Békés Megyei Népújság, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-07 / 82. szám
'köRÖSTÁJ■ EXKLUZÍV 1990. április 7., szombat „Egy jól elhelyezett mikrofon, és kész...” Kányádi Sándor színművének bemutatója Temesváron Az eredeti színházépület ezt a homlokzatot később kapta Hogy sok-e, vagy kevés négy hónap, nehéz lenne eldönteni. Áz Állami Csiky Gergely Színház Temesváron Kányádi Sándor huszonegy éves színművét mutatja be most először, 1990. április 5-én. De a színház közelében itt vannak a decemberi koszorúk, égnek a gyertyák, és még mindig lehet látni a lövések helyét a kirakatokban és a falakon. Ősbemutató, bár nem egészen az, mert a Kétszemélyes tragédiát játszotta már a budapesti Jurta Színház, és műkedvelők bemutatták Aradon is, igaz, nagyon hamar betiltották. Üj korszak kezdete, jeles nap, a színház homlokzatán, a főbejáratnál mégsem hirdeti egyetlen plakát sem Kányádi darabját; a román nevek és címek között csak a Ri- goletto és a My Fair Lady tűnik ismerősnek. „Felderítő sétára” indulunk az újabb homlokzattól távolodva, a Ferencz József korabeli épület körül'; oldalt már van plakát, a magyar és a német színház otthonát jelző többnyelvű tábla alatt. A színház kisterme elegáns, szép. A kék-fehér falak nyugalmat, méltóságot sugároznak. A nézőtéren vajon miért nincs teltház? A színpadkép annyira mai, közel, bármelyikünk lakása, szobája lehetne. Fiatal, valószínűleg értelmiségi házaspár nyugtalan éjszakája, ahol a város ilyenkor is szörnyű zaja és a fények jelentik a kisebb bajt. A nagyobb belül keresendő. Az „Alszol?”, „Félsz?” — kérdésekkel kezdődő darab mindvégig a félelemben élő. legintimebb környezetükben megalázott, meggyanúsított emberekről szól; vergődésükről, gyötrelmeikről1: arról, hogyan lehet kívülről1, mesterségesen bűntudatot szítani az ártatlanokban. Megrázó, szívszorongató jelenetek sorozata az egész előadás abban a k,is szobában, ahol „még a fazéknak is füle van”, ahol kétségbeesve kopogtatják végig a falat, és jelölik meg színes kartonokkal — a Férfi (Dukász Péter), az Asz- szomy (Szász Enikő) —, míg rá nem jönnek, hogy nem a faliban, nem is a padlóban, hanem a telefonban van a lehallgatókészülék. A telefont pokrócba bugyo- lálják. bepólyázzák és úgy lógatják ki az ablakon, de minden hiába! „Egy jól elhelyezett mikrofon, és kész ...” Én téged, te engem... Míg az első felvonás a technika elleni küzdelemmel. a különféle ötletek kipróbálásával és kudarcával telik el, a második, ha lehet, még ennél is drámaibb. A házaspárnál vendégek voltak, elmentek, és későre jár már, mindketten nagyon fáradtak, mégis rekonstruálják a történteket. Kiderül, hogy a házigazdák csak vizet ittak. Milyen sorrendben érkeztek a vendégek? Ki, mit mondott és milyen hanglejtéssel? Milyen zenét hallgattak és miért éppen azt? „Nem a bomba az érdekes, az emberek- egymást robbantják, én téged, te engem ...” Ki a spicli és ki a peches közöttünk? Ki a gyáva, és ki az önző? Lehat-e élni ilyen őrületben? Gyermeket szülni és nevelni, „puhagerin- cűt”, alkalma zkod ót? „Élni kell” — mondja az Asszony, de a férfi az öngyilkosság gondolatával foglalkozik komolyan. Kisfiák születik — otthonukba beköltözik a remény. A szomorú végszót a Férfi mondja ki; (VA ló és az eb beledögliene, az ember beleszokik.” Koczka György igazgató szavai döbbentettek rá, mennyire aktuális, jellemző történetet hallottam a színpadról, amikor a Kétszemélyes (Hány személyes? Hány nemzedékre jellemző?) tragédia szereplői titokzatos költözésekről. a 2X24 óráról meg a négy kőművesről. szinte frissen festett szobák, irodák újrafestéséről beszélgettek a színpadon. — Néhány napja vegyes érzelmekkel figyelek egy jókora kis gödröt az irodámban. Egyelőre nem tfl- metem be, maradjon úgy a feltépett parketta, a feltúrt padló. Emlékeztetőül. A múlt héten beállítottak ketten a telefonközponttól (remélem, csakugyan onnan voltak). Elmondták, hogy vallami zavarja a színház telefonvonalát, bizonyára egy még mindig működő lehallgatókészüléknek kell lennie valahai. Meg is taMllták az utca felé eső fal tövében, azon kerek asztalka alatt, amely mellett oly sok emberrel ültem & beszélgettem az elmúlt évek során. Valószínűleg 1979 óta lehetett ott, amikor tatarozták a színházat, és amikor hatalmi szóra, minden ösztönös vonakodásom ellenére, új irodába kellllett költöznöm. — Azóta bújhatott meg ott, a padló alatt egy mintegy 20-25 centiméteres Berg- mann-csőben a szekuritáté soha nem pihenő vasfüle. Egy olyan rendszer eszköze, amelynek embertelenségénél csak gátlástalansága volt nagyobb. Hogy vannak lehallgatókészülékek, azt valamennyien sejtettük. A rendszer csahos kutyái jobban bíztak az elektronikában, mint a körülöttünk nyüzsgő szolgálatos fülekben. Sokan járhattak úgy. mint jómagam: nem akartuk elhinni, hogy megérünk ennyi költséget és igyekezetei. Az éjjel-nappal működő készülék felügyeletére bizonyára fizetni kellett egykét embert abban a bizalom krónikus hiányától beteg rendszerben. Gondolatban át-átfutom az elmúlt évtizedei, igyekszem feleleveníteni, miről is beszélgettem az irodában barátaimmal, ismerőseimmel, provokátoraimmal — és amikor ezek jutnak eszembe, akiknek személyét természetesen nem ismertem, igyekszem elhessenteni magamtól a rossz gondolatokat szülő emlékezést. Elmúlt, kár lenne most kezdeni el a gyanako- dást erre-arra, amikor — remélhetőleg — mindennek vége. Ha voltak, úgy éljenek a felfedeztetés félelmével a lelkűkben, elég büntetés az is — vélekedett Koczka György. — Addig barátkozom a gondolattal, hogy egy évtizednyi beszélgetéseim, sóhajaim, botlásaim valahol megvannak szalagra gyűjtve. Meg kell lenniük. Talán egy szép napon visszahallhatom majd. Igazából csak akkor fogom elhinni, hogy immár mindennek végérvényesen vége. Hogyan maradjunk meg? — A romániai magyar színházi életre nem jellemző a ritkás közönség, a temesvárira sem — mondta Kányádi Sándor az előadás után. — Ez a forradalom utáni első bemutató... Istenem, arra gondolok, ha ez Kolozsváron volna, nem biztos, hogy a feleségem elenged, hogy későn menjek haza a színházból. Mégsem válságról van szó. Elég rossz állapotban van a mi társadalmunk ahhoz, hogy megengedhessük magunknak azt a luxust hogy a színházunk és a költészetünk válságba kerüljön. Általában a színház és a költészet válsága nem esik egybe a társadalom válságával, legalábbis itt, a mi tájainkon. — A mi helyzetünk egészen speciális, sajátos. Akár esik, akár fúj, itt a színháznak, az irodalomnak van egy olyan funkciója és kötelessége, ami Magyarországon nincsen, nem érvényes. Ott az a kérdés: hogyan szedjük rendbe a dolgainkat? Itt még mindig és hosz- szú időn át az lesz a kérdés : hogyan maradhassunk meg? Hogyan maradhasson meg a nyelvünk, hogyan őrizhetjük meg? Hogyan szerezzünk hozzá intézményeket. iskolákat? Én jobban szeretném, ha a mi terhe- ink, amiket most a nemzetiségi irodalom visel, megosztanának iskolák, intézmények között. Most már talán megoszlóban vannak, alakul a politikai közélet, az újságírás, a sajtószabadság oiyan, amilyen. Ezek sok mindentől mentesítik majd az irodalmat. — A kisebbségi létnek az egyetlen szellemi mozgástere, lehetősége a művészet, az irodalom maradt meg sokáig, ezért kénytelen volt olyan feladatot vállalni magára, ami nem az ő dolga. De csak ő tehette meg. Színházba, író-olvasó találkozóra még el lehetett járni... Itt egy verseskötetet el lehetett adni 15-20 ezer példányban, és nem azért, mert mi olyan kitűnő költők vagyunk, hanem ez volt az egyetlen csatorna: itt mondhattuk el. A költészetcentri- kusság jellemzi az egész életünket, mert ez a mi megtartó erőnk és kenyerünk. De Isten látja lelke- met, jobban szeretném, ha volna szociális háló, társadalombiztonság, hogy eszembe se jusson, hogy a nyelvet védeni kell, hogy a nyelv használata olyan természetes legyen, mint a levegő belélegzése. Még ropogtak a fegyverek Kányádi Sándor és Cseresnyés Gyula színművész, rendező ötven esztendeje barátok, erre való tekintettel vállalta csak el- Cseresnyés — betegsége ellenére — a rendezést. — Székelyudvarhelyről, az iskolapadból származik a pajtásság, ami barátsággá izmosodott a későbbiek folyamán — meséli Cseresnyés Gyula. — Még a fegyverek itt ropogtak Temesváron, amikor a színház elkötelezte magát a szerző felé, hogy felvállalja a darab bemutatását és Kányádi kikötése volt, hogy én rendezzem. De nem azért, mert én olyan jó rendező vagyak, nem is a barátság jogán, hanem azért, mert a színháznak egyáltalán nincs hosszú évek óta rendezője, és a társulat tagjai vállalják az alkalmi rendezéseket. Ebben a helyzetben erkölcsi kötelességemnek tartottam, hogy megcsináljam az előadást. Nem volt könnyű, és itt nem a művészi munkára gondolok, mert három ember elég jól tud együttműködni, hanem a technikára. Pillanatnyilag nem működik semmi. Közös gazdasági egység látta el a különböző műhelyeket, ezért soha nem ment semmi, mert éppen a másiknak dolgoztak, ez így volt régen. Most meg minden átalakulóban van, gazdasági önállóságot akarnak a színházak. — Decemberben óriási fellélegzés volt, nagylevegőt vettünk és azt hittük, most már itt van a Kánaán — emlékezik vissza Cseresnyés Gyula. — Abban a bódulatban az ember nem is gondolt a következő lépésekre és arra, hogy a forradalomnak olyan vetülete és torzulásai is lehetnek, amik bekövetkeztek, sajnos. Itt, a Bánságban korábban sem volt az a kiélezett ellentét nemzetek között, mert régi hagyomány, hogy itt több nemzetiség, magyarok, románok, németek, szerbek, bolgárok élnek együtt. Hogy decembertől máig a hangulatban valami változott, az meglátszott ma a közönség létszámán is. A marosvásárhelyi események óta nem mernek kimozdulni az emberek, mert sosem lehet tudni, hogy mi történik. Állandóan manipulálják a tömeget, és a tömeget nagyon könnyű manipulálni. Politikailag éretlen, teljesen fél- reinfortnált és félrevezetett emberekről van szó. Itt diktatúra diktatúrát követett, a demokratikus gondolkodás- mód nem tudott kialakulni. Nagyon tájékozott és művelt emberekre van szükség ahhoz, hogy az együttélés békés és harmonikus legyen. Nem tudom, hogy ezt hogyan és mikor érik meg, akik meg ér i k... A félelem és a nyomor birodalma utáni tavaszon éledező, erősödő romániai magyar színjátszás egyik megható, emlékezetes előadása volt ez a temesvári. „Határ-jelző” színdarab az, amikor egy megcsappant erejű társulat talpra áll, felegyenesedik. A „megtartó cselekvéssel egyenértékű művészet”, amelyben — Sütő Andrást idézve — „a szó a tett súlyával bír, az anyanyelv arany foglalatában”. Nledzielsky Katalin Cseresnyés Gyula: „Nem mernek kimozdulni az emberek" Éjszakai töprengés: „Mi közük hozzá, hogy ínit csinálok itthon, a saját ágyamban?!” (Szász Enikő és Dukász Péter) Kányádi Sándor: „Az irodalom volt sokáig az egyetlen csatorna” Fotó: Gál Edit