Békés Megyei Népújság, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-23 / 304. szám
NÉPÚJSÁG 1989. december 23., szombat o Tocsogó, sáros, vizes utakon nesztelenül lopakodott be a tornácra a karácsony. Meleg, őszies fuvallattal hozta a szél. A tói még bujdosik. Nincs jég a kertek alatt, a fagy baltája nem villog. Nem húzódnak be a falvak meleg kéményei közé a fázós madarak, nem csilingel a szán a tanyák menti, hólepte utakon és a városszéleken. Hó sem gőzölög a lovak hátán. A téli alkonyat éppoly fekete, mint máskor. A három ember — szeptember, november, december — megölte az évet, de igazi .telet, szép havas karácsonyt nem hozott. Ám a karácsony mégis karácsony. Az ajtók és ablakok mögött ünnepi világ van. Kenyér helyett kalács sül, cukor helyett cukorka kerül az asztalra, s a fák alá veríték gyönyörén vett örömöt hozó játék. Jólesik bepillantani a nagy ünnepi készülődésbe. A konyhában kislányom karácsonyi mézesének friss illata ejt rabul, a szomszéd szobában fiam karácsonyi mondókákat gyakorol. Előadásra készülnek, karácsonyesti játékra. Mintha a betlehemesek után vágyódnának. A számukra ismeretlen karácsonyi vándorokra, a subába öltözött misztériumjátékosokra, akik hajdan egy jó tízesért elkántálták Jézus köszöntését: Karácsonynak éjszakáján, / Jézus születése napján / örüljetek, örvendjetek: / A kis Jézus megszületett! Hát igen, esténként jötték a betlehemesek kicsi, nyakba- akasztott, kivilágított dobozzal, benne betlehemi színpadukkal. Jöttek, amíg el nem koptatta őket az idő. De el- ikoptatta. Padlásra, tűzre vettette velük a mesedobozt, s emlékezetükbe parancsolta a betlehemi verseket. Nélkülük szegényebbek lettek a karácsonyok, s szegényebb lett maga a világ is. Egy gondolkodástól, egy kultúrától, egy magatartástól fosztanunk meg. _ Nézem ezt a sodró, változó magyar valóságot, és szeretném elhinni, hogy egyszer talán majd ők is visszatérnek. S ha ők nem, hát akkor legalább az az erkölcs, amely jelzők nélkül is erkölcs volt, s amely tartást adott szegénynek, gazdagnak egyaránt. Nyugatra tekintek, és látom, hogy nemzeteket volt képes felemelni ez a pontosságban, az ígéret hitelében, az adott szó becsületében, a minőségben, a nemzeti önbecsülésben megtestesült erkölcs. Ahogy töprengek múltunkon, rádöbbenek, nem is annyira a hihetetlen tömegű adósság miatt kellene kétségbeesnünk, hanem a tettekre sarkallt nemzeti hevület hiánya, a múltban maradt akarat, az elporladt hit és az odaveszett remény miatt. Mintha hiányozna az az emberi és lelki erő, mely képes lenne felemelni, adósság és agresszivitás ellen mozgósítani a népet. Pedig nagyon kellene a belső melegség. Az összefogás, a türelem és az emelkedett lélek. Dosztojevszkijnek van igaza: „A világot a szépség menti meg”. Bennünket is csak az menthet meg. Fontos emlékeztetni erre, a mai sárdo- bálós világban, amikor egy jó poénért, egy pillanatnyi győzelemért bárkit pofon lehet vágni, bárkit be lehet mocskolni, bárkit meg lehet rágalmazni. A tisztességtől fényévnyi távolságra levő, felkapaszkodott „lelki szegények” dáridója folyik most. Megszűntek a korlátok, s velük együtt ledőltek az emberi és erkölcsi határok is. Elvadult korban élünk, s ezt még akkor is gyötrelmes bevallani, ha tudjuk, világunk hasonlatos a forrásban levő musthoz. Egy orosz közmondás szerint belőlünk, akár a fából, bunkót is csinálhatnak, és ikont is. Minden a körülményektől függ, attól, ki dolgozza fel ezt a fát. Nem mindegy hát, milyen nemzet kucorodik holnap a karácsonyfa alá, s az sem, hogyan ünnepel. Bűnbánó, megbocsátó lélekkel vagy üres elmével, gondolatok és szeretet nélkül, a gyűlölet és a harag csírájával a szívekben. Mert rajtunk is múlik, mivé, milyenné válik a nagy kelet-európai „felfordulás”, s benne hazánk, Magyarország. Vagyis, hogy tényleg felfordulás lesz'-e, netán egy akármilyen színű diktatúra ül rajtunk tort, vagy pedig — ahogyan százezrek és milliók akarják, remélik — lelket felemelő, győztes forradalom. Hisz’ az folyik itt, forradalom. Az utcákon, a tereken, a parlamentekben és a pártokban, magukban a korábbi (vagy eddigi) • állampártokban is. Nem lehet nem észrevenni a felszabadulást. A tudat és a szívek felszabadulását. Az elemi erejű vágyakozást Európa és a világ után. Történelmi időket élünk! Egyetlen esztendő alatt alakult át az ország itt, a Kárpát-medencében. Másutt hetek, sőt csupán napok elegendőek voltak ehhez. A nép hihetetlen természetességgel döntött le szisztematikusan felépített rezsimet, söpört el falat, bontott le kerítéseket. Nincs félelem, nincs gátlás! Figyelem az eseményeket, értékelem azokat újra és újra, s látom, érzem a hazánk iránti, egyre erősödő rokonszenvet. Vezérek uralkodhatnak és ítélkezhetnék népek és emberek fölött. Üzenhetnek a határokon túlra, megbélyegezhetnek más nemzeteket, de végső ítéletet a népek mondanak. A népek pedig ítéltek. Évszázad óta talán most először van lehetőségünk arra, hogy egymásra találjunk. Mi valamennyien, kélet- európaiak. Itt a nagy esély arra, hogy egymás nyakába borulva sutba dobjuk a nemzetiségi villongásokat, a népek közötti gyűlölködést és irigykedést. Végre valahára talán felépíthetünk egy határok nélküli világot. Sorsunk közös ezen a lánctalpszaggatta, sortüzéktől, testvérháborúktól hangos, nagyhatalmi praktikáknak kitett tájon. Az ima az istenfélő világban talán értünk, kelet-európai népekért is szólni fog ezen a karácsonyon. Értünk, magyarokért is. A lelkűnkért, a békességünkért, és a boldogulásunkért. Ránk fér a fohász. Hiszen, ha nem nyomasztana bennünket a szörnyű nagy gazdasági teher és a rendszer átalakításának gigászi — de kellő türelem és megértés nél..........-.... -...il------------------------ ...■' k ül el nem végezhető — munkája, akkor is nehéz lenne. Pedig jó volna már megnyugodva előre tekinteni, a jövő századra, a harmadik évezredre gondolni. Kifelé megyünk a századból, számoilgatjuk az éveket, latolgatjuk az esélyeket, hogy az évezred utolsó évtizedét túléljük-e? Vajon hányán, s kik leszünk, lesznek ott azon a mámoros éjszakán, amelyen elbúcsúzik a legszerencsétlenebb évezred és a legpusztítóbb század. Európában több mint negyven éve béke van. Messze elmaradtak mögöttünk a páncélos-csaták, a lövészárkok és a bombázások. De elmaradtak a már csak elbeszélésekből ismert frontkarácsonyok, a csodavárások, és a viszontlátásban reménykedések a végtelen hómezőkre zavart bakák karácsonyesti álmodozásaiban. Siibakolva ott kinn a fagyos szentestén, hányán hitték el igazán, hogy hősök lesznek, hősök lehetnek? Idegen földön, idegen érdekekért, alighanem mindig hazavágyva. S aki valamilyen csoda folytán hazatért, tudott-e szabadulni valaha is a terhektől? Tudott-e még egyszer egyenesen jármi, mikor mellette elesett bajtársait — mert így szólt a kelet-európai nagyhatalmi parancs — lélekben is csak szégyellve gyászolhatta. Hiszen errefelé a katonahalottak csak dicsőségesek, vagy dicstelenek lehettek. Hősök, emlékművekkel, agyomkoszorúzott obeliszkek- kiel, vagy névtelen sírok százezreibe taposott, elfeledésre kárhoztatott elesettek. Évtizedek némaságának széttörhetetlen burka vette körül az áldozatok, a katonahalottak emlékét. De amit nem őrzött meg a nemzeti kegyelet, azt megőrizte a szív s az emlékezet. Hányán és hányán voltak azok, anyák, apák és testvérek, akik nem tudták, nem akarták elfogadni a rettenetes valóságot, s még tizenöt-húsz évvel a háború után is hittek abban: „egyszer hazajönnek”. Eddig kellett várni! Most visszatérnék. Ez az első olyan karácsony, amikor hazajöhetnek. Értük is szólnak a karácsonyi harangok ! Ahogyan felszabadul az emlékezet, békévé oldódik a szivek gyásza is. Lassan kiperegnek életünkből ezek a terhelt lélekkel teli karácsonyok, s velük együtt a gránát- repeszektől szaggatott karácsonyokról mesélt történetek is. Mi, a háború után érkezettek, eszmélő fiaink és lányaink csodálkozását már legfeljebb csak békebeli körletmosások — mert e tekintetben nehezen változik a világ — és magányos kollégiumi karácsonyok emlékképeivel tudjuk kiváltani. Ügy tetszik, nem túl kegyes hozzánk a sors. Nem köny- nyű szabadulni balkáni viszonyokkal terhes kelet-európaiságunk nehezékeitől. Attól a múlttól, amelyben az egymásnak feszülő politikai ellenfelek mindig hangosabbak voltak, mint mások Európában. Errefelé a pofon is hamarabb csattant, a kés is gyorsabban került elő a csizma- szárból, s fegyverhez is hirtelenebből nyúltak, akiknek az kezük ügyében volt. Mifelénk a tankok is úgy dübörögtek végig az utcákon, mint másutt az autók a széles autópályákon. Itt, Kelet-Európábán hamar tettek hurkot a kötelek végére, s rajzoltak új térképet, új birodalmakkal a régiek helyére. Karácsony van. A béke, a szeretet ünnepe. De odaát, a határon túl — a csordogáló, majd ömlő hírek szerint — napokon keresztül kísértett a múlt. Valami elszabadult, balkáni rettenet söpört végig az utcákon, a tereken. Kattogtak a gépfegyverek, emberekre vadásztak a helikopterek, s páncélosok néztek farkasszemet a halálra szánt védtelenekkel. Csattogtak a pofonok a lecsupaszított lelkeken, a kiéhezett, agyonfázott embereken. Amit ott „elvégeztek”, idő egyhamar nem mossa el, emlékezet egyhamar nem felejti el. Nemzedékeken ütöttek évszázadig örökölhető sebeket. Tegnap Romániában győzött a nép! De a konszolidációig, a lelki békéig még hosszú az út. Ki tudja, menny,; idő kell ahhoz, hogy a szellemi sötétségből és a megalázottság fogságából a fényre léphessenek. S mennyi idő kell ahhoz, hogy Eminescu sorait már mint csak lírai gyöngyszemet — s nem sorsuk gyászdalát — mormolják; „Azok a boldogok, kik sohasem születtek meg, / Akiknek bölcsőjéből koporsót nem verettek, / A homokban sem hagyva könnyű nyomot a lábuk, / A múlt és jövő gondja nem nehezedik rájuk, És hány karácsony telik el még addig, mire a kinti magyarok is végre felszabadultan ünnepelhetnek. Mert most még sokan karácsonyoznak talpig feketében, vagy csonka családban, idemenekült apákra, anyákra, gyerekekre gondolva. Hány öreg székely asszony fog sírdogál- ni magában egy szál fenyőág mellett, kiengesztelődött lélékkel, nálunk menedéket lelt övéire gondolva. Satuba fogott, szerencsétlen sorsú az a magyarság. Nemzeti tudatától megfosztottam történelméből kiátkozottan kell oda- .ülnie a jegyre mért élelmiszerekkel terített asztalhoz, ka- rácsonyozni. Egyelőre még azzal a kilátással, hogy iskolák és anyanyelvi kapaszkodók híján, s az óhazához fűződő kapcsolatok befagyasztása miatt a magyarság velük megszakadhat. Akik nálunk vannak, jó helyen vannak, és boldogok. Reménykedve készülnek velünk együtt a szentestére. Szépíthetik ilyen-olyan díszekkel vagy a gyerekek készítette papírfüggőkkel a fenyőfát. Azt, aminek tűlevelei mögül az erdész és a favágó szól hozzánk, s gyorsan iramló vádak suhanását hozza felénk a szél. Meg a hegyek és az erdők illatát. Azét a világét, amelyben messze hallik a balták csattogása és az erdőt járó ember hajhó-hajhó kiáltása. Üzen a Mátra, a Börzsöny, s a felénk árult fenyők eredetét tudva üzen a zalai dombság. E fákkal a haza költözik be házainkba. Egy szellőnyi, egy gondolatnyi Magyarország. Amikor meggyújtjuk a gyertyát, s sziporkázva szórja szikráit a csillagszóró, egy gondolatot, egy nesztelenül lehulló könnycseppet ez a szerencsétlen sorsú haza is megérdemel. Babits szavai dörömbölnek a fülemben: „Lelkűnkben gyújts pici gyertyát sokat. Csengess éjünkön át, s csillantsd elérik törékeny játékunkat, a reményt /.” Igen, a reményt nem szabad feladni. Birtokba kell venni, és ha megcsalatva is, de újrakezdeni. Megtanulni járni és elindulni, gyűlölet és új hazugságok, és új megcsala- tások és új vereségek nélkül. Oldódik a kötél, amellyel meg volt csomózva nemzetünk. Szabad kézzel, szabad lábakkal és szabad akarattal kell útra kelnünk, A magunk útját járni. Végre talán az igazán önálló utat. Ahol kelet és nyugat, nagyok és kicsik kellő távolságtartással vállalt barátok lehetnek csupán. Magyar utat járni — ez lesz a legnehezebb. És gazdagnak lenni, mert ez sem lesz könnyű. De ki kell küzdenünik, mert csak a tehetős ország és nép lehet igazán szabad. Karácsony van. Nincs lárma, szitok, elcsendesedik az ország, ünnepi köntösbe öltözik a nép. Mennyei ösvény kanyarog a hold fényétől megvilágított fákon. Ilyenkor megnőnek az álmok. A múltról, a jelenről és a jövőről. Volt szerelmekről és volt barátokról, az odaveszett szülői házról, az el- viharzott gyermekkorról, a nagyanyák és nagyapák, az anyák és apák megmerevedett és emlékké lényegült mosolyáról. Megnőnek az álmok a jövőről, a sors kegyeiről, az anyaságunkról és apaságunkról, a nagyma- maságunkról és a nagypapaságunkról. Arról, hogy teljes életet fogunk élni, gyermekekkel, unokákkal, a féltve őrzött és megőrzött családdal. Álmokból épül fel a szeretet is. És apró kockákból. Gondosan óvott, szeretettel oltalmazott kavicsokból. Boldog pillanatokból, magasztos percekből egymásnak ajándékozott tiszta tekintetekből és jó szóból, Igen, tisztességes és egyenes, szavakból. Az ünnep tőlünk, velünk ünnep. Mi tehetjük azzá. Akik ünnepelnek, a jövőbe is néznek. Az öregségre, arra a korra, amikor minden, egykor ünnepi pillanat emlékké szépül. Az idő ma még a hatalmunkbani van. Hordoz a hátán, s nem tudni, mikor hul- lajt bennünket alá. Nem tudni, mikor válnak egyszer álommá, emlékké a mosolyaink, a botladozásaink, az ünnepléseink. Amikor holnap este gyertyát gyújtunk, ezt se feledjük! Szívem szerint báró Eötvös József szavait kötném mindenki karácsonyfájára:, „Vannak dolgok, melyeket csak az érez, kinek esze, s vannak olyanok, melyeket csak az ért, kinek szíve van”. Legyen hát eszünk és szívünk! Akkor boldog és szép karácsonyunk lesz! Kellemes ünnepeket! Arpási Zoltán
