Békés Megyei Népújság, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-09 / 7. szám

1990. január 9., kedd

n békési Nagy Ivett egy döntőben

Muzsikus ismerőseim egyike tavaly óta a zürichi Opera koncertmestere, a másik friss diplomával a salzburgi Mozarteum zenekarát vezeti, a legfiatalabb pedig nemrég nyerte el sikeres próbajáték alapján a Berlini Filharmonikusok egyik előkelő, vonós státuszát. A sort szinte vég nélkül lehetne folytatni. Itt is, ott is, szerte a világban hazánk fiaira bukkan az ember. Nocsak, gondolhatnánk, ennyire kapósak a magyar zenészek a határainkon túl? És ilyen sok.van belőlük? Sfcrém Kálmán zeneesztéta néhány éve megjelent könyvének címére, -a „Hol vannak a magyar vonósok?” kérdésre ez lenne a legkézenfekvőbb válasz. Igen ám, de ez a sürgetés akkor a hazai zenepedagógusokat faggatgatta, és a hegedűsutánpótlás ügyében hallatta számonkérő szavát. Azóta, úgy látszik, változott a helyzet. Művészeti, szellemi exportunk mellett az itthoni „ellátás” is jelentősen javult, és a zenepedagógusi igyekezet a számszerű növekedéssel együtt a szakmai terület minőségi megújulását eredményezte. Erről győződhettem meg legutóbb Szombathelyen, ahol az országos Koncz János-hegedű- verseny döntőit tartották.

* * *

A fennállásának nyolcvanadik évfordulóját ünneplő Bartók Béla Zeneiskola a vasi megyeszékhely egyik kulturális központja. A városban néhány éve zeneművészeti szakközépiskola is működik. A függetlenített szimfonikus zenekar Petró János vezetésével itthon és külföldön egyaránt ismert, és rangban nem kevesebb náluk a korabeli, barokk hangszereken játszó Capella Savaria együttese sem. E sokszínű művészeti bázis biztosítja a nagymúltú település zenei életének vérkeringését. Az MTV karmesterversenye, a Kocsis—Kur- tág nagyságrendű neveket felvonultató Bartók-fesztivál mára nemzetközi méretűvé szélesítette tevékenységüket. A nyolcszáz növendéket számláló zeneiskola 1974 óta országos szakmai fórum rendezését vállalta fel. Háromévenként a zsinagógából kiképzett Bartók-teremben tartják a Koncz János hegedűművészről elnevezett versenyt a zeneiskolák és a zeneművészeti szakközépiskolák tehetséges fiataljai részére.

Lukács Pál, néhai brácsa- művészünk indítványozta egykori mestere emlékére a verseny elindítását, az utókor számára példaképül állítva tanára életét: „Minden lépését a művészet iránti alázat és az emberek iránti szeretet hatotta át. Felejthetetlen nevelő volt” — írta Koncz Jánosról. Ö, a tanítvány, a verseny spiritus rec- tora is eltávozott már az élők sorából, de türelmetlen szenvedélyének köszönhető, hogy az ügynek ma is vannak folytatói. Halász Ferenc, a Budapesti Zeneművészeti Főiskola professzora, a verseny zsűrielnöke a kezdet óta aktív irányítója a rendezvénynek, seregszemlére gyűjtve a hazai hegedűoktatás legjobbjait: „A fiataloknak akkor adunk, igazi segítséget, ha őszinte szigorúsággal tűzzük ki feladataikat, és ha eredményeik elismerése a követelmények növelését is jelenti” — írja a műsorfüzet bevezetőjében. A szombathelyi tapasztalatok ennek igazáról győzték meg a jelenlévőket.

* * *

A hétéves Rózsa Ritáról (alig volt nagyobb, mint az ajándékba kapott óriás mackó), a fekete képű Szalai

Antiról (aki Paganini és Mozart műveivel korát meghazudtoló érettséggel kápráztatta el a közönséget) és ízig-vérig hegedűs társaikról még bizonyára hallani fogunk. Az előzetes válogatók alapján az ország zeneiskoláiból és szakiskoláiból ösz- szesen 74 növendék indult a négynapos erőpróbán. Az Erdélyből áttelepült Bozsodi Loránd játéka világszínvonalat képviselt. A döntőbe jutott 18 versenyző között a mienknek sem kellett szégyenkezniük. A Tiszántúlról Békés, Békéscsaba, Debrecen, Szeged és Szolnok hegedűsei vettek részt, s egy jutalommal, két különdíjjal, egy harmadik és egy második díjjal térhettek haza. Nagy Ivett, a békési zeneiskola másodikos tanulója (képünkön) bejutott a döntőbe, és ott jutalmat kapott. A békéscsabai szakközépiskolás Uhrin Viktor — bár teljesítményét nem díjazták — Corelli: La Fóliájával a közönség vastapsát érdemelte ki. Mint minden versenyen — ahol a teljesítményt szubjektív mércével mérik —>, Szombathelyen is születtek megkérdőjelezhető döntések. A Bartók-terem napokon át örömök, csalódások, izgalmak színhelye volt.

* * *

Hazafelé nehéz volt Ivettet a vonaton lecsendesíteni. Túl a feszültségen, megállás nélkül izgett-mozgott- nyüzsgött mellettünk és két- percenként vette elő az ajándék lemezeket:

— Az Itzak Perlman tényleg olyan nagy hegedűs? És Paganini biztos jobb volt nála? Egyáltalán, mit jelent az, hogy Capella Savaria? Ugye, három év múlva is eljövünk?

A hegedűtanár-anyukával összenéztünk. Ivett, csak rajtatok múlik.

F. P. Zs.

Téka

Régi magyar üveg

A hazai üveggyártás kezdetének meghatározásában alapvető kérdés az első magyar üvegcsűr működésének bizonyítása. Az eddig előke- rlüt adatok szerint a tepli- cei huta 1450. körül már működött. A XVIII. században, a Rajna-vidéki üveghuták mintájára az ország erdős vidékein több helyen is léteztek üveget előállító műhelyek. Érdekesség, hogy Pásztón, az ásatások alkalmával, a XII. századból származó üveghutát tártak fel. Sárgás, palackzöld és színtelen, átlátszó pohárdarabokra, barna, füstszínű és kék palackmaradványokra bukkantak.

Az európai üvegművesség története során a Római Birodalom üvegiparát a bizánci. illetve a velencei-murá- nói üveghuták örökítették tovább, majd a kora középkorban a szerzetesi, apátsági műhelyek folytatták a

mesterséget. Georg Kraus erdélyi szász krónikaíró feljegyzése szerint Bethlen Gábor 1619—1620-ban, a Velence melletti Muránóbpl üvegeseket hozatott Porumbák- ra. akik kristályt készítettek. Később a díszesebb használati, háztartási üvegek gyártása megszűnt és csak tégelyeket, és az arany- és ezüstbányászat igénye szerinti választó- és porcüvegeket, valamint ablaküvegeket csináltak. Az első üvegtáblát 1685-ben, Haller János hozta Becsből Magyar- országra.

A XIX. században különváltak az üvegtárgyakat előállító üzemek és a díszítőműhelyek. Az üvegipar fejlődését is gyorsították a Védegylet ipari kiállítások, különösen az 1862-es londoni, az 1873-as bécsi és az 1900-as párizsi világkiállítások. Az 1860-as évek elején honosodott meg Magyarországon az üvegfestés, melynek nemzetközileg is elismert képviselője, volt, Róth Miksa. Pantocsek Leó Valentin felfedezése — az iri- szes üveg — tovább emelte a magyar üveg világhírnevét.

Varga Vera most megjelent könyvében a magyar üvegtörténet kiemelkedő jelentős tárgyainak elemzésén keresztül, felvázolja a magyar huták történetét, és az adott használati, illetve díszüveg készítési technikájának, stílusvonásainak, ezek összefüggéseinek meghatározását, esetenként az ikonográfiái tartalma és a művelődéstörténeti háttérre vonatkozóan is. A rövid üvegtörténet és a technikai útmutató a tárgyelemzésekbe ki- vonatszerűen említett technikákat, fogalmakat, régi formai előképeket a lehetőségekhez képest részletesen magyarázza. A Képzőművészeti Kiadónál megjelent kötetet rövid bibliográfia, német és angol nyelvű ismertető és katalógus egészíti ki.

(G. T.)

Még egy hozzászólás a munkáskórus ügyéhez

Nemrég a Békési Munkáskórus megszűnésének körülményeiről, s újjáalakulásának lehetőségeiről írtunk. Ri- | portunk — ibár alaposan felkavarta a kedélyeket a városban — sajnos nem érte el célját. Titkon azt remél- [ tűk, hogy a nem éppen indulatmentes sorok olvastán, lesz, aki felkarolja, menedzseli, netán anyagilag is támogatja a lelkes kis csapatot. Nem így történt. A hoz- : zászólások vagy azt magyarázzák, miért nem éppen ők azok, akik ^segítik a kórus újjászületését, ivagy ahhoz szólnak hozzá: hogyan, milyen körülmények között í szűnt meg a kórus. Lapunkban helyet adtunk e hozzászólásoknak (Szabados Csaba, a művelődési központ , volt igazgatója is ezt kérte). A jövőben azonban — le- , gyünk jóhiszeműek! — inkább azok jelentkezését várjuk, akik segítő kezet tudnak nyújtani egy közösségnek, mely nem akar egyebet, csak énekelni. Együtt éne- ‘t'. kelni másokkal.

„Arra az októberi baráti találkozóra, melyen a munkáskórusról szóló riport készült, nem tudtam elmenni, ám úgy érzem, mivel személyem is érintve volt aznap este, el kell mondjam, hogyan is történt a kórus megszűnése. 1987 augusztusában kerültem a művelődési központba, a kórussal szeptemberben találkoztam először. Láttam, a, társulat elöregedett, a hanganyag egyenlő volt már a nullával. Férfiak alig-alig énekeltek a kórusban. Egy részük másik kórusba ment, más részük abbahagyta az éneklést. Kerek egy esztendeig próbálkoztam az akkor már halódó társaság talpraállításával. Egyre kevesebben lettek, a húszat is alig érte el a létszám. Javasoltam, próbáljanak új embereket szerezni. Felajánlottam, menedzselni fogjuk őket, ha színpadképessé válnak. Semmire nem jutottak. 1987-től 1988 októberéig egyáltalán nem léptek fel. Már egy vállalati ünnepségre sem felelt meg felkészültségük.

Hogy miként jutottak idáig? Talán a színházi szereplésért járó pénzen való marakodás volt az Oka ... Egy részük nem kellett, más részük igén ... És akkor egykét durva hangadó miatt volt, hogy nyolc ember is távozott a kórusból. Közben az egykori gimnazista növendékek jelezték 1988 nyarán, hogy jó lenne egy kórust alakítani, őszre össze is jött ez a társulat. A megjegyzésre, hogy családtagjaimból alakult ez az új kórus, csupán annyit mondhatok hogy a sógornőm és én valóban énekeltünk benne.

De térjünk vissza a munkáskórus ügyéhez! ősszel, mikor az évadot indítottuk, tanácskoztam Kökéndy Józseffel, a munkáskórus karnagyával. Beszéltünk arról, hogy „leült” a társaság, mire ő azt mondta: jó, akkor szüntessük meg. Kértem, ezt személyesen közöljük a tagsággal, vállaltam, hogy - elmondom, amit kell, ha ő is ott lesz. Mivel ezt nem akarta (mármint, hogy ott legyen), a levélformánál maradtunk. Így készült el az a bizonyos „elbocsátó szép üzenet”. De ne higgye, hogy ez a kettőnk döntésén múlott. Beszéltem Juhász La- josnéval, a művelődési osztály vezetőjével, aki egyetértett a régi kórus megszüntetésével és helybenhagyta egy jobb, ütőképesebb énekkar megalakulását. A kor igényeinek megfelelően felkerestem Farkas Lászlónét is, aki a pártbizottságorí a kulturális dolgokkal foglalkozott. ő is egyetértett a munkáskórus megszüntetésével. A kórust támogató szövetkezet elnöke is jóváhagyta elképzelésünket, beleegyezett, hogy az új társulatnak adja a továbbiakban a támogatást. Ennyit arról a bizonyos levélről, melyet csak akkor fogalmaztam meg, mikor az említett illetékesekkel beszéltem.

Az újjáalakulni kívánó kórus tagjai a Demiszhez fordultak segítségért. Ez rendben is lenne, de miért csak így lehet a dolgokat helyrehozni, hátulról jövő, személyemet sértő vádaskodásokkal? Miért kell most a szakmai szervezetbe rúgni? Békésen, a művelődési központnak mindig jutott a

szurkapiszkából. Ugyanakkor figyelmen kívül hagyják a nem éppen ideális anyagi és személyi feltételeket. A különböző plénumo- kon jól elverik rajtunk a port, kapóra jött ehhez a Békési munkáskórus ügye is. Ezek után megkérdem: ha a Demisznek olyan szívügye ez a kórus, miért nem segítette korábban? És most, mint jogi személy, miért nem vállalkozik támogatására?

Hogy mit tennék én a munkáskórus helyében? Pávakört hívnék életre, mely könnyebben találna támogatókra egy téeszben, vagy egy állami ■ gazdaságban. A hanganyag is alkalmasabb erre. De amit vállalnak — legyenek munkáskórus, pávakor, vagy népdalegylet —, csinálják végig, járjanak a próbákra, készüljenek a fellépésekre. Így, mint a művelődési központ népművelője, magam is vállalkoznék munkájuk segítésére, de adSzabados Csaba”

* * *

E hozzászóláshoz csupán két megjegyzésünk lenne. Az egyik a Demiszről... A kérdés úgy szól, miért nem támogatta a kórust korábban az ifjúsági szervezet? Bár nem kértek fel arra, hogy helyettük nyilatkozzak, mégis válaszolnék: talán, mert nem az ő dolguk. Talán, mert úgy gondolták, ezt a művelődési központnak kell felvállalnia. Ám most, mikor látják, erre nem számíthatnak, segítő kezet nyújtottak a kórusban éneklő fiataloknak a maguk módján, a maguk lehetőségeivel. Szabados Csaba egyelőre azt nem kérdezte, mi miért nem támogattuk korábban a Békési munkáskórust. Talán egyszer ez is felvetődött volna, ezért megelőlegezzük a választ: az ember általában akkor áll valaki vagy valakik mellé, ha azok bajban vannak. Sikeres kórusnak nem kell segítő jobb. Ám a kevésbé sikeresnek, a gyámoltalannak, igen. Ezért született az a bizonyos októberi riport, melyre immár a második hozzászólást tettük közzé.

S a másik megjegyzés — ez már rövidebb —, mint riportunkban megírtuk: „Elég nagy a csárda”, két dudás is megfér benne. A munkáskórus nem az újonnan megalakult dalos társaság ellenéiben, hanem azok mellett szeretne életteret kapni. Mindkettőjüknek szurkolunk hát, és várjuk a fejleményeket. Nagy Ágnes

Képzettársítás

Már több mint két éve bajlódott krónikussá vált sérülésével. Több átmeneti megoldás után elhatározta, hogy ott keres gyógyulási lehetőséget, ahol a legnagyobb hatékonysággal kezelik az ilyen eseteket. Kapcsolatokat keresett és talált is a Budapesti Sportkórházhoz, ahol egy előzetes vizsgálat után úgy ítélték meg, hogy még van esélye. Előjegyezték hát egy műtétre, mert már csak ezzel a drasztikus módszerrel volt lehetősége a felépülésre. Az első időpontot egyéb, látszólag fontos dolgaira hivatkozva elhalasztotta és egy másikat kért. Jó két hónappal később tudták csak fogadni, és ez alatt az állapota tovább romlott. Ezt felmérve, most már időben megjelent a helyszínen.

Teljesen kiszolgáltatva, idegenül bolyongott a kórház épületei között, és fél napjába került, amíg felvették. Bár, még akkor is ott motoszkált a kisagyában, hátha megúszhatja a dolgot, de az orvos kijelentette, nem lehet tovább halasztani. Figyelembe véve teljesen leromlott lábát, a lehető legrövidebb időn belül kijelölték az operáció napját.

Másnap azzal a reménnyel hagyta magát betolni a műtőbe, hogy végre elmúlnak a kínjai. Kicsit szét akart nézni, hol is kezdődik el új élete, de nem volt rá lehetősége, mert az altató gyorsan hatott. Műtét után, amikor még kómában volt, de már néhány pillanatra magához tért, úgy látszott, mintha félrebeszélne. Pedig ez nem így volt! Nem csinált egyebet, csak világos pillanataiban kommunikálni akart ébren levő társaival. Kérde- 4

zett, s a feltett kérdésekre — igaz, kicsit zavarosan — megpróbált válaszolni. Azután, hogy magára talált, hitetlenkedve csóválta a fejét, amikor elmesélték neki, mi is történt vele az elmúlt órák során. Majd elteltek az első kritikus éjszakák, és eljött a talpra állás napja is. Akkor jött rá, hogy hiába van meg minden tagja, hiába „javították” meg sérült testrészét, ez nem is olyan egyszerű.

Napokig nem találta helyét még a hasonló sorsúak között sem. Nagyon meg akart gyógyulni, ezért ő hamarabb vette fel a kórház „ritmusát”. De látta azt is, hogy a tétovázók sokkal nehezebben haladnak.

Tehát a képlet valahogy így nézett ki: először jött a LEROBBANÁS, majd sokáig az ELODÁZÁS, később a TEHETETLENSÉG, aztán gyorsabban egymás után a KÓMA, a TUDATHASADÁSOS ÁLLAPOT, az ŰJ ELSŐ LÉPÉSEK, és ... végül (esetleg) a GYÓGYULÁS. Hogy ez az utolsó lépés milyen rövidre '(hosszúra) sikerül — figyelembe véve a feltétlenül szükséges gyógyulási időt —, az már csak rajta múlik.

Ennek a történetnek a hitelességét igazolhatom, hiszen műtétem után éppen ezt a legutolsó lépést igyekszem a lehető legrövidebb időn belül megtenni úgy, hogy közben tényleg, és teljesen felépüljek. ,

De most, az írás végén veszem észre, hogy ez a történet nem egyedi, ez valamikor, valahol, más „szereplőkkel” már megtörtént és történik ma is.

— ferenc —