Békés Megyei Népújság, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-28 / 256. szám
1989. október 28., szombat ■IRODALOM-MŰVÉSZET ■'PCÖRŐSTÁJ Pribojszky Zsófia: Betakarítás A kultúra nagy sikolyai Erdős Renée sem tilalmas olvasmány többé. Mint a cukrot, úgy vitték a két világháború között rendkívül népszerű, erotikus témákkal (is) foglalkozó írónő először 1923-ban megjelent regényét. Eolvastam, hiszen annak idején, az egyetemen sokkal inkább Karinthy Frigyes paródiájából, az Így írtok ti lapjairól ismertük őt (Norrah). S kiderült: nem sokat veszítettem. Erdős Renée ebben a könyvben ügyesen, izgalmasan vázolja ugyan a szerelem, a házasság örök gondját: találkoz- hatik-e a test s a szellem egyazon szerelmi kapcsolatban? S eleven nőket rajzol, akikben vagy az egyik, vagy a másik tényező jól működik, s még az esélyét is jelzi finoman, hogy a hősnő, a gazdag és szép Dóra a vonzó és romantikus zeneszerzőnek, Ózdynak a párjaként a szerelmi gyönyör „nagy sikolyát” is hallathatná, s ugyanilyen szinten teremthetne vele szellemi kapcsolatot. Am közbeszól a mindentudó családtag, Henrik püspök, és útmutatása nyomán Dóra megmarad Illés- fy Sándor oldalán, akinek testi közelségétől undorodik ugyan, de vállalja, hogy majd a gyermekszülés közbeni nagy sikollyal kárpótolja magát azért a nagy sikolyért, amelyet a testi kielégülés leírhatatlan öröme csalt volna ki belőle — Óz- dy feleségeként. A nagy sikoly című regénynek ez a mondanivalója sem nem baloldali, sem nem jobboldali, egész egyszerűen maradi, ásatag. Ember- és így nőellenes. Helyes volt ezek szerint, hogy Erdős Renée-t tiltották a felszabadulás utáni magyar közönségtől? Csöppet sem! Mert igaza van ugyan Szerb Antalnak abban, hogy a (világ) irodalom legfőbb tanulása: az, akit a századok folyamán nagy írónak kiáltottak ki, valóban nagy író; mégsem lehet az embereket megfosztani attól a joguktól, hogy saját maguk fedezzék föl a nekik szóló értékeket. De mi történik akkor, ha emberek tömegei nem jutnak el értékekhez, legalábbis azokhoz az értékekhez, amelyeket tanult szaktekintélyek, kritikusok, irodalomtörténészek minősítettek értékeknek? Ha nagyjából mindegy, hogy milyen betű sodródik hozzájuk, s az aluljáróban, úton-útfélen a krimi, a ponyvaregény köti le figyelmüket, s végképp megrekednek az efféle olvasmánynál? S ettől már csak egy lépés, hogy a „komoly”, ám ekként mégiscsak élvezetes, sokak számára igenis szórakoztató mű hátrányos helyzetbe kerül. Nem árulják ponyván, aluljáróban, úton-útfélen, hanem pironkodva húzódik meg könyvesboltok és könyvtárak polcán, akadályozza a forgalmat, nem nyereséges, sőt, tönkreteszi a forgalmazóját (az írójáról — ha él még — nem is beszélve). Mert nálunk lassan ilyen a helyzet. Hallatszódnak már a kultúra „nagy sikolyai”. Azé a kultúráé, amely áltaálban nem oly módon lehet nyereséges, hogy a művelői (és kiadói) pénztárcáját tömi degeszre, hanem a szellemét gyarapítja. Ember és magyar voltunkra ébreszt rá minduntalan. Életünk minőségét határozza meg. De hát manapság a jó kultúra, jó művészet szinte seholsem üzlet, legalábbis Magyarországon. Fő- és alil- letékes tanácsolja, hogy a mozikban lehessen pattogatott kukoricát fogyasztani, társuljon a filmszínház a vendéglővel. Bölcs gondolat, de még mindig nem derül ki ebből: vajon mit játszanak majd az ilyen típusú, testünknek máris kellemes mozikban? Csak és kizárólag amerikai vagy amerikai mintájú horror-, kaland-, akciófilmeket? (A pornófilmből — olykor — a kulturált szeretkezés módozatait is elleshetjük.) Ki fog magyar vagy külföldi értéket, klasszikus művet vetíteni, csökkentve a profitját? Hiszen az igazi üzlet a horror-, a kaland-, az akció-, a pomófilm (még reklámozzák is őket a televízióban, amely a tönk szélén áll). Az a fajta mozgókép kelendő, amelyen nem szükséges gondolkodnunk, gyönyörködnünk benne, hanem ellazítja idegeinket, vagy más módon csigázza föl érzékeinket, mint a hétköznapi élet a maga gyakori nyomorúságával, ijesztő eshetőségeivel. És meg kell értenünk azokat is, akik csak az efféle kultúrát közvetítik, hiszen nekik is csak egy életük van, s ebben az egy életben akarnak meggazdagodni, vagy legalábbis jól élni. Híre járja színházi dramaturgnak, aki Thália süllyedő hajójáról egy pompásan működő ponyvare- génygyár-kft. jachtjára kapaszkodott ki, és havi 30-40 ezer forintnyi fizetését csaknem százezerrel „egészítette ki”. Nem is ez a baj. A baj az, hogy kizárólagossá válik az egyik típusú, a valódi kultúrával alig vagy egyáltalán nem találkozó kultúraszerűség. Mi hát a teendő? Nem az ilyen-olyan, külső és belső cenzúrák visszaállítása, hanem az alapoknál kezdve az iskolarendszer segítségével fölépíteni a hiteles kulturáltság szocialista-szociális társadalmát. Amelyben a méltó bér a valódi teljesítményt honorálja, amelyben a valódi értékek kiválasztására, birtokba vételére kapunk ösztönzést belülről, s minden irányból. Amelyben a kulturáltság a mindennapokat is áthatja, s az agresszív, lumpenmagatartás kiszorul viszonyulásainkból. Mert ma még a nagy pénzű faragatlanoké a világ. Ma még — s így lesz ez jó ideig — egyre kevésbé vagyunk személyünkben is biztonságban, egyre nyíltabban érvényesül az ököljog, ellopják a gépkocsi pótkerekét, holnap tán a többi négyet is akár. Milliók nyomorognak. És innen-onnan ordas eszmék uszulnak reánk. Illésfyné elszalasztott gyönyörsikolyai helyett tehát — egyebek között — a kultúra nagy sikolyai hallatszanak, mind fáradtabban. A patinás filmfolyóirat szerkésztői azt fontolgatják, hogy „le kell menni kutyába", akár kőnyomatos, szűk terjesztésű lapként vegetálni addig, amíg ismét jobb idők nem járnak. Átmenti magát, aki tudja, a jövedelmező álkultúrába, vagy fürjet tenyészt és fenyegetőzik. Csak azt remélem: Ózdy, a zeneszerző még nem hasogatta aprófává a zongoráját, pedig közeledik a tél. Heti mottónk: ) „Áldlak sors, hogy bíróvá nem tevéi. Mi könnyű törvényt írni pamlagon — Könnyű ítélni a felületesnek, És mily nehéz, ki a szívet kutatja.” MADÁCHJMRE Kőháti Zsolt Pribojszky Zsófia: Látogatás Vendégségben Barátok, egymás arcával először ismerkedők, vagy félitucatnyian gyülekezünk meghívónk vendégszerető hajlékában. Az őszi virágok felett aszúszemeket takargatnak a színesedő szőlőlevelek. Minden a természet törvénye szerint mutatja magát. A kertben az elmúlás bűnjelei közt felfedezzük az alamizsnaként hulló diót, a magam ismeretei szerint magrúgó uborkának (Dunamochoria) tisztelt növény néhány négyzetméternyi honfoglalását. Istenem, hol van már a mezítlábas gyermeki maszatos- ság, mikor a nenyúljhozzám kobaktermés érettjeit megérintve riogattuk egymást?! Az emberi emlékezet hézagaiban bízva buzdítgatom vendégbarátaimat a kisded termések simogatására. Kiderül, a termésnedvvel együtt szétlövellő magocskáktól — akárcsak gyermekkorunkban —, nevetve rémüldöznek. Néhány lépésnyire a mogyorófától bogrács himbálózik valami szolgafán. A szabad tűzből táplálkozó füst olyan magasságok felé igyekszik, mintha meg akarná könnyez- tetni a borús ég szemét. Míg környezetünkkel ismerkedünk, szép lassan útrakelinek köztünk a szavak, hogy mindannyiunkat megérintsenek. Mint ahogy beköszöntéskor a melegséget adtuk kéztől kézig, most a baráti szót küldözgetjük lélektől lélekig. Anekdotáktól sem mentes beszélgetésünket vendéglátóink asztalihoz szólító szózata szakítja félbe. Így a festő ecsetjére kívánkozó őszi színekbe öltözött kertből beljebb kerülünk a házba, (Baráti társaságunk egyébként nem volt híján a festőknek.) Az utcára néző szoba falait háziasszonyunk fentette képek díszítik. Az ünneplésre terített asztalt is ebben a szobában nyújtóz- tatták végig. Az asztalközépen tiszteletünkre felsorakoztatott paprikással teli tálak mint apró, jó illatú vulkánok gőzölögtek. Az asztali örömök közt más öröm is bontogatni kezdte szárnyát. Kiderült: házigazdáink házasságának hossza immár túlhaladta a negyven és egy esztendőt. Az illő jókívánságok után az értő kezek alá citerák ikerültek. Kis idő múltán a zenével természetes módon kapcsolódott egybe a daliolás. Unszolásunkra ünnepelt vendéglátóink szlovák népdalokkal is megörvendeztettek bennünket. Néhány vers is elhangzott, az újabb dalok a régmúlt emlékeinek felemlegetését hozták elébünk. Könyv került a kézbe, melyből hamarosan kiderült, háziasszonyunk a fakanálon, ecseten kívül a tollat is jó irányban forgatja. önéletírásából tudjuk meg, gyermekéveit tanyán töltötte: „Itt kezdtem nőni, látni, hallgatni, örülni az életnek.” Tényszerű vallomása életgyökerű. Ahogy a felolvasást hallgatjuk, az egybegyűltek lelki < arcát is látni vélem. Emberközelbe kerültünk, egymással és önmagunkkal. Friss sebként hat bennem a felismerés, hogy az egymáshoz vezető ösvényeken jaj, de kevesen és keveset járunk! Csarejs Jánosék vendégszerető csorvási otthonában az lehettem, akinek születtem! Köszönet érte. Verasztó Antal Nagy Mihály Tibor: Itt és most Utolsó lépés. Vége az útnak. Szemünkbe rögződik ez iá táj, a kopott beton, a letarolt fák: világít a pokol téridejében ... Itt és most jó lesz megállni. Tett csak a nem-cselekvés, mikor émelyítően édes a csend, s menekül minden. Megnyílnak a szív csatornái... kitágult szem ... ellazult kéz virágaiban ringunk: forró fény és csönd szorít szívet, szűz út porába lépünk . .. Sass Ervin: Balatonhangulat kék csónakok piszkos álomtavon ember se bennük csak két evező az aranyhíd megkopott pillérei elefántlábak nyúlánk fehér hajókon szomorú diszkózene s a kék •csónakok metszöpontjában összefutnak az alig érthető hangok Szúdy Géza : Kéziratlap Ez is egy kéziratlap, egyike azoknak, melyeken, úgy éreztem, az iemberi történet egy lényeges pillanata fogalmazódik meg maradandóan, mint amit érctáblára, véstek. A szív egy kivételes pillanata, mely negyven év után is úgy dereng, mint a hold ikerpárja, s felidézi az éjszaka illatát, amely a világmindenségbeit végképp megismételhetetlen. Egy "kéziratlap, melyet valami kéz a begyűjtőhelyen a makulatúrából szórakozottan kihúz, hogy megdörzsölve jobb híján felhasználja, mert az illemhelyen megint elfelejtettek papírt fölhelyezni. t
