Békés Megyei Népújság, 1990. március (45. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-31 / 76. szám

Várszegi Tamás: III. Richard • • Ötórai glossza Hátszéllel jó biciklizni Évekkel ezelőtt mesélte ezt a történetet egyik volt katonatársam (no, elvtársak, nóta!, hogyaszongyahogy: Aki nem lép egyszerre, / belelép a vegyszerbe stb.), igen, évekkel ezelőtt mesélte, hogy egy szép téli este bicik­lire kaptak ismerősével, ők most elmennek Bécsig; ők ketten, ha már az ország másfelé tart, mondta, és sej­telmes mosoly ült meg szája szegletén. Tüstént indul­tak is, de csupán az első kilométerig jutottak, mert az óránkénti százas szembeszél (ami, furcsa, mégis mintha kelet felől érkezett volna, somolygott) lesodorta őket a bicikliről. Nos, a vállalkozás természetesen meghiúsult. Mondtam is neki akkor, miért ez az olcsó melldönge- tés, főképp, ha eleve halálra ítéltetett!? Akkor ő, mint aki csak erre vár, foghegyről Pascalt: A szívnek meg­vannak a maga indokai, amiket az indokoló értelem nem ismer. Ez a történetecske jutott a napokban eszembe, nem tudni miért, talán, mert azóta kitavaszodott kissé, a széljárás is megfordult, hátszél van (no meg egy kicsi oldalról), talán, mert arra gondoltam, meg lehetne pró­bálni ismét, úgy néz ki, több az esély. (Tavaszi szél vi­zet áraszt... Ebből egyenesen: Habár fölül a gálya, / S alul a víznek árja, / Azért... meg ilyesmi, ugye.) Erre gondoltam tehát a napokban, s milyen a véletlen, há­rom napra rá éppen biciklizek (csak úgy, benn a vá­rosban!), amikor lassít mellettem egy piros Toyota Co­rolla (még áose nem is írtam le ilyent), s volt katona­társam szól, integet ki belőle — feleségestől, gyerekes­től. Mosolyogtunk (főleg ő), váltottunk néhány szót er- ről-arról, ami'ma dívik: kinek hogy megy. Mondanom sem kell, kicsit feleslegesnek tetszett az egész, inkább csak udvariasság, hiszen az erőviszonyok első pillan­tásra felmérettek. Azt már meg sem kérdeztem, mi lesz a bécsi úttal, meg van-e még a bicikli; látszott, ha nem is térben, de időben mégis sikerült neki a közelítés. (Az ofszág, akkor, ott, eszembe sem jutott.) Salgótarjánba költöztek, mondta végül; siet, sötétedés előtt szeretné otthon tudni a családot. Ma ismét eszembe jött ez az egész; azt gondoltam, ér­demes lenne megpróbálni — ha másként nem, hát egy rossz biciklivel —, talán sikerül. S ha mégsem érnénk el Bécset, akkor legalább Salgótarjánig. Hiszen, azt hiszem, ő sem menne most már tovább. De: az ves­se rá az első követ, akire rádőlt a falipolc — mond­hatná róla valaki, aki ismeri a mondást, és a járást. Kiss Ottó Heti mottónk: „Ellenben ma igenis beleszólhatunk a sorsunk irányí­tásába, jövőnknek a kialakításába, csak a lelkűnkben legyen meg az akarat és a becsületes jószándék, és ak­kor olyan világ lesz, amilyennek akarjuk hogy legyen.” HECYESI JANOS (1945)-------------IRODALOM-MŰVÉSZET--------­A demokrácia kultúrája, a kultúra demokráciája Vészes gyorsasággal vál­toznak az idők. Ma már a kommunista jelző a legsú­lyosabb sértések egyike köz­vetlenül az „anyázás” után. Plakáton hájasodik elénk egy tarkó, tányérsapkában végződő disznófejjel, és ci­rill betűs (!), orosz nyelvű felirat adja tudtunkra: „Elv­társak, vége!” Lám csak, az időközben háttérbe • szorult orosznyelv-oktatás mégsem volt annyira haszontalan: le­het piszkálni a halottnak vélt oroszlán farkbojtját, a fölszabadítóból megszállóvá minősült hatalmat, s hazai ..szekértolóit” bosszantva-fe- nyegetve. Kétségtelen: a tar­kó — tarkólövést juttat a plakát nézőjének eszébe (ha olyan idős már, hogy e „ha­gyomány” is tudata részét alkotja), s habár az is két­ségtelen: a föntebb jelzett hatalom teljében a tarkólö­vés milliószám a szokásos megtorlás volt, ma egy effé­le asszociáció nem éppen a békés rendszerváltás, átme­net képzetköréhez tartozik. S a tüntetések. Jó esztendeje még egyma­ga vonult föl a Kossuth La­jos téren (ahol legújabban disznókonda látogatása is várható) egy hölgy, táblát emelve Dobray György do­kumentumfilmjének, a kéj­nőkről szóló K-nak a bemu-- tatása ellen. Nemrégiben már népes tüntetés zajlott a pesti mozi előtt, azzal a szándékkal, hogy haladékta­lanul tiltsák be az illetéke­sek Scorsese amerikai—olasz filmrendező művének ma­gyarországi vetítését, a má­sutt is olykor botrányt tá­masztó Jézus Krisztus utol­só megkísértését. Hát igen, így van ez: tün­tetések árán megszületett a tüntetés szabadsága. S most már néha olyasmi ellen is tüntetnek, ami pedig egy széles ízlésskálán mozgó de­mokratikus társadalom — például a Magyar Köztársa­ság — értékrendszerétől ko­rántsem lehet idegen. Ezt az amerikai filmet magyar papok vallásügyi szakértőcsoportja előzetesen megtekintette (az erőszak­filmek s hasonlók esetében filmforgalmazásunk még nem ennyire elővigyázatos), és jóváhagyólag nyilatko­zott; más papok véleménye szögesen eltért ettől, ám e más papok állítólag nem látták a vitatható mozgóké­pet, s mire megnézhették volna a moziban, már a tün­tetés élén találták magukat. Scorsese — megesküszöm rá — izgalmas és nagyon szép filmet készített Jézus Krisztusról, aki mártírhalá­la óta minden kor emléke­zetében mint időszerű hős jelent meg, hatalmas érzel­mi hullámokat kavarva, ro- konzenv és ellenzés köze­pette. Ernest Renan a múlt század második felében az emberiség vallását megala­pító Jézust forradalmárnak tekintette, őt és követőit va­lamiféle „lenge kommuniz­mus” hívének — s mindezt Renan, az egykori pap, az elismerés hangján említette. Mauriac katolikus író 1936- ban ezt írta Jézus-regénye lapjain: „Ma sok embert csak a tudatlansága tart vissza attól, hogy meg ne ta­gadja Krisztust. Ha ismer­nék, nem bírnák elviselni.” Ehhez képest Scorsese — s a görög regényíró, Kazant­íkÖRÖSTÁJ zakisz, akinek művét a film­rendező alapul vette — nem állít meghökkentőbbet. Jé­zus itt kezdetben a rómaiak megrendelésére ácsol keresz­teket, így menekülne Isten­től rárótt végzete elől. Az­tán egy végső látomásban a túlélés képsorai peregnek le, s a megváltás úgy, magya- ráztatik, mint az egymást követő nemzedékek láncola­ta. (Madách Luciferé is ha­sonlóképp gondolkodik — bár viccet farag ebből.) El kellene jutni odáig, hogy a vallás csakugyan emberi joggá, egyéni döntés kérdésévé váljék. És ne erőltessék rá a vallásosságot arra, aki ezt nem akarja. Legyen emberi jog az ateiz­mus is, de agresszív érvé­nyesítésének álljuk útját csakúgy, mint bármilyen ag­ressziónak. Tanuljuk még a demok­rácia kultúráját, a kultúra demokráciáját. A szócsere nem önkényes játszadozás. Én azt remélem, hogy ha­mar túlesünk eme össznépi tanfolyam legnehezebb sza­kaszán, és ősszel már ta­pasztaltabban, fölvértezet- tebben — egyszóval: kultu­ráltabban — fogunk hozzá a helyi önkormányzatok megteremtéséhez. Kőháti Zsolt Fülöp Béla Birtalan Balázs: Számvetés Remi Az ember mire az ötvenhez ér, lába sokféle cipőbe belefér, megtalálja mindennek a párját, megszokja, mikor fogja a száját, megtanulja azt is mi a fájdalom, s mikor kire esik a szánalom, tudja mit ér az eltökélt hűség, s a tavaszi virágra boruló hűs ég, azt is véli milyen a szerelem~ de mérlegelve mormogja: szeretem, mert a szeretet értéke is más, több a gyűlölet mint a megnyugvás, idegeit, húsát hétköznapok rágják, húga, barátja, testvére lett a rák, s ki tegnap szeretett, mára már gyűlöl, indulatok árja gejzírként gőzöl: ám ki engem szeret, tán szereti igazam, elfogad, ha nem csak leszek magam, sok barátom tudja, mi jobbra szerződtünk! az ígéret úgy volt: boldogok lehetünk! És sorsunk olyan lett, mint orkán után a táj, lelkünk széttörve, zúzva vívódunk, és ez fáj. bénult betűkhöz láncolod magad fele királyságod szóért humusszá rohadt közhelyek gyűrűjében vonaglasz képzettársításokon felnőtt gyerek egy költő ígérte sakkozik veled előbb verd meg apád vezér nélkül állnak a bábuk mattnál gyorsabban jött a halál központozatlan gondolatok tizenhat évesen emlékezni kell zárt ajtók telt üveg négy barát próbálja feledni koholt baját semmi zaj csak szú ha perceg jönnek éjféltáji versek gyilkos papír fehér teste utadba áll száz halálból százszor ébredsz • porból lettél porrá éghetsz Csernai Zoltán: Diagnózis A minap — kinézve iro­dám ablakán — a szemköz­ti hirdetőtáblán új plakát­sorozat tűnik a szemembe: közismert Kern Andrisunk elegáns, kalapos ábrázata, fölötte-alatta feliratokkal. Fent: „MEGÖRÜLT?” — alant: „MÉG NEM VETTE MEG AZ ŰJ KERN-LE- MEZT?!” , Elnézem a fotókat, s a fel­iratokat, majd lassacskán — amint leesik a húsz fillér •— elönt a pulykaméreg. — Ki őrült meg? — kérdem magamtól. — Kern András? Ezt még nem olvastam róla az ESTI HÍRLAP-ban, de még a KACSÁ-ban sem!? Vagy talán.... no nem, az nem lehet! Ekkora pimasz­ságot elképzelni sem tudok!? Hogy i— én lennék az őrült?! Minekutána még nem vet­tem meg az új Kern-le- mezt?! Kikérem magamnak! Vége a munkanapnak. Felajzva indulok el haza­felé, a metróhoz. A körút sarkán hetek óta üzemel egy gesztenyesütő maszek bódé. Minden délután elmegyek előtte, s minduntalan sze­met szúrnak reklámfel iratai. Az egyik táblán ez áll: „Ma­rosi gesztenye”... A mási­kon meg ez: „Nagymaro- s i gesztenye — 6 db 10 Fo­rint”. Amint elhaladok a bódé előtt, mindig felötlik bennem a kérdés: milyen gesztenye? Mai hangulatom .döntésre serkent: veszek egy zacskó gesztenyét, és fizetésikor ár­tatlan képpel megkérdezem: — Tessék megmondani, mi­ért „marosi”, illetve „nagy­marosi” ez a gesztenye? Az árus úgy néz rám, mint borjú az új kapura, majd némi tétovázás után kiok­tat: — Hát — mer’ onnan való! Tovább firtatom a prob­lémát: — No de, kérem' szépen, ha csak „marosi”, hát... a Maros az Alföldön folyik, Szegednél. Ott nem terem szelídgesztenye. Ha meg „nagymarosi”, hát... a Du­nakanyarban sem nagyon termesztik! — Én csak tudom! Hisz én is Nagymarosra való va­gyak! A válasz megdöbbent, de nem adom fel a harcot: — De kérem szépen ... az igazi, nagy szemű, édes olasz gesztenyét hívják „ma- róni”-nak. Vajon nem ebből lett a „marosi” elnevezés? Csak egy betűt nézhettek el, és... Miközben elsomfordálok, még jól: hallom a nej kaca­ját, és az árus tömör vélemé­nyét: — örült! A metróban nagy a zsú­foltság. Ráadásul olyan kocsiba lép­tem be, ahol hét-nyolc 'tini- lány kacag, r (költözik egy csomóban. Miközben állóhe­lyet keresek, oldattáskám vé­letlenül hozzáér az egyik­hez. — Megőrült?! Mit tolak­szik, vén szivar!? Üjabb megbélyegzésemet harsány visítozás követi, én pedig igyekszem az ablak fe­lé fordulva eltűnni, felszí­vódni. Mindeme megpróbáltatá­sok közben természetesen el­felejtkezem az aznapi ko- missióról. — Drágám, légy szíves hozz két flakon cseh­szlovák teaesszenciát és fél kiló franciasalátát! — telefo­nálta délután a feleségem. Így azután otthon is megka­pom a magamét: — Hát már semmit se lehet rád bízni?! Hatéves unokádnak jobb a memóriája, mint Neked, Vén Totyakos! Vacsora néma csendben. Hanyatt vágom magam a fotelban, szundítanék egyet, ám nem lehet, mert tüstént felíVillog .előttem — a tévé. Pár hete, amióta rákötöt­tek bennünket a lakótelepi parabolaantennára, három műholdas műsor között is válogathatunk: bejön a Su­per, az RTL és az EURO- SPÓRT.. Igen ám, de előbb a „kötelező” magyar műso­rok jönnek: esti mesék, a Tv-híradó, a Szomszédok és a többiek. Elbóbiskolok a híradó ele­jén, amikor arra riadok fel, hogy egy lakásgazdálkodási riportban a riporter is, a meginterjúvolt tanácsi helyi­séggazdálkodási főelőadó is — helyiség helyett követke­zetesen „helység”-ezik. Ma­gyar nyelvérzékem idegesítő pontja ez, így hát öklömet rázva üvöltöm a képernyő felé: — Nem helység, mar­hák! — helyiség! ___ A híradónak vége. Jönnek a reklámok. A magyar rek­lámok. örülitségfóbiám újra fel­csap, amint indiánképűre mázolt fiatal nők ijesztget­nek a FOTEX érdekében... csíkos dresszes fiúcskák fut­nak végig egy trambulin-fu- tópályán, és ugrálnak vízbe KODACOLOR-ügyben ... Ufóhasonmás szerkentyűk, gúlák, gömbök, hengerek ka­varognak világűrháttér előtt, miközben titokzatos-zengze­tes szózatok hangzanak fel KONTRAX-mottóra. És jön a csúcs: itt is felvillan Kern Andris, és újra a szemem közé vágja őrültségemet, mi­velhogy még nem vettem meg az átkozott lemezét?! Dühöm csak akkor csilla­pul, amikor sóvárogva gon­dolok a bűbájos Liberó-bé­bikre ... az aranyos Skála­kópéra ... vagy akár a MÜ- SZI-s úriemberre ... de kár, hogy most nem jöttek elő. Átkapcsolás az RTL-re. Jön a yetifilm ,— ez én témám! Ólasz produkció a havasi emberről! Leomló gleccser jégfalából King Kong-nagyságú fa­gyasztott yeti bukkan elő, helikopteres légiót közben életre kél, és vérfagyasztó üvöltéssel kezdi eljátszani a King Kong-szerepet. Minden a bevált recept szerint megy: ártatlan kislány, gonosz bűn- banda, pánik New Yorkban, King Kong-Yeti a felhőkar­colókon, végül happy end: visszabújás a gleccserbe! Brr ... Ez is kész őrület volt! Szerencsésre jön a WER­BUNG ... az RTL ismétlődő reklámműsora. Szép nők, szép ruhák, fényűző, modem konyhák, ínycsiklandó modern kész­ételek, márkanévvel ellátott ragyogó fogyasztási cikkek, mosóporok, mosógépek, bá­jaikat diszkréten takaró meztelen széplányok a für-' dókádban... „Hát igen — állapítom meg —, ezt is ta­nulnunk keli még, nemcsak a # demokráciát.” Örüitségfóbiám csak ál­momban csillapodik. Babos- kendővel bekötött fejű, mo­solygó, fiatal házimenyecs­kével álmodom, aki sárga papírtasakot felmutatva imigyen szól hozzám: — Uram ... haladjon ön is a korral! Süssön Váncza-sütő- porral!” ’ Gong.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents