Békés Megyei Népújság, 1989. november (44. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-01 / 259. szám
laUslUKfilcl 1989. november 1., szerda „Hol van az a jog...?” 9 Egy nehéz nap délutánja Hintaszék az elnöknek békéscsabai bútora A mester és a hintaszék Fotó: Gál Edit Odakint tombol a hidegfront, az emberek fázósan húzzák, össze kabátjukat, mégis, az összevont MSZP- taggyűlés résztvevőinek — bár még el sem kezdődött — máris melegük van. — Én ugyan nem fogom végighallgatni, milyen vöröskatona volt valaki — mondja indulatosan a meglehetősen kis számban jelenlévő középkorú párttagok egyike. — Na, na — emeli fel mutatóujját a vele szemben álló idős párttag. — Vigyázzunk ezzel! A békéscsabai második kerületi pártházban időben kezdődik el a hétfőn 16 órára összehívott taggyűlés, melynek célja az MSZP-hez való csatlakozás elősegítése és új tagok toborzása. Gal- lisz Géza, a taggyűlés levezetője köszönti a megjelenteket, közöttük dr. Simon Imrét, dr. Forrni Józsefet és dr. Árpási Zoltánt, ők hárman küldöttként vettek részt az MSZP első kongresszusán. Lehetünk vagy százan a teremben — többségükben idős emberek. Csak úgy záporoznak a kérdések az asztalnál ülők felé. Az elsőt Simon Imréhez intézik; mi a véleménye a Púja Frigyes szervezte MSZMP-ről? — Szerintem az MSZP- nek kifejezetten használna, ha létrejönne egy nála bal- oldalibb párt — kezdj válaszát a földrajztudós. — Sem veszélyesnek, sem elítélendőnek nem tartom az MSZMP szerveződését, sőt, ha ügy tetszik, egyenesen kívánatos politikai tettként fogom fel. Mindamellett blöff lehet az a — sajtóban is megjelent — adat, mely szerint az MSZMP-nek 120 ezer tagja van. A következő „célpont” Forrai József, pontosabban a vele készített és a Népújságban nemrégiben megjelent interjú egyik részlete. Az MSZP megyei koordinációs bizottságának titkára tartja magát korábbi állásfoglalásához, s megismétli okfejtését; az idealizált szabadság, demokrácia nevében a kongresszuson egy szűk, erőszakos csoport (mely szerinte senkit sem képviselt) a lehető legdurvább eszközökkel érvényesítette elgondolásait. Annál a felvetésnél, hogy miért érdemes Békéscsabán átigazolni az MSZP-be?, érezhetően forrósodik a hangulat. A felszólalást követő — egyik idős párttag által elmondott — vádbeszéd hatása azonban felülmúl minden előzetes várakozást. A szemüveges bácsi csak kérdez, de azt egyfolytában; „Hol van az a jog, alkotmány, törvény, paragrafus, amely lehetővé tette, hogy az egyik munkáspárt a másikat a tagság megkérdezése nélkül lefejezze? Nem gondolják-e azt az elvtársak, hogy az MSZMP XIV. (rendkívüli) kongresszusa a legszégyenletesebb eseményként fog bevonulni a magyar munkásmozgalom történetébe? Hogy minket, akik a szorító tájékán sem jelenhettünk meg, egyszerűen kiütöttek?” A ’45-ös párttagasszony higgadtságra inti a jelenlevőket, mondván; „Én sem tudom megmondani, milyen lesz ez az új párt, de addig, amíg nem ismerjük meg a munkáját, ne szidalmazzuk, inkább adjunk bizalmat neki.” — Mány Erzsébet hős volt ’56-ban Békéscsabán? — kérdezi szinte önkívületi állapotban az 1949 óta tagdíjat fizető kommunista. — Én voltam a hős, mert gyorsabban tudtam lőni ! Ebbe a pártba meg, amelyet Nyers Rezső és Pozsgay Imre vezet, nem lépek be. Árpási Zoltán reagál az indulatokakli átitatott hozzászólásokra; — Elképedve hallgáttam az elvtársakat és meg kell mondanom, hogy csodálkozom: végre létrejön az a párt, amely alulról építkezik, s akkor félni kezdünk tőle? Már elfelejtették azt, hogy ebben az országban 40 évig senki sem hallotta meg az önök hangját? Azt pedig ne feledjék ; ha az MSZP a választásokon nem tud elegendő mandátumhoz jutni, ha folytatódik a baloldali pártok közötti évszázados marakodás, akkor a baloldali gondolatnak egy időre befellegzett Magyarországon. Már estébe hajlik 'a délután, mikor a szünet következik. A folytatásban úgy dönt az összevont taggyűlés, hogy az eddigi egytestületes pártbizottság egy részéből MSZP-szervezőbizottság alakul, mely október 31-étől november 10-ig a délutáni órákban ügyeletet tart a pártházban. Hat óra is elmúlik, mire beérek a szerkesztőségbe. Kollégám mutatja a telexet: „A Magyar Szocialista Párt — a híresztelések ellenére — nem omlott össze, létszáma 15 ezer körüli”. Csak afelől lehet kevés bizonyosságunk, hogy a második kerületi munkahelyi alapszervezetek párttagjai miért nem jelentek meg az MSZP-tagtobor- zón. D. L. George Bush „Washington, szeptember 11. Tisztelt Pálinkás Ür! Nagyon köszönöm önnek és a Kiosz többi tagjának a hintaszéket, amit előzőleg ajándékozott a magyarországi látogatásomra. Nagyon kedves volt öntől, hogy a keze munkájával emlékeztet engem és szeretném, ha tudná, mennyire jólesett nekem az ön gesztusa. Jóakarata igazán egy nagyszerű kapcsolatot jelent. Barbara és én a legjobbakat kívánjuk önnek és az egyesületnek. George Bush” A levelet a Fehér Házból küldte az Egyesült Államok elnöke. A címzett Pálinkás András békéscsabai kárpitos kisiparos mester. Hogy kerül a hintaszék a Fehér Házba? Pálinkás András mondja el, kihangsúlyozva, hogy ő nem akar ezzel „villogni”. — Le kell szögeznem, én kárpitos vagyok. De volt időszak az életemben, amikor repülőmodellezéssel foglalkoztam. Leálltam vele, és mostanában inkább bútorokat kreálok, hobbiként. Pár hónappal ezelőtt terveztem magamnak egy hintaszéket. Üjítani akartam, hogy ne hagyományos karfája legyen, kitaláltam ezért egy S alakot. Nem bizonyult igazán stabilnak, ki kellett valamit találnom. Két merevítőt illesztettem az S-hez, ami egy dollár alakot formázott. Miután abban az időben jelentették be, hogy Busch elnök Magyarországra látogat, nem kellett nagy fantázia, -hogy rá gondoljak. Ügy voltam vele, ha már ő anyagi támogatást tervez a kisiparosoknak, vállalkozóknak, miért ne tegyünk egy figyelmes gesztust. Ennyi a hintaszék története. — Mi következett az ötlet kivitelezése után? — Először a megyei Kiúsznak jelentettem be tervemet, akik ezt tovább „gurították”. A pestiek felvették a kapcsolatot Mark Palmer- rel, és az események gyorsan peregtek. Jött az értesítés; vigyem a hintaszéket. Aznap szállítottam fel, amikor az elnök megérkezett. Leadtam a nagykövetségen. Pár héttel az elnök hazautazása után kaptam tőle a köszönőlevelet... Azt hiszem, jó szívvel gondol ránk. Legalábbis remélem. B. Y. „Most lehetünk rohadék pufajkások” Elvtárs a pácban B nevét mégsem vállalja Itt a márka, hol a márka? A valuta és a nagymamák Megérkezünk Szarvasra. Szorongatom kezemben a cédulát, melyre írva vagyon a . „különös ember” neve és lakcíme. Életemben másodszorra járok ebben a városban, hát tudakozódnom kell. Kérdezősködöm a Szarvasi Vas- és Fémipari Szövetkezetnél, mindhiába. A tanácsházán megszán egy ügyfél, s megmondja, hol található a Hunyadi János utca. Elképedek, amint a hepehupás földúton elzötykölő- dünik a nyugdíjas tanácsi dolgozó házáig — az utca a mára már országos hírű szövetkezet tőszomszédságában van. — Amíg nem mondja meg, kitől tudta meg a nevemet és a címemet, nem nyilatkozom — fogad ingerülten a láthatóan jó erőben levő házigazda. Negyedóra is eltelik (?), mire — felesége (vezető óvónő) közbenjárásának köszönhetően — kompromisszumot kötünk, s bejuthatok a portára. A házban viszont már elő kell hozakodnom a farbával, miszerint az a hír járja: kész fegyverrel is megvédeni az utóbbi negyven év vívmányait. Szemernyi jelét sem látom rajta a meglepődésnek. Hálás riportalany, szinte kérdés nélkül fejti ki gondolatait. Első célpontja a sajtó. • — Ide figyeljél, Magyar- országon az MSZMP idős tagjai gyakorlatilag másfél éve nem nyilatkozhatnak vagy írhatnak. Ebben az országban most a sajtó „vezet”. Megmondom őszintén: már nem is hallgatom a rádiót, meg a Tévéhíradót. Felesége rátesz még egy lapáttal. „Mindenféle apró- cseprő butaságot előhoznak, aminek semmi jelentősége sincs, arra viszont jók, hogy megzavarják vele az emberek gondolkodását. A legjobban az fáj nekünk, hogy sokan semmibe veszik azt a negyven évet, amit becsülettel ledolgoztunk.” — Pedig nyilván azért jutottunk ide a nagy semmiből, mert jó is volt ebben a társadalomban — veszi visz- sza a szót a férje —, s attól, hogy így gondolkodom, még nem tartom magamat konzervatívnak. Tudja, 1945-ben léptem be a kommunista pártba, s onnantól kezdve mindenben benne voltam. Részt vettem az ifjúsági mozgalomban, 1949. január elsejétől pedig (egészen nyugdíjazásomig) tanácsi vonalon dolgoztam — félállásban még ma is vállalok munkát. Most viszont rá kellett döbbennem arra: az én véleményem már nem számít. Kit érdekel az, hogy nekem nem tetszenek a -mostani változások? — Konkrétan mire gondol? — Kérem, akárhogy is nézzük, nálunk a legtöbben a mezőgazdaságban dolgoznak. A párt programjában ugyanakkor egy árva szó sem esik a parasztokról, az egyszerű emberekről. Ráadásul „bedilizek”, ha végig akarom olvasni a programnyilatkozatot, mert nem vagyok képes felfogni, mit akar mondani, és ... — ... sok minden felzaklatta az utóbbi időben az olyan típusú embereket, mint mi vagyunk — tereli más mederbe beszélgetésünket az asszony. — Egyszerű családból származunk, s ha ’45 után nem jön létre a szocialista rendszer, akkor nem biztos, hogy tanulhattunk volna. A szüléink béresek voltaik, a tanyán éltünk; arra emlékszem, hogy örültünk, ha valamit ehettünk, vagy felvehettünk magunkra. Nekünk ez a társadalom adta meg a lehetőséget arra, hogy boldogulni tudjunk. — Nem mindenki így értékeli a Rákosi-, illetve a Kádár-korszakot. Megütközve néznek rám, s szinte egyszerre mondják: •ha dolgozik az ember és nem herdálja, nem issza el a pénzét, nem igaz, hogy nem tud megélni. — Még itt, Szarvason is legalább 20 -milliomos van — jegyzi meg a férfi. — Látja, most a gazdagok mondják azt, hogy ez nem az igazi demokrácia — teszi hozzá a felesége. — Igen ám, de azt is mondják a változások hívei: addig, amíg fegyver van a nyugdíjas rendőrök, munkásörök, katonatisztek, bírák és párttitkárok kezében, nem lehet megnyugvásra számítani — akadékoskodom tovább. — Ez a vádaskodás teljességgel alaptalan — for- tyan fel, s kezével nagyot csap a fotel karfájára. — Húsz évig voltam munkásőr, s zászlóaljparancsnok- helyettes, de nem emlékszem arra, hogy valaki is visszaélt volna a helyzetével. A nyugdíjatokból álló klubunkban sem hozakodott elő még senki azzal a kéréssel, hogy úgymond, „csináljunk valamit a fegyverrel”. Nincs titkolnivalónk sem: összejövetelin-k célja az, hogy tartsuk egymásban a hitet. Persze az is felmerült közöttünk: „Most lehetünk rohadék pufajkások, de akik kiabálnak, azok ’56- ban azt sem tudták, hogy hova bújjanak el”. Ágálnak a szervezettség ellen, pedig állítom, hogy egy bizonyos vonalat követni kell a párton belül is — nem lehet az, hogy mindenki azt csináljon, amit akar. Vagy; másfél év után tegnap hallottam először az elvtárs megszólítást. Engem rettenetesen zavar ez az állapot, mert így nem tudok az emberekhez fordulni. — Ez a megszólítás a korábbi, diktatórikus időszakhoz kötődik. — Miért használjuk örökké a diktatúra szót? — emeli fel ismét a hangját. — Az, hogy valami szervezett; még nem jelent erőszakot. Én vállalom a múltamat -is: ’56-ban például begyűjtési osztályvezető voltam Dévaványán. — Nem gondolja, hogy megint felültettek bennünket a puskaporos hordóra? — Nem hinném. Az egyszerű ember most is gürcöl, éli a maga kis életét, mert nem tud mit tenni. A szegénységről vitatkozunk, de azért köztünk élnek a gazdagok. "Az emberek, úgy látom, kibeszélik magukból az indulataikat; nem tudom elképzelni azt, hogy súlyosabb következményei is lennének a válságnak. Csak az a baj, hogy aki nem tud máról holnapra köpönyeget váltani, az konzervatívnak számít. Pedig mi csak a párt tiszta eszmeiségét védelmezzük; állítom: Marx írásában sem találna olyasmit, hogy valamikor újra hátra kell fordulni a kapitalizmus felé. Már az ajtóban állok, mikor arra kér a „félelmetes munkásőr”, írjam meg: nagyorr fáj neki az, hogy máris elfelejtették az országban Kádár János nevét. Pedig, ha 1968-ban mindenki mellé állt volna ... Felesége még utánam szól a kapuban: találkozott már ilyen emberekkel, mint mi vagyunk? Kényszeredetten mosolygok. Egy másik asszonyra gondolok, ki kamaszkoromban esténként — miközben kanalaztuk a tegnapi levest — folyton olyan bűvös szavakat emlegetett, mint munkaegység, téeszcsé, meg párt- titkár, s összetörte magát — talán szinte a semmiért. Dányi László Megint csak rossz világ jött a nagymamákra, nagypapákra, lélegzetvételnyi szünet után ismét elkezdődött egrecírozásuk. Újra be kell őket tuszkolni az autóba-, ha a családok hozzá akarnak jutni valutaellát- ' mányukhoz nyugati bevásárló — hivatalosan turisztikai jellegű — útjaikon. Mert ahogyan az ismert, szeptember 18-átó! — ki tudja hányadszor? — megváltozott szeretett hazánkban a készpénzes devizakiadás rendje. Azóta a kiszolgáló pénzintézetek, bankok csak a valutakeretből igényelt pénz 10 százalékát adják ki bankjegyben — legfeljebb 40 nyugatnémet márkát —, a többire csekket kapunk. A csekkeket Bécsben vagy bármely más nyugati városban alá kell írni az útlevél tulajdonosának és csak azután jöhet a boltról boltra való járkálás. A szigorító rendelet — hasonlóan minden „jól átgondolt” intézkedéshez — a minap tovább módosult: akik kifejezetten Ausztriába szánédkoznak átruccanni, 500 schillinget készpénzben vehetnek kézhez. Jancsika Árpádné, az OTP megyei igazgatóságának de- vizacsoport-vezetője az okokról mondja; — Ügyfeleink naponta végigjárták a különböző irodákat, pénzintézeteket és mindenütt felvették a 40 márkát. Most az 500 schilling csak akkor adható ki, ha az Hitető valóban utazási célra akarja a pénzt felhasználni. A megfogalmazásból kiderül, hogy most sem teljesen egyértelmű a „módi”, hiszen az ország nyugati szélén akár naponta elképzelhető az Ausztriába való kiutazás. Mindenesetre az OTP-ben a hároméves lakossági valutakeretből való pénzfelvétel szeptember közepe óta hihetetlen mértékben csökkent. Például augusztus 30-án 2,6 millió forintért, 31-án 2,3 millió forintért váltottak ki honfitársaink dollárt, márkát vagy schillinget. Szeptember 22-én 31 ezer forint, október 4-én 100 ezer, október 6-án pedig 161 ezer forint volt a forgalom. A megszorításoknak meglett a hatásuk. Az sem titok, hogy a lakossági devizaszámla bevezetésével bárki befizethet valutát saját nevére. Az OTP csoportvezetőjétől megtudtuk, hogy október 17-én pontosan 4500 devizaszámlát tartottak nyilván, ezekben összesen 122 millió forint értékű konvertibilis valuta gyűlt össze. A napi pénz- forgalom óriási, 3-4 millió forint a betét, de ennek felét azonnal ki is veszik az emberek. Hát valahol itt tartunk. Hogy mit hoz a holnap a lakossági valutaügyekben, azt felelőtlenség lenne megjósolni. A „kiskapuzás” egyfajta népi sporttá kezd válni. Ugyanakkor az emberek a valutakeretükön levő pénz kiadását állampolgári joguknak érzik. Az eklézsia azonban változatlanul szegény. Sportnyelven szólva a „ki hogyan jut valutához” mérkőzés jelenleg körülbelül döntetlenre áll. A küzdő felek — ha netán fogcsikorgatva is — a mai helyzettel még úgy, ahogy kiegyeznének. Csak hát szegény nagymamákat és nagypapákat ne kellene ismét a világ(bolt)- néző utakra rákényszeríte- niük a családoknak ... L. S.