Békés Megyei Népújság, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-07 / 82. szám

NÉPÚJSÁG

1990. április 7., szombat

TITánia, TITánia...

Fenyítés járvány az ismeretterjesztőknél?

(Folytatás az 1. oldalról)

ként azért, mert a bizottság a személyenkénti meghallgatásukról szóló jegyzőkönyveket a megyei titkár kezébe adta, s ezzel — sejtésük szerint — kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. (E jegyzőkönyveket azután a titkár mellékelte is a bírósághoz írt kérelemhez.)

Fegyelmi a nyilatkozóknak

A bizottság tehát lázasan dolgozik immár hosszú hetek óta, lapunk március 20-ai számában viszont — a januári, egyezségben vállalt csendet megtörve — megjelent egy tájékoztató a bíróság február 19-ei végzéséről. Élünk a gyanúperrel, hogy nem a sztrájkolok kezdeményezhették, így a kesztyűt ők voltak kénytelenek felvenni. A Dél-Kelet című hetilap március 22-ei számában megjelent egy írás a sztrájk óta eltelt időszak fejleményeiről.

Az azóta pergőtűzszerűen zajló események rövid leltára: március 26-án szigorú megrovásban részesítette a főmunkatársat, megrovásban a pénztárost és az egyik adminisztrátort. Pillantsunk bele az egyik fegyelmi határozat indoklásába: „ön,

Molnár György, a vezető munkatárs tudta nélkül és háta mögött, s hozzájárulás nélkül olyan nyilatkozatot tett és nyújtott adatokat a Dél-Kelet című lap számára, amely kimeríti a fegyelmi felelősség kritériumát... Noha neve nem jelent meg, minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy ön volt az adatszolgáltató."

A megyei titkár e látnoki képessége nem korlátozódott egyetlen esetre, úgyhogy a másik két fegyelmi határozatot is nagyjából ezzel a vélelmezéssel varrta az érintettek nyakába.

A címzettek elmarasztalásukhoz fegyelmi eljárás mellőzésével juthattak hozzá, azaz véleményükre, védekezésükre a kutya sem volt kíváncsi. Ketten az éves prémium helyett személyesen, Molnár György pedig otthoni postája bontásakor kapta meg a határozatot. Utóbbinál ez majdnem „elbocsátó szép üzenetnek” számít, mivel abban kipenderítését helyezik kilátásba. Az eset súlya indokolttá teszi a fegyelmi határozatok jogi megalapozásának szemügyre vételét is.

II szálka:

Molnár György

Az ügy néhány jogi természetű 'kérdést is felvet; mindezekkel dr. Krupa Andráshoz fordultunk, aki feltétlenül szükségesnek tartotta, hogy felidézzen egy- egy korábbi történést:

— Vannak esetek, amikor egy vezetőre azt mondják: rossz. Ez a vezető pedig hanyatt-homlok, összeszedi a holmiját és eltűnik. Én abból indultam ki, hogy jogállamban élünk, ezért vizsgálatot kértem magam ellen. Lehet, hogy a vezető rossz, de az is előfordulhat, hogy a munkatársak. A harmadik variáció: mind a kettő hibás. Szakmailag, politikailag nem tudtak támadni, megpróbálták az emberi magatartás oldaláról. Egyébként a sztrájk szervezője félrevezette a dolgozókat. A bírósági határozatból számomra világos, hogy ők nem szándékoztak tárgyalni a munkáltatóval, hanem azonnal ki akarták rúgni. Ez egy kannibalizmus volt! A sztrájk után én leültem beszélgetni a dolgozókkal, s megígértem nekik, hogy nem lesz semmi bántódásuk. Nem is lett.

— Engedje meg, hogy közbevessem: a sztrájk után nem sokkal, ön fegyelmi büntetéseket adott négy munkatársának. Intézkedései túlságosan közeliek a sztrájk időpontjához, olyannyira, hogy mindenképpen összefüggést látunk a két eset között.

— A fegyelmik oka az volt, hogy a Dél-Keletben mindenféle előzmény nélkül, teljesen váratlanul megtámadtak engem. Mindenki dolgozott becsületesen, naponta kint; jártam a munkatársaim között, egy szóval sem említették, mire készülnek. Megjelent tehát a Dél- Kelet cikke a szervező neve nélkül."..

— ön mégis névreszóló fegyelmiket osztott. Néhány embernek azért lett baja a dologból...

— De kinek? Egy embernek.

— . Tudomásom szerint nemcsak egynek.

— Mindjárt rátérünk. Egyébként csak a szervezőnek lett baja. Annak, aki nem tud nyugodni. Molnár Györgynek! De végre mondjuk ki a nevét!

— Rajta kívül mások is kaptak, bár úgy hallottam, ezeket ön vissza is vonta. Sőt, utána prémiumot adott nekik.

— Ügy van. Bejött hozzám a két lány, akiket fegyelmiben részesítettem, s elmondták, hogy ők olyat nem nyilatkoztaik, ami az újságban megjelent. Az a vád is ért, hogy pressziót gyakoroltam rájuk, holott ilyesmi nem történt. A prémiumukat felfüggesztettem az ügy tisztázásáig, s amikor az lezárult, megkapták a pénzüket.

— Visszatérve a Dél-Kelet első cikkére; az újságíró nem nevezte meg a nyilatkozókat. ön az egyik fegyelmi határozatban így fogalmaz: „Noha neve nem jelent meg, minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy ön volt az adatszolgáltató.’’ Ez a kijelentés azt sugallja: a fegyelmi jogkör gyakorlója egy feltételezésből kiindulva nyúlt a büntetésekhez. Miből gondolja, hogy például Molnár György nyilatkozott?

— Abból gondolom, hogy ő nyilatkozott. Én erről meg vagyok győződve. A bíróság majd dönt, és én vállalom a következményeket. Egyébként tudom, hogy mindenben Molnár György a szervező. A másik Fényes Péter.

— A fegyelmiket átolvasva, egyértelműen látható: ön azért adott fegyelmiket, mert egy lapnak nyilatkozva többségében valótlant állítottak munkatársai. Ebből adódik a következő kérdés: lehet, hogy a jogorvoslat nem a munkajog területén keresendő?

— Én egy tudós, kutató ember vagyok, nem p>edig jogász Ha valamit vétettem, a bíróságon úgyis kiderül. Ellenem most egy boszorkányüldözés folyik. A sztrájk után megmondtam: részemről nem lesz boszorkányüldözés, és nem is. lett volna, ha a társadalmi vezetőket nem sértegetik.

Ki a boszorkány, és kit üldöznek?

Valahol itt véget is érhetné történetünk. Véget is kellene érnie, mivel — ha így halad — a TIT dolgozói között (a megyei titkár kivételével) lassan nem találunk olyat, akinek személyi anyagában ne valamilyen fegyelmi büntetés heverne legfölül. Ha nem lennének hölgyek is az érintettek között, könnyen kicsúszna a szánkon: lehet, hogy itt boszorkányüldözés folyik?

Erre enged következtetni, hogy március 27-ei keltezéssel a minap a TIT gyulai titkára is — ugyancsak prémium helyett — átvehetett egy hajánál fogva előránci- gált írásbeli figyelmeztetést, amelyben még az is felróva- tott neki, hogy a megyei elnökség által kezelt tagnyilvántartás hiányosságát nem mutatta ki.

Bár ma már nem divat, a nagy igyekezetben, a titkár vezetési gyakorlatába becsúszott egy kitelepítésféle is. A megyei szervezet egyik munkatársát ugyanis íróasztalával együtt (szó szerint!), egyik napról a másikra Gyulára „száműzte”. így most néhány hónapig erősítheti a helyi törekvéseket — addig sincs szem előtt —, s kérdés, hogy lassan lejáró szerződését vajon megújítják-e. Egyébként a legutóbbi napokban megtartott szakszervezeti gyűlésen sem sikerült közelíteni az álláspontokat.

Mindezek láttán csak annak a reményünknek adhatunk kifejezést, hogy ez a szervezetet, lelket ölő állapot előbb megszűnik, mint ahogy a megyei titkár létrehozhatná a tökéletes nyugalmat, egyetértést eredményező — egyszemélyes — munkahelyét.

Kiss A. János — László Erzsébet

Támaszkodjék rám, Édesanyám!...

A 90. életévéhez közeledő öregasszony hetek óta ágyban fekvő beteg. Magas termetű, erős csontozató, derék asszony volt, átlag 70 kilón felüli. A betegség folytán fokozatosan 31 kilóra „zsugorodott” testsúlya. Ezerráncú arca halottsápadt, hallása, látása teljesen megromlott. Kilenc gyermeket szült és nevelt — nyolc leányt és egy fiút. — Minden gondolata, testi, lelki ereje a családé volt.

Dolgos asszony hírében állt nemcsak a faluban, de a környéken is. Mint a nótában, télidőben éjszaka font, nappal mosott, varrt, főzött és tette, amit kellett. Végszámra szőtte a vásznat, hímezte a beregi keresztszemes kézimunkákat éjszaka, petróleumlámpa gyér fényénél. Rejtély, hogy mikor pihent egyáltalán. Tavasztól késő őszig a földeken segített élete párjának. Semmilyen nehéz fizikai munkától nem riadt vissza, csakhogy övéinek meglegyen a kenyér, a tisztességes ruha. Népes családja egyetértésével legkisebb lányával él, aki férjével együtt lesi minden gondolatát, hűségesen, szeretettel ápolja. A megyeszékhelyen és a közelben levő falvakban élő gyermekei gyakran látogatták eddig is, de amióta súlyos beteg, naponta többen állják körül betegágyát.

— Hogy van, Édesanyám? Mit enne, mit inna? Csak szóljon, mindent előteremtünk. Az öregasszony fáradtan int csontos kezével:

— Hiába, nem megy le semmi a torkomon. Pedig nagyon

éhes vagyok.

Uránbányász fia naponta hozza a friss banánt, az érett narancsot, kipréseli a narancs levét, péppé töri a banánt, de az öregasszony csak megforgatja a szájában és visszaköpi a tálcára. Egyik lánya főzi a kedvenc galamblevest, a másik madártejet készít, a harmadik palacsintát süt, minden hiába. Csokoládét próbálnak főzni, az sem megy le. A testvérek összenéznek, némán peregnek fájdalmas könnyeik, iszonyú tehetetlenül nézni, mennyit szenved a drága édesanya.

Csontsovány testének sem az ülés, sem a fekvés nem jó. Gyakran megforgatják, párnákkal rakják körül, üljön egy kicsit. Éjszakánként — amikor úgy véli, hogy nem hallja senki — csendben imádkozik. Elmondja a Miatyánkot, az Üdvözlégy Máriát, de saját maga költötte imával is kéri a jó Istent, elégelje már meg szenvedését, szólítsa magához. Külön imádkozik minden gyermek és a Haza boldogulásáért.

Már hajnalban kérdezi: hány óra? Minden gyermekének nagyon örül, de külön öröm, amikor megérkezik a makk- egészséges, életerős uránbányász fia. Gyöngéd szeretettel megcsókolja arcát, kezét, homlokából elsimítja csapzott haját.

Ha az öregasszony kinyújtja kezét, a fiú már tudja: ki szeretne menni. Ilyenkor két oszloppá dágadt lábát a fia óvatosan leemeli az ágyról, átöleli a csont-bőr testet és szépen mondja: „Támaszkodjék rám, Édesanyám, ne féljen, nem esik el.” Mire végez a beteg a fiú odakészíti a lavórban a meleg vizet, a törölközőt, megmossa kezét. Fia lefekteti, betakargatja, ilyenkor a fal felé fordulva csendben elalszik.

A gyerekei átmennek a másik szobába és ott sírdogálnak, emlékeznek a gyermekkorukra, az ifjúságra, az édesanya szerető gondoskodására.

— Emlékeztek — mondja az egyik leány — milyen finom kenyeret tudott sütni. Minden héten egy kemencével. Ha volt búzaliszt, foszlós bélű fehér kenyér sült és lángos, ha nem, akkor tepsiben a sárga kukoricakenyér. A friss kenyérhez mindig babfőzeléket főzött. Téli reggeleken a sparherd platnyiján pirította a kenyeret, olajjal megkente, és osztogatta a sorban álló, iskolába készülő gyerekeknek.

Arra is emlékeznek a lányok, hogy ha egy szál ruhájuk volt, akkor is tisztán jártak. Éjszaka kimosta, a sparherdnél megszárogatta, ha rongyos volt, megfoltozta, szép, apró öltésekkel. Nyáridőben az udvaron kihúzott kötélen száradt a sok vászon ruha, és édesanyjuk büszke volt arra, hogy a járókelők mindig megjegyezték: Ágnes asszony mosott ruhája nyílik, mint a hóvirág!

Mindig nagyon sokat dolgozott a család, de a népszokásoknak megfelelően arra jutott idő, hogy vasárnap együtt menjenek a templomba. Mindenki kezében tiszta zsebkendő, zsoltár, nyáron egy-egy szál virág. A házuk a falu közepén állt, télen gyakran náluk gyűlt össze a fonóba az ifEgészségügyi világnap

Az egyén, a közösség egészsége egyértelműen elsőbbséget kell, hogy élvezzen a gazdasági, az üzleti megfontolásokkal szemben; a környezet védelméért legtöbbet akkor tehetünk, ha a társadalmi-gazdasági fejlődést sikerül úgy irányítani, hogy az harmóniában legyen az emberi környezettel. E gondolatokat hallhatták egyebek mellett az újságírók az egészségügyi világnap alkalmából tartott pénteki tájékoztatón, a Szociális és Egészségügyi Minisztériumban. Az idei világnap — amint azt a „Gondolkozz világméretekben, cselekedj környezetedben!” jelszó is megfogalmazza — az egészséget a környezettel hozza kapcsolatba. Felhívja a figyelmet arra a világméretű gondra, hogy mind több betegség ered abból a pusztításból, amit az ember okoz saját környezetében.

Kökény Mihály, szociális és egészségügyi miniszterhelyettes olyan adatokat ismertetett, amely szerint hazánkban a korai halálozást — az életmódbeli okok után második tényezőként — a káros környezeti hatás okozza. Emiatt évente 15-20 ezren halnak meg, munkaképes korukban. A környezetvédelmi tárcával együtt többet lehetett volna tenni az egészségért, az egészséges környezetért, a környezet védelméért. Utalt arra az elszalasztott lehetőségre, amelyet például a katalizátoros autók behozatala jelentett volna.

Zsuffa Ervin, környezet- védelmi és vízgazdálkodási miniszterhelyettes utalva az Egészségügyi Világszervezet (WHO) környezet és egészségügy témáról tartott legutóbbi konferenciájára hangoztatta; az ott elfogadott dokumentum rögzíti, hogy minden embernek joga van egészséges környezetben élni, ugyanakkor kötelessége megvédeni közvetlen élőhelyét a káros környezeti ártalmaktól. Ez utóbbit szorgalmazza a WHO főigazgatója világnapi üzenetében.

2S<623

Vihar előtti csend? Érdektelenség? Fásultság? — tűnődtem magamban péntek este, amikor számbavettem az eltelt hét „hírügyes” termését. A kevés hívásból egy csokorra valót összegyűjtöttem telefonálóink megoldatlan gondjaiból, véleményéből.

— Nem furcsa, hogy amíg Sütő András gyógykezelését kormányunk finanszírozza, addig a magyar édesanyáknak „koldulniuk” kell a gyermekeik gyógykezeléséhez szükséges ezreket?! — szegezte nekünk a kérdést, Kovács László békéscsabai olvasónk. A kötöttárugyár kollektívája szintén felháborodásának adott hangot:

— Az adófizető állampolgárok pénzéből már mindenre telik? Legalább ne írták volna meg az újságban, irritál mindannyiunkat.

Mezőberényből egy ingázó hölgy telefonált. Reggel 7 órakor a Köröstarcsa—Békéscsaba között közlekedő busz csukló-, illetve hátsó kocsija életveszélyes. Többször előfordult már, hogy emiatt átszállították az utasokat, például a vésztői járatra. — Mi lesz akkor, ha a tömegközlekedési eszköz akkor szakad szét, amikor tömve van utasokkal? — kérdezte kétségbeesett hangon az asszony.

Egy úriember kevésnek találta az üzenetrögzítőnk által biztosított három percet, ezért hozzá sem kezdett hosszúnak ígérkező mondanivalójához.

P. S. békéscsabai olvasónk a lap kapcsán mindennapossá vált „adják — nem adják” vita felől érdeklődött. Elmondta, hogy őt is, mint sok más előfizetőt, foglalkoztatja a Népújság további sorsa. Szeretné, ha nyílt, demokratikus lapja lenne a megyének, és az újságírók tárgyilagos megnyilatkozásaikkal járulnának ehhez.

Megdöbbentett egy zokogó édesanya hívása, akinek életét telefonbetyár keseríti. Elmondása szerint kislányát egy ismeretlen felhívta, és közölte vele, hogy az anyuka nemsokára megihal. A gyereket rettentően megviselte a dolog, annál inkább, hiszen apja már nem él, egyetlen mentsvára az édesanyja. A telefonálónak ezúton üzeni a mama, hogy ilyen „tréfákkal” ne zaklassa gyermekét! esete Ilona

júság. A lányok fontak, a fiúk citeráztak, vidám daltól zengett a ház éjfélig. Pihenőül táncoltak egy keveset. Édesanyjuk főtt kukoricával, vagy sült tökkel kínálta a vendégeket. A nagy szegénység mellett mindig jutott valami az asztalra. Nagyon szigorú asszony volt, mégis szerették a fiatalok, és az édesanyák szívesen elengedték leányaikat a fonóba

Napfényes, szép időben szekérre pakolták a szapult ruhát, a mosószéket, a sulykot, és mentek a gyors folyású, selymes vizű Túrra mosni. Legtöbb ruhaneműt mindig az ő édesanyjuk mosott, ahogyan cseperedtek a lányok, ők is mostak, mángoroltak.

Így emlékeznek a vézna kis öregasszonyra gyermekei. Nagy-nagy szeretettel veszik körül, mindent megtennének, csakhogy nyújtsák életét, enyhítsék szenvedését. A beteg amilyen türelmetlenül várja reggel uránbányász fiát, úgy várja már déltől a munkából hazatérő lányát, Ágnest.

Egyik nap kinn járt az orvos. Közölte a beteggel, hogy kórházba kell mennie, ott majd segítenek, enyhítik a fájdalmát. A néni némán sírni kezdett: itt szeretne meghalni a saját ágyában. Amikor hazajött a lánya, közölte vele: „Ha nem akar, nem visszük kórházba, Édesanyám!...” Az öregasszony letörölte könnyeit, mélyen elaludt, és amikor felébredt, annyit mondott: „Nagyon szép volt ez az álom’-’.

Egy éjszaka különösen nyugtalan volt, fájt' mindene, nem húnyta le a szemét. Szeretett vője kilopakodott a lakásból, kocsiba ült, sorra félkereste a gyerekeit; „Ügy érzem, a mama már csak rátok vár!...”

Mire megvirradt, mind ott állt az ágy mellett. Az öregasszony a köszöntéseknél számolta, hányán vannak.

— Tudtam, hogy eljöttök. Sokba vara ez nektek, de nem tart már soká. Köszönöm, hogy eljötteték, a jó Isten áldjon meg benneteket — mondta imára kulcsolt kézzel.

— Ne mondjon ilyet, Édesanyám — sírtak a lányok.

A fia még egyszer szerette volna felültetni: átkarolta gyöngéden,, kérte, hogy kapaszkodjék a nyakába, de az öregasszony visszahanyatlott a párnák közé, és csendben át- szenderült a másvilágra ...

* * *

Mire e sorok megjelenhettek, a kis falu temetőjében egy frissen hantolt sírhalmot félszáznál több koszorú és rengeteg virágcsokor borít. Kívánom, hogy hazánkban sok öregembernek 'legyen élete végén ilyen szeretetben, gondos ápolásban része. Ary Róza