Békés Megyei Népújság, 1989. november (44. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-25 / 280. szám

'kÖRÖSTÁJEXKLUZÍV

1989. .november 25., szombat

Eljött az idő,hogy végre

mindnyájan kibéküljünk egymással

Dr. Habsburg Ottó beszéde a Márai-esten

Amint már hírt adtunk róla, a múlt héten Budapesten „Márai hazatér” címmel ünnepi estet rendeztek. A népes közönség az 1900-ban született és idén februárban az Amerikai Egyesült Államokban, emigrációban elhunyt Márai Sándorra emlékezett. A két világháború közötti időszak egyik legnagyobb hatású prózaírója, gondolkodója, költő és újságíró 1948-ban hagyta el Magyarországot. Ügy érezte, elfogyott körülötte a levegő. Azt beszélik, az utolsó magyarországi estét Szentgyörgyi Alberttól töltötte egy budai kiskocsmában. Amikor elbúcsúztak, kölcsönösen bocsánatot kértek egymástól; Márai azért, mert elment, Szentgyörgyi azért, mert maradt. (A sors fura fintora, hogy a Nobel-díjas tudós hamarosan követte Márait. A két rossz közül a másikat választotta — az emigrációt.)

Márai Sándor művei — hiába tartoznak a magyar irodalom legértékesebbjei közé — Magyarországon több mint negyven évig feketelistán voltak. Márai nélkül nincs magyar irodalom, nincs példaként szolgáló polgári értékrend.

A budapesti Márai-ünnepségen felszólalt dr. Habsburg Ottó. Az egykori trónörökös Márain túlmutató, fontos beszédet mondott. Az elhangzott szöveget hozzájárulásával tesszük közzé.

A mai idők egyik sajátos jelensége, hogy milliók kényszerülnek emigrációba. Voltak emigránsok már más században is, de ilyen nagy számban és ilyen egész népéket magával sodró mozgalmak nem fordultak elő a mi századunkon kívül, talán csak a népvándorlás idején. így tehát emigrációról, mint igazi szociológiai tényről, csak a huszadik század második felében beszélhetünk. Ennek az emigrációnak vannak külön jellegzetességei. Ez főleg az intellektuális és politikai menekültekre áll, akiket az események kényszerítettek erre a lépésre.

Annak idején a magyar politikus, Pfeiffer Zoltán mondta a magyar száműzöttek egyik ülése alkalmából: „Az emigráció szörnyű. Ha még egy évig tart, mindegyikünk lesüllyed a saját nívójára.”

Zuhanó és emelkedő emigránsok

Ez a szellemes kijelentés nagyon mély igazságot tartalmaz. Ha otthonunkban, családunkban, társadalmunkban élünk, ez nem csak támaszt, hanem irányt is ad nekünk. Nem tudunk túl mélyre süllyedni és nem tudunk túl sokat emelkedni. Ellenben, ha hazáját elhagyja az ember, mindez egyszerre elesik, önmagára van utalva és a társadalom nem nyújt támaszt. Ennek az a következménye, hogy sok emigráns, elveszítve a társadalom támogatását, lezuhan, és szellemileg, valamint erkölcsileg tönkremegy. Mások, az emigráció és honvágy kényszere alatt, ellenkezőleg, igen nagy magasságokat érnek el.

A mi időnkben volt emigráns, aki sokat tett nemzete és kultúrköre szolgálatában. Tipikus volt ebből a szempontból a spanyol polgárháború utáni dél-amerikai spanyol emigráció. Feltehetjük, hogy a spanyol emigráció hazafias működésének nem kis része volt abban, hogy az országban valami sikerült, ami majdnem egyedülálló a történelemben: békés átmenet egy diktatórikus rendszerből egy jól működő demokráciába. Már a hatvanas években tapasztalhattam a lassú közeledést az otthoni rendszer és az emigráció között, melynek praktikus jele napjainkban, hogy János Károly király pártokon felül álló vezetése alatt békésen és barátságosan dolgozik együtt a szociáldemokrata Felipe Gonzales és Franco volt minisztere, Manue Fraga Iribarne. A hidat közöttük olyan emberek építették, mint Don Salvador de Madariaga, a dél-amerikai emigránsok legnagyobbika, de mások is, mint például a megboldogult Pablo Casals, vagy Salvador Dali.

Voltak másfajta emigránsok is, akik nem szolgálták hazájukat, hanem külföldre vitték gyűlöletüket és ezáltal sikerült megmérgezniük az egész atmoszférát. Ilyen vonatkozásban említhetjük a cseh Benes Eduardot, az emigráció politikai Napóleonját. Ö mint emigráns serényen dolgozott, rengeteget ért el, de minden, amit tett, negatív előjelű volt. Neki köszönhető, hogy milliónyi embert kitelepítettek. Ö volt Amerikában a magyarellenes propaganda gonosz géniusza. Neki még az is sikerült, hogy a Kossuth-mítoszt, amely Amerikában létezett és nemzetünknek használhatott volna, elhomályosították, legalábbis egy időre.

A nagy emigránsok körében találjuk hanfitársunkat, Márai Sándort. Évtizedekig a hontól távol volt, de nem veszítette el hazáját, ellenkezőleg, szenvedésein keresztül is gazdagította a magyar irodalmat és a magyar kultúrát. Művei, mint a „Halotti beszéd”, a világirodalomban találják majd helyüket. De Márai több volt, mint író, polgár volt, nyelvünk művésze, és emigráns, de az emigrációban mindenekelőtt és mindvégig magyar patrióta, és ezért nagy európai. Márai polgár volt és büszkén „polgárnak” vallotta magát. Ez a szó, hogy „polgár”, a politikai eseményekből kifolyólag ma már majdnem ismeretlen fogalom, vagy ha használják is elferdítve, tartalmától megfosztva. Polgár helyett sokszor a „bourgeois” kifejezést alkalmazzák, egy szót, mely egyáltalán nem fedi az igazi polgári felfogást.

Polgár — annyit jelent, szabad ember

%

A polgár fő jellemzője, hogy független ember. Büszkén vallja hűségét elveihez, nem szolgálja az idők szellemét, kitart értékítélete mellett. Szolgálja a szabadságot, mert a polgár csak szabad rendszerben, a szabadság atmoszférájában tud meglenni. Azonkívül szolgálja a szellemiséget, a kultúrát; gyűjtő, esztéta, gazdagítja nagy szellemi hagyományainkat.

A polgár nem kapitalista a XIX. századi értelemben, de nem is lehet egy totális rendszer támogatója. Totalitarizmus és polgárság kizárják egymást. Egyik nagy jellemzője a tolerancia, és az, hogy a nagy hagyományokhoz hűséges marad. Ápolja azokat az örök értékeket, amiket a múlt ránk hagyott. Elővigyázatos. Nem zárkózik el reformoktól, de ahogy Burke kifejezte, addig nem akarja lebontani a kerítéseket, amíg meg nem érdeklődi, mi okból állították fel azokat eredetileg. Szóval haladó, de óvatosan haladó. A csillagokra tekint, de amellett lába nem hagyja el az ősi földet.

Ez a polgár egy totalitarizmus által megmételyezett időben nem tudott élni. Nem fogadta el a hagyományos értékek tönkretételét, a szolgalelkűséget és a primitív erőszakot. Ennek folytán a rendszerek, legyenek Szálasi vagy Rákosi nevével jelezve, ellenségüknek tekintették őt és kiirtotHabsburg Ottó: „Nem veszítettük el a lelkünket, a holnaptól nem kell félnünk” Fotó: Gál Edit

ták. Tragikus tény: az olyan polgári elem, mint amilyen Márai volt, a mai Európában már alig létezik. Található még itt-ott egy kis szellemi szigeten, de ritka lett — és nélküle szegényebb lett földrészünk is.

Márai egyike volt az utolsó magyar polgároknak, de nem adta fel a jövőbe vetett reményét. Ha ezt tette volna, elkallódik az emigrációban. írásaiban ellenben újra és újra, főleg a számkivetésben, megírta a polgár szellemi eposzát, ráhagyva azt az eljövendő nemzedékre. Abban a biztos tudatban, hogy lesz egyszer egy szebb jövő, amikor mindennek dacára újra élednek az ősi erények.

Márai művésze volt magyar nyelvünknek. Műveit olvasva azt tapasztaljuk, hogy hazáját főleg nyelvében találta meg. Ebben látta nemzetünk lelkét, amit mindenekelőtt kell ápolni, mert egyedül vagyunk. Csak akkor maradhat meg népünk, ha lelkét megőrzi. Szerinte a magyarság nemzet, de nem faj, és igazi alapja a kulturális közösség, amelynek központja a nyelv. Tehát nem feltűnő, hogy az európai irodalomban és költészetben a magyar irodalom és költészet elsőrangú helyet foglal el, habár mindig csak kevesek kincse, mivel kevesen vannak, akik teljes mértékben értik, s értékelik jelentőségét. Tudni kell magyarul, hogy igazán élvezhessük a magyar irodalmat. Sok jó, technikailag elsőrangú fordítás készült, mégis — habár ezek is adnak valamit szellemünkből — az igazi szellemet csak a magyar eredetiben lehet megtalálni.

Fennáll a veszély, hogy nyelvünk könnyen veszendőbe megy. Külföldön, éppen izoláltsága folytán nagyon nehéz megtartani, és ez főleg akkor tragikus, ha százezrével menekülnek hazánk fiai idegen országokba. Ezért találjuk a magyar emigrációban azokat a nagy szellemeket, akik azonnal megértik, hogy fő feladatuk nem a politizálás, hanem a magyar nyelv ébrentartása.

A szavakat,

mint egy festőművész alkalmazta

Az emigrációs közéletben a magyar nyelv élharcosa Eckhardt Tibor volt. A magyar hercegprímás, Mindszenty József is nagy súlyt helyezett arra, hogy az emigránsok ápolják nyelvüket, s ne hagyják elveszni, hanem őrizzék meg külföldön is a fiatal nemzedékek számára, amíg azok vissza nem térhetnek hazájukba. Népünk harmadik nagy képviselője Márai volt, aki nyelvünkben tartotta fenn hazáját és ezért továbbra is magyar nyelven írt és működött a távoli tengerentúlon. így értendő, hogy 22 műve külföldön, de magyar nyelven jelent meg. írt és dolgozott egészen haláláig, már csak azért is, mert tudta, hogy műveivel számos magyart segít hozzá nyelve megmentéséhez, még akkor is, amikor már nem talál senkit, akivel anyanyelvén társaloghat. Jómagam azt mondhatom, hogy ha sikerült bizonyos mértékben megőrizni anyanyelvemet — miközben nap nap után más nyelven kell szólnom és kevés alkalmam nyílik

I

elő magyar bőszedre — ezt Márai írásainak köszönhetem Az o erdeme, hogy megőrizhettem és talán kissé gazdagíthattam is szobőségemet, mert ő magyar nyelvünk egyik :ga- zi művésze, a világirodalomnak pedig egyik legnagyobbika volt.

Ami-Márai nyelvhasználatát jellemzi, az főleg az élénkség és, hogy a szavakat mint egy festőművész alkalmazza. Minden szava tény, pontosan meghatározza a gondolatát. Mondatai rövidek. Mindent meg lehet érteni. Soha nem halott, hanem mindig élő nyelvet beszél. Üj és régi szavakat használ, szókincse óriási. Habár tiszta magyar nyelven íi, nem fél az idegen szavaktól sem, amelyeket meghonosít és ezzel gazdagítja szótárunkat.

Ilyen időben szükségünk van olyan emberre mint Márai, aki gazdagítja és nem szegényíti, aki bővíti és nem szűkíti nyelvünket. Bizony vannak, akik azt állítják, hogy a produktivitás és a hatékonyság azt kívánja, hogy állandósítsuk nyelvünket. Ez rövid időre egy géppel kapcsolatban hasznos lehet. Hosszú távlatban azonban szegényít mindenkit, összezsugorodik az ész, az életünk szépségéből veszítünk. Márai egész irodalma, Márai költeményei, Mórái regényei szépséget hoztak életünkbe —, eleven tények, nem pedig halott gépek zakatolásai.

De Márari nem csak író, hanem politikus is volt. Nem a szó pártpolitikai értelmében, hanem mint olyan, aki tudja, hogy az igazi politika nem hatalom és állások kérdése, hanem a köz szolgálata. Mórái soha sem fogadta el hazának azt a külföldi világot, amelyben oly soká élt. A latin mondás „ubi bene. ibi patria” (tt a hazánk, ahol dolgunk van), soha sem volt a magyar költő jelszava. Ez állt éppúgy Párizsra, ahol fiatal korában tartózkodott, mint később mindazokra a nyugati országokra, főleg az Egyesült Államokra, ahol az emigráció folytán élnie kellett. Ö magyar maradt még ott is, és magyar érdekeket tartott szem előtt. De mint magyar hazafi nem volt szűkkeblű -nacionalista. Nem szerette az öblös hangon kiáltott frázis-nacionalizmust. Magyar patrióta volt.

I

Fenntartotta a gyönyörű reményt

Nagy a különbség a nacionalista és a hazafi között. Olyan nagy, mint a szeretet és a gyűlölet között. A patrióta szereti nemzetét, de amellett tiszteli a többi nemzetet is, a nacionalista ellenben „imádja” nemzetét és lenéz mindenki mást. A végén, azaz a történelem nagyobb perspektívájában a nacionalista mindig árt saját nemzetének, míg a patrióta szebb jövőt biztosít.

Ebben az értelemben Márai mindig a kiegyezés embere volt. Nem szűk Magyarországot akart, hanem olyat, amely tagja Európának. Épp azért lehetett jó európai, mert igaz hazafi volt. Sokkal korábban tette ezt, mint azok, akik most európaiaknak vallják magukat.

Ezt fejezte ki híres röpiratában, amikor azt mondja: „Tiszta fajú nép nincsen ma Európában, ahol évezredek történelmi kalandjai kevertek vért és fajtákat, de tiszta nyelvű nemzetek vannak, s nemzet csak ott van. ahol él a nemzeti nyelv öntudata.”

Egy másik írásában ez a szép mondat található: ..Európa igazi értelme soha sem lehet a nyelvi és faji egység: tragikus és nagyszerű feszültséget és tartalmat az európaiság fogalmának éppen a nívókülönbségek adnak. Élet. erőfeszítés és áram csak ott fejlődik, ahol különböző szintek erői áramlanak eg%)más felé.”

Márai az írásaiban már idejekorán kívánta az európai vámhatárok lebontását, a közös óriási termelő- és elosztóterületet, ahol az európai szellem kicsinyes helyi érdekek akadálya és gátja nélkül, végre kifejtheti igazi képességeit. Ez mutatja, hogy igazi európai volt. Olyan, aki hazája tragikus éveiben is fenntartotta azt a gyönyörű reményt, amelyet most, Isten segítségével, meg fogunk valósítani.

Nem éjszaka, hajnalban halt meg

Márai ez év elején elhagyott bennünket. Tragikus volt a halála — mondták egyesei«: Én ezt így nem merném határozottan kijelenteni. Inkább azt mondanám, hogy hajnalban halt meg. nem az éjszakában. Amikor elhagyott bennünket, már tudhatta, hogy hazánk felszabadul, hogy hazánkban újra igazi demokratikus magyar élet lesz, hogy hazánk egy szebb jövő felé halad. így tehát halála bizonyos mértékben békítőén hatott. Nem volt benne gyűlölet, minden szenvedés, és az őt ért minden jogtalanság ellenére sem. Nem akart bosszút, csak azt, hogy véget vessünk a szerencsétlen múltnak, hogy minden erőnket latba vessük a magyar és az európai jövő szolgálatában.

így tehát Márai azt hagyta ránk, hogy eljött az idő, nem csak a magyar nyelv és magyar hagyományok további és erélyesebb ápolására, hanem arra is, hogy végre mindnyájan kibéküljünk egymással. A magyar jövőt nem lehet megalapozni gyűlölettel és bosszúvággyal, a múlt hibáinak fel- hánytorgatásával. Együtt kell a jövő felé fordulnunk, úgy, ahogy ezt szellemében Márai is tette. Öt igazán a magyar jövő építészmérnökének lehet nevezni.

Ezért is jogos, hogy ezen az ünnepélyen azt mondjuk; „Márai hazatér”. Halála évében végre szelleme hazajön, hogy elhozza nemzetének földjére azt, amit ő — aki távozni kényszerült az áldott Magyarországról, és aki szívében hordta a hazát — a távoli honra gondolva alkotott az emigrációban.

Márai azt üzeni nekünk, hogy ki kell békülnünk, úgy azok, akik otthon maradtak, mint azok, akik külföldre kerültek. Ma nagy feladat áll előttünk. Be kell vinnünk hazánkat abba az európai jövőbe, melyről Márai álmodott. Magyarország csak mint az Európai Közösség tagja tudja helyét megállni. Ez a magyar jövő útja. És nem követhetjük jobban e nagy magyar honfitársunkat, a világirodalom e lóngeszét, mint, hogy az ő hagyatéka szellemében testvériesen összefogunk. Ne kérdezzük, mi volt a múltban, milyen úton jártak egyesek, hanem csak egyet kérdezzünk egymástól: mit tehetünk ma a magyar jövőért. Ha Magyarország ebben a szellemben csatlakozik az eljövendő Európához, akkor jó lelkiismerettel mondhatjuk nagy halottunknak: mindent megtettünk, hogy álmát megvalósítsuk. Méltók akarunk lenni ahhoz a nagy férfihoz, aki mint polgár, mint hazafi, mint magyar költő, mint magyar író. <fe főleg mint a magyar nyelv és a magyar nemzet hű szolgája, példa számunkra és útmutató egy szebb és nagyobb magyar jövőbe. Márai — úgy mint Széchenyi — bízott a magyar jövőben. Nekünk is bizalommal kell lennünk. Bizony, jönnek még nehéz napok, de mivel átéltük a sötét múltat és nem veszítettük el lelkünket, a holnaptól nem kell félnünk. Széchenyivel mondjuk, „Magyarország nem volt, hanem lesz” és kövessük Márait, aki azt üzeni: .,Mindig nyugatra menj, és ne feledd soha, hogy keletről jöttél.”