Békés Megyei Népújság, 1989. november (44. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-09 / 266. szám
1989, november 9., csütörtök-IZHÜUl-filcT Q második találkozás Doctor Herz-cel Grafikus öregdiák Szarvason Avagy a kettős szereposztás, a beugrás meg a relativitáselmélet A kettős szereposztás és a beugrás a színházban jól ismert, úgyszólván mindennapos fogalmak, de a közönség számára már kevésbé nyilvánvalóak. Sőt, ha nem tűnik fel a plakáton vagy a műsorfüzetben két művész neve, az adott esti szereplő vagy a csere, előfordulhat, hogy a néző mit sem tud az egészről. S éppen ez az egyik közös vonás bennük. Erre is. arra is jellemző némi igazságtalanság, ha úgy tetszik hátrány vagy másod- lagosság, de akad persze alapvető eltérés is közöttük. A premiert több hetes, olykor két-három hónapos tanulás, gyakorlás, rendszeres próba, kemény munka előzi meg. Nem volt ez másként a Doctor Herz békéscsabai bemutatójával sem. A zenés darabok főszerepe — biztonsági és más okokból — általában kettős szereposztással megy, két színművész lAíszül, formálja a szerepét, de a nagy napon, a premieren csak az egyik játszik. Magyar Tivadar volt a szerencsés, s az lehetett a közönség is, hiszen kiváló előadást láthatott, szép színházi élménnyel gazdagodott. A lapunkban megjelent kritika ugyanezzel az előadással foglalkozik, pedig Kulcsár Lajos — a Fővárosi Operettszínház művésze, nálunk vendég — ugyanúgy megérdemelte volna az elemzést, a méltatást. Mindkét alakítás bírálatára nem sokszor nyílik alkalom, a néző pedig még ritkábban tud kétszer elmenni ugyanarra az előadásra. Folytathatnánk az összeállításkor elkerülhetetlen előítéletekkel, a mércével, a viszonyítással. Nos, van igazság a kettős szerep- osztást illetően? Aki mégis olyan szerencsés, hogy mindkét Doctor Herz-cel megismerkedhet, nem fog csalódni. Magyar Tivadar inkább rokonszenves egyéniségével, kellemes játékával arat sikert, Kulcsár Lajos viszont nagyszerű hangjával szinte elsöpri a mezőnyt, pedig akik énekelnek, valamennyien jeleskednek. S ha a premier nagyon jó volt, az előadás egy héttel később még jobb, talán érettebb, árnyaltabb és valamivel halkabb. Így történhetett, hogy új poénokat, humort, szellemességet és súlyos mondandót fedezhetett fel a néző, amit korábban túlharsogott a zene. Ap„rróbáljuk így...”: a túlélés esélyeit számítgatja Herz és Einstein (Kulcsár Lajos, Réti Andrea és Somló Gábor) Fotó: Kovács Erzsébet ropó, zene! Tolcsvay László dalai is szebben szóltak — így, kicsit kevesebb hangerővel. De hát, „alles ist relativ”, ez viszont már a következőkre (is) utal. Beugrás: a színművész, „akiben gondolkodott a rendező”, akit kiválasztott, hetekig tanul, próbál, készül, de közbejön valami, mondjuk megbetegszik. Ám az előadást meg kell tartani, a bemutatót nem lehet elhalasztani: Ki ugrik be? Ki menti meg az egész produkciót. a társulatot, a színházat, sőt, a közönséget?! Ki van kéznél és ki alkalmas? S vajon vállalja-e a kockázatot, azt, hogy mindössze néhány nap alatt tanulja meg a szerepet, s esetleg a tőle megszokott színvonal alatt maradjon a játéka? Csak tűzoltás lesz, vagy művészi alakítás? Albert Einstein szerepét Gyurcsek Sándor kapta Tas- nádi Márton rendezőtől, de beteg lett. Somló Gábor ugrott be helyette, erről mit sem tudott viszont a premier közönsége. Einstein színre lépett, s megvallom, magam sem tudtam beazonosítani. Zavaromban előkaptam a műsorfüzetet, de az sem győzött meg. Gyurcsek Sándor? Egyedül az élétkor elképzelhető, de az alak, a magasság már „sántít”. Sántított, bicegett, furiárf TT.inc+^in iä s fl7.t. A szarvasi öregdiákok baráti köre sokszor hallatott már magáról. Tevékenységük lényege : a Szarvasról elszármazottak is őrizzék a szülővároshoz való kötődésüket, legyenek alkalmak arra, hogy találkozzanak, felidézzék emlékeiket, és arról is szót váltsanak: miként segíthetnék a szülővárost az élet számos területén. A közelmúltban a Kiosz szarvasi alapszervezetének vezetősége hívta haza Balázs István amatőr grafikus- művészt: mutatná be legújabb lapjait otthoni körben is. A meghívott ötven — zömében — tusrajzot hozott Szarvasra, és állította ki a Kiosz nagytermében, nem éppen a legideálisabb körülmények között. Tény, hogy az adott nagyterem nem kiállítóterem, feltehető azonban, hogy a város középpontjában mégis sokan engednek a megállító tábla hívásának, és megnézik Balázs István ötven grafikáját. Az ötven kiállított lap kétharmada New York-i, párizsi, budapesti utcakép, egyegy híres épület jelenik meg .azokon naturális pontossággal átültetve a lapokra, Balázs István rajzkészségét és tehetségét bizonyítandó. Érdekesek ezek a rajzok, hangulatosak és szépek, mégis hiányzik belőlük az, ami a kiállított anyag másik felét (sokkal kisebb részét) jellemzi: a grafikus véleménye arról, amit bemutatni szándékozik. Ez a kisebb rész adja az igazán értékes munkákat, az Erdőrészlet elgondolkoztató csendjét, a Tópart (képünk) tiszta nyugalmát, a Tanyavilág majdnem bravúros technikai megoldásait, a Téli táj humánus világát. Ezek a lapok értékesek, a grafikus számára lehetne új út, melyen (hiszem) sokkal messzebb jutna, mint városképeivel. A kiírás szerint november 18-ig várja az érdeklődőket Balázs István kiállítása, a szarvasi Kioszban. Érdemes arra járni. s. e. Számítógép a biharugrai általános iskolában Talán nem is feltételezik kedves olvasóink, hogy ma már egy kis falusi iskolában is számítógépet használnak. Mint Bertalan Viktortól, a biharugrai Szabó Pál Általános Iskola igazgatójától megtudtuk, két évvel ezelőtt a Békés megyei pedagógiai intézettől — a kifizetett kettő helyett — négy számítógépet kaptak. Később egyet ajándékozott nekik a Békéscsabai 611. Számú Ipari Szakmunkásképző Intézet is, és még újabb kettőt a pedagógiai intézet, így most hét Videoton TV Computer 64 k Nem is olyan ördöngös tudomány ... típusú gépet használnak a gyerekek. Ebben az évben hozzájutottak egy nyomtatóhoz is, amely a szövegek rögzítésére alkalmas. Továbbá a helyi tanács mindegyik géphez televíziót és magnót vásárolt. Hogy mire használják a számítógépeket? Kérdésünkre Tóth Elek pedagógus elmondta, hogy ő például a matematika területén a tanulók értékelésére saját programot dolgozott ki. A gép — a matematikai statisztikára támaszkodva — kizár minden szubjektivitást. Eddig irodalmi és földrajzi programot sikerült szerezniük. Sajnos, ezekhez nehéz hozzájutni, és nagyon drágák. A számítógép kezelését a 7. és a 8. osztályosok 20 tanuló — fakultáción tanulják, ugyanezt a többi érdeklődő gyermek játékos programok segítségével, szakkörökben igyekszik elsajátítani. Fotó: Oravszki Ferenc Telefontéma Kiben, miben hisz? — Hinni? Hogy jutott pont ez az eszébe? — kérdez visz- sza T. A. zengő baritonján, de mindjárt felel is: — Én már nem tudok hinni, és nem is akarok. S bár ne is hittem volna! — Ügy tudom, régi, de modern gondolkozású párttag. Csak most került ilyen válságba? — Már régen vívódok, hányom-vetem a dolgokat, mivel tudok azonosulni, mivel nem. — S mire jutott? — Arra, hogy a hit a templomba való, nem a pártba, ahol sokkal inkább a kételkedés, a vitakészség szükséges, meg olyan körülmények, hogy a véleményének hangot adhasson az ember. — Nem késő ez már egy kicsit? — Jobb későn, mint soha. A mulasztás ugyan óriási, hisz még egy évvel ezelőtt is nehezen lehetett törni az utat. S ha kívülről nem érik sorozatos hatások az MSZMP-t — a belső, a gazdasági helyzet egyre mélyebb válságával együtt —, még most is egy helyben toporognánk. — De lépni kellett és megszületett a Magyar Szocialista Párt. Indiszkrét vagyok, ha megkérdem: átiratkozott? — Nem ön az első, aki kérdi, és másoknak is megmondtam: át. — Azért, mert mégiscsak hisz valamiben? — Nálam nem hitről van szó, hanem bizakodásról, aminek az alapja, hogy most lett olyan a párt, amilyet mindig szerettem volna. Továbbá, meg vagyok győződve arról, hogy a békés átmenet — aminél fontosabb nincs —, csak ezzel a megújult párttal együtt lehetséges. — Mit szól a Békéscsabán megalakult Magyar Munkáspárthoz? — Nehéz rá felelni egy villáminterjúban. így csak egyre térek ki. Aki nem számol a valóban nagyon fájdalmas munkanélküliséggel, tehát azt hiszi, hogy a veszteséges üzemeket tovább kell működtetni, az nem ebben a világban él. Vagy behúnvja a szemét, hogy ne lásson. De ettől még a baj létezik, sőt nagyobb lesz. hogy a mögötte rejlő színész felismerhetetlen, a túlzott maszkkal, a sajátos tartással, járással és a teljesen eltorzított hanggal magyaráztam. No meg azzal, hogy „alles ist relativ”. Talán el- oszlik a kétely, ha a „német fizikus” nem.kezd énekelni — kiválóan .. . „Próbáljuk így, próbáljuk úgy...” nézni a történteket (vagy az előadást), Somló Gábor kétségtelenül nem csupán tüzet oltott, hanem színvonalas művészi alakítással járult hozzá a sikerhez. A beugrás már önmagában elismerésre méltó, csakúgy, mint a fizikai teljesítmény. Ritka ráadásul, ha a színész önmagánál jóval idősebb figurát játszik el ilyen hitelesen. Énekhangjának dicséretéül hadd jegyzem meg: az előadást külföldi újságírók társaságában néztem, akik Somló Gábor énekét tették az első helyre. A mai napig kínoz némi lelkiismeretfurdalás. „Nem vigasztal meg... a relativitás”, de még az sem, hegy a közönség sem kapott időben tájékoztatást a beugrásról. Csak egy héttel később derült fény a rejtélyre. Tudjuk, minden relatív; de a legkevesebb, amit a beugró megérdemel, hogy a nevét nyilvánosságra hozzák. „Nicht wahr”? Niedzielsky Katalin — Vakhit sosem vezérelt — még a vallásban sem —, ezért is voltam mindig pártonkívüli. Nem bírtam volna elviselni azt a sok, és folyamatos ellentmondást. Nem mintha olyan okos lennék, vagy nagy tudású, csupán a józan parasztészre hallgatok. Az igazított el eddig, s remélem eztán is — mondja kellemes alt hangján D. M.-né. — Ezt úgy értsem, hogy az új pártokat is bizonyos kritikával nézi? — Persze, mert most is vannak dolgok, amikre fölszisszenek. Nekem, enyhén szólva is, furcsa az, ha valaki a mártír, kommunista Nagy Imréék szívszorító temetésén kirohan a kommunisták ellen. Ott, a koporsóknál. S az a pattogó, őrmesteri hang és stílus akkor is zavar, ha ugyanez a személy nagyon okosat mond, mert olyan kizárólagosnak tűnik, mint hajdan — az ötvenes években — egyes kommunista szónokok „örök igazsága”, s előadásmódja. — Másokban is talál hibát? — Sajnos igent kell mondanom. Nagyon szimpatizáltam a rendkívül jó szellemi erőkkel rendelkező szabad demokratákkal, s vonzónak tartottam a múltjukat is. S aztán jött egy-két dolog, ami fejbevert, s hiába akarom, nem tudom elfelejteni. — A háromoldalú tárgyalások záróaktusára gondol, amit jó páran fölemlegetnek? — Elsőnek. És nem csak az ünneprontás miatt. Nézze, még sok emberből nem veszett ki az összetartás, a közös fellépés iránti rokonszenv, tisztelet. S akkor ott, mit láttak az emberek? Azt, hogy a nyílt színen — a megegyezést méltató három beszéd után — vízben hagyták ellenzéki társaikat, és piaci zsibvásárt csináltak az egészből. Szörnyű kínos volt. De ami ennél is súlyosabb, hogy józan parasztész szerint sokakban fölmerült nyomban a kérdés: hogy lehet ezekben bízni? Ha csak a pártérdek számít, az a cél, s ez szentesíti az eszközt. Arról neny is beszélve, hogy ez is nagyon ismerős valahonnan . . . — Akkor a népszavazási aláírásgyűjtéssel sem értett egyet? — Sok szempontból, de főleg azért, mert zűrzavart csinált. Jó, lerendeződött úgy, ahogy, de akkor sem lehet elfelejteni, a kiábrándító momentumok megmaradtak, s rést ütöttek a bizalmon. — Az előbb a stílusról beszélt.. . — Igen, mert jó észben tartani, hogy a stílus az ember. Ezért is nem tetszett nekem, mikor az SZDSZ kongresszusának a végén az egyik ügyvezető azt mondta: „A főcsapást az állampárt utódpártjára kell mérni!” Figyeli? Csapást mérni! Ez bizony megint csak ismerősen hangzik, s közel sem demokratikus berkekből... * * * — Lehet, hogy naív vagyok, de én hiszek az emberi jóságban, tisztességben. És még abban, hogy egy szülő azzal tesz legtöbbet a gyermekéért, ha felkészíti az életre, ha áldozatok árán is, taníttatja — felel kérdésemre kicsit dörmö- gő basszussal H. I., némi tűnődés után. — Ne haragudjon, ez olyan elvontan hangzik . .. — Cseppet sem. Tudja, én annyi mindenen mentem át, s van „gyakorlati” tapasztalatom. Voltam nagyon megalázott, s akkor éreztem, mit jelentett nekem, ha valaki nem ment át a másik oldalra, mikor az utcán szembe jött velem. Sőt, megállt, szólt pár szót, s a pillantásával is reményt adott: mégis ember vagyok én is. — Nem is kérdem, mikor volt... — Ügyis mondom, mert folytatni akarom: a zsidótörvények idején, s akár hiszi, akár nem: amikor később — hirtelen — osztályidegen lettem. Szóval kétszer is az egyetlen életemben. De még a legnehezebb helyzetben is volt, nem is egy, jó és tisztességes ember, aki segített, biztatott. Másképp ki se bírtam volna a szörnyű megvetetfcséget. — Ezzel függ össze akkor az is, amit a tudás fontosságáról mondott, s úgy érti, hogy mindent el lehet venni az emberektől, csak azt nem, ami a fejükben van? — És ami a kezükben Van. Erre céloztam a taníttatással. Az én nagyanyám egy kis faluban, özvegyen kilenc gyereket nevelt föl, s ebből hét fiút. Volt köztük asztalos, fényképész, mozdonyvezető, gyógyszerész, kereskedő, de egy se olyan, akinek ne lett volna szakma a kezében. — önnek mi a foglalkozása? — Közgazdász vagyok és lakatos. Mert apám még túltett nagyanyámon is, s a diplomához kétkezi szakmát is „előírt”. S milyen jól tette! Történt ugyanis, hogy 1951-ben egyik napról a másikra kitettek az állásomból eg>^ olyan munkakönyvvel, hogy még segédmunkásnak se kellettem. Fölmentem Pestre. De ott se" volt más a helyzet. Hetekig azt hittem, megőrülök, aztán egy hirtelen elhatározással elégettem a munkakönyvemet, majd azt mondtam, elvesztettem. Kiállítottak egy újat & lakatos segédlevelem alapján, s így tudtam a szakmában elhelyezkedni. Ennek köszönhetően vészeltem át a vészes időket, s még szerettem is a munkát. Hát ez az én hiteimnek a hiteles huszadik századi története .. . Vass Márta
