Békés Megyei Népújság, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-04 / 79. szám
1990. április 4„ szerda Hiába! Néha a harisnyán múlik a kultúra Nagy divat ma a művelődési házak sorsáról vitázni. Kellenek-e vagy sem? Van-e igény az itt szerveződő kultúrára, avagy csupa pénzpocsékolás az állami támogatásuk? A válaszok, vélemények természetesen különbözőek. Ügy döntöttünk, erről a kérdésről a legilletékesebbeket kérdezzük, a művelődési házak dolgozóit. Első állomásunk egy városi művelődési ház volt, Szeghalmon. A második egy községbeli, Füzesgyarmaton. Szeghalmon Szili Géza fogadott, a városi művelődési és ifjúsági központ igazgatója. Mint megtudtuk, intézményük tavaly május óta működik összevontan, s önállóan. (A művelődési és az ifjúsági ház korábban külön intézmény volt — a szerk.) Szili Géza mindenekelőtt ezt a változást tette nagyító alá: — Sok szempontból jobb így. Pontosan tudjuk követni a bevételt és a kiadást, azonnal tudunk dönteni, ha például kapunk egy ajánlatot. Könnyebb a pénzt átcsoportosítani, ha szükséges, hiszen jobban kéznél van. A Gamesz egy olyan áttétet jelentett, ami mindezeket a folyamatokat lassította. A két intézmény összevonásával pedig jobb lett az épületek kihasználtsága. Ha itt nincs üres hely, nem kell időben eltolni az eseményt, ott a másik épület... Aztán az eredeti kérdés- felvetésre tértünk. Kell-e a kultúrház? Szili Géza nagyon bölcsen azt mondta, hogy minden meglevőt köny- nyebb bírálni, mint helyette újat teremteni. Azaz, bármennyi is a kifogás a kul- túrházakkal szemben, egyelőre nincs jobb ötlet, kik, vagy mi adjon otthont általában a kultúra dolgainak. Az is régi téma, hogy üzlet (legyen-e?) a kultúra. Szili Géza nem tagadta, azzá lett, vagy kell lennie, egyébként meghalnak a kultúra otthonai. Intézményük például félmillió forinttal kap az idén kevesebb központi támogatást, mint korábban. Arra kényszerülnek tehát, hogy vállalkozzanak. Persze ezt a kultúrával nem lehet megtenni. Nem lehet pénzt szedni mondjuk egy kiállítás megtekintéséért, mert akkor még úgyse fognak bemenni az emberek. Egy költséges gyermekműsorért se kérhetnek 160 forintos belépődíjat, holott ez fedezné a teljes kiadást. Azt is meg lehet nézni, hányán mennek el egy komolyabb, művészi színvonalú színházi előadásra, hogy a komolyzenei koncertekről ne is beszéljünk. — Sajnos, a művészi színvonal és a közönség igényei közé nem mindig tehető egyenlőségjel... — mondta Szili Géza. Egyszóval a felsoroltak veszteségesek. A központi támogatás megcsappanásának pedig egyenes következménye, hogy pótlásra van szükség, nem is akármennyire. Nézzük, miből teremthető meg mindez! Terem- vagy gépkocsi-bérbeadásból, videomagnó-kölcsönzésből és egyéb efféle szolgáltatásból. És a kutya itt van elásva! Ezek már korántsem tartoznak a kultúrházak alaptevékenységeihez. Ezért az állam egy bizonyos bevételi összegen felül ezekből — a jelenlegi törvények szerint — nyereségadót von le. Hogy mindez éppen elég lenne a veszteséges (ám a kultúrára vágyó állampolgár számára olcsó) rendezvények kiegyenlítésére? A döntéshozókat mindez nem érdekelte. A kultúrház-igazgatók meg vagy lenyelik a békát, vagy emelik a belépti díjakat, aminek viszont ismét az egyszerű ember issza meg a levét ... * * * De nézzük, hogyan élik meg mindezt Füzesgyarmaton. Itt Makra Péter kultúr- ház-igazgató fogadott. — Gyakorlatilag a padlón vagyunk — kezdte. — Korábban, amikor a művelődési házaknak volt csupán joga engedélyezni a diszkószolgáltatást, ha azt nem is a kultúrotthonban tartották, de a hasznot mi vettük le. Lehet, hogy így igazságtalan volt, ám bevételi gondokkal nem küszködtünk. Ez ma nincs, - úgyhogy minden rendezvény költségeiért a Ga- meszhoz kell fordulnunk. Nekem semmi bajom velük, mert nélkülük még ennyire se mennénk. Nem itt látom a fő gondot... Nagyjából két dolgot említett az igazgató, ami miatt véleménye szerint nem túl nagy a „forgalom” ma a füzesgyarmati művelődési házban. Először azt kérdezte tőlem, jártam-e már a község olajbányász munkásszállóján. Miután töredelmesen bevallottam ebbéli hiányosságomat, javasolta, egyszer nézzek be, és akkor meg fogom érteni, miért hagyja hidegen például az ott élőket ez a salétromos, vizes kis kultúrotthonuk. Ott ugyanis a szaunától a teniszpályáig minden sokkal kulturáltabb formában áll az emberek rendelkezésére. Ezután újabb érvet hozott a „lecsúszást” elemezve: — Az embereknek sok kívánságuk van. Hozzuk ide ezt vagy azt a színházi műsort, koncertezzen itt a Pokolgép, stb. Amikor aztán megszervezünk egy-egy ilyen jelentősebb programot, ki tudja miért, mégsem jönnek el. Évente több ilyen „vállalkozásba” aztán nem is foghatunk, mert ez minden nekünk szánt pénzforrást kimerít. Amikor pedig rákérdezek ettől-attól, hogy miért nem jött el, a legkülönbözőbb kifogások hangzanak el. Volt, aki arra hivatkozott, hogy nem szeret a rossz székeinken ülni, mert mindig kiszakítja a harisnyáját ... Persze szerintem az ok máshol keresendő. Csak egy példa! A falunak nincs könyvesboltja. Senkit sem zavar. Már arra is gondolt, mint elmondta, hogy a személyével van gondja az embereknek. — Egy dologgal vigasztalom magam — folytatta. — Hál’ Istennek, néhány kisközösséget (nyugdíjasok, gyerekciterások, galambászok) sikerült a mai napig egyben tartanunk, és reményt keltőnek ígérkezik a korhatár nélküli, évenként újrainduló, mindig kezdő szintű angol nyelvtanfolyamunk is ... Aztán úgyis jön az önkormányzat, amely talán mindent tiszta lappal indít majd... Magyar Mária A szeghalmi művelődési és ifjúsági központban Szarka Sándorné vezetésével működik a képzőművészeti szakkör. Tűzzománctechnikával dolgoznak, faliképeket, medálokat, karpereceket készítenek Fotó: Oravszkl Ferenc Sütő András: Naplójegyzetek Július 18. öcsiék ma reggel 8-kor elutaztak. Évát újból sírógörcs kapta el. Nem tudtam megvigasztalni. Most aggodalmasan várjuk a hírt, hogy miként keltek át a határon. Z. barátommal lefény- képeztettem a sikaszói lehallgató hálózat újabb tárgyi bizonyítékait. Elgondolásom, hogy újabb tiltakozást küldök Emil Bobunak Bukarestbe. Teljesen fölösleges fáradozás, mondja Éva. Unokaöcsém telefonhívása Székelyudvarhelyről. Székely? Csak volt. Legutóbbi székelyföldi beszédében Ceausescu csak Odorheiu-t mondott és ezt már parancsként értelmezték. A város nevéből törölték a jelzőt, kicserélték gyorsan a régi feliratokat. így már csak Odorheiu a székely anyaváros. Unokaöcsém közli, hogy közös barátunk, H. F. öngyilkos lett. Megmérgezte magát. Felesége, két szép lánykája siratja. A család jó két esztendeje Ausztriába próbált kiszökni. Nem sikerült. Munkahelyükről kidobták őket, a gyerekeket is az iskolából. Ami azután jött, a jó képességű technikust és kőfaragót öngyilkosságba keverte, legutóbbi találkozásunk álkalmával azt panaszolta, hogy viszonylag jól jövedelmező, sírkőfaragó munkáját kénytelen abbahagyni. Negyvenöt éves fejjel katonai behívót kapott. Munkaszolgálatosként márványt kell faragnia a bukaresti Ceausescu-palota számára. (A munkát helyben végzik.) Elmondotta, hogy hasonló munkára kötelezik a megye területén élő szobrászokat is. Az új Kheopszhoz különben ezrével viszik ugyancsak katonai behívó alapján a székely mestereket. (Ácsok, lakatosok, kőművesek stb.) D. Erzsébet öccsét immár harmadízben hívták be ilyen munkaszolgálatra. Sikaszói szomszédunk, S. Sándor is ledolgozta Bukarestben a maga félesztendejét. „No és mi lesz az én otthoni munkámmal? Szénacsinálás, állattartás, kapálás, mi minden! S ott a két kicsi gyerek is.” Szemberöhögték. Július 20. A színi főiskolán lezajlottak a felvételi vizsgák. Egyetlenegy lányt vettek föl a tömegével jelentkezők közül, holott a színészhiány immár szinte bepótolhatat- lan. Kb. százfőnyi az eltávozottak létszáma. Tanárbarátaim mondják, hogy a felvételire jelentkező lányok közül a legtehetségesebb, aki minden jel szerint hazai magyar színi művészetünk eljövendő nagyja lehetett volna, román dolgozatának elégtelen jegye miatt esett ki. Valamelyik XVIII. századi román író valamelyik művét gyengén ismertette. Most hazamegy és jövőre újból jelentkezik. Akkor viszont egy másik szerző másik művei miatt bukik el, hiába ámuldoznak jeles drámai gyakorlatán a felvételi bizottság tagjai. Július 21. Szegény apám egyszer azt mondotta: — Hallgass ide, fiam, hogy jártam a minap! Dugom a lábam a gumicsizmába, hát benne van egy egér. Agyoncsaptam, de nem ez a fontos. Hanem az a fontos, hogy sose rántsd föl a csizmádat anélkül, hogy meg ne vizsgálnád, nincs-e benne egér. Értetted? Megértettem és így cselekedtem négy éven át. Horgászat előtt a gumicsizmámat minden esetben kiráztam, potyogjon ki, ha egér van benne. Sose volt. Ma reggel a lugasban csizmarántás előtt mondom magamban : apám figyelmeztetése fölösleges volt, csak rázom a csizmám, nincs egér benne. Hát nem rázom többet. Beledugom a lábam, s valami csiklandozza máris a talpamat. Benne volt az egér. De miért várt ennyi ideig arra, hogy apám parancsát megszegjem? Július 22. Reggel hétkor Ágnes lányom elébe indulok Segesvárra a vonathoz. Csak egymaga érkezik a gyerekek nélkül. Lacika dolgozik. Sárikát nem merte hozni. Az a hír járja Budapesten is, hogy életveszélyes itt a magyarok helyzete. Igaz, hogy több esetben megvertek már óvatlan személyeket, akik — főleg részegek között — magyarul beszéltek. A jelenség azonban még nem járványos méretű. Ám, ha Ceausescu tovább trombitálja Erdély veszélyeztetettségének rémmeséjét, a pokol ránk szabadulhat. Július 25. Temetés Koronkán. ötvenkét éves korában egy kisebb műtét után, gondos felügyelet és gyógyszer híján, meghalt Kutas Miklós unokaöcsém felesége. Jelen voltak a kamarási rokonok, meg a szétszórod ottak is olyan helyekről, mint: Beszterce, Verses, Csíkszereda, Kolozsvár. Most negyven esztendeje valamennyien pusztakamarásiak voltunk. Hosszú századok után valósággal felrobbant ez a kis emberi közösség. Már pontosan nem is igen tudjuk, melyiket merre dobta a történelmi légnyomás. Egy-egy temetés ha összehoz bennünket. * * * Meghalt a kedves Auguszta, Kemény Jánosné, a vécsi kastély hajdani úrasszonya, az Erdélyi Helikon mecénásának özvegye. Törhetetlen kedélye, mosolya, bizakodása mindannyiunkat megszégyenített, ha botján bicegve megjelent közöttünk. Most, hogy gyermekei őt is Vé- csett akarják eltemetni, elölről kezdődik — mit magam kínlódtam végig. János halálakor — a megalázó könyörgés a hatóságoknál: engedélyeznék. hogy a hajdani tulajdonos, valamikorsaját kertjében a férje mellé szálljon sírba, a Kos Károly készítette Helikon-asztal közelében. A párt engedélye nélkül a koporsót nem engedik bevinni a kastély udvarára. A vécsi kastély különben még mindig debilis gyermekek otthona. Július 27. Boldog napjaink — mert Ágneske velünk volt — hamar elsuhantak. Segesvárra indulunk újból a vonathoz, amely elviszi őt Budapestre. Valami aggasztót észlel rajtunk a gyermek? Csapot- papot hagyva igyekszik hozzánk, látni, hogylétünkröl faggatni bennünket. Jön, félelemmel telten, ocsmány motozásoktól rettegve, téli időben fűtetlen vonatokon, állój eggyel is. * * * A szerkesztőség gépírónőjét berendelték a szekuritá- téhoz. Órákon át faggatták: minek neki saját írógép, mit gépel, kinek dolgozik? Hát nekem is például. Azért ezután meggondolom, mit gépeltetek vele. Az ügyből házkutatás is lehet, az írógépét is elkobozhatják. Július 30. Három nap után csak most, vasárnap reggel hajnalban jutok lélegzethez, néhány fölijegyzést papírra vetni. Csütörtökön Ágneskét vonatra ültettük, majd Szé- kelykeresztúron át Székely- udvarhelyre mentünk. Nagy örömünkre. E. jóvoltából tíz liter benzint, meg egy láda borvizet is szerezhettünk. Aztán Sikaszó. Éva a ház, az erdő láttán csöppet megvigasztalódott. Szinte-szinte boldogan sietünk nagy csomagjainkkal ajtót nyitni'. Két lakat, két zár. meg a biztonsági retesz. Minden rendben, mondom. Máskor ugyanjs bosszantó meglepetések rontották el a napjainkat. Letörött kilincs, fejszefok nyoma a zár körül stb. A világ kezd helyrebil- llénmi. Ördögöt! A? ajtó belülről el van torlaszolva. Nekitolták az asztalit. Kik és mi végett? — Itt voltak a banditák — mondom finoman. Semmiség. Megszoktuk. Bár csak ennyivel maradnánk. Akkor igen jó dolgunk lenne. Belépek a fürdőszobába. Annak az út felőli ajtaja nyitva. A zárak összetörve, az erős. vaskapcsos sarokbiztositékok elszaggatva, az ajtó tokja fejszével összevagdalva. — Nézzük, loptak-e? Loptak is. Egy távcsövet, ruhaneműt, kávét, cukrot, olajat, fűszert, egy üveg pálinkáit (születésnapomra hozta valaki), a villamos kávédarálót. De nem vitték el a hordozható sporttelevíziót. Éva zokog, vigasztalom, aztán nyargalok a faluba ember után, akivel a rontást helyrehozhatjuk. Keresem az ácsot, kovácsot, az asztalost, mindahány jó ismerősünk. Senki. Este jut eszembe: minden fontos kéziratom otthonmaradt. Ha oda is „betörnek”, lesz mit elvinniük! Szamár fejemmel mindent csak egyetlen példányban gépelek. Unom a piszmogást az indigóval. Most már mindegy. Éjszaka álmatlanul forgolódom, s mondom magamban: nem mindegy. Lelki szemeim előtt az otthoni feltört ajtó, a sikaszóinak sorstársa. Nem kellene veszni hagynom a kézirataimat. Kora hajnalban elindulok Marosvásárhelyre, fél hé)t körül meg is érkezem. Semmi baj! Déli két órakor már újra kint vagyok Sikaszó- ban. A megtett út 250 km. De még mindig nem találok embert, ki a megmocskolt ajtót,* meg az előző „betörés” alkalmával tönkretett ablakot megjavítaná-. Végül B. I. — önzetlenül és azonnal, mint mindig — kisegít. (Folytatjuk) (Megjelent a romániai Magyar Szóban)
