Békés Megyei Népújság, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-17 / 246. szám

1989. október 17., kedd Kell-e vagy nem kell ez a zenekar? Egy olaszországi turnéról és más egyebekről... A zenekar élén — most — olasz karmester áll: Marco So- fianopulo „ „ Fotó: Gál Edit Aj Békéscsabai szimfoni­kus zenekar szerdai próbá­ján hiába kerestük a zene­kar élén Nagy Zsoltot. Egy olasz karmester, Marco So- fianopulo irányította a mun­kát. Olasz, kortárs zeneszer­zők műveit játszották. Mondhatni szerencsénkre alakult így ez a délelőtt, hi­szen amíg a „Balassi” nagy­termében folyt a próba, az egyik földszinti irodában szót válthattunk Nagy Zsolt­tal, a zenekar állandó kar­mesterével, az előttük álló olaszországi turnéról. — Egy már meglevő kap­csolat alapján kaptuk ezt a meghívást. A zenekar télen járt először Triesztben, s bi­zonyára elégedettek voltak vele, ezért látnak minket is­mét vendégül. Az olasz kar­mester — aki a nagyterem­ben próbál a zenekarral — rendezi hazájában ezeket a koncerteket. Saját zenemű­vén kívül két másik kortárs zeneszerzőtől adunk elő két- két tételt, melyek egymás után egy miserendet adnak. A koncerten az ottani kórus is közreműködik. — Mindezt közös próba nélkül? — Arra is lesz lehetősé­günk az október 13-tól 18-ig tartó turnén. Marco Sofia- nopulo egyébként tegnap ér­kezett, ma és holnap pró­bál velünk, úgyhogy ennyi gyakorlás után talán joggal bízhatunk a sikeres fellé­pésben. Egy nyilvános fő­próbán és egy előadáson mutatkozunk be. — Február elseje óta ve­zeti a békéscsabai zenekart. Milyen érzésekkel vállalta ezt a munkát? — Hazajöttem, hiszen ha jelenleg Budapesten élek is, máig gyulainak érzem ma­gam. Volt tanáraim is ját­szanak a zenekarban. — A békéscsabai zenekar karnagyai épp hogy megme­legedtek eddig ezen a he­lyen, máris búcsút vettek zenészeinktől, ön szerint mi ennek az oka? — Talán az, hogy a me­gyei vezetés részéről nincs eldöntve, kell-e, mennyire kell és mire kell ez a zene­kar. Ha sikerülne a zené­szek félfüggetlenítése, ha a közönség is igényelné ezt a zenekart, vagy inkább, ha olyan programot sikerülne összeállítani, -mely vonzó a közönségnek ... Nem soro­lom tovább, hiszen e gon­dolatmenetet összefoglalhat­nám azzal is: mindez gazda­sági kérdés. És hogy min­dennek mi köze a karmes­terhez? Magyarországon sok állás nélküli karmestert is­merek, ugyanakkor egy vi­déki zenekarral szerződést kötni egyenlő egyéni terve­ink feladásával. Az alapve­tő gond tudniillik az, hogy heti két próba kevés ahhoz, hogy ideköltözzünk, itt él­jünk. — Mégis vállalkozott a békéscsabai zenekar vezeté­sére ... —í December 31-ig írtam alá a szerződést, hogy aztán mi lesz, majd meglátjuk. Elképzeléseim mindenesetre vannak. Célom elsősorban a színvonal javítása lenne. Az persze más kérdés, hogy mindez olyan körülmények között, hogy bizonyos sze­repekbe vagyok belekénysze- rítve. A zenészek főállásuk­ból nem tudnak megélni, ezért haknik vállalására kényszerülnek. Nem csoda hát, ha fáradtak, közömbö­sek, vagy inkább úgy fogal­maznék: nem zenélnek olyan örömmel, mint korábban. Az én szerepem, úgy javítani a színvonalat, hogy zenészeink nincsenek rákényszerítve a • napi taposómalomra, a napi gyakorlásra ... így érdeke­ink látszólag, de csak lát­szólag nem találkoznak. Ne­héz így magasabb szintet el­érni, de lelkünk mélyén er­re vágyunk, ők is, én is. El­képzelésem, ellentétben az országos szokással, hogy el­sősorban a művészeti vezető szerepét vállaljam. Ez azt jelenti, hogy két-három mű­sort csinálunk a zenekarral, s aztán helyet adnék ven­dég karmestereknek is. Mert rossz gyakorlat az, hogy ha nem ér el egy karmester egy bizonyos szintet, onnan megy nyugdíjba, ahol el­kezdte. — Az imént olyan műsor­politikáról beszélt, mely vonzza a közönséget. Ez ma­napság nem könnyű, tegyük hát közzé elképzelését! — Először is jó színvona­lat kell elérni. Az előadás mindig legyen meggyőző. Manapság, mikor ott a tele­vízió, a rádió, a hangleme­zek, sztárokat hallgathat a közönség, ám az élőzene­hallgatást, úgy hiszem, még­sem pótolhatja semmi. Gond, hogy kialakult Ma­gyarországon egy olyan re­pertoár, melyet a közönség megszokott, de már meg sem hallgatja. Beül a hang- versenyterembe, s néhány perc múlva rég máshol jár­nak a gondolatai. Külföldön, és nem feltétlen csak nyu­gatra gondolok, más a gya­korlat. Ott kortárs zenét is játszanak, háromezres kö­zönség előtt... Annak ide­jén a ’60-as években nem adtak ki dzsesszt hangleme­zen, mondván, arra nincs szükség. Aztán később ki­derült, mégis szükség van rá. Nos, így vagyunk a kor­társ zenével is, melyről a közönség fanyalogva nyilat­kozik. Ha vegyes műsorokat állítanánk össze, s egy mű­soron belül többfajta zené­ből adnánk ízelítőt, úgy hi­szem, legyőznénk ezt az ide­genkedést. Meggyőződésem : abban, hogy a hangverse­nyek hallgatósága csökken, nem a közönség a hibás! — Akkor hát most Olasz­ország és aztán? — Novemberben két fel­nőtt koncertet adunk a me­gyében, és év végéig több ifjúsági bérleti hangverse­nyen lépünk fel. (A zenekar pénteken este útra kelt és szombat óta Tri- . észtben tartózkodik.) Nagy Ágnes Szicíliai haiffjflöt a Sas-gyógyszertártól! Új pedagógiai folyóirat: Hirdetések a XIX. századból Fotó: Fazekas Ferenc Kincsek „Hasznosan akar szórakoz­ni? Érdekes délutánt akar szerezni szeretteinek? Szere­ti a kellemes időtöltést? Ak­kor látogasson el a Békési Galériába!” Akár e hirdetést is kiírhatták volna a nem­rég megnyílt kiállítás pla­kátjára. Stílszerűen, hiszen a „Régi kirakatok kincsei" című kiállításon többek kö­zött megtudhatjuk, miként csalogatták az üzemek, üz­letek. gyógyszertárak a nagy­érdeműt. A korabeli divat­lapokban, újságokban jelen­tős szerep jutott a hírverés­nek. E lapokból olyan fontos információkat tudhatott meg az olvasó, hogy szicíliai haj- ifjítót Vértes Lajos Sas­gyógyszertárából vegyen, hogy a cs. és kir. szabad vas- és rézbútorok és sodrony ágybetétek gyárában készítik a legjobb termékeket. Sőt! Most tessék figyelni! „Min­den vevő egy pár elegáns nikkel cipősámfát kap in­gyen, Aguár Ignácztól.” S ha netán az új cipő — sám­fa ide, vagy oda — beázott (ez bizonyára Aguár Ignácz- nál nemigen fordult elő), ak­kor: „köhögés-rekedtség és elnyálkásodás ellen gyors és biztos hatásúak Egger mell- pasztillái.” De félre a hirdetésekkel, hiszen nemcsak a reklámot, de a megfelelő csomagolást is fontosnak tartották a ke­reskedők a XIX. században. Az édesség, a legyezők, a gallérok, az ékszerek, a kesz­tyűk, s a mandzsetták, az illatszerek, de még a játék­kártyák is pazar kiállítású dobozokban adattak a vevő kezébe. Igen, akkor számí­tott csak igazán az áru „tá­lalása”. A szemet káprázta­tó díszdobozok szecessziós bája s pazar kivitele a mai közönséget is ámulatba ej­tik, legyenek bádogból, fá­ból, vagy szalmából, díszít­se őket csont-, vagy fémbe­rakás, gyöngyhímzés vagy gobelin ... „Mondja kérem! — olvas­ható az egyik hirdetésben — miért nem vásárolja ön ci­pőit nálam, holott el vagyok ismerve, mint cipő divatki­rály.” És yalóban, miért nem? Talán mert e szíves, díszes, igényes árukínálás már a múlté? De mondják, kérem! Miért a múlté? N. Á. Embernevelés Eredetileg görög-latin sza­kos tanár volt. Aztán elnöke lett a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezetének, majd 1945-től ennek elmé- ' leti folyóiratát, az Emberne­velést szerkesztette. Halála után (1948) iskolákat nevez­tek el róla. Neve és mun­kássága a tavaly októberi kecskeméti iskolakonferen­cián merült fel újra. .Most azonban nem puszta névadó­ként. A 13 (többnyire Békés megyei) iskolából alakult Kemény Gábor Iskolaszövet­ség ugyanis a volt pedagó­gus és író szellemi öröksé­gét is magáéinak vallja, s eszmei rokonságot vállal az­zal. Első számuk szeptember­ben jelent meg, ám — mint a szerkesztői jelezték — no­vemberben már a követke­zőt is kezükbe vehetik az ol­vasók. Egyelőre a közokta­tási intézményekhez és mű­velődési osztályokhoz elkül­dött megrendelőlapokkal ter­jesztik, de az oktatási kér­dések iránt érdeklődők szer­kesztőségükben (Sarkad, Vasút utca 2.) is kérhetik a tervek szerint negyedévente megjelenő lap postázását. (Az évi előfizetési díj 120 forint.) ízelítőül néhány izgalmas téma a novemberi lapszá­mukból; Mennyire járató- dott le a marxista pedagó­gia? — Mit mond a szentlő- rinczi kísérlet szerint mű­ködő kaposvári általános is­kola lemondott igazgatója? — Mit tudhatunk az iskolai reáltevékenység-rendszer- ről? S mindemellett a szö­vetségi hírek rovatukból megtudhatjuk, milyen szó­csaták zajlottak le az isko­laszövetség legutóbbi köz­gyűlésén. A cigarettás, szivaros dobozok szépségét csak azért nem méltatjuk ebben az írásban, mert mint köztudomású, a dohányzás árt az egészségnek Emlékmű 148 gádorosi katonának Ahogy autóval beérkezünk Gádorosra, csak a minden­napi csendes vidéki élet je­leit tapasztaljuk. A központ felé haladva azonban mégis akad valami, amire érde­mes odafigyelni. Emlékmű talapzatának lépcsőjén dol­goznak a templom előtti parkban. A II. világháború­ban elesetteké lesz az em­lékhely. Október 28-áig, az avatásig a szobor is a he­lyére kerül, úgy tervezik a gádorosiak. A község lakói szívügyüknek tekintik, mert ez az egyetlen, ami a hábo­rú száznegyvennyolc gádo­rosi áldozatának, a község fiainak emléket állít. Kicsi és nagy, fiatal és idős hoz­zájárult ahhoz, hogy elké­szülhessen. Abban, hogy milyen is lesz a végleges emlékmű és a szobor a domb tetején, Fábri István ta­nácselnök volt segítségünk­re. — Egyelőre a talapzat van készen a lépcsőkkel. Mi ke­rül még erre? — Egy négy méter széles, egy méter magas terméskő lábazat. Ezen helyezzük el a négy emléktáblát, a 148 el­esett nevével. Fölötte lesz egy kiszakított terméskő. Ez elé kerül a magyar katona alakja, lehajtott fejjel, ame­lyet Borbás Tibor Munká- csy-díjas szobrászművész formál meg. — Hogyan merült fel az emlékmű gondolata? — Már évekkel ezelőtt, egy Hazafias Népfront-ülé­sen javasolta valaki; akkor azonban gátak álltak a meg­valósítás útjában, mert köz­területen nevekkel ellátott emlékművet nem lehetett felállítani. Mindez nagyon furcsa volt számunkra, mert a szovjet hősi emlékműve­ken szerepelnek a nevek is. A jogszabály pedig csak az idén változott. — Nem volt kis munka, amíg megtalálják az eleset­tek hozzátartozóit. Ki segí­tett ebben? — Nadrang Józsi bácsi, nyugdíjas főkönyvelő kutat­ta fel a névsort, sokan pe­dig maguktól jelentkeztek, főleg az idősebb generáció­hoz tartozók. Átsétálok az említett Jó­zsi bácsihoz, mert ő most is itt van. Féltő szemekkel fi­gyeli a munkát, fontosnak és sajátjának érzi az emlék­művet. — Józsi bácsi volt az, aki a neveket elkezdte gyűjteni. Miért? — Nekem -a szívem mé­lyén már régóta ott volt egy ilyen emlékhely. Jómagam is részese voltam a háború­nak. Láttam, mit jelent az, amikor ■ emberek százezrei estek el értelmetlenül és kü­lön fájt az, hogy szintén rengetegen a hadifogságban pusztultak el, és nem tér­hettek haza szeretteikhez. Ök tették, amit tenniük kel­lett a hazáért. Az itteniek nagy többségét pedig ismer­tem is. Jó, dolgos paraszt- emberek voltak. Arattak, csépeltek, hordták a zsákot. Tele volt az életük küzde­lemmel. Ezekről az embe­rekről pedig meg kell em­lékeznünk. — Jó ideig nem lehetett ilyen emlékművet felállíta­ni. Hogyan indult el a szer­vezése? — Olvastam, hogy más helységekben is elkezdték. Beszéltem az egyik tanács­elnökkel. Biztatott, hogy csi­náljam, ne hagyjam abba, mert ez nemes dolog, s ezen­kívül számos tanáccsal is el­látott. Az év elején kiküld- tünk az itteni tanáccsal kö­zösen minden lakoshoz egy levelet — rajta a nevekkel — és leírtuk, mi a szándé­kunk. Gyerekek hordták szét a leveleket. Később gyűjtők mentek ki, megtudni azt, hogy kik szánnának az em­lékműre pénzt, illetve ki mi­ben tudna segíteni. Végül összegyűlt 298 ezer 500 fo­rint 1248 ember adakozásá­ból. Még a nyugdíjasok is adtak, amennyire ezt a kis pénzükből tehették. Ehhez az összeghez hozzájött még a gádorosi takarékszövetke­zet 20 ezer, az orosházi áfész 20 ezer, a Szentesi Ter­mál Téesz 10 ezer és a Pan- kotai Állami Gazdaság 5 ezer forintja. Ezzel a pénz­zel indultunk. Most, hogy a lakosok látják a munkát, egyre nagyobb érdeklődés­sel figyelik és érzik a sa­játjuknak az emlékművet. Társadalmi munkában ké­szült el például a domb, ami megint csak ezt bizonyítja. Az alakuló pártok és az egy­házak is nagy segítséget nyújtottak anyagilag, vala­mint a szervezésben. Valóban megbolydult Gá­doros. Az emberek tudják, mi épül, és azt is, ha készen lesz, akkor az az övéké lesz. Amikor Lengyel Ferencné nyugdíjassal beszélgettem, eimondta, hogy az egyik ro­kona is a fronton esett el. Ő is úgy érezte, hogy meg­érdemlik a hazájukért el­hunyt katonák a kegyelet és a tisztelet e helyét. Efelől aligha lehet kétsé­günk. Herpai Attila Fotó: Kovács Erzsébet-----------------------o------------------­G yomaendrőd Város Költségvetési Üzeme JÔ KERESETI LEHETŐSÉGGEL FELVESZ gyomai telephelyére — anyagbeszerző gépkocsivezetőt, minimum C + E kát., — lakatos, vízvezeték-szerelő szakmunkást, — villanyszerelőt, akinek második szakmája lakatos vagy vízvezeték-szerelő. Dévaványa—Gyomaendrőd—Négylapos között naponta h^lyi buszjáratot biztosítunk. Érdeklődni: Gyomaendrőd, Ipartelep.út 2. Telefon: (67) 31-269 Seprenyi Lajos igazgatónál.----------------------------------------------------------------

Next

/
Thumbnails
Contents