Békés Megyei Népújság, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-08 / 106. szám

1990. május 8., kedd o Párbeszéd, hogy ne legyen perbeszéd Liba, liba, iibuskám... Egy vállalkozó természetrajza A kiskereskedők éves adó­bevallásának elkészítése nem mindig zökkenőmentes, s bi­zony ez izgalmakkal teli idő­szakot jelent. Ezeket a gon­dokat felismerve és a csök­kentése érdekében a Békés Megyei Adófelügyelőség esz­mecserére invitálta a Kisosz Békés megyei szervezetének vezetőit. A megbeszélésen részt vett Bokor Károly, az adófelügyelőség vezetője, ve­zető munkatársaival, vala­mint a Kisosz 1650 tagot számláló megyei szervezeté­nek képviseletében Dudás István megyei elnök, Domo­kos Mihály elnökségi tag, Czibula Zoltán megyei tit­kár és helyettese, Orgonán Károly. Iz adóbevallások többségükben rendben fannak A tanácskozáson a kiske­reskedők képviselői bepil­lantást kaptak az adófel­ügyelőség munkájába, meg­ismerkedtek annak techni­kai felszereltségével, tájéko­zódtak az adóbevallásokról. Elhangzott: a Békés Megyei Adófelügyelőség mintegy tízezer egyéni vállalkozó adóbevallásával foglalkozik, az ellenőrzéseket nem tud­ják évenként megvalósítani. Vannak olyan szakterületek — számtani átlagot számol­va —, ahol a jelenlegi lehe­tőségeket figyelembe véve hat évtizedenként kerülne sor átfogó felülvizsgálatra. Ezért a számítógépes adat- feldolgozás során különféle szisztémák, adatok figye­lembevételével, ezen adatok 'beprogramozásával a számí­tógép dobja ki — pl. 1989- ben — azt az ezer-ezeregy- száz vállalkozót, akiknek az adott évben vizsgálják az adóbevallását. Szó volt arról is: az adóbevallások többsé­gükben rendben vannak, ugyanakkor az adóbevallást készítők részéről nagy a nyo­más, hogy a beadott anyagot a legrövidebb időn belül vizsgálják át és zárják le. Nagy a fluktuáció A Kisosz megyei vezetői a szervezet munkáját vázol­ták, a taglétszámról elmond­ták: nagy a fluktuáció a tagság körében, ami évente csaknem egyharmados rész­arányt jelent. Ennek legfőbb oka, hogy a vállalkozók rosszul mérték, mérik fel erejüket, piaci lehetőségei­ket és számtalan esetben nincs meg a szakmai gya­korlatuk. Napirendre került az a kérdés is, hogy a ke­reskedők hogyan érzik a megváltozott vállalkozási le­hetőségeket. Erre a gondok egész sorát sorolták a Ki­sosz vezetői: a kereskedést gátolják az árubeszerzés ne­hézségei, az üzlethelyiségek kialakításának korlátái, nap­ról napra erősödik a konku­rencia, ugyanakkor csökken a lakosság vásárlóereje és egyre nő az engedély nélkü­li árusok száma. Ez utóbbi­ak ellen a piacfelügyelősé­gek nem tudnak kellő szi­gorral fellépni. A gondok között sorolták a magánke­reskedőknek az állammal szembeni magas fizetési kö­telezettségeit, így a TB-já- rulókot, az általános forgal­mi adót, a személyi jövede­lemadót, s nem utolsósorban a könyvelés nehézségeit. El­hangzott az is, hogy a mű­ködési feltételek túlbürok- ratizálódtak, sok a kötelező kimutatás, az adózási sza­bályok túl bonyolultak, s rá­adásul ezek évről évre vál­toznak. Ezért a régi keres­kedők sem képesek átlátni az adózási szabályokat, így kénytelenek szakképzett könyvelőt felfogadni, ami azzal jár, hogy legbelsőbb üzleti titkaikat kiszolgáltat­ják. Egyszerűbb adózási formásai Czibula Zoltán szerint: „Meggyőződésünk, hogy egy­szerűbb adózási formával ugyanakkora adót lehetne behajtani a kiskereskedők­től, mint a mostani sziszté­mával. Ezzel az állam is, a kereskedő is jól járna, mert az utóbbinak nem kel­lene könyvelőt tartania, az államnak pedig olcsóbb len­ne. A konkrét kérdések sorá­ban felvetődött: a Békés megyei kiskereskedők között is elterjedt, 'hogy az adófel­ügyelőség helyszíni pénzbír­ságokat szab ki. A válaszból kitűnt, hogy az adófelügye­lőség helyszíni bírságot nem alkalmaz, mert nincs rá jo­gosultsága. A menedzser tí­pusú kereskedők kérdésként fogalmazták meg: akik több telephelyen és ezeken elté­rő szakmákban kereskednek, azok pénztárkönyveiket ho­gyan vezessék? Válaszként egy megoldás hangzott el: az utólagos viták elkerülése ér­dekében a kiskereskedő te­lephelyenként külön-külön vezessen kimutatást, s ezek havi adatait a pénztárkönyv­be vezessék át. A magánkeresRedők nem­tetszését tolmácsolták a Ki­sosz megyei vezetői akkor, amikor megfogalmazták: a magánkereskedők körében nagy felháborodást váltott ki a július elsejétől beveze­tésre kerülő nyugtaadási kö­telezettség. Ami ellen ber­zenkednek, az az, hogy újabb bürokratikus elem ne­hezíti majd napi munkáju­kat, ez újabb nyilvántartási kötelezettséget jelent és szül, s e rendelet különösen a kiskereskedőkre nézve hát­rányos. A rendelet a meglévő pénztárgépek használatát az állami és szövetkezeti keres­kedelemben engedélyezi, a magánkereskedelemben vi­szont nem. Aztán vannak olyan kereskedők, akik már bevezették az áruforgalmuk számítógépes nyilvántartá­sát, ám ennek lehetőségét a törvény nem ismeri el. Va­jon ezek a megoldások mi­ért nem alkalmazhatók? A felelet: „A kérdésre adandó válasz nem tartozik a me­gyei adófelügyelŐ6ég hatás­körébe.” A tanácskozáson az adó­hivatal kezdeményezésére megállapodás született ab­ban, hogy a jövőben évente többször is találkoznak a Kisosz megyei vezetőivel, megvitatják a napi gondo­kat, s mindezt teszik a kis­kereskedők javára. — szekeres — Ismerik az aranylúd mesé­jét? Nos, ha ahhoz a fránya libához nem éppen tisztessé­ges szándékkal hozzáért va­laki, menten hozzáragadt, így aztán — szégyenszemre — meseváros összes lakója ott kullogott az aranytojást tojó lúd után, hozzátapadva ahhoz, akitől épp el akarta lopni. Ha mesehős lenne Csapó Mihály, akkor leginkább a furfangos szegényember sze­repében tudnám elképzelni, aki hátán batyujával — ben­ne a hamuban sült pogácsa — elindul szerencsét próbál­ni. Sok-sok megpróbáltatá­son megy keresztül, míg vé­gül elnyeri méltó jutalmát, az aranylúd at. A mesének ez esetben is van némi valóságalapja. Ha valamiből, hát libából éppen elég szokott téblábolni Csa­pó Mihály csabacsüdi udva­rán. Igaz, most pár napig csendes a baromfiudvar, hisz épp a minap szállítottak el 180 jól megtermett jószá­got. Ám azért nem unatko­zik a gazda; a bejáratnál kukoricahalom sárgállik, azt kell behordani, míg jön az újabb szállítmány. Csapó Mihály óvatos em­ber. Ezt a „libázást” Is jól meggondolta, mielőtt ott­hagyta tanult szakmáját, a telefonszerelést. — Az állatokról volt némi fogalmam, hisz tanyán nőt­tem fel, de a libatartásről szinte semmit sem tudtam „Az ólat magam terveztem” — vallja be a fiatal férfi, akit szerencséjére erős fizi­kummal áldott meg a sors. Talán leginkább testi erejé­ben, no meg szorgalmában, leleményességében bízhatott, amikor három évvel ezelőtt új életet kezdett. Vállalkozá­sa — mondhatnánk — a nul­láról indult... — Először meg kellett szerveznem a munkát. Én terveztem a 70 négyzetmé­ter alapterületű libaólat, és magam találtam ki a fa­rács padlót is. Ennek az a lényege, hogy hlgiénikusabb a tartás, egyszerűbb a taka­rítás, a fertőtlenítés. Kényes jószág a liba, szereti maga körül a rendet. Csak akkor gyarapodik kellőképpen a súlya, ha gondos, pontos a gazda. Az utolsó napokban már alig alszom: éjjel-nap­pal négyóránként tömni kell az állatokat. Gépies munka, s épp ez az egyik rizikó: mennyire bírja az ember a monoton tevékenységet? A szarvasi áfésszel állok szer­ződésben, s szállítás után úgy 10 nap múlva derül ki, milyen libákat kaptam. Az élő állat kilóját 85-90 forin­tért veszem, a visszavásárlá­si ár pedig 70 forint körül van. Hogy hol itt a haszon? A plusz súlyon, no meg a májon. Ha szerencsém van, tisztességes munkadíjat ka­pók, ha nincs, veszítek. Szó­val van kockázat, mint min­den vállalkozásban. Mégis azt mondom, érdemes koc­káztatni. Azelőtt is tisztessé­gesen dolgoztunk az asz- szonnyal, mégsem jutottunk egyről a kettőre. Fizetéskor osztottunk, szoroztunk, s ha letudtuk az OTP-részleteket, alig maradt valami. Néhány éve vettük ezt a telket Csa- bacsüdön, s elkezdtük az építkezést. Most nagyjából kész a ház, és nincs adóssá­gunk. Mindezt a libáknak köszönhetjük — fejezi be tréfásan, s még hozzáteszi, hogy most aztán a maga ura. Van ebben jó is, rossz is; nincs főnök, nincs mun­kahelyi ellenségeskedés, ám mindenért egyedül kell vál­lalni a felelősséget. A ház körül, a gazdasági épületekben rend van. Há­rom év alatt gépesítette a li­batartást a gazda, ésszerűen megkönnyítve saját munká­ját. — Nézze — jegyzi meg bú­csúzóul Csapó Mihály —, minden sikeres vállalkozó­nak vannak irigyel, talán ne­kem is. De hát amit én el­kezdtem, azt bárki megtehe­ti. Annak idején végiggon­dol ton: lépni kell, mert a fizetésem nem nő úgy, mint az infláció. Aztán mihez kez­dek, ha leépítésre kerül sor a vállalatnál és elküldenek? A két fiamat fel kell nevel­nem, na és egy életünk van, próbáljuk okosan leélni. Én már nem félek se gazdasági csődtől, se társadalmi váltor zásoktól. Bánni történjen, a liba mindig jó üzlet lesz... Gubucz Katalin Fotó: Gál Edit Nyugdíjasokról — nyugdíjasoknak „A ruhagyárban töltött évekre mindig szeretettel gondolunk” Békéscsaba, Egressy u. 14. Régimódi, jól karbantartott, szép kertes ház. A tágas kertben üde a pázsit és sok a nyíló virág. A lakásban sző­nyeg borítja a hajópadlót, rencÉ, tisztaság mindenfelé és rengeteg a könyv. E meg­hitt családi fészekben él dr. Blahut János feleségével. Az asszony 76, a férj 81 éves. Nagyon szeretnek olvasni, a. tv, a rádió és a sajtó segít­ségével nyomon követik az itthoni, és 3 világbeli esemé­nyeket. Sorsukról, hétköz­napjaikról beszélgettünk. — Ügy hallottam, mind­ketten kőműves családból származnak, szakmát tanul­tak. Mit jelentett munká­jukban az otthoni példa? — Nagyon sokat — vála­szol határozottan a férj. — Édesapám kívánságára sza­bóinasnak mentem. Nehéz volt az inasélet: ha5-altban vízhordással kezdtem a na­pot. segítettem a konyhán, 8-9 óra tájban jutottam be a műhelybe. A második év­ben fiatalabb inasok jöttek, többet lehettem a műhely­ben. Megszerettem a szak­mát, jól éreztem magam. 1926-ban kevés volt a mun­ka, elmentem Csehszlová­kiába dóigazni. Mivel szlo­vák származású vagyok, fel­találtam magam, engem is megszerettek, tanítottak az idős mesterek. Losoncon ta­láltak rám a csendőrök, s mivel nem volt munkavál­lalási lehetőségem, hazajöt­tem. De idehaza is nehéz volt az élet. Cséplőgéphez jártam, ha vidékre men­tünk, órákat utaztunk. Vál­laltuk, hogy legyen kenyér a családnak. — Mi öten voltunk test­vérek — veszi át a szót a feleség. — Édesapám a pol­gári .iskola elvégzése után kalapszalonba íratott tanuló­nak. Ügy tervezte, hogy a varrónő testvéremmel egy közös műhelyt nyit majd nekünk, de az élet egészen mást produkált. Dolgoztam maszek kötődésnél, de a zsi­dóüldözés elvitte á főnökün­ket ... — Hol ismerkedtek meg? — Az építőipari munkás­otthonban — emlékszik a férj. — Előadásokat hall­gattunk, soha nem felejtem el, hogy hangsúlyozta: „Nem lógni kell, hanem dolgoz­ni!” — Édesapám vezette a szemináriumot — mondja Blahutné. — Tanultunk esz­perantóul, jártunk dalkör­be, szavalókórusba, fellép­tünk a városban és vidéken is. Ez volt az egyetlen szó­rakozásunk. A férjemet 44- ben deportálták. — Mire Békéscsabát októ­ber 6-án felszabadították, itthon voltam és 7-én meg­alakítottuk a pártot — ma­gyarázza1 Blahut János. — Engem választottak párttit­kárnak, vármegyei sportfe- Jelős voltam, bekapcsolód­tam az ifjúsági mozgalomba. Istenem, micsoda lelkese­déssel, tele bizakodással dol­goztunk éjt nappallá téve. — Ügy tudom, hogy 1950 februárjában, amikor meg­nyílt a ruhagyár (ma Uni- con Ruházati Vállalat — a szerk.), Blahut Jánost kér­ték fel a vezetésre. — Így igaz. Az volt az indók, hogy mint szakmabe­li, valószínű jól megszerve­zem a munkát. Milyen nagy boldogság volt, hogy abban a nehéz időben munkát ad­hattunk az embereknek. A 'legjobb szabósegédek jöttek Csabáról, Gyuláról, Szarvas­ról. Szentandrásról és más­honnan. De jöttek lányok tanyáról, háziasszonyok a főzőkanál mellőll Némelyik még varrógépeit sem látott. Megszerveztük a betanításu­kat. Olykor átszúrta a tű az ujjúkat, vde nagyon ipar­kodtak. Aki bennmaradt, hajtott, hogy el ne küldjük. Május 1-jén már 700-an dol­goztak nálunk két műszak­ban. t — Hajnali 4-től este 10-ig én is benn voltam. Emelet- ráépítéssel bővítettük a gyárat, örültünk a sikerek­nek. Ma is boldog vagyok, ha az Unicom jó hírét lial- lom. A jó munkához persze jó családi háttér kellett. Há­rom fiút neveltünk és a fe­leségemre hárult a velük va­ló törődés. Később voltam megyei, illetve városi ta­nácselnök. Szomorú emlék a begyűjtési rendszer. Az el­ső zsák búzát egyenesen a begyűjtőhelyre kellett vinni. Volt olyan gazda, hogy töb­bet kértek tőle, mintameny­nyi megtermett. Sírt a pa­raszt. nekem pedig nagyon fájt a szívem értük. — Ezután a Sző:nyegszö- vő igazgatójaként megsze­reztem a jogi diplomát az Eötvös Loránd Tudomány- egyetemen. Az utolSó évei­met a Május 1. és a Lenin Tsz jogászaként töltöttem!, öt évet még rádolgoztam. — A ruhagyárban töltött évek mindkettőnknek a leg­kedvesebb emlékét jelentik — vallja az asszony. — 1952-től pár évig igazgató voltam, de épp az ’56-os események előtt küldtek pórtiskolára és minden más­képpen alakú lit. Voltam be­rakó a nyomdában, majd P ősieteken a konzervgyár igazgatója. Ez életem leg­rosszabb húzása volt, na­ponta kerékpárral közleked­tem. Bevallom, ezt a pénz miatt vállaltam. A férjem keresete minimális volt és a három fiú taníttatása sok­ba került. 1959-ben vissza­kerültem szeretett ruha­gyáramba. Technikusként kezdtem újra, aztán szakok­tató lettem. Nagyon szeret­tem nevelni a lányokat a szakma szeretetére, a jó munkára. Nemcsak varrni, szabni is megtanítottuk őket, aminek később nagy hasz­nát vették. 1969-ben men­tünk nyugdíjba mindketten. Blahut János megtanult olaszul, rendszeresen levele­zik, jó barátokat szerzett odakint. Amikor arról fag­gatom őket, mire a legbüsz­kébbek. egyöntetű a válasz: 1937 óta ebben a paraszt- házban élnek. Mint vezető, kaphatott volna Blahut Já­nos tágasabb, jobb szolgála­ti lakást, de soha nem kért. Nyugodtan alszanak, émelt fővel járnak az emberek kö­zött. Senki nem vádolhatja őket harácsolássak a kere­setükből éltek és nevelték a fiaikat. Ary Róza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents