Békés Megyei Népújság, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-22 / 18. szám
NÉPÚJSÁG 1990. január 22., hétfő flz igazgató cáfolja a pletykát Nem zárják be a Jókai Színházat! Egy amerikás magyar esete az inflációval Köböl József amerikás magyar Canos- sát jár. Tíz éve, hogy hazatért, s máig nem hiszi, hogy szüksége van rá a hazának. Mégse vonzza már Amerika. Csak álmaiban jár ott, meg baráti beszélgetései alkalmával, emlókidézés gyanánt. Itthon akar élni, de a vele egykorúakkal azonos jogú állampolgárként. A most 74 éves Köböl József kálváriája lényegében 42 évvel ezelőtt kezdődött, amikor emigrált az országból. Dél-Amerikában telepedett le, de építési vállalkozóként bejárta az egész kontinenst Alaszkától Tűzföldig. Mindig magyarnak vallotta magát, állampolgárságát is megtartotta, hiszen úgy tervezte, egyszer visszatér. Tartotta hát a kapcsolatokat a kinti magyar szervezetekkel és a dél-amerikai követségeinkkel, főleg a Buenos Aires-ivel és a caracasival. A biztatást a hazatérésre is tőlük kapta. Jöjjön nyugodtan — mondták —, szeretettel fogadják itthon, nem fog éhenhalni. így aztán Köböl József 1980-ban, 64 évesen felült a repülőgépre, zsebében megtakarított pénzével, közel 15 ezer dollárral. Amikor megérkezett — milyen az amerikás reflex — besétált a biztosítóba és tisztes ajánlatot tett: kössenek életbiztosítási szerződést. Vagyis felajánlja a teljes összeget a biztosítónak, cserébe viszont életjáradékot kér élete végéig. Ha hetven évet él, akkor hat éven át, ha százat, akkor harminchaton át. Nos, az alku megköttetett. A dollárokat átszámították forintba, az akkori árfolyamon 21 forintjával (csak mellesleg: pár hónap múlva duplájára emelkedett a dollár ára), s szerződésileg biztosították Köböl Józsefet arról, hogy havonta 3630 forint járadékot kap a biztosítótól. Sőt, az összeget a biztosító hajlandó évente két százalékkal — vagyis a tervezett infláció mértékével — emelni. A mi amerikás magyarunk elégedett volt. Tisztességesnek tartotta a szerződést — az első általános nyugdíjkiegészítésig. Mert akkor elkezdett motoszkálni benne valami: ha az állam az élet drágulását ellentételezi a nyugdíjasoknál, akkor őnála miért nem teszi ugyanezt a biztosító? De Köböl József hallgatott, mert hát a szerződés az mégiscsak szerződés. Ám amikor a nyugdíjasok már vagy a harmadik kiegészítést kapták, s a környezetében lévő öregek nyugdíja rendre elhagyta az ő életjáradékát, mégiscsak fellázadt. És elkezdett kilincselni és levelezni, azzal érvelve, hogy a szerződés megkötésekor két százalék inflációval számolt mindenki, de a helyzet azóta — ugye nem kell bizonyítani — gyökeresen megváltozott. Köböl Józsefnek azonban mindenütt ajtót mutattak, éljen, ahogy tud az időközben 4670 forintra emelkedett járadékából. Évente 4 százaléknál nagyobb mértékben (mert azért valamiért kettőről négy százalékra növekedett az évi növekmény) a biztosító nem tudja emelni. Biztosítottunk már-már belenyugodott a megemészthetetlenbe, amikor váratlan fordulat állt be a kamatpolitikában. Az Országgyűlés a kormány nyomására megtárgyalta és elfogadta a lakástörlesztési kamatok növelését. Nos, ez a döntés végképp megzavarta Köböl Józsefet. Nem érti, hogy működhet a jog csak egy irányba? Vagyis miért emelhet visszamenőleg kamatot az állam, és miért nem követelheti ugyanezt az állampolgár, Értetlen járadékosunk a dolgok megmagyarázására az Állami Biztosító vezérigazgatójához, majd az egészségügyi miniszterhez fordult. Mindketten elutasították, illetve továbbtanácsolták. A kör tehát bezárult. Tényleg bezárult? Országos dIákfotó-pályázat Pécsett Ügy hírlik, Békéscsabán megszűnik a Jókai Színház állandó társulata. Keczer András igazgató azonnal cáfolja a pletykát, de elismeri, nem érte meglepetésszerűen a szóbeszéd. — A normatív támogatási rendszer szó szerinti bevezetése sok színháznál, nemcsak a miénknél, jogos félelmet okozott. E támogatási szisztéma szerint a színházak minden néző után 160- ról 230 forintra emelt ösz- szeget kapnak. Ebből színházat csinálni lehetetlen. Az ilyen finanszírozás, véleményem szerint, merev, bürokratikus és használhatatlan, ugyanis a színházak működésének nem lehet kizárólagos mércéje a nézőszám. Például egy 1600 személyes nézőterű színházban — lehet bármilyen jó! —, ha esténként ezer ember lát egy előadást, az rosszul működik, ha egy 400 főt befogadó teremben 398-an foglalnak helyet, az jó színház. Az utóbbi jó színház csak 398- szor 230 forintot kap, a támogatási rendszer alapján rossznak minősülő pedig ezerszer 230 forintot. Arról nem is beszélve, nem mindegy. hogy a Hamletet játsz- szák benne, vagy mondjuk egy divatos vígjátékot. A normatív rendszer nem veszi figyelembe a minőségre való törekvést. — Múlt időben említette a bezárástól való félelmet. Mi változott meg? — A színházi vezetők, a Magyar Színházművészeti Szövetség kezdeményezésére a Művelődési Minisztérium tárgyalókészsége, a kormányon belüli egyeztetés, illetve az országgyűlési bizottságok munkája alapján finomodott a végzetet felmutató kép: a normatív támogatást nem a színházak, hanem a fenntartó tanácsok kapják, ők, a helyi önkormányzatok biztosítják bevételeiktől a színházak működését, s bennük — egyetlen fenntartóban sem! — merült fel az a gondolat, hogy saját társulatukat ne tartsák fenn. — Tehát a működést a tanács biztosítja. Néz-e újabb megszorítások elé a színház? — A tanácsok, mivel ők is csökkentett állami támogatást kapnak, bevételeik szerényebbek, kevesebbet adhatnak. Színházunk például az elmúlt évhez viszonyítva 2 millió 200 ezer forinttal kap kevesebbet, s ha ehhez hozzávesszük a szakma területén jelentkező 30 százalékos áremelkedést, a rendszeresen színházba járók látogatásainak ritkulását ...! Épp most írok helyzetünkről Glatz Ferenc művelődési miniszternek, mert a Stúdió ’90-ben hallott nyilatkozata szerint a tárcának biztosítani kell az előző évi feltételeket... — Tervezik-e a jegyárak emelését? — Nem! Az elmúlt években a színházak úgy maradhattak talpon, hogy a leg- drasztikusabb takarékossági intézkedésekkel minimálisra csökkentették kiadásaikat, és a helyi sajátosságokat figyelembe véve legmagasabbra emelték a jegyárakat. Tovább már nincs miből taka* rékoskodni, a jegyáremelés pedig azt jelentené, hogy a színház csak a jól keresőké lenne. Ezt senki sem akarhatja! — Sok helyen létszámleépítésen törik a fejüket, önök? — Ilyen lépésre mi is rákényszerülünk. De ez nem érinti a művészeket. Mindössze 26 színészünk van ... — Még mindig lehet takarékoskodni az előadások számán, a tájolásokon, a vendégművészek itteni szerepeltetésén ... — Épp most számolgatjuk, mi éri meg jobban: kérjünk többet vendégszerepléseinkért (vajon hívnak-e így bennünket?), vagy kevesebb helyre menjünk, megtakarítva magunknak az utazás költségeit. Mindenesetre állandó játszási helyeinkről, Gyuláról és Orosházáról nem akarunk lemondani, Békéscsabán pedig az említett fizetőképes kereslet miatt nincs értelme emelni az előadások számát, de csökkenteni sem szeretnénk. Ami a vendégművészeket illeti: minden társulat valahol egy picit csonka. Másokat meghívni azonban mindig többe kerül, ezért kevesebbszer szánhatjuk majd rá magunkat, de lemondani sem akarunk róluk, mert frissítő hatásuk nélkül szegényebb lenne színházunk és közönségünk is. Sz. M A diákfotósok hagyományos tavaszi seregszemléjét az idén is megrendezik Pécsett. A szervező Tarr Imre Szakmunkásképző és Szak- középiskola most hirdette meg a középiskolások és szakmunkástanulók XXIII. országos fotópályázatát. A kiírás szerint a fiatalok négv-négy fekete-fehér vagy színes képpel pályázhatnak. Feltéve, hogy témájuk kötődjön az ifjúság életéhez, környezetének változásaihoz és a tanuláshoz. A pályázatra szánt fotókat február 28- ig lehet elküldeni a pécsi iskolába. A nyilvános képbírálatra márciusban kerül sor, amikor is a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjaiból álló zsűri értékeli. Viharok után Nagybánhegyesen A Zalka Tsz sajátos útkeresése Meglehetősen nehéz a mai, statisztikai és üzemviteli információk alapján hiteles képet rajzolni egy-egy cégről. Legfőképpen azért, mert az adatok „képlékenyek”. Mindenesetre tény, hogy december 16-án megjelent tudósításunk a nagybánhe- gyesi Zalka Tsz elnökvá- lasztó közgyűléséről, heves indulatokat váltott ki a szövetkezet akkori vezetésében. A fő kifogás az volt, hogy a szövetkezet anyagi helyzete közel sem olyan kritikus, mint az a cikkben szerepelt, sőt.... Íz elnöki fizetésen múlott? Ámbátor szeretném megjegyezni, a közgyűlésen éppen a felszólaló vezetők festették tragikusnak a jövőt, olykor-olykor egymást is túllicitálva. Az elnökjelöltek pedig részben a gazdaság helyzetére, részben személyes okokra hivatkozva léptek vissza, s maradt egyedüli jelöltként Horváth Endre, tsz-elnök. De vajon mi is történt a szóbanforgó elhök választó közgyűlés óta Nagybánhegyesen? Sikerült-e* elnököt választani, illetve találni? Hiszen akkor, december közepén az első választás nem hozott eredményt. Horváth Endre is visszalépett, az utolsó pillanatban a jelöléstől. A gyökeres refo* lókra elszánt tagság, egyébként akkor, ott, a közgyűlésen megszüntette a premizálási rendszert, s úgy döntött, hogy a jövőben minden dolgozó csak munkabérarányos nyereséget kap, függetlenül beosztásától, ágazati hovatartozásától. Az elnök fizetését nettó 28 ezer forintban, a felsőszintű vezetőkét ennek 85 százalékában határozták meg. Valószínű azonban, hogy a nagybánhegyesi tagság döntése példa nélküli megyénkben. Ám könnyen példa is lehet, amely veszélyezteti a szövetkezeti vezetők jövedelempozícióját... Talán ezért is döntött úgy — ma már valószínűleg Horváth Endre is tudja, hogy a lehető legrosszabbul —, ennyi fizetésért, és ilyen rendszerben nem tudja vállalni a jelöltséget. Hogy patthelyzet alakult ki a Zalkában december közepén, egészen a második közgyűlés összehívásáig, ahhoz kétség aligha férhet. Futótűzként terjedt el a tagok között egy nyilvánvalóan szándékosan terjesztett rémhír is: — „Ide, a világ végére még 60 ezerért sem kapunk majd elnököt, és akkor mi lesz velünk?” Kivételezések nélkül Erre mi is kíváncsiak voltunk. Sikerült-e a tagságot meghátrálásra kényszeríteni a kiváltságokat élvező szakvezetésnek, s kicsikarni a magasabb béreket — amelyek összege állítólag meg sem közelíti a környező szövetkezetek vezetőinek bérét —, avagy mégis találnak olyan elnököt, aki feltételeiket elfogadja. A kérdés szerencsére rövid idő alatt megoldódott. Tátra László, a Csongrád Megyei Tejipari Vállalat makói sajtüzemének vezetője ilyen feltételekkel is vállalta a jelölést, s ma már ő a megválasztott elnök. Jól ismer; a szövetkezetei, s a falu lakosságát is, hiszen Nagybánhegyesen él családjával, s majdnem tíz évig dolgozott a Zalka Tsz tejüzemében. Tehát valószínűleg könnyen és zökkenő- mentesen veszi át a gazdaságot. Ez azért is látszik valószínűnek, mert nem ismeretién helyre került, hanem hazajött, a szó legszorosabb értelmében^ Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az indulatok még mindig nem csitultak el a tsz-ben. Kaszaper például kiválni készülj ám érdekes módon, a volt elnök, Horváth Endre szervezésével, aki korábban következetesen a szétválás ellen agitált. Tátra László azonban úgy nyilatkozott, hogy a törekvés ellenére is optimista. A szövetkezet teljes tagságának támogatását élvezi, s a 21 tagú, teljesen új vezetőség segít abban is, hogy a kétkezi dolgozók félelme oldódjon, a korábbi kiszolgáltatottság megszűnjön. A jövőben várhatóan nem lesz kivételezett réteg a szakvezetés. Arra a kérdésünkre pedig, hogy a Zalka Tsz jövőjét, gazdasági stabilitását miként lehet hosszú távon garantálni, biztató elképzeléseket vázolt fel néhány vezetőségi tag jelenlétében. Biztató gazdasági elképzelések Az elnök és a vezetőség véleménye szerint, a munkaszervezést, a különböző ágazatok költséggazdálkodását illetően jelentős tartalékok vannak. Az Orosházán épülő tejüzem, amelynek ma már közel 100 millió forintra rúg a. költségvonzata, a hírekkel ellentétben a jövőben sem veszélyeztetheti a szövetkezet anyagi helyzetét, hiszen jövedelmező vállalkozásról van szó. A rekonstrukcióra szoruló nagy- bánhegyesd üzemet sem hanyagolják el. Terveik szerint hazai vagy külföldi tőkebevonással rövid időn belül felújítják, sőt a bővítésről is szó lehet. Tehát a Nagybánhegyesen élő szövetkezeti tagságnak nincs mitől félnie, mert lesz munkahelye. Egyébként az orosházi üzemnek köszönhetően, a profiltisztítás is megoldható a tejtermékeknél. A Bánsajt ennek köszönhetően marad a helyi üzemben, míg Orosházára kerülne a különböző poharas termékek gyártása. A decemberi közgyűlésen még iszonyú bizalmatlanságot lehetett érezni az emberek között. Véleményüket ugyan elmondták, ám tartva az esetleges retorziótól, nevüket a sajtóban csak né- hányan vállalták volna. Most viszont, már kétségtelenül nyugodtabb a légkör. A tejüzem dolgozói közül néhány asszonnyal váltottunk szót az ebédlőben, akik nemcsak reménykednek, hanem bíznak is abban, hogy a szövetkezetben gyökeres változások lesznek. Szeretnének hiteles szakvezetést, ahol a kiválasztást elsősorban a tehetség határozza meg, és nem a felsőszintű irányítókhoz való lojalitás mértéke. Remélik azt is — még ha jelentéktelen dolognak is tűnik —, hogy például a háztáji földterületeken termelt zöldségfélék és egyéb növények termelési költségét nemcsak megfizetni kell majd, hanem a szövetkezet szakszerűen el is végzi a szolgáltatást. Beosztott és vezető között emberhez méltóbb kapcsolat alakul majd ki. Emberhez méltóan Három gyermekét egyedül nevelő Vargyas Tamásné — az új vezetőség tagja —, örökre szeretné elfelejteni régi felettesei szolciálpoliti- kai mentalitását. Hiszen, mint mondotta, megértés, anyagi és erkölcsi támogatás helyett: — „-.-A magánügyed, hány gyereket csináltattál ” — többszöri hangoztatásával söpörték le az asztalról. A tagság egyébként eredménynek könyveli el azt, ami egyébként természetes kellene, hogy legyen, nevezetesen, hogy az új elnök kapcsolatot tart majd dolgozóival, sőt, bármikor hajlandó fogadni őket, s ha éppen , nem ér rá, akkor a titkárságon elhelyezett panaszládába dobhatják leírt véleményüket. Ügy gondolják a nagybánhegyesi dolgozók, hogy a helyi születésű, korábban nem kellőképpen megbecsült, tehetséges szakemberek visszajönnek a szövetkezetbe. Az Ismeretlen úton Nehéz bárhogyan is ítélkezni, s véleményt alkotni arról, miként alakul a nagybánhegyesi szövetkezet dolgozóinak jövője, sorsa. Tény azonban, hogy egy objektív, közgazdasági helyzetfelmérésre támaszkodva, rövid időn belül, lényegesen javítható lenne a szövetkezet eredménye, s ennek következtében a dolgozók élet- színvonala. Erről azért sem lehetnek kétségeink, mert a kizárólag alapanyag-termelő tsz-ek közül, feldolgozó- iparukkal lépéselőnyben vannak. Kevés olyan üzem található ugyanis az országban, ahol a tejtermeléstől a sajtgyártásig az egész vertikum egy helyen található, s ez a mai világban felbecsülhetetlen kincs. Ám, hogy ember és ember, vezető és vezetett, nagy és kis jövedelmű, ám azonos tulajdonságokkal rendelkezők között mennyi idő és kínlódás árán sikerülhet majd helyrebillenteni a lelki és morális egyensúlyt, arról csak sejtéseim lehetnek. Mégis, ezek a megérzések arra engednek következtetni, hogy a nagybánhegyesi emberek közös elhatározással egy egészen új, eddig ismeretlen útra léptek. S ez adhat reményt arra is, hogy kísérletük nem lesz hiábavaló. Rákóczi Gabriella
