Békés Megyei Népújság, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-14 / 88. szám

IkÖRÖSTÁJ SZÜLŐFÖLDÜNK 1990. április 14., szombat A budai Mátyás-templom Először királyi kápolna volt Szent György-napig, április 24-ig lehetett a jobbágyot kibecsülni A füzesgyarmati kertekről A magyar történelmi em­lékek „gyűjtőhelye” a bu­dai Vár. Központja a Szent- háromság tér. A legneveze­tesebb épület itt a Nagy­boldogasszonyról elnevezett budavári főtemplom, vagy közhasználatú néven. Má­tyás-templom. Ez volt a Várhegy első temploma, melyet IV. Béla közvetlenül a város alapítása után kez­dett el építeni (1255—69). A templom először, mint ki­rályi kápolna, majd, mint a német lakosság plébánia- temploma működött. A magyar középkorban az számított királynak, akit a székesfehérvári bazilikában, az esztergomi érsek Szent István koronájával koroná­zott meg. így alakult ki az a szokás, hogy a Székesfe­hérvárott koronázott királyt Buda bírái azonnal Budára kísérték, és hivatalosan elő­ször a Mátyás-templomban mutatkozott be népének. Ezért szokták emlegetni .,Koronázótemplom”-ként is. A templom falaihoz régi történelmi nevezetességek fűződnek. A diadalmas had­járatok során zsákmányolt zászlókat itt helyezték el, itt tartották a hálaadó is­tentiszteleteket, itt volt Má­tyás király esküvője, a ná­polyi király leányával, Ara­góniái Beatrixszal, 1476. de­cember 22-én. 1541-ben, a Budát megszálló törökök mecsetté alakították át az épületet. A visszafoglalás után, barokk stílusban épí­tették át a templomot. Mai formáját a templom 1876—1896. között kapta, amikor a zseniális építész, Schulek Frigyes vezetésével nagyarányú restaurálási és átalakítási munkálatokat vé­geztek, az épületet megsza­badították barokk kori rá­építésektől, a melléje emelt épületektől, és neogótikus stílusban építették újjá, új, inpozáns, neogótikus sisak­kal látták el- A tetőzeteket, a XV. századi mintára, szí­nes mázzal készítették. Ha megállunk a Szenthá­romság téren, a templom nyugati főhomlokzata, hatá­sos művészi benyomást kelt. A homlokzattal szemben állva, bal kéz felől, tehát az északi oldalon, a zömök Béla-torony emelkedik. Itt van a szépen tagolt, csúcs­ívben végződő főkapu, fö­lötte, az első emeleten, a nagy méretű kerek, rózsa­ablak. A főkaputól délfe áll a 80 m magas, igen válto­zatosan tagolt, Mátyás ki­rály által emeltetett torony. Földszinti és első emeleti része négyzetes alaprajzú, a második emelettől nyolc­szögletű, és díszítése erősen meggazdagszik. A harmadik emeleti, dél-nyugati ablaká­ban van befalazva a hollós Hunyadi-címer másolata, az 1470-es évszámmal, melynek eredetije, a templom belse­jében kapott helyet. (Erről a címerről nevezte el a nép Mátyás-templomnak, és ez az elnevezés él a köztudat­ban, a mai napig.) Kivételes műemléki érté­kű a déli homlokzat Mária- kapuja is. Ezen a kapun ke­resztül lehet bejutni a templomba. A templom bel­sejében, teljes egészében, a múlt század végi átalakítás képe fogad. A templom fő­tere háromhajós, gótikus csarnoktér, mint ahogy a XIV. századtól volt. A fala­kat gazdag, ornamentális festmény borítja, mely a megmaradt gótikus marad­ványok mintájára, azok fel- gazdagításával készült. A minta képmezőket keretez, amelyekben a XIX. század­beli freskók, a szokásos bib­liai jelenetek mellett, a ma­gyar történelem legfonto­sabb eseményeit örökíti meg. A Béla-torony belső oldalán, a keresztelő kápol­na freskóján III. Calixtus- pápa 1456. június 29-én, az „Imádságok bulláját” hir­deti ki. Ebben, a Nándor­fehérvár elleni török táma­dás kivédésére irányuló kö­nyörgésként elrendeli a déli harangozást a keresztény világban. Ez a felhívás a pápaság eszmei „segítsége” volt a végveszélybe került erőd védelméhez. (Amikorra a felhívás elterjedt — július 22-én —, Hunyadi János fő­kapitány Nándorfehérvár fölmentésére érkező keresz­tény sereg élén, nagy győ­zelmet aratott II. Mehmed szultán fölött, így a déli ha­rangszó e diadal emlékjele lett.) Az üvegablakok Szent Margit, Szent Erzsébet és Szűz Mária életéből vett jeleneteket ábrázolnak. (Szé­kely Bertalan és Lotz Ká­roly alkotásai.) Az oldalká­polnákban és az apszisok­ban XIX. századi, neogóti­kus oltárokat és dekoráció­kat láthatunk. A hajóban látható zászlók képviselték a vármegyéket Ferenc József 1867-es koronázásán, mely alkalomra komponálta Liszt Ferenc a Koronázási misét. A templom tiszteletére szü­letett Kodály Zoltán Buda­vári Te Deuma is, amelyet szintén itt játszottak elő­ször. A szentély alatt és az oratóriumon múzeumot ren­deztek be, melyben közép­kori és modern egyházi tár­gyakat és székeket és erek­lyéket láthatunk. A közel 750 éves Mátyás-templom magasra nyúló gótikus csip- kézetű tornya Budapest egyik legjellegzetesebb vá­rosképi eleme, történeti lég­körű kultúrális centruma és tájékozódási pontja. Góe Imre elnevezett főtemplom A Nagyboldogasszony és a szőlők eladásáról A török kiűzése után még körülbelül egy század­nak kellett elmúlnia, hogy rendes kerékvágásba jusson megyénkben az élet. Lassan benépesült a megye, és a közlekedési viszonyok is kezdtek javulni. A XIX. szá­zad a rohamos haladás százada. A folyók korlátlan ára­dásának mérséklése, majd a megindult tervszerű sza­bályozási munkálatok, a közutak épitése és végül a vas­útvonal a rohamos haladáshoz vezetett. A gyors népe­sedéssel, illetve népességszaporulattal megnövekvő igé­nyek és a nagyobb értékesíthető lehetőség ráviszi az embert, hogy szembeszálljon a természet mostohaságá- val, és kezdi a földet úgy alakítani, hogy az minél több termést biztosítson számára. A XVI. században a tel­kekhez szigorúan nem tar­tozó irtásokat, szőlőket sza­badon adták-vették, zálogo­sították a jobbágyok. Erre utal a gyulai lakosok vallo­mása a XIII. századból, akik állították, hogy mindenkor szabad volt az ősöktől ma­radt szőlőjüket „örökösen” eladni más helybeli lakos­nak is, ha a vásárló más földesúr jobbágya volt. Az így eladott szőlő dézsmáját az új birtokos — akármelyik földesúr jobbágyától is vet­te — nem az eladó jobbágy földesurának, hanem saját földesurának fizette. Ha vi­déki ember volt és vett egy gyulai lakostól szőlőt, akkor a szőlő dézsmája közdézsma lett, azaz valamennyi gyulai földesúr részesedett belőle. Ha viszont gyulai lakos vett vidéktől, akkor a dézsma a vevő földesurának járt. A szőlőbirtoklás, a szőlőterü­let tulajdonához és haszná­latához fűződő sajátos feu­dális eredetű jogok és szo­kások összes égé volt. A sző­lő, ritka kivételtől eltekint­ve (pl. Békés megye), nem tartozott a jobbágy telki (úrbéres) állományához. A Werbőczy-féle törvénykönyv értelmében a jobbágy kibe­csülhető volt szőlősbirtoká- ból, csak az igazi becsű megfizetése, vagyis a szőlő- telepítésbe fektetett munka és egyéb költségek ellenér- téknek megtérítése után le­hetett kivetni. Akkor is évenként csak bizonyos ha­tárnapig, február 2., Bol­dogasszony napja, március 12., Gergely-nap, s legkésőbb Szent György-napig, április 24-ig lehetett, nem pedig szü­ret előtt! A kibecsüléshez kialakult jogszokás alapján a földes­úrnak csak akkor volt joga, ha a birtokos nem fizette meg a szőlő után járó adót (dézsmát), vagy gondatlanul művelte, netán 2-3 évig is parlagon hagyta szőlejét. A társadalmi hovatartozástól függetlenül nemesnek, pol­gárnak, telkes jobbágynak, házas és háztalan zsellérnek egyaránt lehetett szőleje. A megszerezhető szőlőbirtok nagyságát sem alsó, sem fel­ső határ inem szabta meg. Ez a birtoktípus volt az, amelyhez a feudális viszo­nyok között a legszabadabb birtoklási forma fűződött. Ennek legjobb és legfőbb magyarázata a szőlőkultúra intenzív voltában rejlik, amely a telepítést megelőző irtástól, talajmunkától el­kezdve nagy mennyiségű kézi munkaerőt követelt. Ugyan­akkor a termék, a bor fon­tos láruértéket képviselt. Gacsári István írja a fü­zesgyarmati krónikában, hogy „ ... a falu szőlőskert­jei: keletre, délre és nyu­gatra a város körül 4 kü­lönböző nevezettek alatt ezek; Csuka-, Kún-ér, Csár­da vagy Bánom és Kováts- kertek. Az uraságnak is van egy szőlőskertje a Gozsás halomnál, délre a városnak, az Abajd-ér és Peterke kö­zött. A bora szikesek lévén a szőlőföld jóiható és jó pincében kiállja a nyár me­legét is, mind maguk köl­tik el a lakosok. A legjobb termésben 3-4000 akóra le­het tenni...” Szőlő- és bordézsmaként szedte össze a földesúr a jobbágya által termelt sző­leje után járó adót, s ilyen kikötései voltak, például Gyarmaton 1806. szeptember 26-án. ..........Szüreteléshez ki ki az h olnapi napon hozzáfoghat, úgy mindazonáltal, hogy minden szőlősgazda a gerá- gyáját felső részét vagy kí­vül, vagy belül a hordást úgy helyeztesse, hogy ide s tova járni a mustjának megdézsmálásához ne kelle­sen. A bor vagy must ked­den fog feladóztatni. Addig törkölyét sem mustját el­vinni (senki) ne merészelje, mert különben az egész az termését elveszti. A törköly pedig lőrének megvizezni dézsmálás előtt sem szabad, míg abból is a kilenced ki nem fog véte.ttni ...”. A borok leginkább az ura­dalmakon belül találtak gaz­dára, méghozzá feudális jel­legű értékesítés úgy történt, hogy a • földesúr kötelezte falvai! a neki már egyszer beadott. bor kimérésére. A gyarmati krónikában ezeket olvashatjuk: „ ... Gyarma­ton csapszék van három, egy a városé, a városháza mel­lett — mely Nagy Pincének hivatik közönségesen. Kettő az uradalomé egyik a Nagy utcán, másik a Csonka-ér- háton, melynek neve cse­réppel fedett tetejéről Cse­repes, címéről pedig Nyúlás­nak nevezik . ..” Lassanként a falut körül­vevő kertek kipusztulnak, nem telepít már senki, nem vállal ilyen vesződséget. Pe­dig a kertek a falu- és a vá­rosképhez szorosan hozzá­tartoztak. Borbíró Lajos Reneszánsz szentélyfülkék Háborúban hallgatnak a múzsák? összevetve a reneszánsz művészeti stílusirányzatot az előtte virágzó gótikával és az utána következő barok­kal, szembeötlő, hogy ennek hazai élete mennyivel rövi- debb volt amazokónál. Oka kézenfekvő: a magyarság még csak éppen hogy is­merkedett, barátkozott az előzőtől merőben különböző új szeMémi-művészeti irány­zattal, amikor már határain­kon belülre került a török, s az országnak talpig fegy­verben kéllett állania. Már­pedig. Cicerót idézve: „In­ter arma silent Musae”, azaz, háborúban hallgatnak a mú­zsák. Csak töredékekben Pedig a XV. századi stí­lusváltás nagyon biztatónak indult, hiszen az Itáliából kiáramló új, friss irányzatot a magyar király (Hunyadi Mátyás) és az őt példakép­nek tekintő, nem egyszer túlszárnyalni szándékozó fő­papok és főurak felkarolták. Az 1526. évi mohácsi csata, majd Buda 1541. évi eleste s az ország három részre hullása aztán pontot tett a szép kezdet végére. Bár he­lyenként még fel-felbukkan a reneszánsz, ezek a képző- művészeti és építészeti al­kotások már nem vetélked­hetnek Mátyás és főpapjai, főurai költséget nem kímélő és kitüntető ízlésre valló, pompás épületével. (A re­neszánsz irodalommal más a helyzet, ám ez most nem tartozik ide.) A reneszánsz tárgyi em­lékek zöme csak töredékek­ben maradt ránk. Ezért is különösen értékes számunk­ra az a néhány pasztofórium, amelyek úgyszólván érintet­lenül vészelték át négy év­század minden viharát, kö­zöttük a törökök kíméletlen jelenlétét. A pasztofórium eredetileg az ókeresztény templom szentélyéből nyíló fülke volt, ahol az oltári- szentséget őrizték. Ebből fejlődött ki a szentségház, amelyet tabemákulumnak is neveznek, s egyre dísze­sebb keretbe foglaltak. Az egyik, magyar vörös­márványból faragott paszto­fórium Pécsett, a Székesegy­házban, annak Corpus Christi kápolnájában látha­tó. Szathmáry György ké­szítette, aki 1505—1521 kö­zött volt püspök Pécsett. Valószínűleg az esztergomi érseknek, Bakócz Tamásnak a kápolnáján dolgozó olasz mesterek faragták talán ma­ga Fiorentinus. Mindeneset­re erre vall a reneszánsz épületplasztikának ez a pompás alkotása, amely az 1470-es évek firenzei taber- nákulumainak architektoni- kus felépítéséit követi. Ere­detileg a püspök reneszánsz palotájának a kápolnájában állt. A palotát,'amely a Szé­kesegyház délnyugati sarká­hoz kapcsolódott, 1780-ban lebontották, s a pasztofóriu- tnot átrakták mai helyére. Tökéletes arányai és művé­szi faragásai a legszebb és legértékesebb hazai szent­ségtartónkká emelik. Firenzei frízek A pécsihez sok minden­ben hasonló, stílusában ah­hoz egészen közel álll az a két pasztofórium. amelyek a pesti Belvárosi templom büszkeségei. Az egyiket 1503—1506 között — tehát a pécsivel csaknem egy időben, legfeljebb kicsit előbb — Nagyrévi András, a temp­lom plébánosa, címzetes püspök, az esztergomi ér­sek helynöke faragtatta. A másikat 1507-ben Pest váro­sa. Mindkét tabernákulum felépítésében a firenzei stí­lushoz igazodik, de valami­vel konzervatívabbak a dí­szítő motívumok felhaszná­lásában, különösen' a feje­zeteknél és frízeknél. Ko­rábbi magyarországi minta­képeket követnek, például Hunyadi Mátyás budai pa­lotájának frízeit. Itt érdemes megemlíteni, hogy Magyarországon fel­tűnően hamar, az Allpoktól északra terülő Európában először vert gyökeret a re­neszánsz és humanizmus, és­pedig először a világi épí­tészetben, s csák azután terjedt át az egyházi vonal­ra. A szerkezet és a díszítő motívum azonban azonos maradt. A pesti pasztofóriumok- kal nagyjából1 egy időben készült és velük szoros stí­luskapcsolatban van a Nóg- rád megyei Egyiházasgerge templomának szentségtartó­ja. Talán legkorábbi, fenn­maradt példája annak a ki­sebb méretű szentségtartó típusnak, amelynek faragá­sánál az olaszok a XVI. szá­zad első évtizedétől gyorsan érvényesítették nyilásoma- mentum-faragó művészetü­ket. Példájukat a magyar mesterek is követték. Az egyházasgergei szentségtar­tót Lipthay László készíttette 1503-ban. A lunettában le­vő Krisztus-alak nagyon ha­sonlít a Nagyrévi-féle szent­ségtartó lunettájában látha­tó Krisztushoz. A követ csináltatta Az ugyancsak Nógrád me­gyei Terecske templomá­nak szentségtartóját Bajoni István, egy Bolognában ta­nult férfiú, Mátyás király követe csináltatta 1515 kö­rül. Faragásmódja arra vall, hogy olasz mesterek mellett működő magyar kőfaragó (úgynevezett lapicida) mun­kája. Formagazdagságban felülmúlja a hasonló felépí­tésű, de egyszerűbb _ menyői szentségtartót, amelyet azon­ban az Esztergomban dol­gozó Fiorentinus faragott ugyanekkor. A sajókazai, pomázi és balatonszemesi szentségtar­tókat _ csak megemlítjük, figyelőmre érdemes emlékei e kornak. Ez utóbbit Buz- lay Mózes királyi főajtónál- Ió faragtatta 1517-ben. Az eddig ismertetett pasz- tofóriumoktól elütő stílus­ban. Mino de Filesole mo­dorában készült a nyírbáto­ri református templom szent­ségtartója, amelyet Báthory András készíttetett. Ennek a tabemákulumnak nem csu­pán az anyaga más (tehát nem vörösmárvány, hanem fehér mészkő), hanem dí­szesebb, ugyanakkor szára­zabb faragású is, mint az esztergomi faragóműhelyből, vagy annak hatása alatt készülitek. Dr. Csonkaréti Károly

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents