Békés Megyei Népújság, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-31 / 26. szám

BÉKÉS MEGYEI NÉPÚJSÁG POLITIKAI NAPILAP 1990. JANUÁR 31., SZERDA Ara: 4,30 forint XLV. ÉVFOLYAM 26. SZÁM A folyamatos áremelkedésektől megfá­radt csabaiak lakonikus csendben hallgat­ták végig tegnap délután a Domonkos téri demonstráció szervezőit. Bánszky Ferenc az Értékközösség nevű állampolgári kezdemé­nyezés nevében ostorozta az országot a tönk szélére juttató vezetőket. Beszédében felszólította a jelenlevőket, hogy tagadják meg a megemelt lakbérek, víz- és csator­nadíjak fizetését. Ezt követően Darabos György — ’56-os nemzetőr — Békéscsaba független országgyűlési képviselőjelöltje mutatkozott be. A szórványtapssal jutal­mazott beszéd után a résztvevők kisebb csoportja a Városháza elé vonult, ahol kis­vártatva tanácstalanul szétoszlottak Fotó: Fazekas Ferenc Egyetértés a félig kész pártház ügyében A városi kerekasztal har­madik alkalommal sorra ke­rülő értekezletén, Szeghal­mon, hétfőn este a résztve­vők — a Fidesz, a kisgazda- párt, a HNF, az MDF, az MSZP, az SZDSZ és a Szeghalmi Demokrata Kör — kérésére Gálik Pál városi rendőrkapitány a szeghalmi lakosoknak kiadott fegyver- tartási engedélyekről tájé­koztatta a megjelenteket. Ennél is nagyobb figyelem kísérte az MSZP kezelésé­ben levő helyi vagyon sor­sát, amelyről Zsadányi Sán- dorné, a helyi szervezet tit­kára adott tájékoztatást. A résztvevők arról cseréltek véleményt, hogy mi legyen a 45 százalékban elkészült pártszékházzal, melyet az MSZP átadott az Állami Fejlesztési Intézetnek. Ha­marosan kiderült, hogy a jelenlevő pártok és politikai szervezetek között a kérdés­ben nincs nézetkülönbség, ezért közös állásfoglalást fo­galmaztak meg. E szerint az épületre szük­sége van a városnak, azt fel kell építeni, s a befejezés után az épület térítés nél­kül kerüljön a városi ta­nácshoz. Varga Istvánné, a városi tanács elnöke, levezető elnök arról szólt a jelenlevőknek, hogy a pártvagyon kérdésé­vel foglalkozó kormánybiz­tos titkárságától olyan érte­sítést kapott, miszerint a hé­ten egy különbizottság fog­lalkozik a félig kész, erede­tileg pártszékháznak terve­zett épület további sorsával. m. 1. Szép, szép — |de mikor tesz belőle valami? Fotó: Veress Erzsi II pályázatra volt pénz De mi jut neked — sétálóutca? Békéscsabai sétálóutca, ha végigmegyek rajtad én, eszembe jut egy régi szép(?) emlék. 1984-es születésedre gondolok, és a nagy remé­nyekre, amit hozzád fűz­tünk. Azt hittük, hogy majd szépíted városunk központ­ját, de sajnos csalódást okoztál. Szülőatyáid helyett azonban most mások pró­bálnak újjávarázsolni, terv- pályázat alapján. Tudod, a tervekre nálunk van pénz, a megvalósításra viszont- csak remélhetjük, hogy lesz. — Kicsit szorongva írtuk ki a békéscsabai gyalogos­utca kialakítására vonatko­zó pályázatot, de végül mind a 11 beérkezett pálya­mű tartalmazott értékes gondolatokat — kezdte teg­nap beszédét a városi ta­nács nagytermében Jantner Antal, a Közlekedési, Hír­közlési és Építésügyi Minisz­térium nyugalmazott mi­niszterhelyettese, a bíráló- bizottság elnöke. — Olyan tervet azonban nem kap­tunk, amely minden kitétel­nek megfelelt volna, ezért első díjat nem adunk ki — folytatta. Ezt követően kicsit for­róbb lett a hangulat a te­remben, hiszen a pályázatra biztosított 900 ezer forint azért mégiscsak gazdára ta­lált. A legjobb pályamunkát a Békéscsabai Városi Ta­nács Költségvetési Üzemé­nek munkatársai készítették, az ő jutalmuk 200 ezer fo­rint. Kérdésünkre Nemes Roland, a tervezőcsoportve­zetője munkájuk néhány főbb elképzelését ecsetelte: — Tervünk egészéből ne­héz részleteket kiemelni, de a mintás és szürke utcabur­kolatra és a pavilonokra tett javaslataink mérvadóak le­hetnek. Miközben egyre közelebb kerültünk a kiállított pálya­művekhez, sikerült a bíráló­bizottság társelnökével, a városi tanács társadalmi el­nökhelyettesével, Borbola Lászlóval is szót váltani. (Folytatás a 3. oldalon) Domonkos téri demonstráció Csapatkivonás, de milyen ütemben? Csütörtökön Budapesten megkezdődnek a hivatalos kétoldalú tárgyalások a Ma­gyarországon állomásozó szovjet csapatok kivonásá­ról. Az elmúlt napokban közzétett nyilatkozatok, po­litikai, társadalmi szerveze­tek ülésein elhangzott meg­állapítások arról tanúskod­nak, hogy a magyar közvé­lemény fokozott várakozás­sal tekint a magyar—szovjet megbeszélések elé, s a csa­patkivonások ügye — annak nemzetközi összefüggésein túl — elsőrendű belpolitikai kérdéssé vált a szabad vá­lasztásokra készülő Magyar- országon. Ezt a megközelí­tést tükrözi a Magyar Szo­cialista Párt országos vá­lasztmányának szombaton közzétett deklarációja is, amely szerint a szovjet csa­patok kivonása teljes össz­hangban van a magyar nép kívánságával, és e csapatok további jelenléte sem politi­kai, sem katonai szempont­ból nem indokolt. Merőben más véleményt fejt ki vi­szont a szovjet honvédelmi minisztérium lapjának keddi számában megjelent vita­cikk írója, aki a csapatkivo­nások általa sietősnek tar­tott ütemét kifogásolja. Né­zete szerint tagadhatatlan, hogy megvannak a szovjet csapatok jelenlétének kato­nai okai. Mindenekelőtt az Európában még fellelhető katonai veszéllyel támasztja alá megállapítását, s a föld­rész katonai stabilitásának megbomlásától óv. A Krasznaja Zvezda cik­kére Somogyi Ferenc kül- ü g y m i n i sztér i umi államtit­kár reagált. Az államtitkár előrebocsá­totta, hogy az írást magán- véleménynek tartja, s a probléma kifejtését, a hiva­talos szovjet álláspont is­mertetését a csütörtökön megkezdődő hivatalos két­oldalú tárgyalásra érkező szovjet delegációtól várja. Ami a cikk tartalmát il­leti, a hírügynökségi gyors­jelentések ismeretében So­mogyi Ferenc úgy vélte, a Krasznaja Zvezda írása egy­oldalúan közelíti meg a csa­patkivonás problematikáját. A szerző ugyanis a — ma­gyar részről sem tagadott — nemzetközi összefüggések hangsúlyozásakor megfeled­kezik arról, hogy a problé­ma megoldásának kulcsát a két érintett fél érdekeinek feltárásában kell keresni. Azt is figyelmen kívül hagy­ja, hogy a jelenlegi feltéte­tek közepette fegyveres erők külföldi állomásoztatása csak a küldő és fogadó országok egyetértése, megállapodása alapján lehetséges. Ezen túl Somogyi Ferenc kifejezetten érthetetlennek tartotta, hogy a több mint három évtizede „ideiglene­sen” hazánkban tartózkodó szovjet csapatok távozásának napirendre tűzése kapcsán egyáltalán hogyan lehet el­hamarkodottságról, sietség­ről beszélni. „Nyitott égbolt” tanácskozás Kedden megnyílt Buda­pesten a „Nyitott _ égbolt” kezdeményezés szakértői ta­nácskozása. A háromnapos, informális jellegű eszmecse­rén a NATO és a Varsói Szerződés 23 tagállamának szakértői vesznek részt, az­zal a céllal, hogy a február­ban rendezendő ottawai konferencia előtt összegez­zék a kezdeményezés eddigi tapasztalatait, és körvona­lazzák a szabad légi ellen­őrzésnek teret engedő rend­szer működésének alapelve­it. A „Nyitott égbolt” kon­cepció immár három és fél évtizedes múltra tekint visz- sza. Először 1955-ben java­solta Eisenhower elnök a két nagyhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok kö­zött a szabad berepülések engedélyezését. A kezdemé­nyezés három és fél évtize­des kényszerpihenő után ta­valy májusban indult el a megvalósulás felé vezető úton, amikor Bush elnök egy beszédében a koncepció „új­raélesztését” javasolta. Idő­közben a kezdeményezésnek új dimenziót adott, hogy Ka­nada és Magyarország gyors reagálása és példamutató együttműködése nyomán a „Nyitott égbolt” a két kato­nai tömbre is kiterjedt. Mikor és hogyan? Mikor és hogyan lesz már vége?! Mert örökké nem tarthat. Jönnie kell egy pont­nak — térben és időben —, ahol és ami­kor megtörnek a felkorbácsolt hullámok, leállnak és elhallgatnak az elszabadult in­dulatok, az eltorzult szándékok, a megva­dult hangok. De mikor jön már el az a pont, s főleg hogyan? Észrevesszük-e majd, vagy eltakarják szemünk elől a tor­nyosuló bajok, bűnök és botrányok? Átmeneti időszak — így szól a magya­rázat, a mentegetés. Valahonnan valaho­vá tartunk tehát. Hogy honnan, arra egy­re inkább fény derül, hogy a huszonne­gyedik órában indultunk el, arra is. A cél viszont, az az „Európai ház”, olyan tá­voli, ha szembesülünk a közeli valóság­gal! Igen, valahonnan valahová, de nem lehet közömbös a hogyan sem. Persze er­re is rögtön van válasz: a negyven év, a demokratikus hagyományok és a vitakul­túra hiánya. Vagy egyáltalán a kultúráé, a toleranciáé, az erkölcsé. Talán így történhet meg nálunk, hogy a bölcs meghatározásokból kapkodó elha­tárolások, a tisztességes elszámolásokból visszataszító leszámolások lesznek, hogy a hatalmat, a dicsőséget olyan kevesen tud­ják méltóképp kezelni. Sokkal jellemzőbb az, hogy az önzés, a hiúság, a becsvágy és a rivalizálás hajtja, vezérli a politikai színpad szereplőit; s bár a rendszerváltás mi hazánkban békés forradalommal in- uult, az utóbbi hónapok, hetek csatározá­saiban sajnos nem sikerült a tisztaságot megőrizni. „Ha az ész a fizikai társadalomba be­leviszi a morális egységet, akkor nem sza­bad megsértenie a természet változatos­ságát. Ha a természet a társadalom mo­rális építményében igyekszik megtartani változatosságát, ezzel nem szabad, hogy csorba essék a morális egységen; az egy­formaságtól és a zavarosságtól egyformán távol nyugszik a győzelmes forma. A jel­lem totalitásának kell tehát meglennie ab­ban a népben, amely képes és méltó ar­ra, hogy a szükségállamot felcserélje a szabadság államával.” Schillert idéztem, a Levelek az ember esztétikai neveléséről című esszéjéből, de segítségül hívhattam volna' a régi görög filozófusoktól Václav Havelig sok más írót, költőt, tudóst, politika és erkölcs szo­ros összefüggéseinek bizonyítására. Az év­századok során ugyanis többen leírták vagy elmondták: semmilyen közösség, szervezet nem képes élni, működni etika nélkül. Ezt ne tudná a Parlament, a saj­tó, a közvélemény? Vagy ha mégis tudja, miért állíthat, mondhat, írhat bárki bár­mikor bárkiről bármit? Veszélyeztetve ez­zel a tájékoztatást, megutáltatva az em­berekkel a sajtót, a politikát. A többség az „önátmentés”-sel van elfoglalva, az kö­ti le minden idejét, erejét, és nincs bá­torsága szólni, figyelmeztetni. Vannak, akik elmennek, távolmaradnak, félreáll­nak vagy megfutamodnak — tulajdonkép­pen egyre megy, mert a lényeg, hogy nin­csenek jelen. A sűrűjében, a fronton, ott, ahol támadnak, és állni kell a sarat, ahol már nem írják elő, hogy mit kell tenni, és ahol természetesén hibázni is lehet. Pontosabban: csak hibázni lehet, akármit teszünk. Mikor és hogyan lesz már vége? Erre keresem a választ. Körülnézek és elfog a félelem, mert egyik oldalon az elvadult- ságba, a másikon a nemtörődömségbe üt­közöm, Miből merítsen akkor a hit, az ön­bizalom, ami nélkül... Megint csak Schil­ler szavai tolakodnak elő: „A természetes állam épülete inog, korhadt alapjai en­gednek, s úgy látszik, van fizikai lehető­ség arra, hogy a törvényt ültessék a trón­ra, hogy az embert végre mint öncélt tiszteljék, és az igaz szabadságot tegyék meg a politikai kapcsolat alapjául. Hiá­bavaló remény! A morális lehetőség hi­ányzik, s a bőkezű pillanat érzéketlen nemzedéket talál.” Akkor hát: mikor és hogyan? Niedzielsky Katalin

Next

/
Thumbnails
Contents