Békés Megyei Népújság, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-28 / 256. szám
1989. október 28., szombat TALLÓZÓ Köröstáj Kívül maradni a pártpolitikai vitákon „Nem a szabadság dicsőítését — szabadságot”' ...Elég! Elég a szócséplésből! Hagyjanak már minket békén! Ebben az országban tízmillióan dolgozni és megélni akarnak. Munkát, s ellenében értéket jelentő pénzt, lakást, családot, biztonságot. Nem a szabadság dicsőítését — szabadságot. Nem sok embert érdekel, milyen megnevezést talál ki bárki október 23-ra. Mindenki úgyis azt ünnepli, amit akar — hagyják már meg nekünk a saját ünneplés vagy bánkódás jogát! Nagyon halkan, de reménykedem: ha'ezt a népet dolgozni, vállalkozni, dönteni, választani — élni — hagyják, visz- szatalál elhagyott szavaihoz is. (Sós Péter János; Képes 7) „Búcsúzó” Olcsó diadalkodással (A Népszabadság) Kinek kell egy világbajnok? „mert az egyház és a mindenkinek szól" Valóban sorsdöntő időket élünk. A pártok és az országgyűlés tanácskozásain, családi és társadalmi vitákban a szabadabb és emberibb jövő útjait keresi népünk. Milliók várják reménykedve — vagy talán reménytelenül —, lesz-e időnk és erőnk végre a viták tüzében is megtalálni a közös utat, és egymás kezét? Vagy érvényesül-e megint rajtunk a történelmi „magyar átok”; csoport - és egyéni érdekek szilánkjaira hull szét nemzetünk? Félmilliós egyházunk életében is sorsdöntő ez az időszak. Lesz-e elég hitünk az annyit idézett belső megújulásra, a múlt tévedéseiből és vétkeiből okulásra? Megtaláljuk-e a békés, közös egyházépítés útját a szüntelen egymást vádolás és csoportokra szakadás helyett? . . . Ezek és hasonló kérdések szerepeltek a közelmúlt köz- érdeklődést keltett két tanácskozásán. Fontos volt valamennyi egyház vezetőjének részvétele az MSZMP elnökének meghívására tartott parlamenti találkozón. És kiemelkedő jelentőségű volt az Evangélikus Egyház négy vezetőjének találkozása a kormány elnökével szeptember 20-án. Az első tanácskozáson valamennyi egyház vezetői részt vettek. A legfontosabbnak azt láttam, hogy országunk egyházai és vallásfelekezetei egyértelműen kívül kívánnak maradni a pártpolitikai vitákon; mert az egyház és a lelkész küldetése mindenkinek szól. Híveink természetesen szabadon, lelkiismereti döntésük szerint vesznek részt és foglalnak állást a pártok és társadalmi szervezetek vitáiban. Valamennyi egyház egyértelműen vállalja viszont a hit és a keresztyén szeretet felelősségéből következően a közös küzdelmet társadalmunk, annak tagjai lelki-erkölcsi megújulásáért, enélkül nincs igazi társadalmi, gazdasági, és politikai megújulás, sem lelkész küldetése nemzeti jobb jövő! A lélek üdvössége szolgálatával ve- lejáróan vesznek részt az egyházak a földi élet, a család, az emberi jogok, a kultúra és a szociális segítés sokféle feladatában, az iskoláktól a betegek és idősek, a menekültek és a veszélyeztetett társadalmi rétegek segítéséig. A második tanácskozáson hálásak voltunk Németh Miklós kormányelnök elismerő, meleghangú értékeléséért, egyházunk nagy értékű történelmi öröksége és jelénlegi sokoldalú erkölcsi és társadalmi szolgálata iránt, a magyar nép és a hazai nemzetiségek között is. Ezután szóba kerültek az állam és egyházunk viszonyában ma előtérben álló. legfontosabb kérdések ... Reménységek és néha a féltés érzései között figyeljük népünk életének gyors, mélyreható alakulását, amelynek során szinte minden nap új fordulatokat hoz. Imádsággal és felelős cselekvéssel veszünk részt a nagy átalakulásban, vállalva a magunk egyházi szolgálatát. Egyházunk minden tagja — híveinktől a lelkészeken és világi tisztségviselőinken át, az egyházvezetés terheit viselőkig — csak egyet tehet ma: a maga helyén hűséggel helyt állva, a közös felelősségben részt vállalva, az igazság és a szeretet iránti belső elkötelezettséggel végezze feladatait, Pál apostol igéje szerint: „Igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével” (Ef 4:3). Sorsdöntő, hitet és felelősséget próbáló időket élünk: népünk is, egyházunk is. Arra vigyázzunk, hogy egyházunk és a magunk élete ne sodródjék a tömeg vagy a részérdekek árjában, na- nem tudjunk a Szentlélek árjában, sodrásában élni: hitünket megtartva, a reménységet el nem veszítve, az igazság és szeretet iránti feltétlen elkötelezettségben! (Nagy Gyula, Evangélikus Elet) ... A felszín vékony rétege azonban olyan nyomás alá került május után, hogy robaj nélkül omlott az alatta tátongó üregbe. Ettől kezdve fantomlétezés volt a párt léte; ez a párt már nem párt volt. A két héttel ezelőtti kongresszus a befejezett tényeket regisztrálhatta csak, s aminek létrehozását megszavazta, az objektíve is új kezdemény lehet most: ez a párt már nem az a párt. Tömegkommunikációs közvetítésben az jellemezte a fantomlétezés szakaszát, hogy a fantompártnak láthatóan a védekezésre sem volt ereje: Az egykori író (most önjelölt népvezér) diktátum- szérűén közölte a rádióban, mintha erre bárki felhatalmazta volna, hogyan járulhatnak a párt tagjai a nemzet elé: csak lehajtott fővel. A párt tagjai közül senki sem tiltakozott a megalázó és erkölcsi alap nélküli diktátum ellen. Az evangélikus pap (most megválasztott honatya) diadalmasan állt képviselőtársai elé: velem és most megválasztott kollégáimmal vonul be először a demokrácia e Parlamentbe, ahová mostanáig legfeljebb illegálisan juthatott — szónokolta. A háromszáz-valahány régi képviselő közül senki sem mondta, hogy ez bizony sértés, ráadásul így kerek perec nem is igaz. A tanárnő (most amatőr politikus is) levelet írt egy elképzelt reformkommunistának a Hitelben, oly kioktató fölénnyel, mint akinek meggyőződése, hogy e fölényhez erkölcsi alapja is van. A finomtollúnak ismert prózaíró Érintések című hitelbeli széljegyzeteiből is ez a lesújtó erkölcsi fölény suhintott. Az ilyen-olyan televíziós kerekasztalműsorok gyakori vendége volt egy ellenzéki fiatalember, aki ironikus mosollyal kísérte a fantompárt képviselőjének minden szavát, a kamera pedig ezzel a mosollyal su- gallt ítéletet e pártról. Amelynek egyetlen tagja sem tiltakozott — még szelíden sem — a pedagóga, a finomtollú író, a fiatalember és az adásrendező bántó fölénye ellen. És most a kérdések: Az első: vajon nem az mutatta-e mindennél árulkodóbban a-párt fantomizá- lódását, hogy a hatalmát még nem egészen, de a méltóságát már teljesen elveszítette? A második: a pozsonyi diétán az uralkodó nemesség önként lemondott hatalma monopóliumáról 1848- ban, vajon méltóságát is kétségbe vonták-e? A harmadik: a májusi pártértekezlet után az uralkodó párt önként lemondott hatalma monopóliumáról 1988-ban, vajon nem csorbítja-e ellenfelei méltóságát is, hogy miközben fantommá semmisült, olcsó diadalkodással búcsúztak tőle? (—óv—; Élet és Irodalom) ... Éberle Emília háromszoros tornászvilágbajnok, az elmúlt évtized egyik legeredményesebb román sportolója ma már indulatok nélkül, csöndesen beszél arról a május húszadikai éjszakáról. — Már évekkel előbb dédelgettem a gondolatot, hogy átszököm — magyarázza —, elvégre az embernek egy élete van. Nem akartam a magamét nyomorúságban, ret- rettegésben leélni. Volt ösz- szehasonlítási alapom, hogy máshol hogyan étnek, megfordultam néhány helyen a világban. Éber le Emília öt hónapja Budapesten él, rokonoknál húzza meg magát, reggeltől estig dolgozik. Még nem tudja, hogyan lesz, de az biztos, hogy visszatérni nem akar. Reménykedik, talán egyszer viszontláthatja szüleit, szerez valami lakásfélét, megkapja a magyar állampolgárságot. Miért is ne, hiszen magyar, Aradon élt, Petőfin nevelkedett — még ha azokat az aranyérmeket román színekben szerezte is. Mit tehet, egyelőre vár, mint annyian mások. Az ember azt hinné, hogy a magyar tornaszakosztályok már az átszökés másnapján megkeresték, ajánlatokkal ostromolták, vállaljon edző- séget itt, segítsen a felkészítésben ott. De nem keresték, nem ostromolták. Pontosabban, Békéscsabáról kapott ajánlatot, de ő ragaszkodott a fővároshoz, a rokonok is ide kötik. Majdnem öt hónap telt el, mire végre állást talált: a Spartacus utánpótlásedzö- je lett, másodállásban. ö ugyan főállást szeretett volna, főállás azonban ez idői tájt nincs a szövetkezetieknél. Háromszoros világbajnok számára sem ... (P. Gy.; Magyar Hírlap) Természetvédelem = hazaszeretet Hazátlanná válunk? ... Az élettelen környezettel való folgalkozás nem is kényszerít etikai megfontolásokra bennünket. A természetvédelem tehát korántsem csak az állatok és növények megmentését szolgálja, de saját humanitásunkat, saját lelkünk megmentését is. Az értékvakság komoly pszichológiai, sőt, társadalmi konfliktusokhoz is vezethet, és csakis az élő természet intenzív megismerésével és a biológiai, valamint pszichológiai ismeretek elmélyítésével gyógyítható. Kis hazánk, Magyarország nyugati viszonylatban még mindig feltűnően sokféle vaddal, páratlan szépségű természeti tájjal rendelkezik. A Szigetköztől a Viharsarokig, az Őrségtől a Kiskunságig és a Mátrától a Hortobágvig. Mindent meg kell tennünk ezek fenntartására, éspedig nemcsak azért, mert biológiai funkcióik vannak, nemcsak a — számunkra — emocionális élménvértékeik miatt, hanem egész egyszerűen azért, mert léteznek, ott vannak, ahol találjuk őket, a biológiai fejlődéstörténet, a táj evolúciója, szukcessziója eredményeként. Itt persze kérdezhetnénk: mi köze mindennek az ökológiához, az etológiához vagy a vadbiológiához? Ha tudományunkat erkölcsileg is igazolni, legitimálni akarjuk, úgy nem szorítkozhatunk csupán vizsgálatra, tehát csak a kutatásra. Eredményeink előfeltételei a hatékony védelemnek, a veszélyeztetett fajok és élettereik megtartásának. A kutatás ezen a ponton jelentőssé válik a természetvédelem, mint a hazaszeretet egy új formája számára. Egy ilyen környezeti vagy öko-patriotizmusnak ugyanis nincs nacionalista mellékíze, mert nem az adott adminisztratív-politikai, tartományi vagy államhatárokon tájékozódik, hanem a természeti tájhoz kötődik, és ezért politikamentes! ... a szülőföld arculata bevésődik az emberbe; jellemünkben, világnézetünkben” (szó szerint, és nem politikai értelemben!) formál minket, hiszen még gondolkozásunk is földrajzilag meghatározott, lokalizálható, a szűkebb hazai biotóphoz köfptt. A táj, amibe beleszü- lettünk, meghatározza az embert, még mielőtt értelmileg átgondolhatnánk e befolyás jellegét és módját. Ezért az „ökológiai egyensúlynál” fontosabb számunkra a „lelki egyensúly”- Mi viszont nemcsak élettereket, de élménytereket is megsemmisítünk a vidék „megművelése”, „hasznosítása” révén. Mindez saját lelki szerkezetünk teljes félreismerésére, tehát nem romantikus elvontságra, hanem természettudományos műveltség hiányára utal! A tegnap emigránsai hazájuk elhagyására kényszerültek, mert ott megváltozott a politikai rendszer. A holnap emigránsa azért vándorol ki majd, mert az ökorendszer változik meg, és a környezet, a tájkép, a szülőföld elviselhetetlenné válik számára. Az otthon tehát nemcsak biotóp, hanem pszichotóp is. Nemcsak anyagcsere-lakótér, hanem a lélek élettere is, amellyel azonosulunk, amely lelki egészségünk bázisa. Kölyökkorunk fejlődése során egy emlékezetszövedék alakul ki bennünk, egy képkincs, melybe énünk is belefonódik. A tér és az én egyetlen, feloldhatatlan mag- vává válik emlékezetünkben. Ezáltal belegyökerezünk a tájba, és így születik meg tudatunkban az otthon képe, a szülőhaza fogalma. Ez a pszichikai helyzetmeghatározás pedig meghatározóvá válik további életünkre is. Egy technomorf, agyoncivilizált környezet persze, mivel sem biotóp, sem pedig pszichotóp, nem válhat „lelkünk táptalajává”. Az otthonérzet elvesztését váltja ki belőlünk. Hazátlanná válunk. Ha pedig származási helyeink felismerhetetlenek- ké válnak, ez olyan veszteség, ami semmivel sem pótolható. Megint csak Radnóti Miklós szavai jutnak eszünkbe: „Mondd, van-e ott haza még-..”; és „...megvan-e még az otthon?” A technikai fejlődés egyenes következményeként gyermekeink egyre ritkábban születnek otthonos tájba, mindinkább egy tetszés szerinti, csupán „valamilyen” arc nélküli környékbe. A szülőföld viszont nemcsak eredetet, hanem jövőt is jelent, nemcsak azt, ahonnan származunk, de azt is, ahová fejlődünk. Mindezt tehát óvnunk, védenünk kell az érzéketlen távturizmus korában, melynek tősgyökeres, helyi kultúrákat szétromboló hatásai a konkvisztádorok gyarmatosító időszakára emlékeztetnek. Az utóbbi hónapokban sokat hallottunk a nemzeti identitásról, de még egy szót sem az ökológiai identitásról. És nyugaton sokat hallunk a nemzetek, államok egyesült Európájáról, de semmit a szülőföldek, a hazai tájak közös kontinenséről-! Nemzeti bankunkban, vagy a nemzet labdarúgó-válogatottjának fontosságában alig kételkedik valaki. Nemzeti parkjaink létjogosultságát még ma is kétségbe vonják némelyek. Pedig éppen ezek a — Radnóti szavaival — „búvó otthoni tájak” páratlan hangulatukkal, állat- és növényvilágukkal, pásztoréletükkel a szó szorosabb értelmében létfontosságúak, nemzeti létünk és nemzetközi elkötelezettségeink szempontjából... (Festetics Antal; Liget) Videotérizmus A popó/rnó, a golyóálló főhős, meg a „minkvagyunkazok” .. . Kicsit más a helyzet a pornófilmekkel. A különbség csak az, hogy itt még annyi cselekmény sincs, mint a horrorban. Mert mi történik egy pornófilmben? Nyílik az ajtó, belép a szobába egy férfi és egy nő — vegyük most kivételesen az egyre ritkább normális párosítást —, mosolyogva mondanak egymásnak egy-két szót németül, aztán a nő egyszer csak süllyedni kezd a férfi mentén, lehúzza a sliccét, a többit már tudjuk. És mit látunk másfél órán keresztül? Két közelről felvett feneket! Ennyi! Véleményem szerint, aki ettől kedvet kap, az vagy szatír, vagy katona ... A James Bond-szerű akciófilmekben a főhős állandó megmenekülése szinte lehetetlen! Például, mikor megszökve a fogságból, egy szál alsónadrágban egy szántóföldön fut keresztül és a harminc üldöző automata fegyverekkel nem tudja eltalálni! Szerintem egy ilyen főhősnek éppen egy szexfilmben lenne a helye, ha már ennyire golyóálló!.. . Számomra a legnagyobb kín — műfajtól függetlenül — a hangalámondásos film nézése. A legjobban megkomponált filmet is tökéletesen agyonvágja, ha alatta egy monoton hang, minden érzés nélkül unottan kommentálja az eseményeket, mondjuk egy csata jelenetet: — Gyerünkemberek. Támadás. Vigyázz. Ellenség mögötted. Kösz. Roham. Tűz. Nelőjetek. Minkvagyunkazok. Már késő ... Szóval ezektől leszünk vidióták. De van itt még valami. Abban, hogy ennyi a vidióta, azért talán van egy kis szerepe a Magyar Televízió filmkínálatának is. Sajnos filmszerkesztőkig nem igazán jut el az egyszerű nézők igénye, valahogy nem akarják tudomásul venni, hogy az egyszerű melós, aki semmiről sem tehet, hazamegy új vívmányunk, a 14 órás munkaidő letelte után, a vacsorát követően beájul a sörével a fotelba, megnézi a híradót, mert ő egyébként érdeklődő, csak most fáradt! De a híradó után szeretne kikapcsolódni, felejteni, könnyedén szórakozni. És nem asz- szociálni vagy azt találgatni, hogy amit a filmben lát, az most a múlt, vagy jelen, hogy ,a főszereplő ezért néz-e félórája a kamerába, mert vívódik, vagy azért, mert „kiútkeresése a lélek másik dimenzióját tárja elénk"... (Maksa Zoltán; VHS Magazin)
