Békés Megyei Népújság, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-09 / 292. szám
1989. december 9., szombat o (töRÖSTAJ BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Bűn-e a gazdagság? „Mit dumál, mikor tele van pénzzel .... menő kisiparos ...” — hallom lép- ten-nyomon. Érvek híján, vagy azok helyett, ilyen ,,megsemmisítő” kijelentésekkel próbálják sokan félreállítani elvi. politikai ellenfeleiket. Meglepő, hogy olyan haladó szellemű emberek is élnek ezzel a túlhaladott érveléssel, akik egyébként hívei a jogállam és piacgazdaság megteremtésének. Nevetséges, hogy egyesek már azt is elegendő indoknak vélik embertársuk hitelességének megkérdőjelezéséhez. hogy annak saját háza, nyugati kocsija van. Mintha a politizálás kizárólag a szegények, üldözöttek kiváltsága lenne. Honnan ez a mellveregető szegénvember-ideál ? A kommunista mesebeli embereszmény a csóró, a prosztó, nem törekvő, igénytelen ember, mint a becsületesség meglestesítője. aki megveti a kapitalista jólétet. E gondolatrendszerben a gazdagság és tisztességesség kizárja egymást. Negyven év alatt ezt alaposan belénk sulykolták. Ma már be merjük vallani, hogy vágyunk a nyugati bőségre és jólétre. Elegünk van a működésképtelen központi tervutasításos gazdálkodásból. mely mindenkinek egyforma szegénységet, kollektív lepusztulást garantál. Felismertük, hogy az évszázadok során kialakult gazdasági törvényszerűségeket nem lehet semmibe venni, ezért mi is a piacgazdaság megteremtésére törekszünk. Ennek pedig szükségszerű velejárója a vagyoni különbségek fokozódása. A kommunista . mese és emberideál tehát hitelét vesztette. Itt állunk kifosztott értékrenddel, s jobb híján a régi szólamokat szajkózzuk. Nyúljunk csak visz- sza az évszázados tapasztalatokat hordozó népmesékhez! Ezek szerint az a szegény ember, aki eléggé agyafúrt, vagy kiválóan érti a mesterségét, vállalkozó szellemű és kellőképpen kitartó. . ., nos az tisztességesen meggazdagodhat, s általános elismerést szerezhet magának. Gyurkó Edit Van valami hézag? Hát akad. Könyves Kálmán királyunk annak idején bölcsen nyilatkozott: „Boszorkányok nincsenek.” Ma a miniszterelnök, igazságügy- miniszter és belügyi illetékes egyaránt a „boszorkány- üldözés”-től félti az ország közéletét. Előttem ezek a megnyilatkozások a „támadás a legjobb védekezés" kifejezői. Boszorkányok nincsenek! Olyan személyek viszont igen, akik felelős hivatali beosztásukat a közigazgatásban, sajtóban, rádióban, televízióban, rendőrségen stb. boszorkányos ügyességgel használták nem mindig etikus — törvényes — tetteik végrehajtásához. Elhiszem, joggal és okkal él a félelem azokban, akik az elmúlt negyven év törvénysértéseit elkövették. Nagyon kevesen vannak viszont, akik eljutottak a beismerésig, a nyilvános bocsánatkérésig. Azt is elhiszem, hogy ez sokuknál komoly lelki válságot okoz. Valami mégis megindult, mintha kisebb lenne a hézag! Mint a megyei választási bizottság kisgazdapárti tagja, örömmel tapasztaltam a bizottságon belül a kilenc különböző politikai nézetet képviselő személy egységes akaratát a népszavazás törvényes, tiszta lebonyolítására. Vizsga volt ez a népszavazás, melyen vizsgázott a tanácsi szakigazgatás, a szavazatszedő bizottságok. Itt Békés megyében, ahol még mindig erős az ázott bunda szaga, felül tudtak emel- k kedni negyven év káros beidegződésein. Legjobb tudásukat adva a munkához, bizonyítva, hogy megyénkben is megvan „az ész, erő és oly szent akarat” dolgaink rendezéséhez. Korcsok Mátyás Császárom, Ön most is aktuális! Nem voltam soha Rómában, mégis ismerem Marcus Aurelius lovas szobrát, a Campidoglión. a császár arca. tartása méltóságot sugároz, de még a méltóságnál is többet: bölcs szelídséget. Milyen is lenne más, hiszen M. A., bár egy hatalmas birodalom korlátlan ura volt. valahogy másképpen volt korlátlan úr, mint ahogyan képzeteinek a jóval későbbi évszázadokból elénk hozzák e fogalom megtestesítőit. A csaták szünetében naplót irt, elmélkedéseit vetette pergamenre. A csoda, hogy ezek fennmaradtak, bejárták és bejárják a világot. Mert M. A.-t olvasni ma is olyan időszerű, mint lehetett uralkodásának időszakában. Krisztus után 161-től 180-ig. Hogyan van ez? Mitől lesz örökérvényű egy gondolat, melyet M. A. is (például) megfogalmazott valahol a Garam partján, azidőben? Azt hiszem attól, hogy igazak, valóságosak e gondolatok. Hogy pontosan ismerte az emberi lelket, önmagát, hogy bölcsek és nem szószátyárok tanították bölcsnek lenni és nem szószátyárnak. Valami különös csodája ez a katonacsászár ennek a világnak, valami alig magyarázható csodája annak, hogy az örökké megmaradás általában azon múlik: ki, milyen ember. Hogy tiszta gondola- tú-e, vagy tisztátalan? Hogy mennyire képes embertársaiért, és nem azokból élni? Hogy mennyire alázatos az egyetlen és megismételhetetlen élettel szemben ? Tizedik könyvének 13. részében írja M. A.: „Mihelyt felserkensz álmodból, kérdezd meg magadtól, fontos-e számodra, hogy más embert ócsárolj, ha igazságos és szép tetteket vittél végbe. Nem fontos. Megfeledkezel-e róla, hogy azok, akik kidüllesztett mellel másokat dicsérnek vagy korholnak, milyenek ágyasházukban, hogyan viselkednek asztaluknál? Elfelejted-e, mit csinálnak, mit nem csinálnak, mi után futnak, mit lopnak és rabolnak — nem kezükkel, nem is lábukkal, hanem lényük legértékesebb részével, mely pedig kiapadhatatlan forrása lehetne, ha akarnák, a hűségnek, a szerénységnek, az igazságnak, a törvénynek, a jó szellemnek?” Most, hogy a sokadik olvasás után ideírtam M. A. szavait, egyszerűen megdöbbenek. Képtelenség ez: a császár! Képtelenség, hogy tizennyolc évszázada írta le azt, amiről ma dől a szöveg a rádióból, a televízióból, az írott sajtóból. És máshonnan, pulpitusokról, és pulpitusok mellől, ahol illik véleményt mondani, nyilvánítani, kinyilatkoztatni. „Fontos-e számodra, hogy más embert ócsárolj?” — kérdezi M. A., és tőlünk is kérdezi, pár nappal, 1990. előtt, mintha csak átszólna egy másik időrégióból, átszólna ide. hozzánk, a Garam füzeseiből, császári sátrából. Hogy, „akik másokat dicsérnek, vagy korholnak”, milyenek akkor, amikor nincsen közelükben a „közvélemény”, amikor, ha csak blöffölik a „nemzetben gondolkozást”, hogyan mosolyognak? Olvasom valahol, hogy a politikai kultúrá- latlanság besároz mindent (és mindenkit), ami, vagy aki útjába kerül. Új ez, vagy már M. A. tudott erről? Nyilván tudott, mert akkor nem írja le (ott. a Garam mentén), hogy „elfelejted-e, mit csinálnak, mit nem csinálnak, mi után futnak, mit lopnak, és rabolnak?" .. . De hát mit lehet lopni és rabolni azzal (attól), ha szent, nagy eszmék hitével csatározásokba ereszkedik az ember? Akinek szent, nagy hite az. hogy amit mond, az a; igaz? Aki el akarja hitetni velem, hogy az az igaz? Hát kérem, lopni lehet az igazságból, hogy kisebb legyen, de nagyobbnak mondják; rabolni lehet százezrek, milliók nyugalmából, hitéből, hogy a mi nyugalmunk és hitünk legyen az erősebb: mindezt lehet és nem is új ez a nap alatt, hiszen már M. A. leírta nekünk: „Elmondhatod-e: szóval, tettel, nem bántottam meg senkit?" Nem tettem érdeke ellen, nem beszéltem rá. hogy elfogadja, ha az érdeke ellen teszek, mert az nincs is az érdeke ellen. sőt. Az a leginkább érdekében való. Közben ehhez még sarat dobálni sem kell, és lehetek olyan „kultúrált”, hogy nocsak. Aztán császár úr, ha szabad kimondanom; hogyan írhatott le annyi únásig ismételt szót. hogy „hűség”, meg „szerénység”, „igazság”, „törvény" és „jó szellem”? Mondja csak császárom, nem mosolyogták meg ezért a tisztelt alattvalók? Akik nem azt a látszatot keltették, amit kelthettek volna, ha önmagukat úgy tárják a „közvélemény" elé, amilyenek? Sajnos, innen nem látni el, hogy ott van-e sátra a Garam füzeseiben? Hogy a nyoma ott van-e egyáltalán? Azt sem tudni, hogy erre. mifelénk van-e nyoma annak, amit ott leírt, majdnem kétezer esztendeje? Egyáltalán, hogyan csinálta? Hogyan tudta, hogy mit sem változunk negyven-negyvenöt emberöltő alatt? Kérdezd meg magad, mostani ember, ha felserkensz reggel álmodból: tettél-e előző nap valami szépet, igazságosat? Sok-sok millió ember szemével nézve. Ha tettél, tetézd meg ma is, nagyon várja ez a világ. És rábólint az a lovas ember is, Rómában. Sass Ervin „Isten mindent lát és mindent hall” Szemtanú Bajcsy-Zsilinszky Endre kivégzéséről 1944. december 11-én a II. és III. Ukrán Front alakulatai megkezdték a Budapest bekerítésére irányuló hadműveleteiket. A nyilas kormányzatnak a fővárosban maradt szervei kapkodva igyekeztek nyugat felé, de arra még gondjuk volt, hogy a politikai foglyaikat magukkal vigyék. A sopronkőhidai fegyházat szemelték ki az ellenállók börtönéül. Ide került több rabtársával együtt Bajcsy-Zsilinszky Endre, akit hazaárulás, hűtlenség, állam elleni szervezkedés, lazítás és kapcsolatkeresés a szovjet hadsereggel koholt vádak alapján ítélték kötél általi halálra. Az ítéletet december 24-én (karácsony reggelén) végre is hajtották. Az ítéletvégrehajtás kapcsán több hiteles és nem hiteles információ került a nyilvánosságra. Többek között Gerencsér Miklós Fekete Tél, és Simonffi András Kompország Katonái című művében dokumentumokra hivatkozva ír egy Sztasák Mátyás nevű tizedesről, aki mező kovácsházi lakos és állítólag 25 pengőért önként vállalkozott Bajcsy-Zsilinszky Endre felakasztására. A televízióban az elmúlt hónapokban bemutatott dokumentumműsorban pedig Sztasák Mátyás úgy szerepel, mint Zsilinszky Endre önkéntes felvezetője. A mezőkovácsházi honismereti szakkör tagjai az elmúlt években magnófelvételt készítettek Sztasák Mátyással, aki ma is Mezőkovácsházán él. Sztasák tizedes Mezőkovácsházán születtem 1920-ban — mondja Sztasák Mátyás. — Szüleim egyszerű emberek voltak. Édesanyám kofa, édesapám idénymunkás a mezőhegyesi gazdaságban. Egy lovunk és kocsink volt, azzal jártuk a környéket. Ha nem volt árunk mentünk Kétegyházára is. Hatan voltunk testvérek, akikből már csak hárman élünk. Abban az időben szükség volt a gyerekmunkára, így testvéreimmel a Pipás erdőbe jártunk fát irtani. Iskolát Mezőkovácsházán 4 osztályt végeztem. Többet nem lehetett, mert kellett a pénz és a szüleim kivettek, hogy dolgozzak. Apám mellett is dolgoztam Mezőhegyesen. Később beírattak a leventébe, de onnan is kivettek a szüleim. Akkori parancsnokom Fülöp András volt és valami Zommer, aki később Iglóira magyarosította a nevét. A munka miatt a leventéből többször megszöktem, ami aztán büntetéssel jánt. Emlékszem, egyszer anyám a kemencébe bújtatott a csendőrök elől, de megtaláltak, bevittek a községházára és bezártak a dutyiba. Voltunk ott már vagy tízen. Ekkortájt volt, hogy fociztam az itteni kis csapatban, de apám nem engedett az edzésekre, mert dolgozni kellett. Voltam én borbélyinas, meg kovácstanuló is, de apám mindenünnen kivett. Gyerekkoromban bigét, tekét, cécot játszottunk, majd kukoricát fosztottunk, morzsoltunk. Ahol összejöttünk, énekeltünk, beszélgettünk. Mi nagyon egyszerű földműveséletet éltünk. A katonai behívót 1941. októberében kaptam 21 évesen. Orosházára a gyalogsághoz vonultam be. Ez teljesen más élet volt a paraszti életformához képest. Nem tetszett. Egy évig katonáskodtam, majd 1942-ben a budapesti őrszázadhoz kerültem. Őrséget adtunk, ez volt a feladat. Kiadták a menázsit, felpakoltak bennünket teherkocsira és különböző gyáraknál, üzemeknél, objektumoknál őrködtünk. Amikor a budapesti Nádor-laktanyába kerültem, akikor már gyomorbeteg voltam. Börtönőrségben A betegségem miatt a frontra soha nem kerültem ki. Budapesten együtt voltam például Szeli Jánossal, Ady Pistával. Mint katona nősültem 1943-ban és kaptam 15 nap szabadságot. Esküvő után vártam a leszerelésemre, de a háború miatt vissza kellett utazni Budapestre. Sorkatonaként maradtam tovább a hadseregben. Orosházáról ekkor vonult ki a frontszázad, visszakerültem oda. Bognár János volt a századparancsnokom. Kaptam 16 nap szabadságot, de nem tölthettem le, mert jött a papír, hogy vonuljak be a Margit körútra. Ekkor kerültem a börtönőrségbe. Itt politikai foglyok voltak. Háború előtt semmilyen pártnak nem voltam tagja, nem politizáltam. A feladatom az volt, hogy őrséget adjak kívül, meg belül. Főkét azt nem szerettem, amikor foglyokat kellett kísérni a kihallgatásra. Bizony volt, akit megvertek vagy a falhoz állítottak több órára. Sajnáltam őket. Előfordult, hogy kivégzésnél is felvezető voltam. A kivégzés Mindvégig honvéd rendfokozatom volt — meséli tovább az emlékeket Sztasák Mátyás. — Felszólítottak 4 émbert, hogy ki kell menni felvezetni. A halálraítélt a siralomház- tjan volt 1,5-2 napig. Oda mentünk a folyosóra és kivezették középre az elítéltet. Mi 4-en a puskával fogtuk közre, elöl ment a felvezető tiszt. Az akasztás vagy lövés a börtönudvaron történt. A bíróság már kint ült, majd elmondták az ítéletet. A hóhér — Bogár nevezetű — is ott volt. Ok hajtották végre az akasztást. Mi ekkor félre álltunk, mert nem volt tovább dolgunk. Lövésnél más volt a helyzet, mert kijelölhettek akár bennünket is. Mindig 4-en lőttek (2 fejre, 2 szívre) és utána megvizsgálták, hogy hány találat volt. Büntették, ha nem lőtt valaki. 15-20 nap magánzárka is járt ezért. A vezénylő tiszt ellenőrizte, hogy a fegyvert betöltötték-e. Nehéz lett volna csalni. Sopronkőhidán történ* Ahogy haladt a front Budapest felé, egy busszal átvitték bennünket Sopronkőhidára. Bogár, a hóhér, Pesten maradt. Kőhidán már rendes fegyőrök voltak és az SS-ek rendezkedtek. Minket, magyarokat lefegyvereztek. A soproni törzsőrmester ismert, későbbi tárgyalásomon őt hívtam tanúnak. Én nem végeztem ki Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Ott voltam a kivégzésén, de csak mint őr. Még a felvezetők között sem szerepeltem. En őt nem is ismertem. Ott láttam először: erős termetű, kerek arcú, ősz hajú, idős ember volt. Azt rebesgették, hogy részt vett a Margit-híd felrobbantásában, de ez csak szóbeszéd volt. Ez a kivégzés is úgy zajlott le, mint a többi. Az önkéntes hóhérnak jelentkező tizedest Némethnek hívták, és román szökevény volt. Erdélyből jött át. Családja volt és felesége. Ö mindig ott őrködött, ahol a látogatók jöttek. Pénzt és ajándékot is elfogadott. Szerintem azért keverték össze velem, mert pontosan úgy nézett ki, mint én. Magas, sötét hajú,'erős ember volt. Bajcsy-Zsilinszky halála előtt valóban mondott valamit, de én messze álltam és nem hallottam tisztán. Később a társaktól tudtam meg, hogy azt mondta: „Isten mindent lát és mindent hall”. Még egyszer hangsúlyozom, hogy én a kivégzésben nem vettem részt, sőt a kivégzőosztag tagja sem voltam. A börtönőrből rab lesz Amikor Sopronkőhidára ért a front, mi Ausztriába kerültünk. Később elég nehezen sikerült csak hazaszöknöm néhány társammal. Visszajöttem Mezökovácsházára. A perem körülbelül 1946-ban volt. Révai Kálmán jelentett fel. Ö fogoly volt, majd írnok a Margit körúton, így .ismert mindenkit. Első kihallgatásom a helybeli rendőrségen történt és később tartóztattak le. Jártam Szegeden, Sopronban, Győrött, Budapesten, ahol Révaival is szembesítettek. Én soha nem vállaltam el, hogy bárkit is kivégeztem volna. Végül mégis elítéltek. Győrben 5 évet töltöttem. Hogy miért? Ku- csera volt az ávós parancsnok és biztatására Csanek zászlós azt vallotta, hogy én ütöttem, vertem. Hazudta, hogy én rosszul bántam a foglyokkal. Végül is a jó magaviselete- mért 1951-ben Állampusztáról szabadultam. Visszajöttem Mezökovácsházára és azóta itt élek. Az emberek nem hitték el, amiket a könyvek írtak rólam, és nem fordultak el tőlem. A régi híresztelések rosszulestek, de egyszerű ember vagyok, nem tudom, hogyan kellett volna védekeznem. Bosszúvágy nem éltet és a hátralevő éveket már békében, nyugalomban szeretném leélni. Lejegyezte: Halasi Mária
