongának való fa, anyám, van-e? ■—Nincs, fiam, csak kalodának való. —Nászágynak való fát keresek, anyám! —Nincs fa, fiam, csak karámnak való. —Szerezz fát, anyám, dorongnak, siess! —Nem terem fa, csak pálcának való. —Bitónak való fát keríts azonnal! —Nem láttam én, csak bölcsőnek valót. világgal, lebontva azt elemeire, a nyolcvanas évek közepén áttelepült Magyarországra. A nemzedék legjelentősebbjének Varga Imrét véljük, aki komplex költői kifejezésmódra törekszik, a képiséget és a zeneiséget próbálja szintetizálni. A nyolcvanas évek elején ő is áttelepült, ' s Magyarországon kiadott könyvében kísérletet tesz az elvesztett történelem tudati, képzeleti rekonstruálására. Két nemzedék is egymásra torlódik a nyolcvanas években. 1980-ban Megközelítés címen lát napvilágot egy antológia, Tóth László és Kulcsár Ferenc szerkesztésében. E könyv költőinek világa oldottabb, lágyabb a korábbi generációénál. A személytelen felé haladnak, verseikben feloldódik, arcát veszti és tárgyiasul a költő. Barak László neve a legismertebb ezen alkotók közül, de Kövesdi Károly, Bettes István, Karsay Katalin neve sem cseng ismeretenül a szlovákiai magyar lírára figyelők körében. A nyolcvanas évek közepén új nemzedék, az „iródiások” nemzedéke jelentkezik. (A szó — Iródia — eredeti jelentése a fiatal, kezdő Írogatok negyed- évenkénti érsekújvári találkozóját jelöli 1983-tól.) ‘’Az Iródia kihívás az alkotásra és az együttgondolkozásra”, — fogalmaz a program az Iródia Füzet második számában. 1986- ban a Főnix Füzetekben jelent meg közös antológiájuk Próbaút címmel, s ez az a sorozat, amely a pályakezdő szlovákiai magyar írástudókat útnak indítja a nyolcvanas években. A Próbaút 11 szerzőt mutat be, közülük nyolcán verssel lépnek a nyilvánosság elé. Az antológia szükségszerűen eklektikus, mégis látszik, hogy a legtehetségesebb alkotók líráját ironikus látásmód jellemzi. Közülük Farnbauer Gábor, Juhász R. József és Hizsnyai Zoltán első kötetét is közreadta már, s úgy tűnik, a közös indulás után szétválnak a költői utak. Míg Juhász a modem szabadvers mesterein iskolázott, s versei sajátos, hazai ízeket alig hordoznak, addig Hizsnyai első kötete a kapcsolódási pontokat keresi, versei átélt alkotások. Ez azért is emelendő ki, mert a szlovákiai magyarság líráján alig- alig érződik a hely szelleme. így alkotói, a tágabb közösségre számítva, éppen az egyetlen lehetségest vesztik el. Hizsnyai mellett Krausz Tivadar antológia béli versei fogtak meg; tehetségét mi sem jellemzi jobban, hogy néhány sorral képes oltha- tatlan szomjúságot kelteni bennünk. Szardínia című verse korosztály-élményt is kifejez: ,,ha időben felnyitottad volna/ tetten érted volna benne a tengert/ ahogy tajtékzik/ és amilyen végtelen! most már dobd el! az ilyesmit veszélyes magadnál tartani/ még megölhet a vágy”. Böröndi Lajos Kalmár Zsolt versei: Skizo A kettős tudat egyike pofátlanul hazudik. Ez pedig az 'egészséges Szemeid Csak néztek rám hosszan; — Rabjaként a percek múlva múltnak' Irányítónk Olvadás előtt a hóba taposott; Nyári éjszakán a csendre hagyott; Az ébren álmodott; Az álmunkban áldott; ÖRÖKRE ÁTKOZOTT pillanat Nagy Mihály Tibor: Homály Homály sugárzik a tükörben, hullámzó ágai, homály időzik a tükörben. Itt nincs idő és nincsen tér sem, szűz lombozatban ég a fa, megérintem hozzá elérve én, aki a fény maga. Tetőled jöttem, hozzád értem, ez homlokomra korona, veled vagyok a lebegésben, szűz lombozatban ég a fa. Homály sugárzik a tükörben, hullámzó ágai, homály időzik a tükörben. KOROSTAJ Arcok közelről Varga Géza: Szénagyűjtő Kalmár Zsolt Közel egy éve jelent meg a kis fekete könyvecske, melyben borítóján ez áll: Váradi Zoltán Jotográfiái, Kalmár Zsolt versei. Ha föllapozzuk, látjuk, egyik sem illusztrációja a másiknak. Hogy találhatott így egymásra ez a két önálló egyéniségű műfaj és alkotó? Ráadásul Kalmár Zsolt azon tú,l hogy filozófus gondolatú verseket ír, tanít a csabai főiskolán és gyermekműsorával több helyen is fellépett már a megyében. Egyszóval közösségi ember, aki csöppet sem a magányosan szemlélődő elme benyomását kelti. Hogy is van ez? — Váradi Zoltánnal Kálmán Balázs hozott össze bennünket. Sokat válogattunk, dolgoztunk együtt, amíg összeállt ez a kis könyv. Ami a második kérdést illeti: szerintem valahol minden ember skizofrén egy kicsit, jó értelemben persze. Van egy belső és van egy külső — megint csak jó értelemben vett — felszínes énje. De ugyanilyen a világ is: van agy külszíni rész, és van egy belső. Én azt az utat jártam, járom be, hogy először önmagamat vizsgáltam, majd a világ külső jelenségeit próbáltam magyarázni, s így jutottam el a belső, a Jényeges gondolatokig, a végső magyarázatokig. —Mire jó mindez? Nem válik tőle az ember fatalistává? —Először is teljes egészében nem lehet megismerni a min- denséget. S nem hogy fatalistává nem válunk tőle, hanem ezzel párhuzamosan jön a felismerés: éljük az életet. Van egy mondás, nem tudom ugyan, ki mondta és mikor, de nagyon igaz: „az a csodálatos, hogy a világot mindenki ugyanúgy látja, de mindenki másként értelmezi”. A folytonos értelmezésnek pedig az lesz az eredménye, hogy gondolkodóvá válik az ember. Es ez acél. — Hogyan lesz mindebből vers? — Annakidején én is hagyományos versekkel próbálkoztam. Sokáig csak magamnak írtam, meg legfeljebb a barátaimnak. Igazából „eladni” ma sem tudom magamat... Azután rájöttem arra, hogy a lényeges dolgok valójában nagyon egyszerűek. Bennem pedig mindig megvolt a hajlam a sommázásra. így... Egyébként én nem is versnek nevezem őket, ezek „vers- szerűek”. Sőt, van köztük, ami még az sem. Az csak „szerű”. Képzeletbeli kötetemnek mindig ezt a címet adom: Verssze- rűek és szerűek... — „Felvállalom! az első gondolat stilizálatlanságátl mert a stilizált az már a második! a második pedig nem az első..." — írja. Ez érthető, már ami a formát illeti. De mi van akkor, ha valamit továbbgondol, és rájön, itt és itt nincs igaza? Egyszerűen azért, mert idősebb lett, tapasztaltabb, és másként látja a dolgokat. Nincs olyan verse, amelyet a mai eszével nem vállal? —A gimnazista koromban írt szerelmes verseken kívül nincs... K. K. Benyó Ildikó: Nővérem
