Békés Megyei Népújság, 1990. március (45. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-10 / 59. szám

'KöröstAj EXKLUZÍV 1990. március 10., szombat Ezerkilencszáznegyvennégy őszén kezdő­dött az én kálváriám. Néhány hónapos katonásdi, majd menekülés Nyugatra. Át­vészeltem egy súlyos, kiütéses tífuszt. Előbb amerikai, majd még betegen — al­jas cselszövéssel — orosz hadifogság. Szűk négy évig tartott. Mindennapos élet­veszély a Donyee-medence romos bányái­ban. A mínusz 40-50 fokos telek szörnyű­ségei. A fogolytábor testet-lelket ölő ki- látástalansága, észbontóan gyötrelmes si­vársága. Csak annyiban különbözött a náci haláltáborok borzalmaitól, hogy sen­ki sem törekedett szisztematikus likvidá­Kálváriám és Golgotám stációi... Normális testsú­lyom 40 százalékát elveszí­tettem, „feléltem”. Sebeink­ből, mély a vitamin és tisz­tálkodás hiánya, a bányában szerzett sérülések miatt egész testünket tarkította, vér he­lyett valami világos, sárvi­zes „befőttlé” szivárgott. Szállásadóink „háziállatai”, a poloskák eleinte nem vol­tak válogatósak. Fáradha­tatlanul rohamoztak, kímé­letlenül szipolyoztak. Jó né­hányat), a poloskák „ked­vencei” a fűrészporral bé­Az őrtornyokból, géppisz­tolyok csövéből, a terepet pásztázó reflektorok tükré­ből, a szögesdrótok közé pányvázott vérebek dühödt szeméből, vicsorgó állkap­csából szüntelen a halál vi­gyorgott reánk. Kérlelhetet­lenül szedte is áldozatait. Ő állt lesben a berobbantott, félig összeroskadt, életve­szélyes öreg bányák minden zugában, eresztékében. Tisz­ta lelkiismerettel is mindig összerezzentem, szemem le­sütöttem valahányszor a 26 284-es hadifoglyot szólí­tották. Ez én voltam. A hír­hedt fegyenc-filmeket jut­tatta eszembe. Ilyenkor lúd- bőrös lett a hátam a göb- belsi propaganda vérfa­gyasztó hazugságától. Még idehaza azt a rémhírt ter­jesztették, hogy az oroszok kopaszra borotvált fejbő­rünkbe sütik .azonosítási szá­munkat. Aztán, irány a va­gon, s Szibéria ... Fejünk kopaszra borotválták, de a „bélyegzés” elmaradt... Megalázó, megszégyenítő, emberi mivoltunkat megcsú­foló szituációk. Mint aki apját-anyját megölte. Gyöt­rődésünket csak tetőzte a tudat, hogy ártatlanul, jog­ellenesen, aljas módon tőr­be csalva, népünk vezetőitől (Rákosiék) arcpirító módon kiárusítva, sorsunkra hagy­va raboskodunk, szenvedünk. Fogságunk hosszát illetően teljes bizonytalanságban le- ledztünk. Még az elvetemült gonosztevő is tudja, mikor nyílnak börtöne kapui. Mi nem... A „szkora domoj” Bz oroszoknál éppúgy lehe­tett egy év, mint huszonöt. Elképzelhető, mit éreztem, mikor a nacsalnyik így „vi­Kedves Olvasó! Elállt a lélegzeted? Kép­zeld magad csak egy icipi­cit a bőrömbe . .. Rabtartó- ink mentségére: egy felper - zselt, -porig rombolt (nem én tettem!) nagy országban jó­vátételt munkásként rabos­kodtunk, ahol egyformán éhezett győző és legyőzött. lelt épületben aludni sem tudtunk. Virrasztás, vakaró­zás, majd a bányában holt- fáradtan: davaj, davaj. Már- már az öngyilkosság gondo­latával foglalkoztam. Végül is földimmel menedéket ta­láltunk a „hullakamrában”. Sok-sok éjszakát vészeltünk át, nemegyszer békés hul­lák társaságában. Miután kiűztek bennünket, a csilla­gos ég alatt tanyáztunk. Lassan-lassan a fránya vér- szívók megutálták vérünket. Békén hagytak ... Szeren­cse a szerencsétlenségben . . . gasztalt” 1948 nyarán. Hu­szonöt éves vagy — Niese- vó! — magyar... Mikor ti­zenöt év múlva hazatér­hetsz, még mindig partiké­pes férfi les-zel. Csak á „családfádra” vigyázz! Még családot is alapíthatsz. El­sötétült előttem a világ. A másik véglet. Az oro­szok gyakran fejünkhöz vág­ták, ha fogvatantásunk mi­att zúgolódtunk: mi már rég hazaengedtünk volna, de Rákosiék félnek tőletek. Csak kis csoportokban tér­hettek haza. Nem hadifog­lyok, jóvátétel! munkások vagytok. Eladtak benneteket. Akkor ezt rosszindulatú rá­galomnak, rémhírnek tartot­tam. Megismerve e „gyá­szos kl-ikk” ördögi arcát, többé már nem kételked­tem . . . Hányszor vertem fe­jem a szénfalba: balek, po- foznivaló bolond, miért nem maradtál az amerikai kór­házban „fogságban”? A ma­gyar származású amerikai orvos — kórházparancsnok — felajánlotta: katonai re­pülőgépen átszállíttat gyógy­kezelésre. Utána apja kali­forniai csokoládégyárában • jogáiszkodhatom majd ... Én félkegyelmű inkább hallgat­tam egy másik orvos — szovjet egyenruhában tet­szelgő — emigráns magyar ezredes szirénhangjára. Túl nagy árat fizettem honvá­gyamért, hiszékenységemért. Majd négy év pokoljárás lett a fizetségem. Mi óvott meg a „becsavarodástól”? Már akkor is szentül, hit­tem, hogy e szörnyű sorsot Istenem rendelte. S bár­mily hihetetlen, bizton tud­tam: megszabadít egyszer e komfortnélküli alvilágból. Az éhezés pedig nagy úr! Állatot csinál az emberből... Példázza e néhány szívbe- markoló történet. Mindennapos látvány volt: a szemétdombon rothadó disznótok, krumplihéj vagy egyéb moslék-hulladék fö­lött „Laokoón-csoporthoz” hasonló embergubanc vias­kodott, birkózott egy-egy bűzlő falatért, morzsáért. Véresre szabdalva, bicskáz- va, karmolva, tépve egy­mást ... Vajon, akik ebben a mai „világszegénységben” elpirulnánk-e, ha olyan je­leneteknek lennénk tanúi, mint mi voltunk nap mint nap, mikor a 20 dekás ke­nyerünket kiosztották a kis faládikából. A végén kés­hegyre menő verekedés volt .minden kis darabkáért, mor­zsáért. Éhesen, sanda szem­mel mindenki úgy látta, hogy az ő porciójából hi­ányzik. Később a konyhán — okulva — kis fapálcikák­kal spékelték oda a ke­nyérdarabkákat .. . Elhi- szed-e, hogy 1947 karácso­nyán este egyik hevesi több­száz holdas nagygazda — aki odahaza lucullusi lakomákon élt — kocsonyás borjúemb­riót főzött a káposztalevesé­be? Boldogan újságolta: a szemétdombon találta. Az orosz tiszti garnizon részére marhát vágtak. Nagylelkű­en felajánlotta felét. Kopo­gott a szemem az éhségtől, de még nézni is undorító volt. Ő megette. Én kihány- tam . . . még a sovány va­csorám is ... E nagygazda volt az, aki 20 dkg kenyérért rendszere­sen egy kataszteri hold föl­det adott el földiéinek. So­kan kigúnyolták, hogy el­kótyavetyéli nagy vagyonát... S mennyire neki volt igaza. Mire hazajött, kétszeresen nem maradt egy árva holdja sem. Csak az, amelyik az égen ragyog. Odakinn az Egy sztori a „budiszalon­ból”. A két nyílássort körülbe­lül félméteres deszkapalónk választotta el. Előtte gug­goltunk egymásnak háttal. Egy alkalommal csikarásos magyar sorstársunk sietősen tolta le nadrágját. De el­késett ... Félig leguggolva a háta mögött gubbasztó német fogolyt spriccelte nyakon és háton. Szegény „kicifrázott” német ször- nyűlködve szólt hátra: ferfluchte, scheize Ungarn! (Szörnyűséges, szar ma­gyar !) Ez ... az ... Kamarád — restelkedett a szellemes magyar. Szándékosan hagytam, a végére a leghátborzongatób­bat ... 1946 kora tavasza a hadifogság legszörnyűsége­sebb időszaka volt. 1945—46 telén a Generalissimus vagy ahogy rettegő alattvalói „be­cézték”, a tjolsoj cár az im­perializmus elleni utolsó fegyvereit kovácsolta. Azok­kal akart leszámolni, akik győzelemre segítették, s kiknek még akkor is a ke­nyerét étté. Féktelen hábo­rús uszításba kezdett. Vála­szul az amerikai UNRA-se- gélycsomagok megcsappan­tak. Az éhhalál dermesztő lehellete söpört végig orosz földön. Hadifoglyok, civil la­kosság, zörgő csontú élő­egész birtokot eladta, itt­hon mind elvették. Életét vi­szont a földnek, meg üzleti szellemének köszönhette. A szelídlelkű szombatista pré­dikátor életét Bibiliája men­tette meg. Egy lap árfolya­ma 20 dkg kenyér volt a „fogolytőzsdén”. A dohányo­sok ebbe tekerték a mahor- kát. Ahány lapot eladott, annyi Miatyánkot rebegett. Hiszen, Isten megbocsátotta tettét... Egyik kedves budapesti fogolytársam — zongoramű­vész —• 20 dekás kenyérért életét „adta cserébe”. Eny- nyit kapott aranyat érő sza­badnapjáért, s éppen akkor zúzta halálra a kő... A szomszédos láger román fog­lyai a rühes, leloncsolódott kutyát is megették — félig nyersen — a szemem láttá­ra. A látványtól is öklen- deztem . . . Szörnyűség ide, szörnyűség oda, nem hiány­zott az akasztófahumor sem. Egyik szabadnapomon ki­vittek az orosz őrök a vas­útállomásra élelmiszert ra­kodni. A szimpatikus orosz őr biztatására gatyám egyik szárába lisztet, másikba cuk­rot rejtettem. Ö segédke­zett. Ügy totyogtam, mint egy ólomkatona hazafelé. A garnizonhoz érve boldogan cipelt be őrtársaihoz. A gya- lulatlan, korhadt kecskelábú asztalon ott soroltak üres csajkáik. Cinkos mosollyal megkért, hogy egy-egy ma­rék lisztet és cukrot te­gyek csajkáikba. Jó szívvel osztozkodtam, hiszen neki köszönhettem. Bőven ma­radt még nekem, s társaim­nak is. Az, hogy áporodott „fütykösöm” belelógott, sőt füVdött a szajréban — olyan volt, mint megboldo­gult nagyanyám kedvenc pú- deroskiflije —, hamiskás mosolyra derítette, de csep­pet sem zavarta őket. Épp olyan szánnivaló éhesek, szerencsétlen számkivetettek voltak, mint mi . . . Egyné- melyikük szintén több ezer kilométerre otthonától. Mellesleg: gatyámat már vagy két hónapja viseltem mosás nélkül. Izzadt, szén­poros, szennyes, véres, s mi tagadás, húgyos és szaros volt. De mit számított ez akkor? Olyan édes cukrot és finom lisztesmáiét azóta sem ettem. Az egyetlen tá­gas láger-WC nyílásai fölött sokszor félóráig is elguggol­tunk. Gyakran csak segít­séggel bírtunk utána feltá- pászkodni. Gyakori hasme­nés kínzott bennünket. halottként várták a megvál­tó halált. Naponta 16-18 fo­golytársunk távozott az „örök vadászmezőkre”. Hullt a nép, mint ősszel a legyek. Egy reggel — szabadnapo­mon — segédkeznem kellett a temetkezésben. Ez abból állt, hogy a hullákat sarog- lyán kicipeltük a láger mö­götti sziklás, havas dombol­dalba. Csákánnyal a jéggé fagyott hóba gödröket mé­lyítettünk. A 40-50 fokos hi­degben a csonttá fagyott domboldal szikrázott a csá­kányütések alatt. Képtelen­ség volt bármilyen .mélye­dést vájni. Lényegében a holttesteket a fagyott hóba csákányozott „sírokba” fek­tettük, s hózúzalékkal ta­kartuk, hántoltuk be. Hul- lamerev kezük-lábuk me- mentóként meredt az égre. Miközben könnyeink tö- rölgettük, megfordult agyunkban: talán vissza se kellene térnünk a lágerbe. Hisz holnap vagy holnap­után úgyis reánk kerül a sor. A csendes halál akkor megváltást jelentett... Alig távoztunk kődobásnyira, az elvadult, kóbor kutyák mo- rogva-vicsorogva estgk a ki­álló végtagoknak. Kutyavi­lágban, kutyamódra tettek „végtisztességet”. Több mint négy évtized tett el e szörnyű tragédiák óta. Két gondolat még ma sem hagy nyugodni. Minél távolabbi, s minél jobban elhessegetem, annál vehe­mensebben követelőzik. Egyik. Soha ne feledjük, hogy nem kevésbé kutyául Ejgy nép, mely hősi ha- lottait nem becsüli, nem ér­demesült az életre. A másik talán még izgalmasabb. Igaz, ez nem megrázó, hanem in­kább elrettentőén borzalmas. Ez is több mint negyven évig tabu téma volt. íme rövid eszmefuttatás e förtel­mes korszak „Sátán”-járól. Ki volt ő, milyen ördögi erő irányította, s tartotta vas- markában embermilliárdok életét? Proletárdiktatúra? Dehogy... Mi köze volt eh­hez a proletariátusnak. Ők voltak a formázóba gyúrt massza az óriási présgép alatt. így korábbi pozitív formájukat is elvesztették. Pártdiktatúra? Az sem ... A sokmilliós jóhiszemű és több­ségében becsületes párttag­ságot akarata és érdekei el­lenére az elérhetetlen ele­fántcsonttoronyból manipu­lálták. Birkanyájként terel­gették hol jobbra, hol bal­ra, hol meg a vágóhídra. Mi­lyen diktatúra volt hát a rettegett sztálini és még jó ideig az azt követő időszak diktatúrája? Egy — a hatalom legfelső csúcsára erőszakkal, terror­ral felkapaszkodó és azt tűzzel-vassal bitorló — vé­reskezű paranoiás őrült egyeduralma. Egy önmagá­hoz is bizalmatlan elmebe­teg kíméletlen parancsural­ma, aki az atomhalált szán­ta az emberiségnek elvakult gőgjében és dühében. Mér­hetetlen szenvedést, pusztu­lást, gyászt zúdított a vi­lágra. Nem utolsó sorban, egy közel háromszázmilliós, nagymúltú, jobb sorsra ér­demes népre. Saját „felsza­badított” és életüktől is tíz­öregségemre — megbékél­ve sorsommal — már-már azt hittem, a feledés min­dent megszépítő patinája, a küzdelmes mindennapok sodrásának hordaléka elso­dorja, eltemeti e rettenetes idők emlékeit. Nem így tör­tént. Napjaink divatos múlt- „vallatása” akarva-akarat- lan, felizzítja a rég elham­vadt parazsat, feltépődnek, felsajognak a gyógyultnak hitt, hajdani, súlyos sebek. Amikor az igazságtalanul meghurcoltakról, ártatlanul halálba kergetettekről, pré­dára vetett bűntelen áldoza­tokról van szó nap mint nap marcangol a kérdés: van_e lelkiismeretfurdalá- suk. bűntudatuk — ha élnek —, azoknak, akik e példát­lan aljasságot, árulást ve­lünk szemben elkövették? (Háború utáni hadifogoly­ejtés, jóvátételi munkások­ká való átminősítés, depor­tálások, pelyhesállú fiatalok — leventék — lágerba, előbb frontra hurcolása, s mind­ezekhez elvtelen asszisztá- lás?) Névvel vagy név nél­kül, ők újkori történelmünk legsötétebb gonosztevői. Csak súlyosbítja, hogy ők is magyarok voltak. Egy faj, de — szégyenünkre — másfaj­ta. Vajon merre lapulnak, s remélem, pirulnak népünk színe-virágának, e gátlásta­lan, véreskezű „hóhérai”? Az elhurcolt és elpusztult százezrek zöme még csak nem is járt korábban orosz földön, nemhogy pusztítást okozott volna. Egy istentelen önkény bosszújának váloga­tás nélküli eszközei voltunk. Mi motiválta e szörnyala­kokat? Milyen jogon meré­szelte 1945. június 15-én (öt héttel a háború után), dr. végezte a körülbelül 600- 650 ezer magyar hadifogoly testvérünk mintegy kéthar­mada. Háborúba hajszolt, vétlen, egyszerű emberek, a férfinép és magyarságunk színe-java. Legalább most, utólag hajtsunk fejet előt­tük, s állítsunk méltó emlé­ket nekik. milliószámra „megszabadí­tott” tovarisaira, elvtársaira. Egy tébolyult fenevad a sztá­lini szocializmus látszat- egyenlőségen nyugvó kol­dustársadalmát erőszakolta népére és internacionalista testvéreire. Ki volt hát ő? Egy papnövendékből, posta­rablóból tömeggyilkossá lett gonosztevő, aki cégérül, já­tékszerül használta fel a pártot és a népet, s mind­kettőt befeketítette, meg­alázta, meggyalázta, bemocs­kolta. Pálcát törtem e vérfa­gyasztó korszak ,,Dúvad”-ja felett. Ügy erkölcsös, pártat­lan igazságérzetem sugallja, hogy röviden szóljak magá­ról az orosz népről is. Ne­hogy valakiben véletlenül is hamis kép alakuljon ki többszázmillió egyszerű, be­csületes szovjet emberről. A nép fiait jószívűeknek, se­gítőkészeknek, józaneszűek- nek, egyeneseknek ismertem meg. Istenfélőbbek, jámbo- rabbak, emberségesebbek, egyszerűbbek és természete­sebbek, mint a saját fajtám általában. Nem egyszer ők mocskolták le a sárga földig magyar hajcsárjainkat ke­gyetlenkedésük, durvaságuk láttán. Korgott a gyomruk az éhségtől, de megosztották velünk szűkös elemózsiáju­kat. De az is igaz, hogy Le­nin halálával, Sztálin színre­lépésével, a hatalmi gépezet (diktatórikus apparátus) örökölte, átmentette, sőt, mesterien, s ördögien túl­szárnyalta, túlfinomította á cárizmus minden aljasságát, önkényét, ravaszságát, két­színűségét, kegyetlen despo- tizmusát, és égbekiáltó ha­zugságait, fantasztikus agya­fúrtságát. Lichtmann emigráns magyar orvosezredes, a hordó tetejé­ről ágálva Piszeken (Prága alatt), amerikai hadifogság­ban lévő magyar katonák­nak becsületszavát adva ki­jelenteni: ne széledjünk szét a nagyvilágba. Kitárt karok­kal vár a sokat szenvedett szép hazánk — Magyaror­szág, Ne vesztegessük az időt! Tüstént induljunk ha­za. Holott nagyon jól tudta, hiszen a szovjet hadsereg egyenruháját viselte, hogy az oroszok elfognak, s ha­difogságba hurcolnak. Min­den nemzetközi és emberi iogót sárba tiporva. Ö, és a hozzá hasonló gátlástalan konjuktúralovagok köpö­nyegforgatók vásárra vitték a bőrünket, hogy a magukét mentsék és Júdás-ezüsttel kitömjék. E senkiháziak sok tíz- és százezer ártatlanul el­pusztult magyar haláláért vagy a túlélők tengernyi nyomorúságáért éppúgy fe­lelősek, mint a náci haláltá­borok készséges kiszolgálói. Vagy a Borkin Mátyások, Bukta Imrék —. akik hadi­fogolyból átvedlett brigadé- rosként („kápóként”), bá­nyászlámpával, kábelből font korbáccsal vertek agyba-fő- be bennünket, erőtlen, ván- szorgó, tehetetlen foglyokat. Kényükre-kedvükre tehet­ték,miután a „szolgálatai­kért” odavetett „kutyakon­con” felerősödtek. Hitvá­nyak! Emberiség söpredéke! Ha kertész lennék, — szí­vem szerint — többszázez -r szál lángoló piros rózsát ü - tetnék és illatoztatnék télen- nyáron. Éppen annyi szálat, ahányan ártatlanul és értel­metlenül odavesztek a vér- zivataros örvényben. Bányai György Vigyázz a „családfádra" Mahorka a bibliában Kóbor kutyák lakomája Valamilyen diktatúra Rózsát a holtaknak lásunkra. Elvileg felszabadított testvérek voltunk. A gyakorlatban azonban ugyan­olyan szögesdrótketreebe zárt rabok, épp­oly soványak, éhesek, elesettek és nyo­morultak, mint a haláltáborok lakói. To­tális képet nem festhetek „pokoljárásom­ról, Golgotámról”, életem e legborzalma­sabb, legembertelenebb ciklusáról. Csak néhány jellegzetes színfolt a „luciferi kép”-böl. Apró morzsák a „szenvedés asz­taláról”. Csak néhány korty a „keserűség poharából”. Röpke pillanatok a testi és lelki „kínok hosszú éjszakájából”. Szabálytalan tudósítás orosz fogolytáborból Néhány korty a „keserűség poharából”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents