Békés Megyei Népújság, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-28 / 306. szám

O 1989. december (28., csütörtök NÉPÚJSÁG Fiilfip Béla: Aradi napló Nem mindennapos esemény tartott izga­lomban hetek és a fordulat után naponta bennünket. Romániában fantasztikus dol­gok történnek, a fiatalok forradalma zaj­lik, a tizen- és huszonévesek kezdemé­nyeztek; az okos és gyökeresen változtatni akaró idősebb nemzedék támogatásával sorsot és rendszert akarnak váltam, olyan­ra, ahol a szó igaz, ahol a tett mindenkiért van, mert Európát akarnak. Egy viszonylag nyugalmas éjszaka után, amikor a Bukaresti Szabad Román Televí­zió mindenkit a* készülék mellé ültetett egy éjszakára, tegnapelőtt reggel fél kilenckor .léptük át Nagylaknál a román határt, az orosházi Táncsics Mihály Gimnázium két- autónyi' (mintegy 600 kg liszt, cukor, cso­koládé, rizs és konzerv) adományával az aradi 1. sz. X. osztályos iskola rászoruló diákjai részére. A határon vöröskeresztes jellel láttákéi autóinkat, s aztán intettek, mondván, ha gondoljuk, elindulhatunk. Mögénk zárkó­zott fel a francia televízió stábja. És út­nak indultunk. A határ után segélyszállít- mányos teherautók várakoztak, előttük ál­ló páncélozott katonai kétéltű. Nagylakon csend. Békés járókelők, és ellenőrzés. A faluban új feliratok; „Köszönjük magya­rok!”, „Testvérek vagyunk!”. S aztán több ellenőrző ponton átjutva Aradra érünk. A város utcái minden ke­reszteződésnél lezárva, állandó fegyveres ellenőrzés (polgárok, katonák, milicisták). Mindenhol kivágott zászló, integetés, kéz­fogás és biztatás: „Nem kell már félni!”, „Csodálatosak vagytok, magyarok!”. Egy román nemzetőr megölel. Együtt kiáltjuk: „Victorie — Győzelem!” Azután kemény kézfogás: „Nélkületek nem lehetett volna! Mi most magunkért harcolunk!” —mond­ja. A városházán őrség, tanácstalanság a szállítmány ügyében, aztán megyünk to­vább, az újaradi úton barátainkhoz. Jám­bor Gyula újságírót az ágyból húzzuk ki, alig ért haza, mert ügyeletes volt a nyom­dában, a JELEN első négyoldalas számát nyomták. Elindítom a magnetofont, mert úgy érzem, mindent rögzítenem kell. Gyu- szi kávét főz, felesége, Marika beszél és felolvassa naplóját. íme Marika naplója, aki magyartanárnő az aradi 1. sz. X. osz­tályos iskolában. DECEMBER 20., SZERDA A városban szokásos hétköznapi hangu­lat, az emberek szokásos bevásárlásaikat végzik. Az arcok közömbösek, mindenki úgy jár-kel, mintha semmiről sem tudna. A Ziridaváig, a nagyáruházig megyek fel. Vásárolok. Dühít a közöny. DECEMBER 21., CSÜTÖRTÖK Hajnali 3 órakor énekszó ébreszt fel. Magányos férfihang románul énekel. Mint­ha a „Desteapta-te románé ...” (Ébredj ro­mán!) szöveg foszlányait hallanám. Kiné­zek. Nem látok semmit. Nyugtalanul visz- szafekszem, az izgatottságtól alig tudok el­aludni. Felkeléskor furcsa előérzetem van. Az ablakból a város felé rohanó, siető em­bereket látok. Pár perc múlva telefonon megtudom, hogy a főtéren tüntetnek, ki­abálnak, a katonák figyelmeztető lövése­ket adnak le. Nemsokára mintegy kétszáz ember vonul az ablak alatt, kilyukasztott zászlókkal, „Le Ceausescuval!” — kiabál­ják. Az utcán sápadt arcú, siető, és áll­dogáló emberek. Kenyérért hosszú sor áll, mindenki rengeteg kenyeret vesz. Csak a színházig megyek el. A-tömeg a néptanács előtt áll akkor. Hazamegyek. Hallgatjuk a rádiót. Este 6-7 között kisétálok a népta­nácshoz. A tömeg kiabál, jelszavakat skan­dál. Fehér zászlófélék lógnak a lámpava­sakon. „Le a diktátorral!” feliratok. DECEMBER 22., PÉNTEK Reggel 5-kor szirénázó mentőautó hang­jára ébredek, rémülten ugrok ki az ágy­ból, gyanús sejtelmek gyötörnek. Félek, hogy a tömegbe lőttek. Aztán megtudom, hogy nem történt semmi, de a tömeg egész éjjel a főtéren virraszjott. Később telefo­non értesülök róla, hogy a téren ortodox papok miséznek az elesett temesváriakért. A tömeg térdre borult. A térre megyek. A szónokok már hangosbemondóba beszél­nek. Aztán bemegyek a szerkesztőségbe (Vörös Lobogó — a szerző). Ott már ar­ról beszélnek, hogy talán már holnap új újságot kell írni. Hazamegyek. Délben ha­talmas kiabálás a tömbházban: Sintem li- beri, Ceausescu a fugit! (Szabadok va­gyunk, Ceausescu elszökött!) Felhívom a szerkesztőséget, Mózer Pityu ordítja a te­lefonba, „Igaz, győztünk!”. Gyuszi hazajön néhány barátjával. Pálinkát isznak a nagy örömre, aztán elrohannak újságot írni. A másnapi laphoz már elkészültek a fényké­pek. Rajta tömeg, páncélkocsik és felira­tok. Délután a városban eufórikus hangu­lat, mindenki mosolyog, az autók égő lámpákkal és kürtölve rohannak, minden­ki integet, ujjaikkal a győzelem V betűjét formálják, sokan fehér kendőket lobogtat­nak, zászlókat lengetnek, kivágták belőlük a címert. Este tévénézés, Pest és Bukarest felváltva. Bukarestben drámai képek, a lövések hangja (akkor még azt hittem, hogy az utolsó). Ion Caramitru. drámai kö­nyörgése: „Nu trageti!” (Ne lőjetek!) Be­mutatják Nicu Ceausescut, de nem enge­dik ' beszélni, mert hazudott eddig eleget. Felolvassák a Nemzeti Megmentés Taná­csának határozatait. Vége az egypártrend- szernek. Szabad választások lesznek. Az ország neve Románia. Biztosítják a nem­zetiségek jogait. A magyar tévéből meg­tudom, hogy a marosvásárhelyi nagygyűlé­sen Sütő András is beszélt, a bukaresti té­vé pedig bemondja, hogy felszólalt Király Károly. DECEMBER 23., SZOMBAT f Éjszaka lövöldözés, egészen hajnalig. Ál­lítólag a Muresul tetejéről lőttek a város­házára, az ott állomásozó katonák pedig visszatüzeltek. A lövések idején a tömeg a földre hasalt. Reggel megjelenik az első szabad magyar újság, a JELEN. A város­ba megyek. Aztán haza. Türelmetlen va­gyok. A tévé bejelenti Ceausescu letartóz­tatását. Délután 2 óra fele elkezdődik a vá­rosban a lövöldözés. A Maros-part és a vá­ros felől hallom a lövöldözést. Délután Mózer Pityu elhaló hangon közli (újságíró kolléga), hogy belőttek a lakásába, hat go­lyót szedett össze... Este 5-6 óra között a nyomdát is lövik. Lészai, Balázs és Si­mon kétoldalas plakátújságot csinálnak. A szedők a folyósón dolgoznak, a nyomda el Van sötétítve. Éjszaka folytatódik a lö­völdözés. DECEMBER 24., VASÁRNAP, KARÁCSONY Főzök, férjem takarít, valami tésztát is készítek. Igyekszem, mert baljós sejtel­meim vannak. Az estétől félek. Feldíszí­tem a fát, ajándék. Berniem van az újabb lövöldözés előérzete. Este' nézzük a tévét, gyertyát gyújtok és egy kicsit megfeledke- zek a szorongásról. Háromnegyed kilenckor iszonyatos puskaropogás az ablak alatt, Gyuszi a villanyhoz ugrik, eloltja, és mind-, ketten hasra fekszünk. A fürdőszobába kú­szunk, a ropogás erősödik, halljuk, ahogy szobánk falán pattognak a golyók. Egy negyedóra múlva megnyugszom, elmúlik a szívdobogás. Gyuszi többször kimegy, elem- lámpát, gyufát, kisszéket hoz be, közben telefonálunk két helyre, elmondjuk, hogy mi történik. Gyuszi kinéz az ablakon, so­kat nem lát, mert a katonák szétlőtték a lámpákat. A. ház előtt két vagy három ka­tonai jármű áll. Az egyik páncélautó aztán továbbmegy Üjarad felé. Megrázó, mély lövéseket hallunk. Tizenegy óra fele, a lö­vések zaja elül, az újaradi híd irányában lövöldöznek. Lefekszünk ruhástól, plédek­kel takarózva. Gyuszi éjjel kettőtől lép­csőházi őrséget áll. Altatóval alszom el. Négy órakor felébredek, a katonai autók még mindig a ház előtt. Gyuszi bejön, tőle tudom meg, hogy a katonák a lépcsőház­ban vannak. Reggel tudom meg, hogy mi történt, ez már december 25-e. Az Űjarad felé haladó katonai járművekre a tízemeletes házak tetejéről tüzet nyitottak. A katonák viszo­nozták. Összelőtték a két toronyházat és a mi házunkat is. A fölöttünk lévő emeleti lakásba belőttek. A Brassai-házat (az in­nen nem messze lévő villa), egy szekus- főnök házát szétlőtték. Délelőtt népvándorlás van előttünk. Né­zik a szétlőtt házakat, fényképeznek, sze­degetik a töltényhüvelyeket. Gyuszi reggel bemegy a szerkesztőségbe, én a városba. A templomba a mise végére érek. Az orgona és az énekszó hatására elsírom magam. Ismerősökkel találkozom, a városházáig megyünk, megint lövöldözés a strand felől, visszafordulunk. Délben otthon. Gyuszi a szerkesztőségbe megy, éjszakai ügyeletes szerkesztő, én egy barátnőnkhöz megyek. Nem merem otthon tölteni az éjszakát. És december 26., amikor már mi is Ara­don voltunk. Csend van. A szívek mélyén félelem. Átadjuk a szállítmányt, meg egy csomagot a JELEN című új aradi lap szer­kesztőségében hagyunk, a Békés megyei újságíró kollégák nevében. A szerkesztőség alagsorában van a klub, pörkölt kávé illa­ta. Kávét iszunk. Időnként egy-egy kolléga megölel és megy, mindkét lap, a román nyelvű Adevarul és a magyar újság, a JELEN szerkesztőségi ülést tart. Űj lapot akarnak, csak az igaz szót akarják, vitat­koznak, milyen legyen a szerkesztőség, kik legyenek a vezetők. Elmúlt dél. Sötétedés előtt itthon aka­runk lenni. Körbejárjuk a kocsikat. Eszünkbe jut titokban a plasztik bomba. De ezt nem mondjuk egymásnak. Ellenőr­zések. Az országúton páncélozott járművek tűnnek fel időnként. Aztán átgördülünk a Magyar Köztársaságba. El kell még mondani, hogy a segélyszál­lítmányokat pontos céliránnyal szabad csak elvinni, könnyen juthat illetéktelen kezek­be, már hallani, hogy van, aki feketézik, mert raktárakat is törtek fel. Okosság kell most. mint mindenhez. És éreznie kell min­denkinek, hogy Közép-Európa népei test­vérek. Ezt a gondolatot kell erősítsük, oly módon, hogy a magunk dolgait is cselekvő bölcsességgel rendezzük. Arad—Orosháza, 1989. december 26. Békéscsaba testvérvárosa Székelyudvarhely Ma indul a szállítmány „A Nemzeti Megmentés Tanácsa helyi vezetőjének, Székelyudvarhely, Románia. Kedves Barátunk! Engedje meg, hogy Békéscsaba város lakossága és tanácsa nevé­ben jókívánságainkat tolmá­csoljuk személyesen önnek és Székelyudvarhely lakos­ságának — szabadságuk ki­vívása, a zsarnok Ceausescu- diktatúra megdöntése alkal­mából. Tájékoztatjuk, hogy Bér késcsaba Város Tanácsa 1989. november 15-i tanácsülésén Székelyudvarhely városát testvérévé fogadta. (...) Ak­kor még nem gondoltuk, hogy a közeljövőben eljön a nap, amikor ezt meg is való­síthatjuk” — kezdődik az a levél, amelyet tegnap fogal­mazott meg a megyeszékhely tanácsának négy tisztségvi­selője, s amelyet a ma haj­nalban elindított kis kon­vojjal — amelynek rakomá­nyában közel két és fél ton­nányi élelmiszer-ajándék kapott helyet a csabai üze­mek, vállalatok felajánlásai­ból — visznek el a címzett­hez. A megbízólevéllel útnak indultak azt is felderítik, mire is lenne leginkább szükségük a székelyudvar­helyieknek. Ezért is fordul most lapunk hasábjain ke­resztül Békéscsaba lakossá­gához a város tanácsa: ere­jükhöz mérten támogassák a szerdán délután, a helyi po­litikai, társadalmi és gazda­sági szervezetek támogatá­sával megkezdett segélyak­ciót. A városháza előtt elhelye­zett urnába várják a pénz­adományokat, de csekken is lehet összegeket befizetni a Békéscsabai Városi Tanács letéti számlájára, amelynek száma: 619-345004-0653. (Csekklap kérhető a város­házán, az információs iro­dában, a földszint 60-as szo­bában.) A közadakozásból begyűjtött összeget arra for­dítják, amelyet a tervek sze­rint pénteken visszatérő kis küldöttség tolmácsol majd, mint a székelyudvarhelyiek kérését. A szándék szerint ez a nagyobb szállítmány ja­nuár első felében indul Bé­késcsaba székelyföldi test­vérvárosába. Tanulság Zúgjatok harangok! Csendüljön lélekharang az áldozatokért, elgyötört, megalázott, végsőkig elkeseredett, háláira szánt embe­rekért, akik vérükkel fizettek egy őrült diktatúra feke­te miséjéért. Jaj, csak annyit ér az élet, hogy tízezrével lehet ártatlanokat lekaszabolni, bosszúból, ördögi ke­gyetlenséggel? Kinek számolnak el tetteikkel a gyilko­sok? Hozhat-e gyógyulást az idő, ott, ahol borzalmak orgiája tombolt? És mikor ér véget a pokol küldöttei­nek végső haláltánca? Hiszen a háborúk utolsó napjai­nak is vannak áldozatai, s hol van még az utolsó nap? Fájdalmas felhangok zavarják a hálaadást, mégis szólnak már a győzelmi harangok, ujjong a világ, figyel Európa, mámoros napokat él át a magyarság, mert vég­re testvérekre találunk a forradalmat nyerő román ha­zafiakban. Román testvérek! Ízlelgetem a két szót, így, egymás mellett, és de nagyon örülök, hogy szépen hang­zanak, hamisság nélkül. Hiszen ezen a tájon legrosz- szabb ösztönöket élesztgettek évtizedeken át, irtózatos eredménnyel, de lám, elég néhány lángoló nap, amely eltörli a múlt piszkait, a rettegést, megalázást, sunyi­ságokat. Cornea asszony éppen az imént beszélt a ro­mán és a magyar nép közös sorsáról, arról, hogy a dik­tatúra egyetlen eredménye: egymásra talált a két nép. Keserves árat fizettünk érte, unokáink se felejtsék a keserű leckét. Karácsony másnapján, a magyar—román határtól né­hány méterre írom e sorokat. Ablakom előtt vöröske­resztes jelzésű, ponyvás teherautók viszik a segítséget. Napokkal ezelőtt itt haladt el a magyar nép kézzel fog­ható üzenetével az a sofőr, akit a banditák gyilkos fegy­vere megölt. Most is figyelmeztet a rádió, veszélyes az út, sötétedés után minden mozgó célpontra tüzelnek. Mégis indul a konvoj, viszik az élelmet, gyógyszert, me­leg ruhákat. Soha ilyen együttérzést nem tudtam elkép­zelni. Ugye érzik odaát, hogy értük dobog a szívünk? Most jött el a bizonyosság ideje, hogy nemcsak Duná­nak és Oltnak egy a hangja, de a Körösök is alkalma­sak szennyezett vizek szállítása helyett a partjaik mel­lett élő népek sóhaját, örömét is összekötni. Frázisok után, most lehet végre összefogni, nagy tettekre. De jó lesz átruccanni Aradra, úgy, hogy nem kell a határon órákig ácsorogni, beszélhetünk nyíltan, az iga­zat, közös dolgainkról. Elmenni a Hargitára, s cl az arany színű tengerpartra is, ahol nem kell félni attól, hogy kiutálnak. Jöhet hozzánk Sütő András, és a ren­díthetetlen hitű Tőkés László se kalandos utakon küld­heti üzeneteit. Jöhetnek, akik eddig csak életük koc­káztatásával szöktek a szenvedések elől. Ó, ha megér­hette volna ezt az időt tanár barátom, Vajdahunyadon, aki néhány éve a titkosrendőrség kínzásaiba halt bele. És ha megérhették volna oly sokan, akiknek életébe került az őrület tobzódása. Soha bosszúvágy nem fűtött, mégis érzelmek nélkül figyeltem két szörnyeteg hulláját. Még keveselltem is a büntetésüket. Ilyen könnyen ki lehet fizetni a szám­lát? Évtizedes gaztettek ellenében néhány golyó, egy pillanat csupán, és már vége? Igaz, száz halállal se tud­nák letörölni borzalmas uralkodásuk bűneit. Sötét em­lékük legyen örök tanulság, hogy a diktatúra mire ké­pes: egymásra acsarkodó bohócokat csinálni a sokaság­ból. Félelmet, kínlódást, nyomort terjesztenek, önma­guk kénye-kedvére, a pöffeszkedő, lelki toprongyosak. Hagymázas fogalom, a proletár internacionalizmus helyett, a román forradalom idején népeink között igaz testvériség érlelődött. Aggódás, féltő segítőkészség. Aki végignézte a Bukarest utcáin dúló harcok televíziós közvetítését, a temesvári mészárlást, az aradi gaztette­ket, más emberként kell látnia saját életünket is. Ilyen­kor áldjuk a sorsot, vértelen forradalmunkért. Ezt meg­nyerni se könnyű, de a példánk nyomán felbuzdult né­pekkel igaz szövetségben, nagyobb eséllyel indulhatunk emberibb holnapok felé. Aridódy Tibor Hz újjászületés napja Tisztelt Szerkesztőség! Engedjék meg nekem, hogy az Önök lapja segítsé­gével mondjak egy pár szót a magyar népnek. Román menekült vagyok, két gyer­mek apja — akik szerencsé­re itt vannak. Összetört szív­vel, sok millió emberrel együtt figyelem a romániai véres eseményeket és bízom benne, hogy az idén, Krisz­tus születése napján, egyút­tal hazánk újjászületésének napja lesz. Hallgatom a hivatalos ro­mán rádió adóját. Valami közleményt olvasnak fel, a nyelvet nem értem, de sok az ismerős szól: huliganiz­mus, imperializmus, revan- sizmus, territórium, antiszo- cializmus, antikommuniz- mus, Timisoara, aztán kong­resszus partidul, general to- varis Nicolae Ceausescu. A közlemény után meg­szólal a győzelmi zene. Gyer­mekkorom „nagy nemzeti ünnepeire” emlékeztet. A nagyzenekar kezd, fúvósok viszik a hangot, ütemes, lük­tető, erőteljes menetelésre emlékeztető hangulatban. Magyar testvérek! Romániában napok óta ár­tatlan vér folyik! Szüléink, testvéreink, gyerekeink vére ez! Köszönöm nektek, az ők nevében mindazt az együtt­érzést és szimpátiát, amit nemcsak most, e nehéz órák­ban, hanem amit már évek óta mutattatok! Köszönet az értünk ki­cseppent könnyekért, az ér­tünk gyújtott gyertyákért, Majd némi lágyabb, szenti- mentálisabb vonós, fuvolás csendesedés után berobban a vastorkú férfikar, szinte el­jut a csúcsra és közben a rikoltó harsonák győzelmet sugalló kényszerképzétbe kergetik a hallgatót. Már azt hinni, nem lehet fokozni az érzelmeket, amikor belép a női kar és égigérő magas­ságba emeli a dicsőséges győzelmet és ez már való­ban a csúcs * ley ne? Nem, még nem. Egy má&ik adóra kapcso­lok. Kiáltások, magasból kö­zeledő motorzúgás és hirte­mindazért, amit a nektek sem könnyű életetekből jó szívből adtatok és adtok. Örök hálával tartozunk nektek, magyar testvérek, függetlenül attól, hogy mi­lyen nemzetiségűek va­gyunk! CEAUSESCU — TERRO­RIZMUS, EZ A ROMAN KOMMU­NIZMUS! Így tudom összefoglalni a jelen pillanatban hazánkban folyó eseményeket. Tovább is érezzétek velünk! Köszönjük, Magyarország! Ion Ardeleanu • len kegyetlen csattanás, visszhangos halálzörejek, az­után távolodó csend, távolo­dó román, magyar, német, férfi-, asszony-, gyermek­hang. És szól a győzelmi ze­ne. Szentandrás nem nagy hely, kevés az autó, de 1989. december 21-én déli egy óra­kor a harangzúgás és a fa­lun végigsüvöltő, egybefüg­gő autódudaszó mégis re­ménnyel tölt el, reménnyel, hogy a földön előbb-utóbb véget ér a terror, az ember­telenség. Lóránt János, Mumkácsy-díjas festőművész, Békésszentandrás Szól a győzelmi zene

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents