Békés Megyei Népújság, 1990. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-27 / 72. szám
1990. március 27., kedd A hatholos gézszoknya és egy pamutkelme története Ha bemegyünk a boltba és vásárolunk egy hatholos szoknyát, legfeljebb csak az árán bosszankodunk, azon már kevesebben gondolkodunk el, hogy vajon személy szerint kinek vagy kiknek a kezemunkáját viseljük. De hiába is nyomoznánk utpina. ez még magának Sherlock Holmesngk se lenne egy egyszerű rutinmunka. Lesz azonban az országban valahol valaki, aki egy nem ákármilyen hatholos, gézanyagból készült, selyemmel bélelt szoknyát fog majd vásárolni. Az alig húszéves Wolf Andrea munkáját. De nézzük a szoknya történetét: — Tulajdonképpen ez a szoknya a vizsgamunkám — mondja találkozásunkkor Andrea —, a Békéscsabai Textilipari Szakmunkásképző Iskola tanulójaként Pécsen, a szakma kiváló tanulója országos versenyén készítettem. ahol huszonhét versenyző közül az első hétnek nőiruha-készítő szakmunkásbizonyítvány volt a jutalma. Én a harmadik lettem. Ebből következik. hogy Andrea megmenekült a májusi írásbelitől és a júniusi gyakorlati vizsgától. A napokban kézhez kapott szakmunkás-bizonyítvánnyal akár holnap munkába állhatna. Helyette azonban ... _ Készülök a felvételire — mondja. — A könnyűipari műszaki főiskolára szeretnék jelentkezni, vagy ruhaipari vagy bőripari szakra. Az országos versenyre felkészítő tanárai, Cyeraj Jánosáé és Csányi Józsefné helyeslőén bólogatnak. Bíznak Andreában, hiszen szorgalmas, jó tanítvány volt, olyan, aki tele van tervekkel, ambíciókkal. A varrónőség is már a második szakma a kezében, eredetileg a Gyo- maendrődi Cipőipari Szakmunkásképzőben szerzett szakmai bizonyítványt. A békéscsabai textilipari iskola az Andreával együtt még egy kitűnőre kiállított szakmunkás-bizonyítványt adott ki a közelmúltban. A tizenhét éves Vozár Mariannáét. Andreával együtt ő is bejött erre a beszélgetésre az iskolába. — Ugyanezen a versenyen szereztem én is bizonyítványt kötő szakmában. Mi tizenkettőn indultunk az országos versenyen, amelyet Budapesten rendeztek. Nálunk is az első hét kapott szakmunkás-bizonyítványt. Én a negyedik lettem. Hogy mindezért mit kellett teljesítenie, egyszerre hárman is magyarázták felkészítő tanáraival, Mala- tyinszki Jánoséval, és Csier- nyik Mihálynéval. a szakmai nyelven megfogalmazott műveletekből és a számomra idegen kifejezésekből körülbelül ennyit sikerült megértenem: Egy délelőtt állt rendelkezésünkre ahhoz, hogy tíz-tizenkét-fé- le. Békéscsabán nem használatos kötőgéppel megismerkedjenek. Azon gyakorolják a fonalbefűzést, a tű- és kelmecserét. Aztán jött a gyakorlati verseny (amit persze kemény elméleti feladatok előztek meg. csakúgy mint Andrea esetében). Sorsolással dőlt el, ki melyik gépen fog nyersszínű pólókelmét kötni. Mariann az Orizió gépet húzta. — Ehhez hasonlót már legalább láttam Békéscsabán. ha nem is dolgoztam rajta, úgyhogy a sorsolás után kicsit megnyugodtam — meséli. — A zsűri a meny- nyiséget és a minőséget nézte. Az elsőt száz százalékon felül teljesítettem, a másodikat elfogadhatóra, jóra értékelték ... Azt már csak a gyakorlatvezető Csiemyikné tette hozzá, hogy a teljesítményeket egy gyakorló szakmunkás teljesítményével azonos módon mérték. A terveiről faggatva Mariann elmondta, hogy a Békéscsabai Kötöttárugyárban fog dolgozni, közben pedig mielőbb szeretne leérettségizni. Magyar Mária Képünkön Andrea és Mariann, akik „megmenekültek” a májusi írásbelitől és a júniusi gyakorlati vizsgáktól. Nem akármilyen áron! Fotó: Gál Edit II tánctanárnő díjat kapott Nem is olyan régen arról tájékoztattuk olvasóinkat, hogy tizenöt éves jubileumát tartotta a Szeghalmi Városi Tanács Művelődési és Ifjúsági Központjának Sárréti Társastáncklubja. A táncklub alapítóját, Csáki Emília táncpedagógust ebből az alkalomból azonban nemcsak a szeghalmiak köszöntötték, hanem a szarvasi tanítványok is, akikkel szintén sokáig dolgozott (és dolgozik együtt ma is) a tanárnő. E két városból szervezett ifjú táncosokkal (Szarvas— Szeghalom Egyesített For- mációs Csoport) Csáki Emília az elmúlt napokban kétnapos nemzetközi formációs táncfesztiválön vett részt, Miskolcon. A nemzetközi zsűri azonban nemcsak a táncosok produkcióit értékelte, hanem különféle díjakat, elismeréseket adományozott a legkiválóbb tánc- pedagógusoknak is. Csáki Emília Pedagógiai díjat kapott. ■— ria Vonalak, rácsok, életérzés — az Élet-csend sorozatból „Tégla”-kiállítás H mögöttes — vonalakban Változatos technikákkal készített, túlnyomórészt olaj- festményeket állított ki- Békéscsabán, a Tégla Közösségi Ház minigalériájában Barnóth Zoltán ceglédi festőművész. Képeiről Mezei Ottó művészettörténész ezt írta: „Intellektuális, gondolati töltésű grafikát és festészetet művel, visszatérő motívumai — bár mindvégig az emberről van szó — merev tárgyak, madzagon rángatott, egyéniség nélküli figurációk. főképpen a huszadik század művészetében ismételten felbukkanó kuglibabák és marionettbábuk.'' — Régóta foglalkoztat a bábok, babák, madárijesztők alakján keresztül a mozgathatóság megjelenítése, a formák kapcsolódása — mondta az alkotó. — Csak átvitt értelemben festek embereket, társadalmi közérzetüket igyekszem megfogalmazni. saját hangulatom tükrében. Élet-csend sorozatomban például a madár- ijesztő-szimbólum is rács mögé kerül. Aggódom ugyanis természeti környezetünkért, hogy egyszer már ezekre se lesz szükség ... — A bezártsággal, kilátás- talansággal együtt sem árasztanak nyomasztó hangulatot ezek a képek■ — Kellemes színekkel oldani lehet a komorságot és én szeretem is a lágy, árnyalt tónusokat. — A látogatót mindenesetre gondolkodásra kényszerítik festményei. — Az emberi megnyilvánulások indítóokait keresem. szeretek a dolgok mögé nézni. Kiállítási tapasztalataim szerint az emberek többsége képeimet nézve ugyanezt megteszi. Barnóth Zoltán líraikonstruktivista festményeit április 7-ig láthatják az érdeklődők. s- «. Lehet? Nem lehet? Kell! — Az ibolyát meg kell menteni! — hangoztatja a „csupa^ jószándék” bizottság Lázár Ervin Ibolyalebeszélő című novellájában. Arra akarják rávenni a virágot, hogy védekezzen a világ támadásaival szemben: növesszen acélkarmokat, öltsön páncélt, illat helyett mérges gázokat bocsásson ki magából. Szerintük ez az egyetlen módja annak, hogy ne tűnjön el a föld színéről, hogy meg- menekedjen a lánctalpaktól, a sugárfegyverektől, a vegyszerektől ... Ilyen árva „kéklő ibolyányi” eséllyel áll a világban mindaz, amit kultúrának, művelésnek, oktatásnak nevezünk. Szemben egv olyan értékrenddel, amelyben — ha meg akar maradni — lényegétől kell megfosztania magát, vagy — belenyugodva a megváltoztathatatlanba — tényleg el kell tűnnie. De — pontosan a mi periferikus régiónkban — létezik egy, a novellában szereplőhöz hasonló bizottság is, amelyik meg akarja menteni ezt a virágot. Persze nem úgy, ahogy a történetben, virágságáról lebeszélve, hanem egészen máshogy. így aztán róluk idézőjel nélkül lehet állítani, hogy jószándékúak. 1989. október 26-án 12-en létrehozták Békéscsabán az Ideiglenes Szabadművelődési Tanácsot. Céljuk az, hogy ! több évtizedes állami monopólium után elősegítsék, hogy • az érdekeltek — közművelődési intézmények, iskolák, ; egyházak, politikai szervezetek — újra kezükbe vegyék a művelődés-művelés feladatát, újra maguk szervezzék ezen értékek teremtését, őrzését. Az állam — kényszerből, vagy elvből — hamarosan teljesen elengedi a kezüket. S bár a mindenkori kormányzatnak bizonyára érdeke, hogy kiművelt emberfők- ; bői álljon az ország, anyagi támogatást csak minimálisan tud adni, főleg olyan, egyéni kezdeményezésen alapuló vállalkozáshoz, amely nyereséggel jár. (Az persze kérdés, ki mit ért nyereség alatt: azt lehet gyorsan és hosszú kitartó munkával szerezni; ki lehet fejezni nagyságát pénzben, de előfordul az is, hogy egészen más a mércéje.) Majd az élet, a helyi közösség megszabja, mi kell neki. Eltűnnek az ürességtől kongó művelődési házak — vagyis más funkcióban születnek újjá; összetettebb lesz a népművelők feladata. Pénzt pedig lehet szerezni majdani mecénásoktól, akik leírják majd ezt az adóalapból, politikai pártoktól, akik művészeti ágakat támogatnak, hogy ezáltal mások meg őket támogassák minél jobban. Tág tér nyílik azoknak, akik ahelyett, hogy meg akarnak gazdagodni még kulturális értékeket is védenek. (Vajon hány ezreléknyien lehetnek összesen?) Ezek a kérdések vetődnek fel a tanács összejövetelein. Ezek a kihívások, amire válaszolniuk kell. Az Ideiglehes Szabadművelődési Tanács az elkövetkezendő hónapokban feltérképezi Békéscsaba kulturális megmenteni- és óvnivalóját. A testőrség körül állja a virágot, akarom mondani, a kultúrát. Lázár Ervin bizottságától eltérően a vértet és az alabárdot ők viselik. Meg lehet így menteni azt, amit szeretnének? Lehet, nem lehet, kell! Mert az Európába vezető úton ilyen ibolyáknak kell illatozni: akár új cserépben, friss földben, de virágmódon . .. Kiss Katalin Sütő András: Naplójegyzetek p* K. K. látogatása. A kertben ültünk, kávét ittunk, beszélgettünk. B., belügyi ezredes, aki később ugvan- csak fölkeresett a szerkesztőségben, azt mondta nekem: „véletlenül” a házunk előtt ment el. látta, hogy „K-val készítünk elő újabb akciót”. Ugyanis holmi iratok. papírok fölé hajolva pusmogtunk. Ezt ő így látta. holott a kerti asztalon csak kávéscsészék voltak. Az utca felőli kerítés pedig oly magas, hogy az alacsony termetű ezredes azon nem láthat keresztül. Akkor tehát? A hasadékon leselkedett? Lehetetlenség. Ehhez ő túl közismert. másrészt az utca igen forgalmas. így tehát az udvarunkra nyíló tűzfal- és padlásablakok valamelyikéből leselkedett. Később, mikor K. . autóján a szerkesztőség felé igyekeztem, a Marasti (volt Vörösmarty) utca végén, barátom megszólal: „Figyeld azt a Dáciát, amely épp most hagyott el bennünket. Állandó belügyi kísérőm autója.” Hát ő volt. Az ezredes. így értesült ő „véletlenül” arról, hogy K. meglátogatott bennünket. Nevettünk. Május 16. hajnalán Lakásügyünkben gyanús csönd és halogatás, B. L. közli, hogy főnöke — az igazgató — azt mondta: „Jó helyen vannak, ott ahol vannak.” De közeleg a bontás napja. És akkor? Új dráma témája. A gyermekeitől, unokáitól megfosztott, belügyi kihallgatásokon meggyötört ember, kit végül — akár az udvarhelyi papot — agyonvernek. „Inkább büntessen engem a jelen, mintsem a jövő.” Ez így rendben is lenne. De több irányból közelíthető meg a belügyér is. A . jövőtől reszkető szekus tiszt például. Van ilyen? Ez a jövő persze: az erkölcsi rheg- ítélés korszaka. Álmomban gimnazistaként, zsivajgó diákcsapattal kószáltam boldogan valahol a hegyek között. Aztán — hajnali négykor ébredve — hosszan fogalmaztam magamban egy újabb, fölháborodott, panaszos beadványt az államfőhöz a városrombolás ügyében. Marosvásárhely őslakosainak drámáját mondtam a sötétben. Mindazokát, akiket gyönyörű családi házaikból, kertjükből kiűztek, hogy apáiktól örökölt otthonukat földdel egyenlővé tegyék, majd sebtében felhúzott betonerődök szűk, sötét, parketta nélküli celláiba kényszerítsék őket. Lift nélküli emeletekre a járni képtelen aggokat, a kertészeket és zöldségtermelőket. Hányán lettek már öngyilkosok e vandál „modernizálásban”! Hányán zavarodtak meg elméjükben, amikor otthonukat iszonyatos gépek ledön- tötték! Hányán vannak, akik már másodszor, sőt, harmad ízben építettek maguknak kis családi házat, hogy most minden törvények ellenére — blokkba kényszerüljenek! Ki fogja megállítni ezt a szőnyegbombázást?! Május 22. Pénteken, 19-én jöttünk Sikaszóba. Reményem volt, hogy dolgozom valamicskét, egy mesét bár megírok a Mórának ígért kötethez. Tervem füstbe ment. Meg sem érkeztünk jóformán, már szombaton délben jött az üzenet Zetelakáról: hétfőn reggel jelentkeznem kell a megyei pártbizottságnál, ahol is az első titkár (Igret) színe elé leszek járulandó. Hogy miért? Nem tudni. Bosszantó és fölháborító ez a kiszolgáltatottság. Kiléphetnék belőle bármely pillanatban. Barátaim unszolnak is rá: „írjál inkább!” Tán igazuk van. De fáj a szívem ezért a lapért, amelyet több mint harminc évvel ezelőtt indítottam útjára. S bármennyire is borzalmasak a szerkesztés kö- rülpiényei: mindannyiunk öröme, ha valamit belophatunk az agyoncenzúrázott szövegbe. Kis hírt bár arról, hogy valahol elhangzott egy Ady-vers, egy Tamási-novella. Meg aztán: nélkülem az a kis munkaközösség a lap életben tartása dolgában cselekvésképtelen. Énnekem főszerkesztőként nincs semmi túlvészelnivalóm, a lapnak azonban át kell vészelnie ezt a szörnyű időszakot. Ezért nem hagyhatom most el, .ezért vagyok kénytelen elviselni a „fórumok” pac- kázásait. Van, aki azt mondja: ha nincs, ami kell, ne legyen semmi! Ilyenkor Kacsó Sándor jut eszembe. Hasonló — vagy jórészt hasonló — körülmények között szerkesztett lapot 1940—44 között Dél-Erdélyben. Tán mégis neki volt igaza? * * * Hétfőn 40 perces várakozás után a megyei pártbizottságnál elolvastatták velünk (három lap főszerkesztőjével) a helyi sajtóról készült kiértékelést. Egyik fő mulasztásom — mondja a szöveg —', hogy évek óta nem írok, nem közlök ún. publicisztikát. Miről? Ideológiai főnökünk, kis nyálas elvtársnő, azt mondja: mindenről, ami szép az életünkben. Aha! Nem meri nyíltan kimondani, hogy Ceau- sescura gondol. Bezzeg Hajdú! — mondogatják a megyei vezérek. — Az igen! Gyönyörű vezércikkeket ír. Folyton-folyvást leteszi a garast. Tele van a zsebe garassal. Az én zsebem viszont üres. A kis nyálas elvtársnőnek végül azt mondom: az írás magánügy, ne avatkozzék a magánügyeimbe! Fölpattan és magából kikelve dobja felém a szavakat: „ön nem bírja a bírálatot. ön csak a dicséreteket szereti!” * * * Kész nevetség, hogy miért hívattak vissza Sikaszóból. Azt a szöveget, mit a megyei pártbizottságnál elibénk raktak, É. J. szerkesztőségi főtitkárunk is elolvashatta volna. Mi lehet az ügy hátterében? Sokat nem töröm a fejem, mivel D. G. látogat meg, s mesél bukaresti ügyekről jóízűen. Többek közt a házi őrizetbe vett Mircea Dinescuról. Hajaj! Testőrei vannak. Az őrizetére kirendelt belügyérek a piacra is elkísérik. Minden vágyuk, hogy rabjukkal az írószövetség tengerparti vil-
