Békés Megyei Népújság, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-04 / 3. szám

1990. január 4. csütörtök — Kivágják a csabai Szé- chenyi-liget fáit — állított meg minap egyik „jólérte­sült” ismerősöm. — Ez kész őrület! Érted te ezt? — foly­tatta felháborodva. Mitaga­dás, mondatai sokáig a fü­lemben csengtek, s a téma nem hagyott nyugodni. — A hír részben igaz — fogad Megyeri Jenő, a bé­késcsabai Városgazdálkodási Vállalat frissen kinevezett, 41 éves főmérnöke. (Elődje, Szabó Lajos 58 évesen, kor- kedvezménnyel nyugdíjba vonult.) Akkor pedig me­gint a közvélemény reflek­torfényébe kerül a 400 dol­gozót foglalkoztató kommu­nális, építőipari, kertészeti, valamint gépészeti és szállí­tási ágazattal rendelkező, 140 millió forintos termelé­si értéket produkáló válla­lat. Az árbevétel szempont­jából legjelentősebb az épí­tőipari ágazat, 20 millió fo­rintos termelésével viszont a megyeszékhelyen a leglátvá­nyosabbat a kertészet pro­dukálja. Békéscsabán a vállalat ke­zelésében a zöld terület nagysága meghaladja az 1,1 millió ngyzetmétert, aminek a fele park, vagy park jel­legű. Ez azt jelenti, hogy minden egyes lakosra 7-8 négyzetméternyi zöld terü­let jut, ezzel a hasonló nagy­ságrendű városok rangsorá­ban megyeszékhelyünk a középmezőnyben helyezke­dik el A legjobbaknál ez ...................................mi.... in ....in.. a szám lakosonként 20 négy­zetméter körül alakul. De térjünk vissza a Széchenyi- ligetre, mely a megye egyik legrégibb és legértékesebb parkja. * * * — Több mint száz éve kezdték meg a telepítését, napjainkban már nagyon sok fafajta található itt — foly­tatja a főmérnök, s máris kezében van a Kertészeti Élelmiszeripari Egyetem Dísznövénytermesztésii és Dendrológiai Tanszék által készített szakértői vélemény. — Január közepén megkezd­jük a liget terv szerinti rit­kítását: fákat kell eltávolí­tani, mert ezek elöregedé­sükkel, a környezetszennye­zés hatására megbetegedtek, további fertőzésveszélyt hor­doznak, mely betegségek el­len nincs még hathatós vé­dekezés, ugyanakkor a fák az elmúlt évszázad során be­sűrűsödtek, a fényhiány miatt elsatnyultak — ma­gyarázza Megyeri Jenő. A szakvéleményből egy­értelműen kiderül: a békés­csabai Széchenyi-liget tele­pítésekor figyelembe vették az alföldi táj jellegzetes ég­hajlati adottságait, elsősor­ban a meleg, száraz nyarat, s ennek megfelelően a liget faborítottsága 60-80 százalé­kosan- alakult. A talaj- és a talajvízviszonyok lehetővé tették olyan értékes és kü­lönleges fafajták telepítését, mint például a kocsányos tölgy, s annak tornyos tölgy változatát, a platánt, a juha­rokat. A liget telepítésének idején az Alföldön általáno­san telepített fafaj volt a nyugati ostorfa, ezért az ál­lományban ez a faj tömege­sen szerepel. Az örökzöldek közül a legjellemzőbb a ko­ros feketefenyő, válamint a nyír. — A Széchenyi-liget fái közül legkritikusabbak az öreg, kocsányos tölgyek. Ezek a hatalmas, öreg pél­dányok a legszebbek és a körösök tájának legkarakte­risztikusabb növényei — jegyzi meg Megyeri Jenő. * * * A tölgy fajoknál országo­san és Európaszerte nagy­mértékben jelentkezik a tölgyfavész, a tölgypusztu­lás. Ez a jelenség a tudo­mány mai állásfoglalása alapján környezetszennye­zéssel összefüggő tényezők hatására alakult ki. Az em­lítettek nemcsak a parkban, hanem a hazai erdőgazdasá­goknál is igen nagy kárt okoznak. Ezek a jelenségek a fák általános legyengülé- sével kezdődnek, növekedé­si esélyük csökken, csúcs- és ágszáradás indul meg, majd a fa gyorsan, egy-két év alatt kipusztul. Megtudtam azt is, hogy a szakvéleményt készítő két szakember — dr. Nagy Béla és dr. Komiszár Lajos egyetemi tanárok — a Széchenyi-1 igetét 30 par­cellára osztotta fel, minden egyes fát megvizsgáltak, s valamennyiről szakvéle­ményt készítettek. — A szakvélemény birto­kában készítettük el a liget rekonstrukciós tervét, me­lyet két ütemben szeretnénk megvalósítani — magyarázza Megyeri Jenő. — Ez a mun­ka több éves időtartamot ölel fel. A költségek mostani áron. számolva meghaladják a 10 millió forintot. — Végül is lesz fakivágás, vagy nem? — szegezem be­szélgetőpartneremnek a kér­dést. — A szakvélemény szerint el kell távolítanunk 208 fát, sürgősen kezelésre szorul 47, a kivágottakból pedig 7-et azonnal pótolnunk kell. Ez­zel elérjük, hogy javul a li­get esztétikai képe, jobb lesz a visszamaradó fák élettere, a rekonstrukciós terv az át­alakítással egyidőben irá­nyozza elő több új faj tele­pítését is. A ritkítással, a fák lekezelésével, a gyep- és közlekedési felületek rende­zésével lesz teljes a rekonst­rukció, elkészültükkel a park használati értéke minden bizonnyal növekszik majd. * * * A főmérnök elmondta azt is: a fakivágásokat szaka­szosan, parcellánként végzik majd, a ledöntött fák fel­dolgozását és elszállítását a vágásokkal párhuzamosan tervezik. Tudják, hogy az el­múlt két évtizedben e téren már lépni kellett volna, de a szűkös anyagi lehetőségek miatt a ligetben kertészeti felújításra nem volt lehető­ség. Ezért szükségszerű és kényszerű is ez a nagy hord­erejű munka. Szekeres András talemberek tájékoztattak a legfontosabb teendőkről és máris folytathattuk utunkat. A román határőrök eddig elképzelhetetlen emberség­gel fogadtak benőnket, uj- jaikból „V”-betűt formálva üdvözöltek, és nem egy kö­zülük magyarul mondta: — Köszönjük, magyarok! Zoltán Tibor csak ennyit jegyzett meg: — Egyszerűen fantaszti­kus ez a szituáció. Hallot­tuk, hogy mennek az embe­rek Romániába, Erdélybe, de erre a tömegre, a hihe­tetlen mértékű megmozdu­lásra álmomban sem mer­tem volna gondolni. Az ön­zetlen segítség láttán bi­zony elakad az ember sza­va. Valahogy a félelmünk is kezd elpárologni. Persze, minden relatív, hiszen két fiatalemberrel elegyedtünk szóba, akikoda- átról jöttek, gyalogosan. Ne­vüket nem merték elmon­dani, mert féltek, hogy még nincs teljesen lefutva a forradalom. — Mi a helyzet most Nagy­váradon, illetve beljebb az országban? — kérdeztük tő­lük. — Itt nyugalom van, de Székelyföldről még lövöldö­zésekről szólnak^ a hírek, egyes terrorista csoportok szabadon garázdálkodnak, próbálják menteni a ment­hetetlent. Űgyhogy konvoj­ban kell menniük és csak napp>al. Vannak bandák, amelyekről semmit sem tu­dunk, rabolnak, gyilkolnak, betörnek, halásznak a za- városban. Legnagyobb bajunkban Mindezeket elindulásunk­kor is tudtuk, úgyhogy kü­lönösebb ökot nem láttunk a visszafordulásra. Autóink­ra fölkerültek a vöröske­resztes emblémák, útleve­leinket lepecsételték és már­is Nagyváradra érkeztünk. A látvány minden képzeletet felülmúlt. Százak és ezrek álltak az út szélén, integet­tek, levetett sapkával, kucs­mával köszöntötték az autó- karavánt. Az évtizedekig mesterségesen szított ma­gyar—román viszony mintha varázsütésre visszájára for­dult volna. Ügy mondják, hogy férfiemberek számára szégyen a sírás, de ezekben a percekben ezt nem lehe­tett elkerülmi. Kiss Sándort már jóval a város után szó­lítottam meg ismét, amikor mindketten úgy-ahogy ösz- szeszedtük magunkat. Csak ennyit motyogott: — Olyan boldogsággal fo­gadtak bennünket, amiért már eleve érdemes volt vál­lalni a kockázatot. Fogyasztottuk a kilométe­reket, egymás után marad­tak el a települések, egyre beljebb jártunk Erdélyben. De a kép változatlani ma­radt és lassan elfáradt a kezünk a folyamatos intege­tésben. Kolozsvár alatt ro­mán nemzeti színű szalagos fiatalemberek állították meg járműveinket. A Magyar Demokrata Ifjak Szövetségé­nek kolozsvári képviselői. Egyikük, Kriszbai Áron Pé­ter a szükséges tudnivalók elmondása után kijelentette: — Számunkra az a leg­szebb, hogy ismét együtt le­hetünk veletek. Lelkünk mélyén tudtuk, hogy a ma­gyarok nem félnek a ve­szélytől és a legnagyobb ba­junkban velünk lesztek. Pe­dig hitünk egyre fogyott, mert rettenetesen nehéz volt elviselni a terrort min­den magyarnak, aki Romá­niában maradt. Kolozsvár után Marosvá­sárhely felé indultunk. Las­san elérkeztünk Székely­földre. Először Rigmányban álltunk meg. Természetesen pillanatokon belül körbefog­tak bennünket a székely atyafiak és elkezdtünk be­szélgetni. Megtudtuk, hogy a faluban vér nélkül zajlott le a forradalom. Ahogyan ők mondták: „Van egy-két be­súgónk, de ezeket ismerjük. Különösebb gond sosem volt velük." Mint az közismert, néhány éve Erdélyben kizá­rólag románul írják ki a helységneveket. De a széke­lyek nagyon reménykednek abban, hogy ez napokon be­lül megváltozik, legalábbis ők egyebek mellett ezt is várják az új vezetéstől. A falu vezetője, Vass Béla ta­nár bácsi lett, akiben fel­tétlenül megbíznak. — Hogyan látják, a ma­gyarságnak meg lesz-e a le­hetősége arra, hogy Erdély­ben visszaszerezze önbizal­mát és minden tekintetben érvényesíthesse emberi jo­gait? — kérdeztük tőlük. — Jaj, nem tudjuk, de a lakatot már levettük a szánkról és reméljük, hogy az ígéreteket mihamarabb tettek követik! Székely becsülettel A gyönyörű hegyek-völ- gyek között kanyarogva el- ámultunk - Székelyföld szép­ségén, de már esteledett, szinte teljes gázzal kellett robognunk. Korondon azon­ban muszáj volt megállni Tóth József azonnal üdvö­zölt bennünket, majd beszá­molt az itt történtekről: — őszinte, székely becsü­lettel éltettük meg az új rendet, ahogyan illik. A ré­giből nem láttunk kiutat, még egymással sem mertünk beszélgetni. A nép zömében a régi vezetőket választotta meg újra, nem voltak rossz emberek. Meg aztán, érteni is kell egy falu ügyes-bajos dolgainak intézéséhez. És nemsokára Székelyud­varhelyre érkeztünk. Ez a festőién szép, 45-48 ezer lé­lekszámú város, az első pil- lánatban rabul ejtett ben­nünket. Megállt a négy autó és kisebb sokadalom fogott körbe. Látszólag minden nyugodt volt, de a kép az­zal teljes: fegyveres kato­nák, karszalagos, rendfenn-' tartó férfiak, fiatalemberek járőröztek. Kiszálltunk a kocsikból, így üdvözöltek: — Isten hozott benneteket. Magyarországról. Lovász Sándor (Folytatjuk) o Nem mindegy, hegy Trabant vagy Mitsubishit Az úton lassabban jobb Beszélgetés Irk Ferenccel, az állam- és jogtudomány doktorával Amikor dr. Irk Ferenc, címzetes egyetemi tanár, az állam- és jogtudomány doktora, az Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet csoportvezetője nemrégiben me­gyénkben járt, és egy szűk körű beszélgetésben megyei köz­lekedési szakemberekkel konzultált, köszöntő szavaiban ar­ra kérte hallgatóságát, ne várjanak tőle „megváltó” taná­csokat. Mindez persze nem jelenti azt, mondta, hogy a té­mával — vagyis a mindinkább romló közlekedési helyzettel, fegyelemmel, morállal — ne kellene foglalkozni. Előadása után Irk professzort mindenekelőtt arról kérdeztük, miből ered az a bizonyos tanácstalanság, amellyel még a kutató is számol. — Mint ahogyan a legtöbb társadalmi probléma, a köz­lekedésben fellelhető gondok is az általános zűrzavarra vezethetők vissza — mondja Irk Ferenc. — A megoldást persze sokkal könnyebb ki­mondani, mint végrehajtani. Nem kellene mást tenni, mint a dolgokat a feje tete­jéről a talpára állítani. Épp itt az ideje, hogy kiemeljük a világos, fő irányokat, a súlypontokat, amelyek vé­gül meghatároznák a rész­letfeladatokat is. Mit látunk ma? Azt, hogy beindult egy kemény alkoholellenes pro­paganda. Foglalkozunk tehát a közlekedők egyötödével, de nem törődünk a többiekkel, a többséggel. Egv-egy propa­gandaakció a diákokat, a ta­nulókat igyekszik nevelni, máskor a nyugdíjasokat hív­ják előadásokra, de nincs koncepció, nincs világos súlypontkiemelés. — Említene néhány kulcs­szempontot, amelyekkel rövid idő alatt érezhetően javulna a helyzet? — Mindenekelőtt kiemel­ten kell szólnunk a jármű­vek és a gyalogosok kapcso­latáról. Bizonyos térségek­ben hasonlóan jelentős prob­léma a kerékpáros-forgalom, például az Alföldön is. Visz- szatérve a gyalogosokhoz, talán az ő statisztikájuk a legriasztóbb. Ha ugyanis si­kerülne a gyalogosokat érin­tő balesetek számát csök­kenteni, a közlekedésben or­szágos javulást érhetnénk el. A megoldás — hitem szerint — a sebességhatárok csök­kentése lenne, vagyis a lakott területen belüli közlekedésben az 50 ki­lométer órás maximális ha­ladási sebesség. Erre csak egyetlen példa: Belgium és Hollandia szomszédos álla­mok, hasonló adottságokkal, szokásokkal. Valamiben azonban eltérnek egymástól; Hollandiában 50 kilométe­res a lakott területen belüli . sebességhatár, míg Belgium­ban 60. Az összbaleseteken belül a belgáknál a kétszere­sénél is nagyobb a halálos kimenetelűek aránya, mint Hollandiában. — Európai összevetésben ha­zánk milyen helyet foglal el? — Sajnos, továbbra is meg- késettségi helyzetben va­gyunk a fejlett európai or­szágokhoz képest. Érzékel­tetésül megint csak Hollan­diával példálózók, ott és ná­lunk közel hasonlóan ala­kulnak a közlekedési muta­tók, ám a halálos balesetek aránya már kevésbé. Míg idehaza folyamatos növeke­dést látunk, addig Hollan­diában a csökkenés figyel­hető meg. S ez a legna­gyobb probléma! A megké- settség pedig a leszakadás veszélyével fenyeget, a köz­lekedésben is. — Az elmondottakból úgy tű­nik, hogy a kutatások eredmé­nyeit, eddig legalábbis, nem si­került a gyakorlatba átültet­ni... — Azt hiszem, addig nem is érünk el eredményt, amíg » hatalom csúcspontján álló szervezetek, az illetékes mi­nisztériumok érdekből, presztízsből nem hajlandók az ésszerű döntésekre. Mind­eddig nem sikerült például elérni "azt, hogy a lakott te­rületen belüli sebességhatárt csökkentsék. Márpedig ad­dig nem lehet eredményes baleset-megelőző propagan­dát folytatni, amíg nem a helyes sebességsza­bályozás a vezető elv, a megoldás alfája és ómegája. Aztán nem bejá­ratottak az együttműködés csatornái sem. Ehhez megint csak egy példát mondok: meggyőződésem, hogy a pi­rosba hajtők közül néhány járművezetőt jogtalanul bün­tetnek. Egyes országokban például a rendőrségi fotókon az is leolvasható, hogy a ti­losba hajtás a lámpa piros­ra váltása után * hányadik másodpercben történt. Ná­lunk az 50 kilométeres se­bességgel vagy a sárga jel­zés meghosszabbításával már jó eredményeket érhetnénk el. — ön eddig csak sikertelen együttműködésekről beszélt. Ám, mint a konzultáción hallottak­ból kitűnt, a Békés megyei szakemberekkel kitűnő a kap­csolata. — Évekkel ezelőtt kezdődött a közös munkánk, s nagyon örültem, hogy amivel Buda­pesten akkor hiába próbál­koztam, azt az itteni kollé­gákkal a gyakorlatban iga­zoltuk. Békés megyében bi­zonyítottuk be például, hogy sötétben tompított fényszó­rókkal a 45-50 kilométeres sebesség a biztonságos. Efö­lött már a vakvezetés ve­szélyével közlekedünk. Az­tán itt próbáltuk ki először a fényvisszaverőket is, sok­sok kísérletet végeztünk a gyalogosok és járművek kap­csolatát vizsgálva, és sorol­hatnám. A feltevések igazát tehát először Békés megyé­ben ellenőrizhettem. — Bizonyosan vannak olyan lehetőségek a közlekedésben, amelyekkel nem élünk ugyan, de számottevő a jelentőségük a baleset-megelőzésben. Ugyanak­kor újabb és újabb gondok is termelődnek ... — A sebességkorlátozást nem véletlenül említettem több ízben is, de hasonló­képpen fontosnak tartom a biztonsági övék és a fejtám­lák együttes használatát, a fényszórók bekapcsolását nappal is, tehát nem csak rossz látási viszonyok kö- „ zött. Aggodalmaim pedig el­sősorban a közelmúltbeli változásokhoz kapcsolódnak. Talán kevésbé gondoljuk át, milyen veszélyekkel jár az, amikor valaki mond juk a ré­gi. megszokott Trabantjából egyik napról a másikra átül egv külföldről behozott nyu­gati autóba, mondjuk egy Mitsubishibe. A másik prob­léma: a járműtelítődéssel most jutottuk el oda, hogy a régi. elhasznált gépkocsik értéke annyira lecsökkent, hogy bárki által elérhetővé váltak. Ezáltal olyanok ke­zébe is kerülhetnek, akik eddig vajmi keveset sajátí­tottak el a közlekedési kul­túrából, egyáltalán, a visel­kedési kultúrájuk is gyöke­resen eltér az átlagostól. Mindezek a helyzet további romlásához vezetnek, ha ez­után sem gondolkodunk és cselekszünk ésszerűen! László Erzsébet Hz öregek és betegek kivágásra ítélve '>***

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents