Békés Megyei Népújság, 1990. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-31 / 76. szám
1990. március 31., szombat A pénz csak fogy, a gondok hatványoződnak „Válóper” után a békéscsabai pedagégus-szakszervezet „A békéscsabai alapszer- ve^et. szervezeti önállósodási törekvéseit tolmácsoltam... Tanúsíthatom — birtokolva azóta más nagy alapszervezetek csatlakozását — itt. ebben a szakszervezetben necn igaz, hogy érvényesül az Alulról építkezés elve ... Az utóbbi időben olyan kónyszerképzeteim vannak, mintha nem mi lennénk a tagságért, hanem fordítva ... Erre a szakszervezetre esküszöm, ez az én ügyem, hát kötelességem figyelmeztetni: ébredjen! Vegye észre, változott a tagság akarata, elvárása. Nem vár engedélyt semmire! Mi fogalmaztuk meg ehhez való jogát. Hát élhessen vele, amíg velünk van!” Keményen koppantak a szavak. Az ülésteremben megállt a levegő, többeknek melegük lett. Lovas Györgyire még egyszer végighordozta tekintetét hallgatóságán, aztán visszaült a helyére. És megkönnyebbülten felsóhajtott. Kimondta hát. Ezzel a Pedagógusok Szakszervezete Békéscsabai Körzeti Bizottságának megbízását teljesítette ... Amikor hazatér erről a küldöttértekezletről, végre bátran azok szemébe nézhet, akiket képviselt. Hónapok óta várja ezt a pillanatot, a városi alapszervezet önállósodásának első állomását. A pontot minderre a február 28-i bizalmi testületi ülés tette, azóta közvetlenül az országos központhoz tartoznak. E rendezvényről szóló tudósításunk végén megígértük olvasóinknak. hogy visszatérünk még a történtekre. Most Lovas Györgynél. a körzeti bizottság titkárát e nagy feltűnést keltett hozzászólás előzményeiről kérdeztük. — A bizottsági tagok az elmúlt év tavaszán kezdték firtatni, miért nem tartozunk közvetlenül a központhoz? A semmiért fizettünk pénzt — mondták —. pedig kétezer pedagógus tagdíjának 17 százaléka jelentős összeg. És ez mind a megyei intézőbizottságé, mely véleményünk szerint nem hogy segítené, de inkább lassítja a folyamatokat. — Azért csak magukra vállalták az érdekvédelmi munka egy részét? — A szakszervezeti munka sikere vagy sikertelensége mindig is a helyi tisztségviselőkön múlott. Mi érvelünk a városi tanács elnökénél, vagy a művelődési osztály munkatársainál. Mondhatnám tehát úgy, se a kárát, se hasznát nem láttuk pro és kontra a megyei intézőbizottság létezésének. Csak van, eltartjuk, de nincs rá szükségünk. — Nem volt könnyű rátalálni erre az útra... — De még mennyire nem! Előre sejtettem, hogy nagy vihart kavar elhatározásunk, úgyhogy egy ideig csi- títgattam a körzeti bizottság tagjait. Októberben aztán egy bizalmi testületi ülésen elém álltak, döntsem elvállalom. hogy kijárom az önállóságot, vagy egyedüL én vagyok a gátja ennek az egész dolognak? Gyávaság lett volna visszalépni, úgyhogy egy levelet írtunk a tagsághoz. Kértük a bizali- miakat, ezt vigyék haza. Ha a többség egyetért törekvéseinkkel, ám legyen. De hamar rá kellett jönnöm, nem elég a közakarat, az ésszerű érvelés akkor, ha kezdeményezéseinktől minden megye titkár; széke recseg- ropog... — És akkor jött az a bizonyos küldöttértkezlet... Hozzászólása jócskán felkavarta a kedélyeket. — Azért én sem a magas cén kezdtem. Próbáltam meglépni a hivatalos lépcsőfokokat. Értekezletről értekezletre, majd december elején az országos küldött- értekezlet elé vittem a békéscsabai javaslatot. Akkor arról szavaztak a küldöttek (270-en!), hogy ha ismét ösz- szeülnek, visszatérnek e kérdésre. Az országos elnökségi ülésen azonban (mintha mi sem történt volna az előző küldöttértekezleten) ismét el akarták odázni a kérdést. Akkor döntöttem el, hogy február 24-én szót kérek ... És végre elmondom a véleményem’ — És elmondta. Aztán hazajött, s a bizalmi testület ülésén önállóak lettek. — Örülök, hogy megértem ezt a napot. Felemelő volt számomra, hogy annyi — olykor személyemet mélyen sértő — rágalom, vádaskodás után, sikerült elérni amit akartunk. Most láttam csak igazán, milyen profi ez a bizalmi testület. Nyugodtak voltak és elszántak ... — Hogyan tovább? — Mikor a küldöttértekezleten lejöttem a pulpitusról, egy küldött-társam megölelt és csak ennyit mondott: nyolc éve várok erre a pillanatra. Mindezt azért mondom el. mert akkor vált bizonyossá számomra, helyesen cselekedtem, s nyugodt szívvel láthatok munkához. Először is kijárjuk a legfelsőbb vezetésnél, hogy valamilyen módon (még kidolgozásra vár hogyan) a mindenkori titkár közvetlen kapcsolatban legyen az el- nökséggell Ezt követően rendezzük anyagi dolgainkat. — Mik a legégetőbb gondok? — Az ebédtérítés ügye, és a dologi kiadásokra megszavazott nulla százalékos emelés egyszerűen lehetetlenné teszi az iskolák további működését. Ha nem segítenek sürgősen rajtuk, egyszerűen be kell! zárni őket. Az óvodáknál is ugyanilyen gondokat okoz a pénztelenség. Az ebből fakadó kényszerintézkedéseknek a gyerekek isszák meg a levét. És a munkanélküliség réméről még nem is szóltam. Mivel mindez a minőség rovására megy, azt kéül mondjam, e kérdések még a béremelésnél is fontosabbak. — Ügy látom, nem unatkozik a közeljövőben sem ... — Lesz mit tenni, már csak azért is, mert az új tanévet már az új titkár indítja. s szeretnék addig mindent rendbe tenni magam körül. — Most köszön le, mikor önálló lett az alapszervezet? — Korábban döntöttem így. Ennek semmi köze a közelmúlt viharaihoz. Egyszerűen választanom kellett, mi a fontosabb, a család, vagy a szakszervezet. És én a család mellett döntöttem. Ez a munka teljes embert kíván, hisz’ a pénz fogyása hatványozottan sújtja a tagságot. — Űj munkahelye? — Ezt még nem tudom. Egy biztos, eddig sem szakadt meg a kapcsolatom a gyerekekkel. ezután sem mondok le a tanításról. A többit majd meglátjuk ... Nagy Ágnes Érkeznek a corvinák a külföldi gyűjteményekből Már érkeznek az európai és tengerentúli könyvtárakban őrzött corvinák —Mátyás király világhírű könyvtárából fennmaradt kódexek — a Bibliotheca Corviniana című kiállításra, amelyet Mátyás király halálának 500. évfordulója alkalmából rendeznek az Országos Széchényi Könyvtárban. Közvetlenül a tárlókba helyezik el a reneszánsz kori kultúra magyarországi emlékeit, mivel április 6-án, már megnyitják a tárlatot. A külföldi könyvtárak — amelyek nagy becsben tartják a birtokukban lévő corvinákat — első ízben teszik lehetővé ezek jelentős részének bemutatását hazánkban — mondotta az MTI munkatársának Karsai Orsolya, a könyvtár kézirattárának vezetője. Harminckilenc külföldi gyűjtemény, 78 corvinát bocsát rendelkezésünkre. az évfordulóra. A vatikáni könyvtárból öt kódexet hoznak, ezek közül az egyik a Vatikáni Missale, amely Mátyás hajdani könyvtárának egyik legjelentősebb, legszebb képekkel illusztrált kódexe. Ugyanilyen értékes a másik egyházi vonatkozású kódex, a Vatikáni Breviárium is. Ennek egyik lapján Mátyás királyt ábrázolták. Úgyszintén látható majd Andreas Pannonius kiskódexe, amely a Mátyás királyt ábrázoló iniciáléról nevezetes. A brüsz- szeli Királyi Könyvtárból a Missale Romanum néven ismert kódexet kölcsönzik a tárlatra. Ezt annak idején Mária királyné vitte magával Magyarországról, a Németalföldön a kormányzók erre tették le a hivatali esküt. A Velencéből „hazatérő” egyik kódex szerzője egy olasz építész. Mátyás király az ő terveit hasznosítva szándékozott' egyetemi központot építeni Budán, valahol a Vízivárosban. Lengyelországból, a toruni gyűjteményből egy Mátyás királyt és könyvtárát, Beat- rixot és Corvin Jánost dicsőítő kódex várható. Természetesen, a hazánkban őrzött 53 corvinát is előkészítették a kiállításra — mondotta Karsai Orsolya. A nyakkendő — Szabad élet, szabad madár... — dúdolta borotválkozás közben Sehonnai, s közben azon morfondírozott, melyik nyakkendőjét vegye fel a nagy nap tiszteletére. Közelebb hajolt a tükörhöz, hogy a kósza szőrszálakat is eltávolítsa arcbőréről, aztán ráncait tapogatva szomorúan konstatálta az évek múlásának kétségbevonhatatlan jeleit. — A szemed, a szemed azért még talán az igazi — sóhajtott egy nagyot, s a törülközőt amúgy férfiasán bevágta a fürdőszoba sarkába. Ennél a pillanatnál eszébe jutott diákköri hőstette, amikor az osztály előtt szemébe merte mondani tanárának a szünetben közösen megfogalmazott alapigazságot. Már nem is nagyon emlékezett arra, miképpen hagyták őt cserben a percekkel azelőtti bátrak. Fütyörészve ment a szobába, hogy kiválassza az alkalomhoz illő nyakkendőt, s rövid keresgélés után rátalált az igazira. Miért, miért nem, azt a vöröses színűt vette ki a szekrényből, amelyet Lengyelországból hozott, még 1980-ban, a nagy földindulás idején. Ennyire szentimentális lennék? — tűnődött el „tettén”, ám azt nem tagadhatta le maga előtt, hogy bizony felgyorsult a szívverése, mikor kezébe vette a lapot, mely révén igazolhatta részvételének jogosultságát az immáron szabad választásokon. A lépcsőházban még egyszer ellenőrizte, nála van-e a személyi igazolványa, feljebb húzta öltényének nadrágját, aztán nekivágott a nagy útnak, a mintegy kétszáz méteres távnak. Ideges remegés futott át rajta, mikor belépett a szavazóhelyiségbe, s zavarában akkorát köszönt, mint gyerekkorában a fagylaltos bácsinak. Mint annyian mások, ő is elszokott már az élet nagy pillanataitól. Csupán annyit érzékelt, hogy valakik valamilyen okmányokat elkérnek tőle, valamilyen papírokat lepecsételnek előtte, odaadják azokat neki, és az elfüggönyözött szavazófülkéhez irányítják. Rö- hej, húzta el a száját, tizennyolc éves koromban, első szavazásomkor nem voltam ennyire izgatott. Odabent aztán — maga se értette okát — hirtelen nyugalom szállta meg. Az előre kiválasztott személyhez és párthoz magabiztosan oda- rajzolta a kereszteket, komótosan leragasztotta a borítékot, s a jól elvégzett munka örömétől eltelten kilépett a függöny mögül'. Egy kecses mozdulattal eltüntette szavazatát a ládikóban, elköszönt és távozott. Na, ezen is túlvagyunk — mormogta maga elé az utcán. Pár perc múlva már törzshelyén, a sarki talponállóban itta a negyvenforintos sört, hallgatva melóstársai választási esélylatolgatását. Ám azok egy idő után kifogytak a témából. s mivel tudták, mennyire ad külsejére, ugratni kezdték: — Mi van, újabban nem hordasz nyakkendőt? Azt a szép vöröset, például, miért nem vetted fel? Sehonnai szíve nagyot dobbant, odakapott az ingéhez, s döbbenten állapította meg, hogy csakugyan megfeledkezett a nyakkendőről. — Ugyan, ne hülyéskedjetek már — motyogta kényszeredetten —, tudjátok, hogy az nem az én színem. Mégiscsak jó. hogy ilyen szétszórt vagyok — gondolkodott el a dolgon hazafelé menet. Csak a szeme sarkában érzett valami kellemetlen, ismerős szúrást. Dányi László Június 25. Fölmondásomra semmilyen válasz nem jött még. Sem helyből, sem Bukarestből. Qsak megtartás és fenyegetés jelzi jövőbeni kilátásainkat. Az államosított házaik igazgatója közli, hogy a lakás, melyet a mostaninak lebontásakor rendelkezésünkre bocsátanak, tetemes javításra szorul. (Ezt tudtuk, láttuk.) Ök elkészítették a költségvetésit, mely szerint kb. 130-140 ezer lejt kellene beiéi ektetni. Ebből 10 ezret ők vállalnak, mármint az állam, a többit magam előlegezem, másként nem lehetséges. Ez tehát 120-130 ezer lej lenne. Nem sok ez? Ennyit dobjak most az állam kalapjába? Hogy saját tulajdonát megjavíttassa? Az igazgató vigasztal. Havi százlejenként &z összeget megtérítik nekünk. Havi 800 lej körüli lakbérünk ennyivel kevesebb lesz. Hozzávetőlegesen 930 éves Leszek, mire köles önömet az állam megtéríti. A biblia szerint ennyi voilt Ádám is, amikor meghalt. Ha pedig csak annyit élek, mint Séth — 912 évet —, akkor az állam hitelezőjeként távozom ebből a világból. — Köszönöm a jóindulatukat! Azzal távozom, hogy nem egyezünk meg semmiben. * * * A megyei első titkár H. elvtárssa‘1 üzeni nekem, hogy ne ugráljak, lehetőleg ne jártassam a számat, a siika- szói drótok históriáját ne kürtöljem világgá, még bajom támadhat belőle. Milyen bajom? Hát az például, hogy gyerekeimet, unokáimat többé soha be nem engedik az országba. Ö majd intézkedik. Ezt sajnos megteheti.* Ezt nálánál kisebb belügyi tiszt is megteheti. A nemzetközi terroristák módszerét alkalmazza : védekezésként ártatlan gyermekeket állít maga elé. így valóban nem lehet rálőni. * * * Magyarországra mentében meglátogatott bennünket H. T. és családja. Míg a házban * beszélgettünk, odakint a szolgálatos belügyér lesettfülelt felénk az autójából. A lerombolt házak helyén parkolt le tisztes távoliban. Gergely öcsém a helyszínen sétálva figyelt föl a gondolatainkra oly nagyon kíváncsi fülesre. Legyintettünk rá. Egyebet mit tehettünk volna? * * * Én maradok, másként nem tehetek! — írtam és mondottam volt Sinkovits Imre hangján a Kossuth Rádióban. De mit teszünk, ha végleg elszakítanak a gyerekeinktől, unokáinktól? Ha őket büntetik helyettem. Ha velük fognak zsarolni bennünket. Amit jónéhányszor megkíséreltek már. Mikor orvosfiamat Bákó környékéről Hargita megyébe próbáltam átmenteni, a megyei első titkár annak fejében ígért segítséget, ha meggondolnám magam és írnék valamit. Valamit? Hiszen írtam és írok drámát, esszét, novellát. Itthon persze nem közölték. Nem olyasmi kellene, mondta a titkár. Valami más! Például? Hát amiben az elvtárs állásit foglalna. Mi mellett? Jól tudja maga, hogy mi mellett! Tapintatos volt. Én meg azon csodálkoztam magamban, hogy milyen nagyon odafigyelnek a hallgatásra. A segítség pedig — egy orvos kinevezése a megye legkisebb falujába bár — nyilván elmaradt. * * * Folyvást növekvő nyomorúságunkból nem látok kiutat. A lehetetlenségben töprengve napok óta álmat- lankodom. „A császár egyetlen járható utat engedélyez: a járhatatlant.” Azóta, hogy a hetvenes évek közepén ez a felismerés a toliam hegyére tolult, helyzetünk romlása iszonyatosan felgyorsult. „Felgyújtanám magam! — mondta minapában egyik barátom keserű öniróniával —, de annyi benzinem sincs.” * * * Születésnapomon — ezt utólag jegyzem föl, hogy közléseit el ne feledjem ■— meglátogatott G. Zs. is. Bukaresti élményei egyre le- sújtóbbak. A „helyzet” ellen lázongó írókat belügyiek őrzik éjjel-nappal. Azokkal, kiket a nyugati sajtó a védelmébe vett, megpróbálnak leveleket íratni, amelyekben kérik: „Ne védjék őket! Nem szorulnak rá.” F. J.-t is behívatták, megfenyegették. Be ne .tegye lábát még egyszer a Magyar Követségre! Különben ... stb. Sokakkal együtt G. Zs. is fenyegető levelet kapott. Börtönnel fenyegeti az esetben, ha valamely követség összejövetelén megjelenne. * * * Lemondásomra még mindig nem válaszoltak. Ettől persze nem esem kétségbe. Gyakorlatilag kiléptem a szerkesztőségből. A gyerekek sorsa foglalkoztat inkább. Unokáim arcát látom magam előtt, ahogyan fölnéznek riSütő András: Naplójegyzetek Egy fából készült gyík és sok-sok apróság Nagyszénáson Fotó: Veress Erzsi
