Békés Megyei Népújság, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-14 / 88. szám
1990. április 14., szombat NÉPÚJSÁG Egy évtizeddel maga mögött Lila iskola, rózsaszín álmok nélkül A tavaszi szünetben csöndes az iskola és szépen rendben tartott környezete. Belül azonban lázas munka folyik: festés, mázolás, karbantartás, hogy a jövő héten megújulva fogadja csaknem 700 tanulóját (A szerző felvételei) Gyulán, a törökzugi lakótelepet a ’70-es években építették. Ezeregyszáz lakásába zömmel fiatalok költöztek. Gyerekeiknek kellett az iskola. Hogy mennyire, a ’83—84-es tanév itteni létszámadata ékesen bizonyítja: a lila iskolának akkor csaknem kilencszáz tanulója volt. A Törökzugban 1977—80-ban átadták a 16 tantermes, műhelyekkel, könyvtárral, szakelőadóval, tornateremmel, 2 napközisteremmel megépített iskolát. Azért a korszerű intézményben is akadtak gondok: viselte és viseli a panelépítkezés „áldásait”, falai között évekig zsúfoltság uralkodott. A 16 tanteremre 29 tanulócsoport jutott. — Csak állandó vándorol- gatással taníthattunk — jellemezte az első éveket Kozma Antal igazgató. — Egyszerre három osztálynak volt tornaórája, hogy három másik csoportnak legyen hol tanulnia. Oktattunk a könytárban. a műhelyekben. Mindez a múlté, de az önálló napközisteremig azola sem jutottunk el.. . A lakótelepi isi; Tónak közművelődési szerepet is szántak. Az elképzeléseknek megfelelően igyekeztek a környékbeli felnőtteket a könyvtárba szoktatni, a tantermekben előadásokat szerveztek háziasszonyoknak, ám nem sok eredménnyel. Mikor az erre hivatott intézményekben is egvre fogyatkozott a közművelődésben részt vevők tábora, az isko- laoadok — érthető módon — mégúgvsem vonzottak. Annál sikeresebbnek bizonyult a tornaterem felajánlása. Rendszeresen használják a város üzemei, az itt élők. Hétvégeken reggeltől esrg foglalt. Jó ez az iskolának, mert általa támogatókra talált. sőt, némi bevételhez is jut. A tíz év alatt megismerte a város, a városrész az iskola nevét. De vajon megszerette-e? Várható-e, hogy a lakótelepi gyerekek felcseperedésével egyszer majd nem lesz kit tanítani? Valóban, kevesebb már a tanuló, de az iskola igazgatója nem fél. Mindig jönnek új lakók, akiknek lehet iskoláskorú gyereke. A Törökzug amúgy sincs a világ végén, a városban a távolságok igazán nem nagyok. A létszámcsökkenés egyelőre mindenképpen kellemes változás: 26 tanulócsoportot oktatnak most, s az osztályátlag 27 fő. Ám a jövőben — hisz érezhető, hogy az iskolák mennyire keresik önálló arculatukat és minden bizonynyal bekövetkezik a körzethatárok feloldása — vonzók lesznek-e? — Biztos, hogy minden iskolának meg kell' újulnia — mondta Kozma Antal. — Az iskolák sajátos profilt alakíthatnak ki, jobban igazodhatnak a gyerekek életkori sajátosságaihoz, a környezet elvárásaihoz. Az önál ó- ság a gyakorlatban azonban egyáltalán nem egyszerű: még köt a fellegekben járó, túlméretezett 1968-as tanterv, melytől 1985-ig egyáltalán nem lehetett eltérni. A tantervi törzsanyag még mindig kötelező. Csak az elsajátíttatás módjában — módszerek, eszközök, tananyag fölcserélése — lehet szabadságunk. De a pedagógusok körében is szemléletváltozásnak kellett bekövetkeznie. hogy merjenek önállóbban dolgozni. Azért a törökzugi iskolában próbálkoztak. A nevelőtestület vállalkozó, felkészült, az átlagéletkor 37 év. Először azt fogalmazták meg. hogy az alapkészségeket — olvasás, számolás, helyesírás, szövegértés — a helyére teszik, hiszen ezek nélkül a felső osztályokban sem lehet eredményesen tanítani, tanulni. Ősztől, a 3. sz. iskolában már jól bevált Zsolnai-féle nyelvi, irodalmi, kommunikációs program szerint oktatnak minden elsős osztályban. Ugyancsak az elsősöknek német és angol előkészítő csoportokat szerveznek, hogy a gyerekek tudatosabban válasszanak majd negyedikben. Maguk a leendő nyelvtanárok is tanulnak ugyan még. de pedagógusok, és megszerettethetik idejében a kicsikkel az idegen nyelvet. Számítástechnikát tanítanak a felsősöknek — ilyen ismeretek nélkül egy mai gyerek már nem nőhet fel. ívekig készültek erre, most már egy gép sem hiányzik. A rajz és testnevelés tagozatos osztályoknak hagyománya van: az utóbbinál a jó sportteljesítmények, az előbbinél a gyerekek művészet iránt alakuló fogékonysága biztat folytatásra. És a távolabbi elképzelések? Kisebb csoportokban, a képességekhez igazodva tanítani a magyart és a matematikát, az idegennyelvet pedig úgy, hogy a nyolcadikos tanuló akár középfokú nyelvvizsgára is alkalmas legyen. A legfontosabbak itt azonban azok a bizonyos alapkészségek, meg a számítástechnika és az idegennyelv — a kor parancsai. Az iskolában mérlegeltek és innen-onnan elcsentek órákat. Kis lépések — nagyobbakra az új nemzeti alaptanterv megszületéséig aligha van mód —, melyek segítenek emelni az itteni oktatás színvonalát. Az 5. sz. iskola még igen fiatal. A kollektíva feladata a hagyományteremtés. a hírnév megszerzése. A középiskolákból érkező visszajelzések szerint jó úton haladnak. Szőke Margit Veletek vagyunk, gyulai románuk! Nincs kétféle mérce, kétféle szabadság Felháborodással olvastam a Békés Megyei Népújság 1990. március 30-i számában a gyulai román nemzetiségű polgártársainkat ért inzultusokról: a primitív megjegyzésekről, a Román Kollégium névtáblájának ösz- szetöréséről, a sértő, becsmérlő falfirkálásokról, és a legutóbbi fenyegető levélről (levelekről). Ez a gyalázatos levél minősíti a megíróiát (vagy megíróit); akár egy gonosz, buta agy szüleménye, akár provokáció, mindenképpen a legsúlyosabban elítélendő: a csőcselék hangja ez. (Mindazonáltal kérdés, hogy bölcs do- log-e egy ilyen, nyilvánvalóan zavarkeltő szándékkal íródott levelet leközölni, s ezáltal felértékelni.) Azt hiszem, vagyunk itt jó néhányan gyulai magyarok, akik azt gondoljuk, hogy a mi szabadságunk nem választható el a kisebbségek teljes szabadságától. Mindenkire maradéktalanul érvényesülő egyéni és személyi jogok és kollektív kisebbségi jogok nélkül a többség számára sem létezik demokrácia. A város magyar és román polgárai között van komoly szolidaritás, s e szolidaritásérzésnek megvan a történeti alapja is. A hagyományosan békés együttélés kereteit e század viharai sem borították fel. Itt egy évszázad alatt szinte nem is fordult elő nemzetiségi villongás, még az első világháborút követő közel egyéves román megszállás után sem került sor atrocitásokra. Tudom, hogy a város felelős polgárai, a valódi értelmiség, a szorgalmas munkás, iparos és a föld igyekvő népe természetes felebaráti, szomszédi viszonyban van a vele együttélőkkel. Szellemi és valódi csőcselék — ha korlátozottan is — sajnos hazánkban is létezik. Ez elsősorban pedagógiai, másodsorban rendőri feladatot jelent. A jövendő egyik fontos feladata lesz, hogy olyan közgondolkodást és olyan társadalmi-politikai struktúrát építsünk ki, amely színvonal- és értékorientált. Más társadalmi szervezetek mellett a Magyar Demokrata Fórum is olyan szellemi mozgalom, amely a határokon túli magyarok érdekvédelme mellett a hazai nemzeti kisebbségek segítését, védelmét is kiemelten fontos ügynek tekinti. A gyulai MDF-ben másfél év óta kísérjük figyelemmel a hazai románság gondjait. Számos újságcikk tanúskodik erről, de a gyulai, méhkeréki és kétegyházi helyi programunk is részletesen kitér arra, hogyan lehet felemelni ezt a kis népcsoportot. De nem is jó a kifejezés: nem felemelni kell kívülről, hanem a gazdasági, kulturális és politikai jogokat kell biztosítani maradéktalanul, hogy a kisebbség teremthessen önmaga számára minden tekintetben kedvezőbb helyzetet. Az MDF gyulai szervezete 1989 decemberében, majd az idén januárban (gyulai román barátainkkal történt konzultáció után) több javaslatot terjesztett az MDF Országos Elnöksége elé a kisebbségek parlamenti képviselete érdekében. Javaslataink bizonyos elemeit beépítették a készülő törvényjavaslatba, s a továbbiakban is azon leszünk. hogy a képviselet a lehető legkorrektebb formában valósuljon meg. A gyulai MDF egyik választási jelszava: „MDF-ul este cu voi, frati romani!” (Az MDF veletek van, román testvérek.) Ezt mi komolyan is gondoljuk! Azt hiszem, az ország egyik legerősebb pártjának állásfoglalása azért jelent valamit. Sok a teendő. Számos hazai tévhitet is el kell még oszlatnunk. így például világossá kell tennünk: Magyarországon nem azért kell helyes" kisebbségi politikát folytatni, hogy mondjuk az erdélyi magyarság helyzete is javuljon a viszonosság alapján (hiszen a politika világában az ilyen jellegű ellentételezések amúgy is kérdésesek), hanem azért, hogy saját lelkünk is felszabaduljon. A szabadság csak akkor valódi, ha mindenki részesül belőle. Másrészt az is közismert, hogy ha a kisebbség jogait biztosítják — mint például Kanadában, Finnországban, Svájcban, Ausztráliában, vagy Dél-Tirolban —, a politikai stabilitás nagyban növekszik. sokszínű kulturális és gazdasági felvirágzás következik be. Azaz, a helyes kisebbségi politika „üzlet”- nek sem rossz. Vagy más oldalról, s még egyszerűbben fogalmazva: nem valamilyen külső ok — érdek, kényszer — miatt igyekszem betartani az alapvető morális követelményeket, hanem azért, hogy önmagam belső etikai mércéjének megfeleljek. De nincs kétféle mérce: ugyanaz a jog jár minden közép-európai kisebbségnek, ugyanaz a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, délvidéki és burgenlandi magyarnak, mint a gyulai románnak. A tévhitek másika az, hogy Magyarország kisebbségi politikája nagyon jó, majdhogynem tökéletes, a megvalósult gyakorlat pedig példa lehet az egész világ számára. Ez azonban egyszerűen nem így van. Sajnos a magyar lakosság — mint annyi más területen — itt is rosszul tájékozott. A Kádár-korszak tv-je, rádiója és sajtója legalábbis elkendőzte a súlyos mulasztásokat, a rossz gyakorlatot és annak katasztrofális következményét — a felgyorsult beolvadást. Ez a hiedelem a magyarországi lakosságban megalapozatlan önelégültséget vagy indulatokat gerjesztett. (Pl. „Amíg mi itt mindent megadunk a nemzetiségeknek, addig odaát ...”) Az utóbbi egy-két évben aztán, amikor a hazai kisebbségek néhány képviselője összeszedte a bátorságát. illetve a szabadabb légkör lehetővé tette a megszólalást. gyakran olyasmi derült ki, amit sokan nem szívesen hallottak: az 1960- as évek közepén nagyobbrészt megszüntették a kisebbség középiskolai anyanyelvi oktatását — tehát a történelmet, a földrajzot nem anyanyelven oktatták, csak nyelvi és irodalmi órákat tartanak anyanyelven —, gyenge az óvodai és általános iskolai hálózat, kevés könyvet adnak ki a kisebbségek nyelvén stb. Végül is szembe kell néznünk a valósággal, meg kell ismernünk és el kell fogadnunk a tényeket. Tudom, hogy a ránk váró évek, évtizedek sok gondot és feladatot fognak magukkal hozni. De remélem, hogy együtt megtaláljuk a helyes megoldást. Dr. Pocsay Gábor (orvos) Szeghalom is emlékművet szeretne állítani a II. világháború hőseinek és áldozatainak Amikor Gádoroson felavatták a II. világháborúban elesett hősök és áldozatok emlékművét, annyi gyertyát gyújtottak előtte, ahány név a márványtáblákon olvasható. Könnyező özvegyek, félárvák (maguk is javakorabeli asszonyok és férfiak már) és unokák vitték virágaikat a helyre, ahol férjük, édesapjuk, nagyapjuk neve olvasható. Kétségtelen, hogy zarándokhellyé válik majd az emlékezésnek ez a helye Gádoroson is, zarándokhellyé, amikor az elesett hősökre és áldozatokra emlékeznek. Idestova két éve, hogy Szeghalmon, a Sárrét ifjú városában is így szeretnék. Akkoriban a múzeumbaráti kör szorgalmazta, hogy gyűjtsék össze a hősök és áldozatok nevét, és társadalmi összefogást indítsanak útjára emlékmű építésére. Laptársunk, a Szeghalomvi- déki Hírlap január 5-i számának első oldalán adott hangot ennek a társadalmi megmozdulásnak, jelezve, hogy „243 szeghalmi polgár hazatér", ha a kezdeményezés megvalósul. Közben a Magyar Köztársaság 1946. február 1-jén megválasztott elnökének, a kisgazdapárti politikusnak, szeghalmi református lelkésznek, Tildy Zoltánnak századik születésnapja is elérkezett, és a szeghalmi közakarat méltó tiszteletadásként, mellszobor felállításával vélte azt a legszebben megünnepelni. Emlékbizottság alakult és feladatát teljesítette: Rajki László szobrászművész Tildy Zoltánt ábrázoló szobrát 1989. november 18-án felavatták. Az országos jelentőségű ünnepség után a II. világháborús emlékmű ügye újból előtérbe került. A korábban sikertelen adatgyűjtést felújítva a népszámlálás idején kívánták eredményessé tenni, kérve a számláló- biztosokat, hogy a Sárréti Múzeum által összeállított kérdőlapocskát töltsék ki a családoknál. Szomorú, de tény, hogy ez a vállalkozás sem sikerült, a múzeumhoz, ahová a kérdőlapocskák leadását kérték, alig egy-két ilyen érkezett meg. Mint értesültünk, a múzeum és baráti köre javaslattal él, hogy mielőbb szervezzék meg azt az emlékbizottságot, amely az emlékmű felállításában, és a kapcsolatos teendőkben felvállalja a város lakóinak hosszú idő óta jogos igényét. A helyzet egyelőre ez. Az 1988-ban megfogalmazott cselekvési vágy remélhető, hamarosan aktív szakaszába érkezik, és Szeghalom is megalkotja a maga II. világ- háborús emlékművét, a kegyelet helyét, ahol 243 szeghalmi polgárra, hősre és áldozatra emlékezhetnek a családtagok és a város lakossága. özvegy Nagy Károlyné Budai Zsófia, a múzeum Kossuth téri kiállítótermének őre, nyugdíjas, így szólt erről: — Szeretnék férjemért is gyertyát gyújtani valahol, hiszen azt sem tudom, hol alussza örök álmát. Talán Komádiban, de az is lehet, hogy a cserepo- vici láger környékén. Eltűnt, mintha sohasem lett volna. Három gyermekemmel maradtam egyedül, felneveltem őket. Nyolc unokám van, bennük találom meg az életem értelmét. De gyertyát gyújtani a férjemért valahol, nagyon szeretnék. Én is adnék az emlékműhöz pár száz forintot. Legalább annyit, amennyibe a neve kifaragása kerül... A kérdés tehát adott: lesz-e és mikor II. világháborús emlékmű Szeghalmon? Azt, amelyik az I. világháború halottainak állított emléket, 1927. július 3-án leplezték le. A II. világháborús még várat magára, de több, ne legyen! Soha. Sass Ervin Szeghalmi honvédek csoportképe, 1942-ből... Ez a kép Karcagon készült
