Békés Megyei Népújság, 1989. november (44. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-08 / 265. szám

1989. november 8., szerda

o

Vándorol a buszmegálló?

A húsbolt hátsó ajtaja

— Figyelje meg, mekkora felfordulás lesz itt félóra múlva — fogadott titokzatosan egy idős bácsi a napokban, az első kerületi pártszékház kapujában, Békéscsabán. Még mielőtt valami rosszra gondolhattam volna, így folytatta :

— Lassan egy éve ideiglenesen létesítettek buszmegállót a Penza-lakótelep mellett, a Békéscsaba és Gyula között közlekedő buszoknak. Már többször fordultunk beadvánnyal a tanácshoz, hogy a környéken lakóknak mekkora hátrányt jelent ez a buszváró, de választ nem kaptunk. Most végre itt ez a lakossági fórum, és innen kedvező válasz nélkül nem fogunk elmenni — mondta határozottan beszélgetőtársam.

Igazából nem nagyon hittem neki, és még a terembe lépve sem éreztem, hogy percek múlva elszabadulnak az indulatok. Bánfi Ádám, a városi tanács műszaki osztályvezető-helyettese bevezetőjében a megálló létesítésének előzményeiről, előnyeiről szólt. Már az első mondatok utáni mozgolódásból, sustorgásból látszott, hogy az ottlevőket nem lehet meggyőzni. Nekik már annyi keserűséget, bajt okozott a Bánszki utcai megTizcnhárom magyar iparvállalati, egyetemi és banki szervező sikerrel fejezte be a Struktúra Szervezési Vállalatnál az első hazai, tervezéssel és irányítással foglalkozó szaktanfolyamot, amelyet a REFA, NSZK-beli munkatuúományi intézettel együttműködve rendeztek meg. Valamennyien oktatói oklevelet is kaptak, s így a jövőben már ők taníthatnak a hasonló szervezői tanfolyamokon. (Egy-egy ilyen szak- tanfolyamra a vállalatok szerálló, hogy csak annak áthelyezését tartják egyedüli megoldásnak. A felszólalók elpanaszolták, hogy pincéiket és lépcsőházaikat WC- nek használják a várakozók, a parkot összetapossák, rengeteg szemetet hagynak. A kipufogógáz okozta légszeny- nyeződés és a zaj szinte elviselhetetlen.

Míg a kérdéseket és hozzászólásokat nagy taps fogadta, a válaszokat — melyek továbbra is a megálló mellett próbáltak érveket hozni — hangos bekiabálások szakították félbe. A lakók hangulata és a fórumon elhangzott vélemények alapján a városi tanács műszaki osztálya új megállóhelyet javasolt a Beloiannisz utcai — már kiépített — autó- buszöbölben.

A végső döntés meghozatala előtt azonban még Békéscsaba és Gyula tanácsi vezetői, illetve a Volán szakemberei tárgyaláson egyeztetik az érdekeket. A fő probléma az, hogy a buszváró áthelyezésével emelkedne az utazási díj.

A buszváró körüli huzavona tehát tovább folytatódik. Közben buszok jönnek-men- nek — és megállnak. Ott, ahol előírják nekik . . .

vezöik képzésére 70 ezer forintot fizetnek be, míg a nyugatnémet oktatók által vezetett tanfolyam részvételi ára ennek legalább a kétszeresébe kerülne.)

A Struktúra és a REFA több éve tartó együttműködése nyomán már 330 magyar vállalati szervezőt képeztek ki, a REFA egész világon meghonosított módszerével. A tervek szerint néhány éven belül 2000 hazai vállalati szervező kap majd hasonló alap-, illetve szakképzést.

Almikor még betyárvilág volt Magyarországon, pandúrveszély esetén bizony jó szolgálatot tett az a csárdakéménybe rejtett kijárat, amelyen a legények feltűnés nélkül távozhattak. Kőhají- fásnyira fekszik e csárdától

Bekopogtattam a település két üzemébe, a munkásnőket faggattam arról, hogy van-e alapja a suttogásoknak. A Szarvasi Szirén Szövetkezet kondorosi részlegében egy fiatalasszony zavart mosollyal kéri neve elhallgatását, majd bólintásomtól megnyugodva kifakad:

— Lehet, hogy kevés húst kap a hatósági, de annak is jó része a tanácsi dolgozókhoz vándorol. Nyitás előtt viszik a listát, szétmérik nekik a sertést, a marhát. Magam is csak a tanácsnál dolgozó ismerősöm révén jutok hozzá a 70 forintos húshoz. A sorban állók pedig vihetik, ami marad.

— Mekkora ez a sor? — kérdezem, de már nem tőle, hanem fíartis Nándnrné varrónőtől :

— Amikor legutóbb a fiam ballagása előtt ott ácso- rogtam, voltunk talán húszán. Ott toporogtam másfél óráig, de aztán hazamentem, mert rosszullettem. Bentről egész idő alatt bárd- csattogás, papírzörgés hallatszott. A sorban meg ment a beszéd, hogy most csomagolják a húst a tanácsiaknak. Egy másik alkalommal, amikor már hőbörögni kezdtünk, kiszólt a hentes, csak úgy, a zárt ajtón keresztül: „örüljenek, ha egyáltalán marad valami”. Gondolom, ő is hallotta, amit mondtunk.

— Milyen sűrűn nyit ki a bolt? — tudakolom gyermeki ártatlansággal. Nevetve válaszol:

— Nézze meg a kirakatát. Van ott egy papírlap porba ágyazódva: „Hús nincs” felirattal.

Az eddig hevesen bólogató Pillár Istvánná kifakad:

— Mostanában már ki sem nyitnak. A korábbi áremelés óta alig árulnak valamit. Ha mégis, akkor ott

a Kondorosi Nagyközségi Tanács hatósági húsboltja, amelynek szintén van egy hátsó ajtaja. Itt azonban — szóbeszéd szerint — nem a betyárokat, hanem az olcsó húst „szöktetik”.

a tortúra: bent vidáman

mérnek, kint meg dühönge- nek az emberek. Azt mondják, hogy a tanácsnál dolgozók egy-egy alkalommal fejenként 4-5 kilogrammot is elvisznek az udvaron át. Jól van ez, hogy csak azoknak jut az olcsóbb?

— Hisz maga a szóbeszédnek? — kötekedem, de elhallgattat:

— Valamennyire ismerem a boltost. Egyszer meg akartam tréfálni, hátulról mentem be az üzletbe. Éppen az előtéri kis mázsán mérte a húst műanyag zsákba — kell mondanom? — két tanácsinak. Akkor a maradékból talán tizenötünknek jutott — megakad a beszédben, mert Szrnka Pál ránk nyitja az ajtót. Belehallgat a diskurzusba. Igyekszik igazolni az asszonyokat, s elmenőben hozzáteszi :

— Jön az október. Ilyenkor tartják a tanácsiak a szakszervezeti' vacsorájukat. Rendszerint a hatóságiból szerzik be a hozzávalót. Csak azt tudnám, honnan sejtik meg egy-két héttel előbb, hogy mikor töri lábát egv- egy marha.

Szedelőzködöm, hogy ismét háziasszonyok körében találjam magam, ezúttal a Szarvasi Vas-, Fémipari Szövetkezet kondorosi részlegében dolgozóknál. Beszélgető- társaim — Hicz Pálné és Brachna Jánosné — egymást erősítve sorolják:

— Innen a sarokról odalátunk: ha sor áll a hatósági előtt, gyorsan összeírjuk, hogy kinek mennyi hús kell. A főnök általában kiengedi valamelyikünket, de hát teljesítményre dolgozunk. Nem akarunk lemaradni, idegesek vagyunk, a sor meg csak nem fogy, a húsmérés hangja pedig kihallatszik. Nyár közepe óta így sem jutottunk húshoz, pedig ha van öt percünk, megnézzük, hogy

várakoznak-e a bolt előtt. A tanácsnál dolgozóknak nincs ilyen gondjuk. Nézze, írják

Ideje leülnöm Megyik Lajossal, aki feldolgozza és árusítja a kényszervágásra kerülő állatokat.

— Valós-e az a hír, hogy a bolttal közös udvarú tanács alkalmazottai rendszeresen hozzájutnak a portékájához?

— Kár lenne tagadni. De ha most is annyi hús lenne, mint régebben, ez nem szúrna szemet senkinek. A tsz 30 ezres hizlaldáját tavaly nullára kellett csökkenteni, lassan telik meg újra sertésekkel. így jóval kevesebb a kényszervágás is. A gazdák pedig újabban maguk vágják le a bajba jutott állatot. Ráadásul, ha olyan hibája van a jószágnak, akkor az állatorvos természetesen megtiltja a kimérést.

Tudom és hiszem is, hogy a másik felet is megilleti a szó. Mokran Mátyás tanácselnök csendesen sorolja:

— A hatásági húsboltot mi üzemeltetjük. Megyik Lajos pedig a dolgozónk. Évente úgy 700 ezer forintot forgalmaz, de ebből hasznunk nem származik: elviszik a kényszervágás és az árusítás költségei. A célunk az, hogy ami hasznosítható hús keletkezik, azt ne kelljen eldobni, hanem — viszonylag olcsón — hadd kerüljön a fazekakba.

— A falu szája szerint egy jó része éppen a tanácsiakéba jut. Tud erről?

— Persze. Elhangzott már egy területi párttaggyűlésen is — mondja, majd jól megrágva a szavakat, hozzáteszi: — Igaz, a tíz-egvnéhány dolgozó alkalmanként felírathat egy-két kilogrammot. De kár lenne sajnálni tőlük, ők sem nagy fizetésűek, mellékesük meg nemigen van. Azt nem tehetjük meg, hogy kiengedjük őket munkaidő alatt sorba állni. A vállalatok, szövetkezetek, intézmények mindenhol igyekeznék segíteni munkatársaikon. Itt is erről van szó.

— Véleménye szerint más tanácsok is alkalmaznak hasonló megoldást?

ki, hogy ez a tanácsiak húsboltja, s akkor tudomásul vesszük.

— Meg tudná-e mondani, hogy ez évben idáig mennyi húst adott el?

— A mérést egy tanácsi dolgozóval tartjuk számon, itt a pontos nyilvántartás. Eszerint szeptember közepéig 7 tonnát árusítottam. A nyári nagy melegben rengeteget, azóta szinte semmit. Egész szeptemberben 69 kilogrammot.

— Utasította valaki, hogy a tanácsi embereknek- félretegye a listán rendelt húsmennyiséget?

— Senki. így volt ez már azelőtt is, hogy átvettem a munkakört. S ha a véleményemet is tudni akarja, szerintem meg is érdemlik. Minden munkáltató ad valamilyen kedvezményt a dolgozóinak.

— Pontosan nem tudom, de elképzelhető. Azt hiszem, akkor van baj, ha túllépünk egy ésszerű határt, vagy egy-egy dolgozónk visszaél a lehetőségeivel. Talán segítene, ha nyíltabban rendeznénk a dolgot — töpreng el a tanácselnök.

Magamra maradván arra keresek választ, hogy van-e az ügyben igazságos megoldás? Kispénzű ember áll a hasonlóval szemben. Az ország igyekszik helyreállítani sok évtizede elkótyavetyélt értékrendjét. Az meg ugyan kinek jutna eszébe, hogy a közigazgatási pálya egykor oly vonzó — és nyilvános — kedvezményeit visszaidézze? Ezek egy részét ugyanis lassacskán megvonták a kiváltságok elleni harc jelszavával, a többi pedig megszűnt előjog lenni, hiszen minden dolgozó jussává vált. Kondoroson — s talán máshol is — ennyi maradt mára; az alkalmankénti kedvezményes árú húsporció.

Azt sem feledhetem viszont, hogy a hatósági húsbolt nyitását több szempár lesi manapság, mint ahányon a vásárlás reményével léphetnek be utcai ajtaján.

Kiss A. János

Szabadkígyóson társadalmi összefogással készül az Iskola úti kövesút Fotó: Tarr Lajos

Ny. L.

flz első tervező-szervezők REFD-oklevéllel

Gyalogtúra Budapesttől Párizsig — Erdélyért

Márton Budapesten, a Kálvin téri református vendégházban ismerkedett meg Gáborral. Mindketten Erdélyből települtek át Magyarországra. Barátságot kötöttek, s az Űj Tükör egyik januári cikkét olvasva elhatározták: az erdélyi nemzetiségek erőszakos asszimilációja elleni tiltakozásul az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának 200. évfordulója alkalmából Párizsba gyalogolnak. Május 22-én, a Rákóczi- szabadságharc kezdetének évfordulóján szerettek volna elindulni, ám vízumbeszerzési nehézségek miatt csak június 4-én kelhettek útra. Szeptember 5-én érkeztek vissza Magyarországra, s a közelmúltban először léptek a sajtónyilvánosság elé. Budapesten, az Országos Béketanács épületében megtartott sajtótájékoztatójukon számoltak be meglehetősen keserű útiélményeikről.

Itthon „székely furfanggal” vádolták őket

Soós Kálmán, a békemozgalom tájékoztatási ügyekkel foglalkozó munkatársa elöljáróban elmondta: bár a két erdélyi fiatal több magyar szervezettől is anyagi jellegű támogatást kért, jóformán csak az Országos Béketanács karolta fel ügyüket. A Kalotaszegről származó 28 éves Okos Márton autószerelő, és a Nagyvárad közeléből való 24 éves Juhos Gábor energetikus szinte mindenhonnan azt a választ kapta, hogy nem segítik őket, mert úgymond „székely furfanggal” akarnak disszidálni. (Megjegyzem, ha olyan vélemények lábra kapnak manapság, hogy a tájékoztatás szemérmetlen módon hőst formál az Erdélyt elhagyókból, akkor nemigen lehet csodálkozni a részvétlenségen.)

„Egy ember akadt, aki bízott bennünk: Csoóri Sándor” — mondta Okos Márton. Végül Gál Zoltán belügyminiszterhelyettes közbenjárásának köszönhetően léphették át az

osztrák határt. Naponta 40-45 kilométert tettek meg, bizony elkelt az Adidas cégtől kapott edzőcipő. A Bécs—Linz— Salzburg—München—Suttgart útvonalon június 20-án délelőtt 10 órakor érték el a Strasbourg! Európa-hidat.

B Fidesz Strasbourgban fellépett ellenük

Éppen aznap kezdődött az európai kisebbségi konferencia, s megdöbbenve tapasztalták: ha ők véletlenül nem érkeznek meg, akkor a legnagyobb létszámú európai kisebbséget, a Romániában élő csaknem 2 és fél milliós erdélyi magyarságot senki sem képviselte volna. Magyarországról az MDF. az SZDSZ, a Fidesz és a Wallenberg-társaság jelent meg a rendezvényen — a Fidesz sajnos, nem a legszimpatikusabb módon. Dr. Kakukk György erdélyieket becsmérlő felszólalását (elhagyják hazájukat, „kifosztják” az odaérkező magyarokat stb.) például akkora felzúdulással fogadta a hallgatóság, hogy a holland rendezők kénytelenek voltak az előadót kivezetni a teremből. A két erdélyi fiatal azon javaslatát viszont, hogy Strasbourg és Kolozsvár lépjen testvérvárosi kapcsolatra, elfogadták. (Az erről szóló megállapodást október végén írják alá.)

A Budapest—Párizs gyalogtúra résztvevői augusztus 13- án érkeztek meg Párizsba, a Notre-Dame melletti 0 kilométerkőhöz. Ütjük során 1600 kilométert tettek meS—nem szálltak be egyetlenegy autóba sem, holott rengetegen fel akarták őket venni —, a nyugat-európai közvélemény figyelmét ráirányították a romániai jogkorlátozottság szenvedő alanyaira és neves politikusokkal ismertették korábbi erdélyi élményeiket, az emberi jogokról vallott nézeteiket. Bár a sajtó esetenként „két román fiatalember” gyalogtúrájáról adott hírt. összességében megfelelően méltányolták nemes céljaikat és cselekedetüket.

A franciák hagyományos románbarátsága (köszönhető ez részben a mienkénél sokkal hatékonyabb román propagandának)* illetve a román emigráció intrikussága azonban Párizsban is tanúbizonyságát adta. Volna Cornea lánya, úgy érezték, kifejezetten akadályozta őket abban, hogy elgondolásaikat kifejthessék. Juhos Gábor részt vett egy nemzetközi ifjúsági konferencián, a beszédét nagy rokonszenv fogadta; maratoni futott a Bastille-tól Versailles-ig, hogy átadja levelét a külügyminiszternek az erdélyi magyarok el~ nyomatosából, arról, hogy Romániában 8 ezer falu, bennük legalább 10 ezer templom és ugyanannyi temető, műemlék és nagyon sok verejtékkel felépített ház várja az utolsó ítéletet — a legnagyobb vágy; nyilatkozatot felolvasni 200 ezer ember előtt az új diadalív avatásán, a Defense negyedben megtartott nagyszabású ünnepségen, nem teljesülhetett.

•

n néni dinlnmác>a kudarcot vallott

Doina Cornea lánya és Rajk László, az SZDSZ vezetőségének tagja a felszólalók között volt. a két erdélyi fiatal el’enben csak azon az ellen-Vit-en kapott szót. ahol mindössze ezren gvűltek össze. Az ünnepség résztvevői között a Fidesz és az SZDSZ felhívást körözött a Prágában bírói eljárás elé állított két magyar tüntető támogatására, az erdélyi magyar kisebbség képviselőivel azonban érdemben senki sem foglalkozott. A népi diplomácia kudarcot vallott.

Hogy hová sodorja most már a szeszélyes tengerár a két kis lélekvesztőt, nem lehet tudni. Annyi bizonyos, Okos Mártonék a saját kárukon tanulhatták meg: az általuk

anyaháznak nevezett Magyarország nehezen fogadja be gyermekeit. S még egy adalék a történtek megértéséhez. A sajtótájékoztatóra meghívták a Magyarországon akkreditált •külföldi tudósítókat is. Egy sem jelent meg közülük,

Dányi László