Békés Megyei Népújság, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-31 / 26. szám
BÉKÉS MEGYEI NÉPÚJSÁG POLITIKAI NAPILAP 1990. JANUÁR 31., SZERDA Ara: 4,30 forint XLV. ÉVFOLYAM 26. SZÁM A folyamatos áremelkedésektől megfáradt csabaiak lakonikus csendben hallgatták végig tegnap délután a Domonkos téri demonstráció szervezőit. Bánszky Ferenc az Értékközösség nevű állampolgári kezdeményezés nevében ostorozta az országot a tönk szélére juttató vezetőket. Beszédében felszólította a jelenlevőket, hogy tagadják meg a megemelt lakbérek, víz- és csatornadíjak fizetését. Ezt követően Darabos György — ’56-os nemzetőr — Békéscsaba független országgyűlési képviselőjelöltje mutatkozott be. A szórványtapssal jutalmazott beszéd után a résztvevők kisebb csoportja a Városháza elé vonult, ahol kisvártatva tanácstalanul szétoszlottak Fotó: Fazekas Ferenc Egyetértés a félig kész pártház ügyében A városi kerekasztal harmadik alkalommal sorra kerülő értekezletén, Szeghalmon, hétfőn este a résztvevők — a Fidesz, a kisgazda- párt, a HNF, az MDF, az MSZP, az SZDSZ és a Szeghalmi Demokrata Kör — kérésére Gálik Pál városi rendőrkapitány a szeghalmi lakosoknak kiadott fegyver- tartási engedélyekről tájékoztatta a megjelenteket. Ennél is nagyobb figyelem kísérte az MSZP kezelésében levő helyi vagyon sorsát, amelyről Zsadányi Sán- dorné, a helyi szervezet titkára adott tájékoztatást. A résztvevők arról cseréltek véleményt, hogy mi legyen a 45 százalékban elkészült pártszékházzal, melyet az MSZP átadott az Állami Fejlesztési Intézetnek. Hamarosan kiderült, hogy a jelenlevő pártok és politikai szervezetek között a kérdésben nincs nézetkülönbség, ezért közös állásfoglalást fogalmaztak meg. E szerint az épületre szüksége van a városnak, azt fel kell építeni, s a befejezés után az épület térítés nélkül kerüljön a városi tanácshoz. Varga Istvánné, a városi tanács elnöke, levezető elnök arról szólt a jelenlevőknek, hogy a pártvagyon kérdésével foglalkozó kormánybiztos titkárságától olyan értesítést kapott, miszerint a héten egy különbizottság foglalkozik a félig kész, eredetileg pártszékháznak tervezett épület további sorsával. m. 1. Szép, szép — |de mikor tesz belőle valami? Fotó: Veress Erzsi II pályázatra volt pénz De mi jut neked — sétálóutca? Békéscsabai sétálóutca, ha végigmegyek rajtad én, eszembe jut egy régi szép(?) emlék. 1984-es születésedre gondolok, és a nagy reményekre, amit hozzád fűztünk. Azt hittük, hogy majd szépíted városunk központját, de sajnos csalódást okoztál. Szülőatyáid helyett azonban most mások próbálnak újjávarázsolni, terv- pályázat alapján. Tudod, a tervekre nálunk van pénz, a megvalósításra viszont- csak remélhetjük, hogy lesz. — Kicsit szorongva írtuk ki a békéscsabai gyalogosutca kialakítására vonatkozó pályázatot, de végül mind a 11 beérkezett pályamű tartalmazott értékes gondolatokat — kezdte tegnap beszédét a városi tanács nagytermében Jantner Antal, a Közlekedési, Hírközlési és Építésügyi Minisztérium nyugalmazott miniszterhelyettese, a bíráló- bizottság elnöke. — Olyan tervet azonban nem kaptunk, amely minden kitételnek megfelelt volna, ezért első díjat nem adunk ki — folytatta. Ezt követően kicsit forróbb lett a hangulat a teremben, hiszen a pályázatra biztosított 900 ezer forint azért mégiscsak gazdára talált. A legjobb pályamunkát a Békéscsabai Városi Tanács Költségvetési Üzemének munkatársai készítették, az ő jutalmuk 200 ezer forint. Kérdésünkre Nemes Roland, a tervezőcsoportvezetője munkájuk néhány főbb elképzelését ecsetelte: — Tervünk egészéből nehéz részleteket kiemelni, de a mintás és szürke utcaburkolatra és a pavilonokra tett javaslataink mérvadóak lehetnek. Miközben egyre közelebb kerültünk a kiállított pályaművekhez, sikerült a bírálóbizottság társelnökével, a városi tanács társadalmi elnökhelyettesével, Borbola Lászlóval is szót váltani. (Folytatás a 3. oldalon) Domonkos téri demonstráció Csapatkivonás, de milyen ütemben? Csütörtökön Budapesten megkezdődnek a hivatalos kétoldalú tárgyalások a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok kivonásáról. Az elmúlt napokban közzétett nyilatkozatok, politikai, társadalmi szervezetek ülésein elhangzott megállapítások arról tanúskodnak, hogy a magyar közvélemény fokozott várakozással tekint a magyar—szovjet megbeszélések elé, s a csapatkivonások ügye — annak nemzetközi összefüggésein túl — elsőrendű belpolitikai kérdéssé vált a szabad választásokra készülő Magyar- országon. Ezt a megközelítést tükrözi a Magyar Szocialista Párt országos választmányának szombaton közzétett deklarációja is, amely szerint a szovjet csapatok kivonása teljes összhangban van a magyar nép kívánságával, és e csapatok további jelenléte sem politikai, sem katonai szempontból nem indokolt. Merőben más véleményt fejt ki viszont a szovjet honvédelmi minisztérium lapjának keddi számában megjelent vitacikk írója, aki a csapatkivonások általa sietősnek tartott ütemét kifogásolja. Nézete szerint tagadhatatlan, hogy megvannak a szovjet csapatok jelenlétének katonai okai. Mindenekelőtt az Európában még fellelhető katonai veszéllyel támasztja alá megállapítását, s a földrész katonai stabilitásának megbomlásától óv. A Krasznaja Zvezda cikkére Somogyi Ferenc kül- ü g y m i n i sztér i umi államtitkár reagált. Az államtitkár előrebocsátotta, hogy az írást magán- véleménynek tartja, s a probléma kifejtését, a hivatalos szovjet álláspont ismertetését a csütörtökön megkezdődő hivatalos kétoldalú tárgyalásra érkező szovjet delegációtól várja. Ami a cikk tartalmát illeti, a hírügynökségi gyorsjelentések ismeretében Somogyi Ferenc úgy vélte, a Krasznaja Zvezda írása egyoldalúan közelíti meg a csapatkivonás problematikáját. A szerző ugyanis a — magyar részről sem tagadott — nemzetközi összefüggések hangsúlyozásakor megfeledkezik arról, hogy a probléma megoldásának kulcsát a két érintett fél érdekeinek feltárásában kell keresni. Azt is figyelmen kívül hagyja, hogy a jelenlegi feltétetek közepette fegyveres erők külföldi állomásoztatása csak a küldő és fogadó országok egyetértése, megállapodása alapján lehetséges. Ezen túl Somogyi Ferenc kifejezetten érthetetlennek tartotta, hogy a több mint három évtizede „ideiglenesen” hazánkban tartózkodó szovjet csapatok távozásának napirendre tűzése kapcsán egyáltalán hogyan lehet elhamarkodottságról, sietségről beszélni. „Nyitott égbolt” tanácskozás Kedden megnyílt Budapesten a „Nyitott _ égbolt” kezdeményezés szakértői tanácskozása. A háromnapos, informális jellegű eszmecserén a NATO és a Varsói Szerződés 23 tagállamának szakértői vesznek részt, azzal a céllal, hogy a februárban rendezendő ottawai konferencia előtt összegezzék a kezdeményezés eddigi tapasztalatait, és körvonalazzák a szabad légi ellenőrzésnek teret engedő rendszer működésének alapelveit. A „Nyitott égbolt” koncepció immár három és fél évtizedes múltra tekint visz- sza. Először 1955-ben javasolta Eisenhower elnök a két nagyhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok között a szabad berepülések engedélyezését. A kezdeményezés három és fél évtizedes kényszerpihenő után tavaly májusban indult el a megvalósulás felé vezető úton, amikor Bush elnök egy beszédében a koncepció „újraélesztését” javasolta. Időközben a kezdeményezésnek új dimenziót adott, hogy Kanada és Magyarország gyors reagálása és példamutató együttműködése nyomán a „Nyitott égbolt” a két katonai tömbre is kiterjedt. Mikor és hogyan? Mikor és hogyan lesz már vége?! Mert örökké nem tarthat. Jönnie kell egy pontnak — térben és időben —, ahol és amikor megtörnek a felkorbácsolt hullámok, leállnak és elhallgatnak az elszabadult indulatok, az eltorzult szándékok, a megvadult hangok. De mikor jön már el az a pont, s főleg hogyan? Észrevesszük-e majd, vagy eltakarják szemünk elől a tornyosuló bajok, bűnök és botrányok? Átmeneti időszak — így szól a magyarázat, a mentegetés. Valahonnan valahová tartunk tehát. Hogy honnan, arra egyre inkább fény derül, hogy a huszonnegyedik órában indultunk el, arra is. A cél viszont, az az „Európai ház”, olyan távoli, ha szembesülünk a közeli valósággal! Igen, valahonnan valahová, de nem lehet közömbös a hogyan sem. Persze erre is rögtön van válasz: a negyven év, a demokratikus hagyományok és a vitakultúra hiánya. Vagy egyáltalán a kultúráé, a toleranciáé, az erkölcsé. Talán így történhet meg nálunk, hogy a bölcs meghatározásokból kapkodó elhatárolások, a tisztességes elszámolásokból visszataszító leszámolások lesznek, hogy a hatalmat, a dicsőséget olyan kevesen tudják méltóképp kezelni. Sokkal jellemzőbb az, hogy az önzés, a hiúság, a becsvágy és a rivalizálás hajtja, vezérli a politikai színpad szereplőit; s bár a rendszerváltás mi hazánkban békés forradalommal in- uult, az utóbbi hónapok, hetek csatározásaiban sajnos nem sikerült a tisztaságot megőrizni. „Ha az ész a fizikai társadalomba beleviszi a morális egységet, akkor nem szabad megsértenie a természet változatosságát. Ha a természet a társadalom morális építményében igyekszik megtartani változatosságát, ezzel nem szabad, hogy csorba essék a morális egységen; az egyformaságtól és a zavarosságtól egyformán távol nyugszik a győzelmes forma. A jellem totalitásának kell tehát meglennie abban a népben, amely képes és méltó arra, hogy a szükségállamot felcserélje a szabadság államával.” Schillert idéztem, a Levelek az ember esztétikai neveléséről című esszéjéből, de segítségül hívhattam volna' a régi görög filozófusoktól Václav Havelig sok más írót, költőt, tudóst, politika és erkölcs szoros összefüggéseinek bizonyítására. Az évszázadok során ugyanis többen leírták vagy elmondták: semmilyen közösség, szervezet nem képes élni, működni etika nélkül. Ezt ne tudná a Parlament, a sajtó, a közvélemény? Vagy ha mégis tudja, miért állíthat, mondhat, írhat bárki bármikor bárkiről bármit? Veszélyeztetve ezzel a tájékoztatást, megutáltatva az emberekkel a sajtót, a politikát. A többség az „önátmentés”-sel van elfoglalva, az köti le minden idejét, erejét, és nincs bátorsága szólni, figyelmeztetni. Vannak, akik elmennek, távolmaradnak, félreállnak vagy megfutamodnak — tulajdonképpen egyre megy, mert a lényeg, hogy nincsenek jelen. A sűrűjében, a fronton, ott, ahol támadnak, és állni kell a sarat, ahol már nem írják elő, hogy mit kell tenni, és ahol természetesén hibázni is lehet. Pontosabban: csak hibázni lehet, akármit teszünk. Mikor és hogyan lesz már vége? Erre keresem a választ. Körülnézek és elfog a félelem, mert egyik oldalon az elvadult- ságba, a másikon a nemtörődömségbe ütközöm, Miből merítsen akkor a hit, az önbizalom, ami nélkül... Megint csak Schiller szavai tolakodnak elő: „A természetes állam épülete inog, korhadt alapjai engednek, s úgy látszik, van fizikai lehetőség arra, hogy a törvényt ültessék a trónra, hogy az embert végre mint öncélt tiszteljék, és az igaz szabadságot tegyék meg a politikai kapcsolat alapjául. Hiábavaló remény! A morális lehetőség hiányzik, s a bőkezű pillanat érzéketlen nemzedéket talál.” Akkor hát: mikor és hogyan? Niedzielsky Katalin
