Békés Megyei Népújság, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-10 / 35. szám

ikÖRÖSTÁJ SZÜLŐFÖLDÜNK 1990. február 10., szombat Együtt haladni az idővel Sárréti Népfőiskola Bihartordán A Sárréti Népfőiskola szervezeti rendelete 3. pontja ki­mondta: Az iskola célja a tanulni vágyó paraszt ifjúság szá­mára kollégiumi formában tanulási lehetőség biztosítása, demokratikus szellemben nevelt, művelt parasztértelmiség képzése, különös tekintettel a faluközélet irányítására. Az iskolát úgy szervezték, hogy fiúk részére téli hónapokban 90 nap, tavasszal a leányoknál 45 napos, nyáron ipari mun­kás fiatalok számára — üdüléssel egybekötve — 45 napos volt a tanfolyam. Az iskola Bihartordán, a Mártonffy-félé kastély és 20 hol­das birtok területén alakult meg. 1946. december 8-án volt az iskola megnyitó ünnepsége. A Népfőiskola igazgatója Szűcs Sándor néprajzkutató, bi- harnagybajomi tanár lett, és egy 29 főből álló igazgatóta­nács felügyelte az iskolát. Állandó „tanárok” lettek: Szűcs Sándor néprajzkutató, elöljáró Horváth Lajos költő, gazda Nagy István földmíves, ellenőr Horváth Sándor földmíves, dr. Szabó Béla orvos, egészségbiológiai tanár, jegyző Diós Albert, Rácz György gyógyszerész, magyar nyelv—irodalom tanár, Makai Gábor iskolafélügyelő, történelemtanár és dr. Daróczi Bálint pedig jog- és társadalomismereteket tanított. Nehéz anyagi körülmények között indult az iskola, és ahol csak lehetett takarékoskodtak. Vendégelőadókat is fel­kértek, akik minden szolgáltatás nélkül tartottak előadáso­kat. Felkérték többek között dr. Ortutay Gyulát, Szabó Pál írót. Somogyi Imrét, Erdei Ferencet, Darvas Józsefet, dr. Bibó Andrást, dr. Balassa Ivánt, Illyés Gyulát, Fája Gézát, Szabó Zoltánt, Tamási Aront, Dorogi Mártont, Szeghalomról Fülöp Károly tanárt, Karcagról Papp Bélát, Hegy esi János füzesgyarmati költőt. A Sárrét ősi magyar kultúráját őrző népe a hozzá csat­lakozó közeli falvakkal karöltve teremtette meg a maga tájegységének megfelelő, az ősi hagyományok megbecsülé­sére nevelő, de az idővel együtthaladásra is képes isko­láját. Szűcs Sándor tanártársaival karöltve igyekezett olyan ok­tatáspolitikát kialakítani, mely találkozott a demokratikus pártok kulturális céljával. Sokat kellett az iskola igazgató- tanácsának küzdeni, hogy anyagilag fenn tudják tartani a Népfőiskolát, ezért leveleket küldtek a közelebbi és távo­labbi Nemzeti Bizottságoknak — többek között Füzesgyar­matra is —, hogy segítsék a Népfőiskolát. A Népművelési Minisztérium létrejötte után lassan szét- zilálták a Népfőiskolát. A Népfőiskolát 2 éves küzdelmes, de emberi helytállással1 teli tevékenység után, 1948. decem­ber 31-ével megszüntették! Borbíró Lajos „Aprópénze vagyok a sorsnak...” Segíts nekünk, Szabó Pál! Az utóbbi időkben meg­szoktuk, hogy a kerek év­fordulók késztetnek csak emlékezésre bennünket (így praktikus ...). Ám most for­dított a dolog; ahogyan Sza­bó Pálra gondolunk, az is eszünkbe jut, idén lesz húsz éve, hogy ránk bízta a nagy feladatot: éljük immár nél­küle ezt az életet, de embe­rül. Ahogyan ő tenné. Már csak csak ezért sem csap­hatnánk nagy évfordulós csinnadrattát. Gondolnunk azonban kell rá, s beszél­nünk is kell róla. Minél többet és minél többeknek. Persze úgy, hogy lassanként már inkább magunkról, a jelenünkről szólunk. S bi­zonyos, hogy erre ő is rá­bólintana. Hiszen, hogy is írta? „Ki tehet róla, hogy ilyen az ember sorsa?... Mindenki meghal egyszer, kivált, ha már túl van a hetvennyolc esztendőn, van pap, van koporsó, aztán az élők eltemetik." Ráadásul Szabó Pál nem hagyott teljesen magunkra bennünket. Írásai ma is bi­zonyosságot, erőt, hitet ad­nak. Csak hát ezt nem mind tudjuk. Annyit tanultunk róla, hogy leginkább a pa­rasztokról írt. No, de hol van már a parasztság? Pe­dig, ha jobban megismer­nénk munkáit, elárulnák: ........valójában paraszt nincs. C sak ember van egyszerű­en.” Ember, akiben Szabó Pál rendíthetetlenül hitt. íróként, közéleti emberiként ugyanúgy. Hisz az emberek­től tanult és őket tanította. Arra, hogy „Ezért és csak ezért a nagy emberi tiszta­ságért érdemes az embernek élni, harcolni. Mert az „élet egyetlen igazi értelme a tisztaság. Tisztaság az em­bernek egyéni, családi és másokkal közös dolgaiban.” Sorai már bennem rezeg­nek. Ö magával ugyan nem találkozhattam, mégis úgy érzem írásaiból: engem is ismer, nekem is € ,íteni akar. Amire szükségem is van, mert én, s a velem egy­idősek legfeljebb jelszava­kat tanultunk, azt hívén: ez is elég. Én soha nem kér­deztem meg nagyapámat, erről vagy arról hogyan vé­lekedik. Hiszen „mit ért ő már ehhez az új világhoz”. Leszoktam arról is, hogy di­csekedjem édesapám jó mun­kájával. Mert ehelyett az volt a sikk, ha valaki észre­vétlen haza tudta lopkodni a fél üzemet. Nem értettem, szüleim miért válnak ko­morrá, ha azt kérdeztem tő­lük: mi a fekete és mi a fe­hér, merre lépek jól és mer­re nem szabad. Nem is tud­ták, vagy csak elfeledtették velünk? Miért, hogy a leg­sűrűbben a „nem érdemes ebben a világban becsüle­tesnek lenni” legyintéssel találkoztam? Pedig az iskolában jól megtanultam, amit a szocia­lista erkölcsről mondtak. Igaz, gondolkodni már nem tudtam róla. Amit persze nem is vártak el tőlem. Megjegyeztem, hogy keres­nem kell egy közösséget, amelyben és amelyért én, mint egyén kiteljesedhetek. Azóta sem találom. Pedig a leokét megtanultam. Most meg egy ideje azt várják tő­lem, hogy kérdezzek. Tanu­lékony vagyok, megpróbá­lom. Néha már sikerül, de úgy látszik, még lassan megy, mert addigra már senki sem figyel rám. Szabó Pál megfogalmaz­ta: „Ez a fiatalság már úgy nőtt fel, hogy már a bölcső­jükben elkerülte őket a ke­serűség. Vagyis nem volt szomorúságuk, miért lenne hát, nagy örömük?... Most csak ülnek hát, s nézik az öregeket, s hallgatják őket, mintha színházban ülnének s színdarabot néznének." Segíts nekünk, Szabó Pál, feljutni a színpadra! De ne egy tragédiában. Bárdos Zsuzsa irodalmi muzeológus Dr. Csausz Lajos vármegyei főorvos Schwachhoffer Anna, a feleség Wenckheimék hívták Gyulára Damjanich tábornokot is ápolta Csausz Lajos Nagybánya közelében kis birtokkal ren­delkező örmény család gyer­mekeként született 1805-ben. Ősei a XVIII. században te­lepültek Moldvából Erdély­be, mint kereskedők. Szülei Csausz János és Novák He- lén voltak. Az édesapa test­vére, Csausz Mária Hollósy (Korbuly) Bogdánná, akinek a lánya a híres énekesnő, Hollósy Kornélia (Lonovics Józsefnél. Másik testvére, Csausz Kristóf, fia Csausz Márton <1796—1860>' híres anatómus, Semmelweis köz­vetlen jó barátja» munkatár­sa. 1834-től az egyetem ana­tómiatanára. 1848/'49-ben mi­niszteri tanácsos és az egye­tem elelnöke. Jókai Mór há­ziorvosa is ő volt. 1859-ben vonult nyugalomba. Csausz Lajos orvos báty­jának — Bogdánnak —volt a leánya Csausz Anna (1848 —1911), aki Schönher Antal (1834—1905) jogászhoz, Nagy­bánya városi rendőrkapitá­nyához ment feleségül. Csausz Anna kitűnő zongo­rista volt, Gyulán is meg­fordult nagybátyjával, és Erkel János jószágigazgató­val több alkalommal négy­kezest zongoráztak a társa­ság szórakoztatására. A nagybányai festőiskola meg­alapítója, Hollósy Simon (1857—1918) is a Csausz­család rokonságába tartozott­Csausz Lajos tanulmányait Nagyváradon és Budapesten végezte. A Wenckheim-csa- Md hívására jött 1830-ban Gyulára, ahol uradalmi és vármegyei főorvos volt. Az 1831-es kolerajárvány idején már Gyulán tevékenykedik, augusztus 4-én a megyei epreskertben 4 ágyas kolera­járvány-kórházat állít fel. Minden harmadik halálos betegét meggyógyította, ami nagy eredményt jelentett ab­ban az időben. A hivatalos felfogással ellentétben a gyógyulok részére külön szo­bát biztosított teljes felépü­lésükig. A lábadozókat nem engedte a veszteglőhelyre, mert ott visszaestek volna a betegségükbe. Csausz Lajos 1847-ben há­zasodott meg. Feleségül vet­te Schwachhoffer István pes­ti gyógyszerész és Jokabi Katalin leányát, Annát. A Schwachhoffer-család ősei udvari zenészek és gyógy­szerészek voltak. Anna nagy­apja, Schwachhoffer Johann Ignác Mainzból érkezett Pestre 1786-ban, mint „tá­bori gyógyszertári hivatal­nok”, és ő építtette 1791-ben a pesti Kristóf téri Nagy Kristófról elnevezett pati­kát, ahol Anna és Lajos megismerkedett. A házassá­gukból három gyermek szü­letett, Szidónia, István és Lajos. A Csausz-családot többször felkereste Erkel Ferenc is Gyulán. Sakkoztak, boroz- gattak, pipáztak és zongo­ráztak együtt. A szabadság- harc idején, 1848. május 30- án titkos szavazással bevá­lasztották Csausz Lajost a város tanácsába. Majd 1848. július 2-án a nemzetőrök or­vosi vizsgálatát végezte. 1849. február 10-én megala­kult a mai II. számú isko­lában a Damjanich hadikór­ház, ahol önként vállalt szolgálatot. Felesége pedig a tépéscsinálásban segédkezett. Háza Gyulán, a Lajos út 16. szám (Szíves ház) alatt volt, ahol ma a Pizza fogadó és a Dürer Idegenforgalmi Kisszövetkezet székháza vám Síremlékük a Szentkereszt (Kolera) temetőben van. Sír­ját senki sem gondozza. Em­lékezzünk e híres orvosra, aki sokat tett a betegekért, még Damjanich tábornokot is ápolta 1849 augusztusában. Hálából, a tábornok egy kardjával ajándékozta meg, mielőtt orvosi igazolása el­lenére elszállították Aradra. D. Nagy András Ahol a sárkányvérből és viperahúsból a múlt medicinái készültek Kecskemét „kódis” patikája A gyógyszertár a világon mindenütt afféle „szent” hely: a falakon körbefutó polcain, üveges szekrényei­ben titokzatos tégelyek, pi­rulás dobozok, kötszeres cso­magok sorakoznak, és a fe­hér köpenyes hölgyek, urak, akik ezeket az orvosságos készségeket kiadogatják, szintén egy jól körülhatárolt birodalom papnőiként és papjaiként teszik a dolgukat csendben, udvariasan. S ma­guk a polcos, szekrényes üz­lethelyiségek is többnyire kis palotácskák vagy torony­házak földszintjén sorakoz­nak, elhelyezkedésükkel is jelezve, hogy nem akármi­lyen bolt egy patika. Kivételek persze akadnak, különösen nálunk, Magyar- országon, ahol az alföldi me­zővárosokban nem mindig a főtéren és nem is mindig a fényes portálók mögött búj­tak meg a szerácsok műhe­lyei, lévén, hogy sokáig így, a „szerek ácsai”-nak hívták- mondták a patikáriusokat errefelé. Az Alföldön pél­dáiul igen nehezen találtak maguknak helyet. A városok elöljárósága afféle boltosok­nak tekintette őket, s így oda kéredzkedtek be, ahol el tudták helyezni portékáju­kat. Kecskeméten például meg kellett elégedniük egy úgynevezett kódisszál lássál, amely épület neve nyilván önmagáért beszél. Ezt a bizonyos menhelyet azonban jól megépítették, mert az 1700-as évek közepe óta magabiztosan áll a Köl­csey utca 3. szám alatt, s hirdeti: íme, így festett haj­dan egy zömök, boltíves tor- nácú parasztporta. A vendég előbb nyilván az épületet csodálja meg, amely hófe­hér falával, arányos oszlop­rendjével igazán lenyűgöző látvány. Azután pedig, ami­kor az egykori kódisok nyo­mában a házba belép, sorra taniulimányozhaltja a régebbi korok gyógyító eszközeit csakúgy, mint a szerácsok egyéb készségeit, ezeket a muzeális értékű tárgyakat. Legalább a kecskeméti Mátyás király patika belse­jének felnagyított képe fo­gadja a látogatót, majd pe­dig a hartai gyógyszertár be­rendezési tárgyai sorakoz­nak. Köztük egy igen szép homokóra — ezzel a porok, kevercsek elkészítésének az idejét mérték —, egy remek­mívű receptírópult, s több díszes címkéjű papírdoboz. Majd az a kézi mérleg, amelynek súlyai szaruból ké~ szültek, aztán pedig a vég­bélkúpok öntőformái, a kü­lönféle vas-, bronz- és réz- mozsarak, sziták, rosták, for­rázó- és főzőedények. Hogy mennyire a kézi mun­kára alapozódott egykor a szerácsok mestersége, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a patikamúzeum lab- dacsgyártó nyújtófája. Ezen a „bot”-on ugyanis olyan vá- jatok sorakoznak, amelyek­ben éppen egy-egy pirulát — labdacsot — lehetett meg­formázni, majd pedig onnan kipottyantva megsütni. A tégelyekbe, tartókba persze csak külön engedély- lyel szabad belekukkantani, mert azokban a XVIII. szá­zadi gyógyászat megannyi különleges kincse, mediciná­ja lapul. Egyebek között az a növényi eredetű sárkány­vér, amit járványos beteg­ségek elilen javalltak, aztán az a viperahús, ami — állí­tólag — a lázbetegség ellen hatott, ha rézmozsárban tör­ték porrá, és mindenféle hó­kuszpókuszokat végeztek ve­le. Kellőképpen elborzadva ezektől a doktori szerektől* egy pillantást vethetünk még arra a kézi hajtású fogfúró­gépre is, amely nyilván na­gyon sok páciensben ha­gyott kellemetlen emlékeket, valamint elgondolkodhatunk azon is, hogy miképpen használhatták a patikamú­zeum egyedülálló kincsét, a betegmérő széket. Talán a sérült test alakulásáról vet­tek véle mértéket, talán a gyógyulok állapotának elleni- őrzésére szolgált? Ki tudja mindezt ma már?! (A. L.) A „kódis” patika szépen helyreállított épülete

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents