Békés Megyei Népújság, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-21 / 93. szám
1 te** J y r ✓ : LEVELEZŐ * js -f '"vYl *"7 ^Xjrd/unti iA **iH*yo ^u^uz/ ■ '■ .->^0- : -■ ’ . ■ ,; ■ ■ °"T'tJ:p *■ ■/&(.. </* ''L f ;7 .' t'l ‘i ■ ír *- Í ’ C cP,4s~H~ < Feladó; JStejAtÁM.... 'í&MUí h.: ..feei 4.1juk& m ? „ >£-i ✓>** <-< fc# „A párom is eilmeint — 58 évi házasság után —, itbha- gyott a bánatommal. Pedig de jó ember volt! Dolgos, spórolós, nyugodt... Békességben éltük le az életünket. Nem bántott meg soha senkit, talán ezért nem háborgattak miniket annak idején, pedig fculókok voltunk mi is. Most hallom csak, milyen borzasztó dolgok történtek másaikkal. Mert figyelem ám azért a tévét, meg a rádiót! így jött az ötlet is az emlékműről.” Felcsillan a szeme. Most először, mióta beszélgetünk, 'kissé megemeli a hangját, úgy beszéli el a történteket. Közben a falra, fia fényképére emeli tekintetét. Már nem is nekem, neki mondja el, mit gondolt ki: „Tudni fogják, hogy (volt egyszer egy ökrös Bertalan, akit 1943-ban behívtak katonának”- Fotó: Gál Edit kém is van kis pénzem, amit a falunak adhatnék, hogy emlékművet építsenek a hazáért, ,a szabadságért elesetteknek. És akkor megmarad a fiam emléke is! Tudni fogják itt Vésztőn, hogy volt egyszer egy Ökrös Bertalan, akit 1943-ban behívtak katonának, aztán.. Csak széttárja a kezét. Szeme ismét fátyolossá válik a könnyektől. Aztán legyűri a feltörő fájdalmat, s az emlékműről beszél, mely megnyugvást hozott az utóbbi hetekben: lám, ő is tehet valamit a fiáért. „Nem sok kell már nekem, van egy gondozóm, egy özvegyasszony, az is ad kis krumplit, hagymát. Szóval tudtam félretenni. Mondtam a tiszteletes úrnak, lenne 100 ezer forintom, ő meg szólt a tanácsnak, úgyhogy elkezdődött a tervezés, a gyűjtés. Képzelje! A tanácselnök, Komáromi Gábor is eljött hozzám, hogy megköszönje. De hogy most mi van, nem tudom. Szeretném, ha a templom előtt állítanák fel, minél előbb. Már alig várom az avatást. Tudja, mióta ezt a dolgot elindítottam, sokat gondolok a páromra. Biztos, örülne neki, ha tudná, hogy döntöttem. És még többször jut eszembe a fiam. Hogy milyen jól tanult, milyen szépen rajzolt és hogy miként tanítgatta az apja a ház körüli munkákra. Mert nem játszott a lelkem soha, mindig csak segített. Ezüst- kalászos iskolába is. járt, aztán jött az a behívó ... Milyen fájdalmasan énekelte a nótát az utolsó este, hogy Nem lesz egy tenyérnyi jel sem puszta síromon, Katonák teste lesz a vánkosom... Mintha érezte volna ...” Elhallgat. Nem mondja ki most sem, hiszen lelke mélyén még mindig bizakodik. Talán ezért tud úgy mosolyogni, ahogy senki mástól nem láttam, még: mosolyogni ,a könnyek mögül. Mert a vésztői özvegy Ökrös Bertalanná ennyi idő után sem temette el a fiát. Vagy ha temette is lelke mélyén, hát most %zzel az (emlékművel életre kelti újra — legalább az emlékét. Nagy Ágnes Egy lap a sok közöl. Kelt: 1944-ben „Egy asszony valami írónak akart emlékművet csináltatni. Kért minket, tévénézőket, hogy adakozzunk. Akikor azt gondoltam, negyem szépen köszönök, de sajnos most kapott parancs szerint menni kell... Ne küldjenek semmit, míg nem írok újból. Egészségem jól van, amit maguknak is kívánok. Megyünk munkára az erődökhöz, ne legyenek megijedve. Sokszor csókolja szerető fiuk: Berti.’’ • „Már egy éve odavolt, mikor 1944-ben ezt a lapot kaptuk tőle. Mindig ilyen szeretettel írt a lelkem, azért olvasgatom máig is annyit ezeket a lapokat. Ha temetnek, 'kértem, tegyék mellém mindet. Nyolcvan- nyolc.éves vagyok, erre is gondolnom kell már. Addig meg "bizakodom, hátha mégis ... Mert nem hiszem — máig sem . hiszem —, hogy nem él szegénykém. Csak nem tud jönni valamiért... Emlékszem, * Kézdivásárhe- lyen szolgált, mikor egy barátja azt írta, hogy készüljünk, mert jön haza a fiúnk. Két hétig csak sütöttem, főztem. De nem jött. Hiába vártam.” Ha már a süteményről beszélt, egy percre magamra hagy nyomasztó emlékeivel, aztán kistányér * süteményt tesz elém. örül, hogy adhat valakinek, látom mozdulataiból és szelíd mosolyából, .mely biztat: vegyek csak bátran, maga sütötte. a tiszteletes úrnak, ezer forintom...” szer, talán mégis ... Mégis kopogtatnak az ajtón. „Felkelek minden reggel. Nem korán, hová is sietnék? Elvégzem magam körül, amit kell, főzök, rendezke- defc, kimosok, csinálok egy kis takarítást — aztán, ha elf ogy ja munka, leülök varrni. 'Látja! Itt ez az öreg Zinger varrógép, azon dolgozgatok. Egyszer szűkítem, máskor meg bővftem a ruháimat. A kötőt, a fehérneműt miagam varrom. Ezzel is telik az idő. És kötök. Most éppen egy pruszlin dolgozom...” ölébe ejti a munkát. Az ablakon beszűrődő fény megcsillan a tű hegyén, aztán végigsimítja a ráncos kezet, mielőtt a földre hullik. „Kell hogy csináljak valamit, nem sírhatok, ríhatok egész nap. Bánatomban csak a Biblia vigasztalt, ettől kértem és kaptam tanácsot mindig. Olyan könyv ez, amely ott nyílott ki — bármikor kézbe vettem —, ahol hozzám szólott. A párom szegény erősebb, hölcsebb volt nálam. Mindig azt mondta, ha nem vigyázol magadra, falu csúfja leszel, belezavarodsz a nagy bánatba. A jóisten erőt ad enagy csapásban. És igaza volt, hisz még mindig itt vagyok és várok. Egyre várok az én szép, erős fiamra...” Peregnek a könnyei, miközben döcögve betűzgeti a tábori lapokat: „Kedves Szüleim! A csomagot és a pénzt megkaptam, amit na1 1990. április 21., szombat 1 \ \ -- \ \ < ..... . ' ' Llí: . „Mondtam lenne 100 ... Bizony furcsa mutatványokra képes az emberi emlékezet. Tótágasra állít emlékképeket, máskor megszépít régmúlt eseményeket, másokat meg elhalványít, vagy teljesen kitöröl a memóriából. És képes a tárgyak értékét is megváltoztatni. Mert ki hinné, hogy néhány megsárgult rajzlap, egy iskolai irka — tele még kialakulatlan ákombáko- moklkal —k vagy pár agyonolvasott levelezőlap mindent jelentsen valaki számára? Mindent, vagy csak egyszerűen kapaszkodót, hogy az új és megint új nap gyötrelmein felülemelkedjék. Mert olykor nem akarunk ás nem is tudunk felejteni. S akkor az emlékezés gyógyír, vigasz, reménység. Reménység, hogy egyner-díjat eigy aktjáért; Kafka Albert és művészete évtizedekig elzáródott a világtól, mór-már elenyészett, mintha nem is létezett volna. Aztán — elsősorban dr. Baukó Zsuzsa művészettörténész jóvoltából — újra előtérbe került, nemrég, a budapesti Fáklya Klubban látták a művészet- barátok, most meg Békésen, a galériában talált nyárelőig otthonra. öt évbe zárt világ, öt évbe zárt élet. ötévnyi csillagidő. Végül is ennyi adatott Kafka Albertnek, a főiskolái diploma után. Csúcsra jutáshoz kevés, naigyívű induláshoz elegendő. Ennek a „nagyívű indulásnak” látjuk Békésen az üzeneteit, és ismerkedhetünk meg, egy 58 éve eltávozott fiatal művész festményeivel, rajzaival, akvanelljeivel és egykét szobrával is. Az ellentétek tárlata is ez, _ hiszen a belépőt szinte magával ragadja néhány parasztportré gyötrefllmes keménysége, a megtört tekintetek mégiscsak dacos fénye, hogy oldódjon a sor a természetet áhítattal tisztelő művész tájképeivel, er- dőrésizleteivél, folyópartjaival'. érkező, és valahová távozó utak végtelenségével, melyeken ott szekerez a gondolat is: merre, mivégre, meddig? Délutáni képek ezek, egyik sem a reggel, vagy a kora délelőtt tettre- készségét villogtatja, inkább a csendesülő délutánokat hozza, amikor a természetben járó ember is szívesen hajlik pihenőre, merengő szemlélődésre; amikor a fű, a fák, a virágok, az öreg házak és illatos folyópartok szelíd beletörődéssel várják az alkonyt, az estét és az éjszakát. Az „Erdei ház gémesÖtévnyi csillagidő Kafka Albert tárlata a békési galériában Két dolog azonnal érezhető Kafka Albert (1902— 1932.) festőművész, Rudnay- tanítvány békési kiállításán, fent, a galéria kistermében; az, hogy a festő a század első évtizedeiben élt, és a még akkor „morbus hungaricus”, a tüdőbaj harmincéves korában vitte el; és az, hogy mindennek ellenére, a halál közeli tudata sem tette tragikussá vásznait, rajzait, inkább melankólikussá, inkább a „csend” festőjévé; hogy színeiben, vonalaiban egy, már pályája kezdetén bú- csúzkodó művész beszél arról, hogy mégis — élet. Szívszorító ez a Kafka- tárlat. a békési galériában. Mert hiába végzett a főiskolán, a magyar Művészeti Lexikon nem ismeri; hiába tartották — jogosan! — a századelő egyik legjobbjának, hiába kapott WodiáBnndáa nő a békési tárlatról Álló női hátakt, talán ugyanaz a modell kúttal”, a „Kikötő”, a „Dombos táj búzakeresztekkel”, a „Mezei út facsoporttal” tartozik ide, majd jönnek a másféle portrác, mélyekben valami belső (visszafogott) szenvedély él és hat a képnézőre, mint a „Bundás nő’’, az „önarckép”; hogy megint egy csomó táj következzen, és a sor végéin egy szép crescendo, a „Női hátakt”, finom erotikával, szomorúan. öt év képei egy kiállító-, teremben. Találkozás egy elfelejtett, komán eimúllt fiatal festővel,- Kafka Albertiéi. Jó szolgálat ez a tárlat a művészetek manapság gyérülő alkalmaihoz, dúsítani kissé azokat Még Békésre is érdemes elutazni érte- Sass Ervin Sikerkimyvek Karácsony környékén bizakodóan, lelkesen hallgattuk a Romániából érkező híreket, ma megint keserűen, értetlenül állunk az esemé- j nyekkel szemben —ahogyan régen, már elég hosszú évek óta. Ennek egyik oka, hogy túl keveset tudunk a napi hírek hátteréről, a történelmi előzményekről, a román népről és államiságról, kül-, bel- és nemzetiségpolitikáról, Románia megszületéséről, a román nemzettéválás egész folyamatáról. Pedig egy szomszéd nép ismerete meglehetősen, fontos, hasznos, talán nem túlzás azt állítani, hogy kötelesség. Különösen akkor, ha ennek a két szomszédos népnek a sorsa, egész múltja és jelene olyan szorosan összefonódik, ahogyan ez a magyar és a román népre igaz. Ratlin Krttö A VAJDASÁGOKTÓL A BIRODALOMIG A* jKosa^ttia tmirm iv 1 Raffay Ernő 1984—1985- írt. A Vajdaságoktól a Birodalomig című könyvének előszavában nagyon egyértelműen fogalmazza meg, miért kell nekünk egymást jól ismernünk. „Ez legalább három szempont miatt hallatlanul fontos. Először azért, mert egy szomszéd nép ismerete bennünket is gazdagíthat. Másodszor azért, mert Románia 1918—1920. között megszerezte Kelet- Magyarországot, amely azóta is oda tartozik. Harmadszor pedig azért, mert a 19—20. századi történelem logikája más, mint a homogén román nemzet létrehozása, amelyben a magyarság egésze erősen érintett.” A tájékozatlanság, a megalapozott, pontos információ hiánya persze nem kizárólag a fiatalabb nemzedékek bűne; sőt, általában nem az embereké, éljenek a határ bármely oldalán. Több politikai hatalom is váltotta egymást Trianontól a század közepéig, majd azóta, de egyiknek sem volt igazán érdeke, hogy a tudományos igénnyel és becsülettel készült ismeretterjesztő munkák megszülethessenek és eljuthassanak az olvasókhoz. Hol az elhallgatás, hol a félremagyarázás, hol a manipuláció diktált. Csak a legújabbkori magyar vezetés látta be, hogy szembesülés nélkül, a magyar—román viszonyt egyszerűen lehetetlen „kezelni”. Raffay Ernő 1984—1985-ben Románia történetével fél évszázados hiányt igyekszik pótolni. Aktualitásán túl, a könyvnek külön erénye még, hogy a történettudomány alaposságát ügyesen ötvözi az olvasmányos ismeretterjesztés eszközeivel. N. K.
