Békés Megyei Népújság, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-24 / 120. szám

1990. május 24., csütörtök ^HJUl-fíTd Kerékpárt a falhoz támasztani, továbbá sóhajtani életveszélyes! n hunágotai közművelődés kulcsa „Kerékpárokat a folyosóra és a falhoz támasztani ti­los!” — olvasható a kunágotai művelődési ház bejárati ajtaján. Sőt, én még ennél is tovább mennék. Tíz mé­teres körzetben, ha nem is tiltanám, mindenesetre ajánlanám az óvatos levegővételt, félő tudniillik, hogy egy erőteljesebb sóhajtás hatására összeomlik az épület. Lányok — Battonyáról Fotó: Veress Erzsi Vetélkedő, kiállítás, tréfa, kacagás... Családi hétvége a 9-es iskolában Már a múlt század végéfa használhatatlannak minősí­tették — magyarázza a mel­lettem álló Varga Imréné tamácselnöknő az eredetileg lovas fogadónak készült, majd az e század ötvenes éveiben kultúrotthonnak nyilvánított épületről. Kovács István, a helyi Általános Művelődési Köz­pont igazgatója pedig arról igyekszik meggyőzni, hogy ezzel szemben milyen je­lentős a községi művelődé­si igény. Seres József hely- történeti forrásmunkájára hivatkozik, amikor azt mondja, hogy mindez már a felszabadulás előtt is jelle­mezte a lakosságot... — Következésképpen a fa­lu szégyene ez a művelődé­si ház... — vallja a tanács­elnöknő, majd hosszasan so­rolni kezdi, hogyan próbál­ták orvosolni ezt a hiányos­ságot. Először hat évvel ez­előtt merült fel komolyab­ban a dolog. Terv is készült, miszerint 13 millió forint­ból egy teljesen új épület ál­lítható a régi helyére. Meg­vették a téglát, s a faanyag egy részét, ám a terv to­vábbra is csak terv maradt. Időközben ugyanis szalad­tak az évek, az infláció nőtt, a tanács pénze apadt, s a 13 milliós végár már csak egy szép álom maradt. Ezzel szemben viszont to­vább erősödött a közműve­lődési igény. A salétromos, felfűthetetlen kultúrháznak eeyre több, s egyre komo­lyabban dolgozó kiscsopor­tot kellett volna befogadnia. Minthogy erre alkalmas he­lyiségei sincsenek, a kiscso­portok pillanatnyilag a fa­luban szétszórva, az iskolá­ban, a tanácsházán és a könyvtárban tevékenyked­nek. Egyedül a szombaton­ként működő mozi maradt a régi helyen, azaz a „használ­hatatlannak” • nyilvánított kultúrházban. A nevesebb előadókat, s az általuk von­zott közönséget már a Bér- csényi Téesz ebédlőjében fo­gadják, amely — kétség sem férhet hozzá — sokkal kul­turáltabb, mint a kultúra je­lenlegi otthona. A leírtakból világosan ér­zékelhető, nem fenékig tej­fel a kunágotai közművelő­dés ügye. Elkeseredve azon­ban mégsáncsenek a helybé­liek, hiszen az emberi talá­lékonyság határtalan ... A tanácsháza utcájában áll egy évek óta használaton kívül helyezett iskolaépület, amely hajdanán a katolikus egy­ház tulajdona volt. „Ezt kellene felújítani, il­letve kibővíteni!” — jött a mentő ötlet, s szinte ezzel egyidejűleg el is kezdődtek a bontási, s .a villanyszerelé­si munkák. Az ebben segéd­kező pedagógusok és tanács­tagok társadalmi munkája pedig máris néhány százez­res megtakarítást jelentett a tanácsnak. Jöhettek a kőmű­vesek is, akik a meglévő téglából csakhamar megtol- dották az épületet. Ottjár- tunkkor pedig már a tető- szerkezet gerendáin dolgoz­tak az ácsok. — Ügy néz ki, december­re átadásra kész lesz az új művelődési ház, s mindez alig hét és fél millióba ke­rül — foglalja össze az el­mondottakat a tanácselnök- nő —, ami azért sem mind­egy, mert ha kitartunk az eredeti terv mellett, vagyis vadonatúj művelődési házat építünk, azt ma már har­mincmillión alul aligha úsz­nánk meg... — Arról nem is beszélve — veszi át a szót az ÄMK- igazgiaíó _, hogy a faluképbe sokkal inkább beleillik ez a húszas években készült épü­let, mint egy teljesen mo­dern stílusú. A vakoláskor ügyelni fogunk arra, hogy ne legyen észrevehető a bő­vítés. Az új ablakok ugyan­olyanok, mint a régiek, s felettük ugyanúgy kialakít­juk a díszítő boltívet, ahogy az a többin is van. .A tanácselnöknő belülről is megmutatja a félig kész épületet. A kétszáz személyt befogadó nagyterem szín­paddal még az egykori isko­la öröké. Üj a két klubhe­lyiség, az öltöző, a vizes­blokkok, az irodák és az elő­tér. — Gondoltuk, átadás után ide költöztetjük a GA- MESZ-t, amivel két dolgot is megoldunk — magyaráz tovább Varga Imréné. — Részben megszűnik az egy irodában való nyomorgásuk a tanácsnál, másrészt gaz­dája is lesz az épületnek, hi­szen a működtetés úgyis a GAMESZ-on keresztül tör­ténik. Utoljára még az udvarban váltunk néhány szót. ahol is a széntároló falára mutat, vendéglátóm: — Van egy titkos álmunk, aminek ez a fal a kulcsa. Szeretnénk itt egy kertmozit csinálni a nyári időszakok­ban. Szerencsére maga a műve­lődési ház ;— a kunágotai közművelődés kulcsa — már nemcsak titkos álom, hanem végre (!) kézzel fogható va­lóság ... Magyar Mária Minden iskola életében alapvető az őt körülvevő társadalom szerepe, a csalá­dok, a szülők együttműködő készsége. Különösen igaz ez a Békéscsabai 9. Sz. Általá­nos Iskolára, amely 1958- ban a hatodik kerületben élő családok összefogásával épült. Csaknem két évtized­del később ugyancsak a szü­lők segítségével létesült az iskolai könyvtár is. Azután a tornaterem életre hívásá­ból, a számítógépterem és a nyelvi laboratórium kialakí­tásából vették ki részüket az anyukák, az apukák. Ahol ilyen sókat tesznek a csalá­dok közösségei, joggal vár­hatják el, hogy betekinthes­senek az iskola tartalmi munkájába, belső életébe. A találkozás hagyományos formáin kívül (szülői érte­kezlet, fogadóóra, nyílt na­pok, kulturális rendezvé­nyek) most családi hétvége megrendezésével próbálko­zik az iskola. Az itt dolgozó pedagógusok szeretnék meg­mutatni a szülőknek, hogy az alig ötszáz tanulóból álló iskola légköre is családias, ahol nemcsak a gyermeket, hanem a családot és annak fontosabb problémáit is is­merik a nevelők. Oldott lég­kört, s vidám együttlétet szeretnének teremteni má­jus 26-án délután 2-től 6'ig a „családi hétvégé” alkal­mából. Szeretnék megmutatni a szülőknek azokat az értéke­ket, korszerű törekvéseket, amelyek a hatodik kerület fái alatt meghúzódó iskolá­ban a jövőre való felkészí­tést jelentik. A szülők, a csa­ládok kérésére például ősz­től az angol mellett megkez­dik tagozatos óraszámmal a német nyelv oktatását is. Ugyancsak társadalmi igény kielégítése a' cél, amikor meghirdetik az elfoglalt, több műszakban dolgozó, gyermekeik neveléséről, fel­ügyeletéről gondoskodni nem képes szülők segítésére a bentlakásos napközit, alsó tagozatos tanulóknak. E szombat délután szeret­nének együtt örülni nemzet­közi kapcsolataiknak, amely­ről kiállítás beszél. De lesz itt vetélkedő, tréfa, móka, kacagás, gyermeknapi meg­lepetés, igazi családi hétvége. Levél Debrecenből Újabb békéscsabai meditácié A Népújság ez évi márci­us 27-i száma csak késve ke­rült a kezembe. Azazhogy: csak a kérdéses cikket küld­ték el hozzám... (Meditá­ció a zenekultúráról). Nem állhatom meg szó nélkül. Miért? Mert a cím komoly igé­nyű kérdésfeltevésre utalt a zene érdekében. Szerény vá­laszokat kaptunk, s főleg vi­tathatókat. Pedig volna mit elgondolkozni a témán. Egy dologra azért figyelmeztetett a cikk: elsietett, szubjektív megállapítások — igazi ösz- szefüggések feltárása nél­kül — csak látszatmegállapí- tásokhoz és téves következ­tetésekhez vezethetnek. A művelődésügy csabai ve­zetői sok évvel előbb (talán akkor még nem is volt Csa­bán Rázga igazgató) kialakí­tottak egy elvet — legalább­is olyan „szándéknyilatko­zat” formájában —, hogy Békéscsaba—Gyula—Békés kulturális programjait, főleg a nyáriakat, összehangolják. Sokan felhúzták akkor a szemöldöküket: mi ez? Pe­dig, ha azt vizsgálom, hogy az elmúlt évtizedek alatt — a sókat hangoztatott „párt­állam” kézi irány ításos módszere ellenére — mitért el például Gyula város, ak­kor az említett szemöldök­rántáson túl azt is el kell is­merni, hogy ott gyógyfürdőt létesítettek, új zeneiskolai épületet emeltek, s ezen túl kialakították a nyári várjá­tékok rendszerét. Vajon Gyula városnak több pénze volt, mint Bé­késcsabának? ... (A fentie­ket onnan tudom, mert az ötvenes évek elején Dallos Ferenc, az akkori polgár- mester igencsak invitált, hogy a tarhosi iskolát tele­pítsük át Gyulára! És a fen­tiek megvalósulását [megva­lósítását!] is ígérte! Vagyis volt terve Gyula városának fejlesztésére!) És Békés város, a 40 év előtti nagyközség gesztusa? Csak pénzkérdés lett volna az, hogy akkor létrehozta a tarhosi énekiskolát?... Nem elég hát a hiányossá­gainkat felhánytorgatni (ma ez a divat!), valamit tenni is kell azok felszámolásáért, megszüntetéséért. Keresni kell az utakat-módokat a megoldásokra!... Kodálytól is tanulhatna Rázga József — amikor a tarhosi zenei napok másfél millióját sokallja —, mert mint kinyilatkoztatta: „Bi­zony szálka ez a zenei köz­vélemény szemében” —, ám ugyanakkor gondoljon arra is, hogy Kodály nemcsak azt állapította meg, hogy a nép zenei analfabéta, hanem ke­reste az utat, a módot, hogy megtaníthassa zenélni, éne­kelni nemzetét! De komoly indíttatást is kapott Rázga Szokolay Sán­dortól, aki a „megye zászló­vivőjévé” avatta fel egyik beszédében s ez megtalálha­tó írásban is. (Magyar Ko­dály Társaság hírei. XI. év­folyam 1-2. szám, 1989. 4. oldal.) Idézek belőle: „Be év január elején Békéscsabán járva”... — „ott Rázga Jó­zsef viszi a zászlót...” „Bíz­zunk, hogy Békéscsaba ösz- szefog az újra-éledő Tarhos- sal, s visszaadják dicsőségé­nek régi fényét”... A népújságbeli nyilatko­zat egyáltalán nem a fentie­ket sugallja, annyira nem jő elő belőle az, amire Szoko­lay az említett cikk későbbi részében hivatkozott, Kodály szellemének idézése révén. A művelődésügy szeretete az adott helyen, az adott időben nagy dolog. Tett va­lamit azért Békéscsaba? Gondoljunk csak az alig­múlt jelenre, a gyönyörű megyei könyvtárra. Igaz, azt meg Lipták Pál „harcolta ki” a Kossuth-díjával, mint ahogy a gyulai dolgokat a régi polgármester. Ám emlé­kezzünk a régiekre is, a har­mincas évekre Békéscsabán, az akkori Aurora Kör és Südy Ernő gyógyszerész te­vékenységére. Milyen szép kamaraestekről olvashatunk! Mert nemcsak Kodály láto­gatta meg az erzsébethelyi dalkört, hanem jelentős hangszeres művészeink is megjelentek Békéscsabán. Jó lenne talán a csabaiaknak — s zenei téren elsősorban a zenei szakiskolának — az elődök nyomdokaiba lépni! De hát — sajnálatunkra — az ilyen gondolatok fel sem vetődték a „meditáláskor”, s ha mégis, akkor azok le­gott kihullottak a Rázga Jó­zsef érdeklődésének „nagy­lyukú” rostáján, a csabai ze­nekarért vívott hadakozás közben. Ne az fájjon hát amit másutt csinálnak! Mert ha van koncepció — bár ez egy­általán nem tűnik kf a cikkből! —, akkor is sä a buktató, hogy az adott idő­ben a választás mire essék? Az viszont egészen biztos, hogy a menedzseri státusz nem fogja megoldani kon­cepció nélkül — hiszen azt kellene szerveznie! — a ze­nei élet kérdéseit, s főleg fejlődését sem tudja segíte­ni, különösen, „ha egy város ad magára”! Igenis, először rendelkez­nie kell a helyi zenei élet fejlesztésének konkrét prog­ramjával. Csak ilyenek bir­tokában jöttek létre a gyu­lai várjátékofc, a tarhosi énekáskola, majd később a’ tarhosi zenei napok. Ilyenek hiányában félkarú és valót­lan az a mérleg, amelyik* ebből az interjúból kisejlik. Csak érintőlegesen fejez ki valamiféle vágyat, de nem a lényeget, hogy hogyan le­hetne minél több emberhez eljuttatni a zene művésze­tét. Az olvasó számára homály fedi azt is, hogy nem féke­zik a csabai zenei élet fej­lődését a zenei szakemberrel való ellátottság hiánya? (Ta­nácsok, zenei körök, isko­lák, zenekarok.) Ennek a ténynek is bele kellett vol­na tartoznia, amikor „emel­te mutatóujját a magasba” Rázga József az írás sze­rint. Csodálkozom, hogy a zenekar tagjai nem lázadoz­tak, amikor rájuk nézve így­summáztak: „A jobb por­tékának mindig nagyobb a keletje”. Az is elgondolkoztató, aho­gyan szóba kerül: „Miért növelik még mindig a prog­ramok számát?”... Ti. Tar- hoson. A válasz egyszerű: azért, mert egy koncert nem jelenthet „zenei napokat”, másrészt, ha emlékeim nem csalnak, az 1989. október 6-i értekezleten szívesen fel­ajánlottak a csabaiaknak is több koncertlehetőséget, fi­zetés ellenében. Nem vállal­ták. Még szerencse, hogy az új­ságíró, Nagy Ágnes mentet­te a tarhosiak becsületét is, mondván: „Nem biztos, hogy szerencsés a meglévő jót szépülni!” Köszönöm! Ez jólesett. Azt azért aláhúz­nám, hogy a tarhosi zenei napok előkészítésénél Béké­sen igenis támaszkodnak a szakemberek véleményére. Mégpedig kellőképpen! EpilógAs Sajnálom az olvasót. Fő­leg a fiatalokat, akik nehe­zen érthetik meg, hogyan került a tarhosi fák közé a zenepavilon, az ország leg­jobb akusztikájú hangver­senytermével? Kodály 1950. június é-án „nagy jövőt” jó­solt Tarhasnak, biztosan úgy gondolta, hogy „oda tudnak majd pénzt áldozni”. (Ez utóbbit nem Kodály mond­ta.) Az is igaz, hogy volt egy­szer egy pártállam, amelyik művésztanári oklevéllel lát­ta el a végzős zenetanárokat, viszont megfelelő tanári fi­zetés biztosításáról — talán éppen a fentiek miatt — el­feledkezett. Mert a tanítás­ból is meg kellene élniük a zenepedagógusoknak is. Ez nem zenekari probléma, s ezt Rázga igazgatónak is tudnia kell. Jó, ha másfelé is tekin­tünk, s nyitott szemmel jár­juk a világot De el ne ámul- jurík nagyon! Nehogy a ma­gunk értékeit — azokéhoz mérve sajátunkat —, túl ki­csinek vagy túl nagynak ta­láljuk. Bartók a „Contata Profa­na” után megírta a tervezett Triptichon második szövegét is. A szöveg alapján a „Vi­rágok vetélkedése” című népdal szolgált. Bartók át­formálta : Világok vetélke­désévé. A szöveget végül Szokolay zenésítette meg kantáta formában, amelyik Bartók szövegéhez hűen így zárul: „Aki szebbet teremt, azt választom én.” Mintha ma is időszerű lenne!... Elég ennyi: bizta­tónak? Gulyás György * ..... .....I/rS.i;-: mKSFT;~líí ír ‘- :*al--------— V leendő művelődési ház épülete féli); új, a stílusa azonban marad a régi, ami jól illili t faluképbe Fotó: Veress Erzsi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents