Békés Megyei Népújság, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-27 / 305. szám

BÉKÉS MEGYEI N É PÚJSÁG POLITIKAI NAPILAP 1989. DECEMBER 27., ISZERDA Ara: 4,30 forint XLIV. ÉVFOLYAM, 305. SZÁM Helyszíni beszámolónk Temesvárról Polgárháború vad terrorral Még mindig lőnek Az elmúlt hét elejétől a romániai események Békés­csabára csalták a nemzetközi sajtót. így kerültünk kap­csolatba a párizsi Gamma sajtóügynökség amerikai fo­tóriporterével, Charles Híressel, akivel 21-én, csütörtö­kön reménytelenül próbálkoztunk bejutni Romániába. Másnap, mikor a déli órákban értesültünk arról, hogy Bukarestben megbukott a klán, döntöttünk. Irány Bu­karest! Ferihegyről jelezték, hogy az aznapi bukaresti járatra már nincs jegy. Mint utóbb megtudtuk, a harci cselekmények miatt ez a gép el sem indult. így sze­mélygépkocsival keltünk útnak. Több napi élelemmel, mintegy 100 liter benzinnel felszerelkezve, végül is 16 órakor keltünk útra. Sötét falvak, néhol kisebb, bizonytalan irányba közleke­dő csoportok látványa után Arad hatalmas tüntetéssel fogadott minket. A megye­háza erkélyéről román nyel­ven szónokoltak a helyi for­radalmi bizottság vezetői. A már három napja a helyszí­nen tomboló tömeg folyama­tosan skandálta: „Libertá­te!” Fényképezőgépeinket meglátva, az emberek kéz­ről kézre adtak bennünket. Menjünk fel az erkélyre, és. beszéljünk a néphez — kér­ték hol románul, hol ma­gyarul. A secutól való féle­lem miatt — mint utóbb sajnos kiderült, teljesen jo­gosan — többszöri motozás, útlevél-ellenőrzés után tud­tunk feljutni az erkélyre. A vezérszónok bejelentését, mi­szerint magyar újságírók ér­keztek, hatalmas örömujjon­gás kísérte. A sokezres tö­meg ezután térdre ereszked­ve imádkozott a temesvári tömeggyilkosság áldozatai­ért. Nyolc óra felé hagytuk el Aradot, és már a kocsi­ban (rádión) értesültünk ar­ról, hogy ahol nem is olyan régen jártunk, hatalmas lö­völdözés kezdődött. Vésztjósló csend és sötét­ség fogadott bennünket, mi­kor Temesvár határához ér­keztünk fél 10-kor. Ostrom- állapot jelei látszottak. A város kivezető útjain torla­szok. keresztbe fordított ka­mionok, karszalagos embe­rek várták a „hős városba” érkezőket. A forradalmi gárdisták többszöri ellenőr­zése után juthattunk be a 17-i mészárlások helyszínére, az operaház előtti főtérre. A környéken kiégett üzletek, golyóütötte ablakok árul­kodtak az alig pár napja le­zajlott véres eseményekről. A kiégett üzletek előtt egy begipszelt lábú, mankóval közlekedő fiatalemberrel be­szélgettünk, akinek a vasár­nap éjszakai vérengzések idején egy gumikerekű har­ci jármű hajtott keresztül a lábfején. A szerencsétlen fiatalember még kórházba se mert menni súlyos sérü­lésével, mert tudomása sze­rint a Securitate válogatás nélkül lemészárolta a kór­házban fekvő sebesülteket is. A téren értesültünk ar­ról is, hogy néhány órával érkezésünk előtt a Lugosi úti temetőben kihantolták azokat a tömegsírokat, ame­lyekben a brutálisan meg­gyilkolt, akkor ismeretlen holttesteket találtak. Ezután a Bánát Múzeum­nál parkoló gépkocsinkhoz siettünk, és fél 12-kor ki­mentünk a megyei kórház­ba. A már megszokott ellen­őrzések után a kinyitott ka­pun áthaladva, szinte isme­rősként fogadott minket a hatalmas intézmény aulájá­ban a néhány orvos. A kór­házi igazgató kérdésünkre elmondta, hogy addig a per­cig az összesített temesvári áldozatok száma 4802 volt. Megdöbbenve értesültünk arról is, hogy eközben a se­besülteké „csak” 206. E szá­mok önmagukért beszélnek, és bizonyítják a Securitate alakulatok alapos felkészült­ségét és brutalitását. Éjféltájt megérkeztek az első magyar segélyszállít­mányok. A Magyar Mentő- szolgálat komplett elsőse­gélyblokkot hozott. A pako­lás közben elszabadult a po­kol a belvárosban. Mint a román mentőszolgálattól megtudtuk, a Securitate központja éppen az a mú­zeum volt, ahol alig egy órá­ja parkoltunk. Időközben a kórházba érkezett a Mai nap és még néhány megyei lap, valamint a nemzetközi saj­tó munkatársa is. A kiala­kult viszonyok miatt a pol­/ gárőrség sem a visszaindul­ni szándékozó magyar kon­vojokat, sem a beszorult új-* ságírókat nem engedte elin­dulni. A bejárat előtt strá- zsáló gárdisták még a lám­pafénytől is távol tartottak bennünket, hiszen bármikor ..belövés”-re számítottak. A hajnali órákban jelzőrakéta­világítás mellett megérkez­tek a „secu” helikopterei, és most először a román had­sereg lánctalpas harckocsi­jai is bekapcsolódtak a sza­bályos ütközetté fajuló har­cokba. A kétségbeesett kór­házi személyzetben a sajtó már edzett munkatársai tar­tották a lelket. A magyar mentősök sem hitték, hogy azon az éjszakán ilyen kö­rülmények közé kerülnek. Az intenzív osztály vezető­főorvosa engedélyezte, hogy meglátogassunk egy súlyo­san sérült (gyomorlövést ka­pott) beteget. Mint a magas lázzal küszködő, egyébként az egészségügyben dolgozó fiatalember elmondta ne­künk. vasárnap éjszaka a moziból kijövet a téren fek­vő sebesülteken kívánt se­gíteni. amikor lövés érte. Majd hozzátette: nem igaz, hogy a secu az itteni kór­házban lemészárolta a sebe­sülteket. Viszont biztosan tudja, hogy több esetben be­szállításra váró, mentőben fekvő sérülteket gyilkoltak meg. Az éjszakai háború sé­rültjeit feszülten várták az orvosok. Szombat reggel 8 óráig „csak két sebesült” ér­kezett. A román mentősök (Folytatás a 3. oldalon.) Határkép w U lovaglás lovag — Jó érzés ma magyarnak lenni — Több ruhát ne — Az ellenzéki iroda koordinálja Tejfehér ködbe burkoló­zott a vidék tegnap reggel­re, fél 9-kor a látótávolságot 50 méterre becsülöm. Békés­csaba és Gyula között mér­sékelt a közúti forgalom. A gyulavári határátkelőhely is csendes. Kiskatona járkál le s fel. Nem kell sokáig tét­lenkednie. Egy személyko­csikból álló konvoj sorol be, hogy a papírformaságokat elintézzék. Az egyik Ladából magas, vékony, szemüveges, idősebb úr az útlevelét nyújtja... A passport amerikai. Magyarul kérdez valamit. „Lecsapok” rá. — ön amerikai útlevéllel, magyar származással? Lupkovics János fázósan húzza össze kabátját, mi­előtt megszólal: — Harminckét éve élek Kalifoniában. Gondolhatja, hogy ez a ködös, hideg idő nem a legkellemesebb szá­momra. De hát ebben a helyzetben természetes, hogy otthagytam a nyarat, hogy segíthessek. • A Máltai Ma­gyar Szeretetszolgálat ado­mányát visszük Gyulafehér­várra. Ugyanis egész Er­délyben itt van az egyetlen római katolikus püspökség. A hat személygépkocsi út­ra készen ált... Feltűzték a vöröskeresztes táblákat, ki­tették a fehér zászlókat. Egy fiatalember videokamera elé „Hollandiából jöttünk kéri Lupkovics Jánost, ke­zébe nyom egy mikrofont. — A Magyarországon levő három máltai lovag közül az egyik én vagyok — mondja nem kis büszkeséggel a ke­zében levő mikrofonba... Gyógyszereket szállítunk, nem nagy mennyiségben. Tu­lajdonképpen felmérési szán­Fotó: Kovács Erzsébet dékkal igyekszünk Gyulafe­hérvárra. Meg kell tudnunk, mire van szükség, és annak függvényében indítunk na­gyobb kocsikkal adományo­kat. Hiszen annak semmi ér­telme, hogy össze-vissza hordják a szállítmányokat, akár szükség van rá, akár nincs. * * * Mintha csak azt várták volna, hogy a hat kocsi el­induljon, befut két teher­autó. holland rendszámmal. Azon gondolkodom, hogyan is szólítsam meg a szállít­mány vezetőjét, amikor a gépkocsiból lelép egy férfi, és magyarul szól a határőr­nek. Győzelem! Nem lesz­nek nyelvi nehézségek. Tóth János holland ál­lampolgár. — ötvenhatban mentem ki — magyarázza. — Tudja, milyen remek érzés most magyarnak lenni? A világ összes hírközlő szerve dicsé­ri népünk segíteni akarását. (Folytatás a 4. oldalon) A békéscsabai római katolikus nagytemplomban .Gyenes Mihály apát főesperes tartott ünnepi szentmisét. Köszöntő szavai minden jó szándékú emberhez szóltak határon innen és határon túl. Külön üdvözölte a magyar megújhodás va­lamennyi szervezetét, amelyeket az egyetemes béke szándé­ka vezérel. Megemlékezett a romániai áldozatokról, egyben felhívta a figyelmet a vallás legfőbb szerepére, arra, hogy a testvéri szeretet erejével kell átölelni a szenvedőket. A szentmisén összegyűjtött adományok — mint szerte az or­szágban — az erdélyi éhezők megsegítését szolgálják Fotó: Gál Edit Karácsony üzenete ne csupán hangulat legyen Éjfordulén a gyulai katolikus templomban Vasárnap, amikor az aján­dékok már gazdát cseréltek, jó egy órával éjfél előtt hi- vogatóra tárult a gyulai ró­mai katolikus nagytemplom ajtaja, ökumenikus isten­tiszteletet hirdettek. Az éj­féli katolikus mise előtt a léleknek melegedését, a társtalanoknak a közösség meglelését ígérő istentiszte­letre érkezőik várakozásteli Izgalommal lépték át a templom két évszázados kü­szöbét. A nem régen felújított templombelső varázsos fres­kóira felkúszó tekintetek mögött lassan homályba veszni látszottak a hétköz­napi tülekedések — mérni és elszenvedni egyaránt fáj­dalmas — sérülései. Az oltárt övező, ezüstbe öltöztetett tűlevelűek előtt, az egyre nagyobb számban helyet foglalók magukkal hozott görcseinek feloldásá­ra — s nincsen ebben sem­mi szentségtörés —, gitá­rokkal kísért néger spiri­tuálét énekelt a kórus. Is­tenfélők és ateisták — öt­százan vagy ezren? — tér­tek be ide azért, hogy az oly nagyon hiányolt lelki vigaszt — máshol nem ta­lálva — végre magukhoz vehessék. Gondos kezek igazgatták az ehhez vezető utat, társul idézve Ady Endrét, Juhász Gyulát, Tóth Árpádot vagy éppen József Attilát, mert minden örök, aimi emberi... Az éjfél az orgonaszó bár­sonyos hangján suhant a védelmezőén magasodó falak közé. Gyertyák lelték meg lángjukat, s az örökzöld fe­nyőkével elegyedő illatuk a boldog gyermekkor minde­nen átmentett hangulatát idézték a lassan-lassan egvütt dobbanó szívekben. Oltalmat találva húzód­tunk meg a templom egy- egy zugában, de a Bielek Gábor apátplébános által szavakba öltöztetett gondo­lataink, s vele kitárulkoző érzelmeink a szenvedő Ro­mániában jártak. Könnyeket csalt a szemekbe a Székely (Folytatás a 3. oldalon.) Nem rajtunk múlott Az egész ország megmozdult, mindenki segíteni akar. Napok óta menetrendszerűen mennek a szállítmányok, gyógyszerrel, élelemmel és ruhaneművel megrakott te­herautók, személykocsik, vonatok, repülők. Bátor gépko­csivezetők vállalják a veszélyt, segíteni kész házaspárok árva gyermekeket várnak otthonukba. Megható volt ta­pasztalni, hogy milyen sokan mondtak le a karácso­nyukról, a meghitt családi ünneplésről. Szívszorongató látvány volt közútjainkon a rengeteg vőröskeresztes konvoj, a délkelet felé tartó segélyszállítmányok soro­zata. Az egész ország megmozdult, és különszámmal jelent meg minden központi napilap, kivéve a Népújságot. Nem rajtunk múlott. Jóllehet szerkesztőségünkben fa akadtak olyan bátor kollégák, akik a forradalom hely­színéről tudósították, illetve tudósítják olvasóinkat. A postahivatal megyei vezetője és a nyomda vezér- igazgatója támogatta azt a szándékunkat, hogy a rend­kívüli események miatt vasárnap is megjelenjen a Nép­újság. Mindez kevésnek bizonyult, mert a lapkészítés folyamatából egy-két láncszem hiányzott. Néhány nyom­dász és postás (akik a kinyomtatott lapot összecsoma­golták volna) szombaton este nem ért rá f— éppen itt, a 'határ mentén. Látván tízezrek lelkesedését, ez különösen fájdalmas.

Next

/
Thumbnails
Contents