Békés Megyei Népújság, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-24 / 47. szám
1990. február 24., szombat o \ Ilyen is vanl Közeledik március 15-e. Negyvennyolc! Negyvenkilenc! Szabadságharc! Közeledik a nap, amikor zuhogó esőben szárnyalt Pesten a Nemzeti dal, amikor azt visszhangozták a házak, hogy „Mit kíván a magyar nemzet?” Közeledik a nap, és eszünkbe jutnak a régi március tizenötödikék. Amikor dobogó szívvel mentünk ki a padok elé, hogy elszavaljuk az iskolai ünnepségen a nekünk rendelt verset. Amikor én szavaltam azt, hogy „Kemény szél fúj, lángra kap a szikra”, nemzeti színekben pompázott a terem, kokárdánkat vígan lebegtette a kora tavaszi szél, és 1936-ot mutatott a naptár. A katedra fölött a Himnusz kottája és szövege függött, onnan röppent a Petőfi-vers ki a nyitott ablakon az orosházi Rákóczi utcára, hogy: „Hátha mire a' nap lehanyatlik, Tűzben állunk tetőtül- talpig!” Közeledik március 15-e, nyolc márványtábla vár Gyulán koszorúzásra, a Köröstáj Baráti Kör és áz Erkel Múzeum Baráti Körének nyolc emléktáblája, melyet kilenc aradi vértanú emlékére állítottak az elmúlt tavaszon. Nincs kiválasztható név közöttük, nincs kedvesebb, sorsában megrázóbb: ők, kilencen, akik Gyulán töltöttek pár napot 1849 augusztusában, elénk lépnek újra. Felidézik az Aradon ledöntött emlékművet, melynek avatására Kossuth Lajos fonográfos üzenetet küldött Turinból, megidézik a példát az emberi nagyságról. Nyolc márványtábla várja 1990. március 15-e emlékkoszorúit. Az egyiknek avatóbeszédén azt mondta a szónok, a múzeumbaráti kör elnöke, dr. Márky-Zay Lajos: „Tudjuk, hogy a világ magyarsága határon innen és túl velünk érez. Még ott is, ahol ezt a lélek mélyébe rejtve, titkon lehet érezni. De tudjuk azt is, hogy a Dunának, Oltnak közös árja lemossa az embertelen barbárság által fakasztott könnyeket!" A Dunának, Oltnak közös árja roppant erő. De elég-e ahhoz, hogy tényleg lemossa? ... Ma még nem tudja senki. * * * Száztizenkét éves lenne idős Szász Imre, ha élne. Egyszer adatott meg,’hogy találkozzam vele, és kezet szorítsunk, huszonkét évvel ezelőtt. 1968 nyarán, ha jól emlékszem. Mezőmegyerről írt levelet a szerkesztőségbe, szép levelet, elkeseredett levelet. Arról, hogy „jó példaadással, bensőséges, igaz szeretettel kell azifjúságot nevelni." Arról, hogy „miért él az ember és mi a feladata a társadalomban?" Meg arról is, hogy „kedves szerkesztő úr. nem könnyű a sorsom". Hogy „egy 90 esztendős embernek dolgozni kell, mert nincs ideje, se helye se olvasni, se írni. Ezt a levelet is csak suttyómba vagy lopva írom, mert a demokráciába nincs szabad lakásom”. Amikor találkoztunk, azt hittem, Kossuth Lajos tért meg a múlt századból, hófehér haján, körszakállán a bölcsesség fényei sugaraztak, a szeme... a szemére bizony nem emlékszem. Aztán elment, vitte magával az elmúlt századot, meg emennek a nyomorúságát. Meg az emberi csodát is, hogy makacsul az ifjúságról beszélt, meg arról, hogy „hit nélkül nem lehet”. Megrémít leírni: száztizenkét éves lenne... Idős Szász Imre bátyám! Hol van kend? Merre? És üzen-e vissza, valamit, valami bölcset? Nem tudom, mikor és hol húnyta le a szemét örök álomra. A levele, 1968-tól. kincs ma is. * * * Egy megszállott karnagy beszél a televízióban. „Csak a szív kultúrájával lehet világot menteni." Idős Szász Imre azt mondta: „Hit nélkül nem lehet". A kettő milyen közel van egymáshoz, vagy talán ugyanaz is. A szív kultúrája a hit, a reménység, a szeretet. Szómatador világunkban csak egyetlen csendes, elkülöníthető perc kellene ahhoz, hogy ezt valaki szépen elmondhassa. Nem agresszíven, nem handabandázva, csupán emberien. .Emberi hangon, stílusban. Mely jegyzi az embert, kétségtelen. Az áradatban jut-e eszünkbe, hogy a stílus hogyan is és miként is jegyzi az embert? Hogy a színesre festett kárpitok mögött miféle a dolgok (és a színek) fonákja? A túloldala? Hogy mi lenne, ha tényleg adódna néha pár ilyen perc, csendességre és elmélyülésre önmagunkban: értem-e azt, hogy miért csak „a szív kultúrájával lehet világot menteni”? De hát menteni kell-e a világot? Mi a baj a világgal? Velünk, emberekkel van a baj? Éppen most, amikor zendül a tavasz? És nemcsak a természet zöldül, hanem országok, nemzetek lélegeznek bele a frissülő levegőbe. A megszállott karnagy hitét kerestem szavai hangsúlyából, a tekintetéből. Nem tudom, hogy éreztem-e? Mintha csak a remény szólt volna belőle, hogy lesz még hite is abban, amit mond. * * * Mátyás, a király, fél évezrede halt meg Bécsben. A jubileum megérkezett. Mátyásról mégis alig hallani. Rossz a sajtója? Nincs benne szenzi? Csak igazságos volt, és Magyarországból második Itáliát csinált? Na és?... Kinek van haszna abból, hogy fél évezrede? Hol van az már,. kérem ?! „A magyar társadalom nem volt fölkészülve Hunyadi Mátyás újításaira, ezért kivetette őket magából" — írja Kisfaludy Katalin „Matthias Rex” című könyvében. Akkor mit akar ez a jegyzet itt és most?! Sass Ervin Kövek a helyszínen és a makett „Ha kell, adunk még!” flz emlékműavatás mégis késik Már régen tervezgetik, legyen második világháborús emlékmű a faluban. Hetven- ketten maradtak oda Köte- gyánból. A terv először 1988. novemberében — még az országos szelek előtt — került komolyan szóba a falugyűlésen. Ott volt a helybeli Szőke Sándor, szobrászrestaurátor is, akinek nem kellett különösebb rábeszélés, hogy vállalja az emlékmű elkészítését. A decemberi tanácsülésen is igenlő határozat született: a tanácstagok sorra járták körzeteiket. Az emberek adták forintjaikat, azok is, akiknek nem volt elesett hozzátartozója. Sőt, az innen elszármazottak, tudomást szerezve a tervről, ugyancsak eljuttatták Kötegyánba adományaikat. Az elmúlt év végére összesen 121 ezer forint gyűlt össze közadakozásból. „Ha kell, adunk még!” — jellemezte az itteniek lelkesedését fél évvel ezelőtt az emlékbziottság elnöke. Kötegyánban úgy gondolták, halottak napján avathatnak. Nem így történt. A makettet már tavaly nyáron láthatták az ABC kirakatában, de a kész emlékműre azóta is várnak ... Igaz. nem minden zökkenő- mentesen: például már a felállítás helyszínének kiválasztásánál vita kerekedett. Voltak, akik a temetőkertbe vitték volna, mondván, az amúgy is a — Nagyon — mondja a 91. esztendejében járó János bácsi. — Bíztam is benne, hogy szép lesz, mikor megtudtam, hogy a régi és országos hírű gyomai Kner Nyomdában csinálják. Nem is reméltem, hogy vászonkö-' tésben lesz —, nagy öröm volt, mikor megláttam! Igaz, itt-ott betűhibákat találtam, de tapasztalatból tudom, az ilyesmi előfordul. Nem akarok megbántani senkit, a szerkesztőt sem, aki számomra fontos verseket hagyott ki. Majd, ha még élek, talán keresztülviszem, hogy azokat is hozzátegyék , . . — Mióta vár a könyvre, János bácsi? — A 88. évemben — az egyik épp a születésnapomon volt — két irodalmi estet szerveztek Budapesten a szeghalmi öregdiákok. Nagy siker volt... A hallgatóság kérte, adják ki verseimet egy összefogott kötetben. Az összeállítás hamar elkészült, de a Pallas csak nem* jelentette meg, mondván, hogy .nincs rá pénz. Gyanítom, nem is akarták ... Végül Gyarmaton a tanácselnök és a Vörös Csillag Tsz elnöke sürgette meg a kiadást, hozzájárulásukat ígérve. A 90. születésnapomra sem lett Hegyes! János ötödik könyve: Rögös utakon A napokban jelent meg a Füzesgyarmaton élő Hegyest János költő, az egykori parasztpolitikus legújabb, sorrendben az ötödik önálló kötete, a békéscsabai Tevan Kiadó gondozásában. A Rögös utakon című könyv verseit, prózai írásait adja közre, Czine Mihály irodalom- történész válogatásában. A versek, cikkek, beszédek, emlékek és elbeszélések java része ugyan már megjelent, ám többnyire megyei kiadásban és terjesztésben, így az ország olvasóközönségéhez csak szórványosan juthattak el. Hiányt pótolt hát ez az összeállítás, a szép könyv. De mennyire elégedett vele a szerző? kegyelettevés színtere. Mások úgy gondolták, egy ilyen emlékmű a központban levő szoborkertbe kívánkozik, annál is inkább, mert az első világháborús oszlop ott van. — Jó döntést hozott a köz: a második világháborús emlékmű szépítse a falu szívét. Elhangzottak ugyan olyan aggályok, hogy ez a hely zárt, nem lehet mindig bemenni, kerítésre viszont szükség van, mert erre jár a tehéncsorda. Tavaly óta a kerítést megbontották és úgy hírlik, végleg le is mondanak róla. A parkrendezés további jelei, hogy fákat vágtak ki, helyükön négy termetes kődarab hever. A tanácsnál Balogh Jánosáé vb-titkár nem mer jóslatokba bocsátkozni az avatás időpontjáról. Nem a pénz miatt. Eddig összesen 227 ezer forintot költöttek az emlékműre, s az idén is tervezett a tanács 200 ezer forintot. Az anyag megvan : — az egyház adott márványkövet, a gyulai DE- FAG és" a helyi téesz faanyagot. A Képző- és Ipar- művészeti Lektorátus száz- ötvenezer forintos támogaA katonabúcsú képe — egyelőre agyagból (A szerző felvételei) tást nyújtott. Társadalmi munkában készül a statiku- si és a kertészeti terv, a tanács brigádja pedig megcsinálja rhajd az alapozást. Amire még várni kell, azok a mészkőlapok, melyekre a neveket vésik fel. A megrendelést a• második negyedévre igazolták vissza. Addig tehát biztosan nem lesz emlékmű. (Pedig a helybeliek már nagyon készülődnek: az idősek például, régi katonadalokat szeretnének énekelni az avatási ünnepségen.) Szőke Sándor műhelyében kissé megváltozott az eredeti makett. Kőlapok helyett, a szoborkertben látott négy kődarabon áll majd az oszlop. A szobrász nem titkolja, sok gond.ja-baja volt az anyagbeszerzéssel. Számtalanszor megfordult a múlt évben a süttői kőbányánál, megfelelő méretű mészkövekért, az egyház adományozta márvány kevés volt, a szükséges mennyiségű fa utolsó tétele, melyet a helyi téesz küldött, a napokban érkezett meg — nedvesen. Ezt még most nem lehet faragni. Azon töpreng, elindul házakhoz, hátha akad a kopjafákhoz szárazabb akác. A szobrászműhelyben készülnek — egyelőre még csak agyagból, de már egy az egyhez arányban — az emlékoszlop képei. Márciusban helyszíni zsűrizésen bírálja el egy szakbizottság az emlékműtervet. Ezután következhet a faragás, a betűvésés. Szőke Sándor úgy szeretné, hogy a nyárra elkészüljön a kő és a fa megformálásával. A kertrendezés, a három irányból vezető szórt kavicsát, az alapozás, mások dolga lesz. ígéret is van rá. — Lehet, sokan azt képzelik. meggondoltam magam — mondja „lassúságáról” az alkotó. — Nem így van, én is szeretném. ha minél hamarább állna az emlékmű. Hallottam, elégedetlenek a falumbeliek azzal, hogy nem társadalmi munkában dolgozok. Az igazság az, pénzt a tervért kaptam, melyet a lektorátus állapított meg. A kivitelezést ingyen csinálom. Ha semmit sem fogadok el, vehettem volna a vándorbotot, s akkor ki tudja, menynyiből lenne meg mindez? Határozat és szobrász — sőt, tegyük hozzá — segítsék is van Kötegyánban, az emlékmű mégis lassan készül. Túl messze esik a falu a mészkőbányától, az alkotó a szakmai társaktól, vagy a helyi összefogásban van némi hiba? Gyanítjuk, ezért is. azért is várat még magára az avatás. Szőke Margit kész, már-már lemondtam róla, hogy életemben láthassam. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, akik tettek érte. Ha az emberek majd elolvassák figyelmesen, csak azt mondhatják, egy hat elemit végzett embertől ez nagyon szép. — Melyik versét, írását ajánlaná leginkább olvasói figyelmébe? Melyik a legkedvesebb? — Mij mondhatnék erre? Ha egy anyának van öt-hat gyereke, csak azt felelheti, hogy mindegyik kedves. Nekem is, minden írásom. A választást az olvasóra bízom. A közmondás is úgy szól: „Ki mit szeret, arra néz!” De talán mégis: nekem az Úgy jöttem én is című versem kedves, mert benne van az egész életem. János bácsi jövetelemkor fejezte be legújabb versét. ,,Farsang végire, márciust várunk hulljon le végre csalóka álarc: Legyen egy tiszta, szabad választás / ne fojtsa vérbe ostoba kudarc!" — morzsolja a sorokat. Ha e versét még nem is, életművének a Rögös utakban megjelent tanulságos és időszerű üzeneteit már elolvashatjuk. Sz. M.
