Békés Megyei Népújság, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-14 / 244. szám

VCÖRÖSTÁJ EXKLUZÍV 1989. október 14., szombat Győzelem, vereség, kompromisszum? „Kongresszus, amilyen még nem volt” „Egy történet véget ért”, „Szocializmus, plusz szabadság”, „A marxizmus—leninizmus halála”, „Magyarország a de­mokráciára szavaz”, „Üj októberi forradalom”, „Magyaror­szág véget vetett a kommunizmus 40 évének”, „Az állam­kommunizmus vége”, „A demokrácia még messze van”, „Már csak a legnehezebb kérdések várnak tisztázásra”, „Kongresszus, amilyen még nem volt”, „A nagy felfordulás”, „Mérföldkő”, „Magyar sokk” — íme egy csokorra való cím azok közül, amelyeket külföldi lapok adtak az MSZMP— MSZP-kongresszusról szóló tudósításaiknak. Méltatás a nyu­gati és egyes kelet-európai (főleg lengyel) sajtóorgánumok részéről, visszafogott hang a szovjet tömegkommunikáció­ban, felháborodás és értetlenség más szocialista országbeli lapokban, rádióban és televízióban, s végül: teljes bizonyta­lanság idehaza. öt nappal a pártkongresszus befejezése után is időszerű tehát a kérdés, mi történt az elmúlt hét végén Budapesten? Túl leegyszerűsített lenne az állítás, miszerint megszűnt egy párt, és alakult helyette egy másik. Többről, korszakos je­lentőségű — valóban történelmi — döntésről van szó. Olyan határozatról, amelynek súlyát és hatását nem csak a párt­tagság jó része, de alighanem maguk a döntéshozók, a kül­döttek többsége sem igen tudja még felfogni. Politikai puccsra gondoltak Lássuk, mi is történt valójában! A kongresszus első mun­kanapján Nyers Rezső, a párt elnöke az MSZMP történelmi szerepének végéről beszélt: „Most olyan új típusú pártra van szükség, amely utódja, de nem egyszerűen folytatása az MSZMP-nek”. Grósz Károly a Központi Bizottság beszámo­lóját felolvasva MSZMP-talapzaton való megújulásról szó­nokolt: „A megújuló és nem az új párt mellett vagyok." Az igazi bombát azonban Pozsgay Imre „hozta” a terembe. Az MSZMP programnyilatkozatához fűzött szóbeli kiegészítőjé­ben új szocialista párt alakítását, egyidejűleg az MSZMP nevével jelzett korszak lezárását javasolta. Többen politikai puccsra gyanakodtak, hiszen a Grósz-beszéd és a Pozsgay- javaslat különbözősége azt sugallta, hogy utóbbira — vagy­is az új szocialista párt alapítására — a Központi Bizottság nem bólintott rá. Nehezítette a helyzetet, hogy a küldöttek egy része úgy érezte, nem illetékes az új párt vagy megújí­tott MSZMP alternatíváról — a tagság feje felett — dönteni. Tisztességesebb és demokratikusabb lett volna előzetes ál­lásfoglalást kérni a párt tagjaitól. A pénteki vita azonban rácáfolt az aggályokra. Az ábécé­sorrendben szólított megyék képviselői hozzászólásaikban va­lósággal „elsöpörték” az állampárti berendezkedést és — ki- mondva-kimondatlanul — hitet tettek egy új szocialista párt mellett. Az MSZMP, mint állampárt lényegében összeomlott, története véget ért. Egy sok hibával, tévedéssel, ugyanakkor számos értékkel jelzett korszak végérvényesen lezárult. Ezt a munkát a vidék, a megyei küldöttek végezték el, markáns felszólalásaikkal. Budapestnek ebben alig jutott szerep. Az MSZMP romjain még aznap este megalakult a Magyar Szo­cialista Párt. Létrejöttét az 1274 küldött közül 197 nem tá­mogatta (159-en ellene szavaztak, 38-an pedig tartózkodtak). Grósz Károly az új párt ellen voksolt, s szombat délutántól már nem is vett részt a kongresszus munkájában. Berecz János ugyan pénteken még hitet tett a Magyar Szocialista Párt mellett, de szombaton már új párt alapítását fontol­gatta. A döntés valóban történelmi. Hiszen olyan párt született, amely az európai szocialista-szociáldemokrata pártok szerve­zeti és működési mechanizmusát követve demokratikus, po­litizáló párt kíván lenni. Ha helyét meg kellene határozni, valahol a nyugat-európai szocialista és kommunista pártok közé lehetne tenni. Stílusában és felfogásában az olasz és a finn kommunista párthoz, a svéd, a dán, a finn, az olasz és a nyugatnémet szocialista (szociáldemokrata) pártokhoz áll közel. Programja a demokratikus szocializmus. Magáé­nak vallja a szociális — szociáldemokrata értékeket, vala­mint a legjobb, leghaladóbb kommunista vonásokat. (Csak emlékeztetőül: az MSZMP-ben is fellelhetők voltak a szo­ciáldemokrata értékek, csak alig látszottak á bölsevik típu­sú pártszervezés és pártberendezkedés miatt). A Magyar Szocialista Párt elveti a proletárdiktatúrát, általában a bol­sevik típusú állampártot. Vegyes tuljdonú piacgazdaságot, ehhez tulajdonreformot hirdet, elfogadja a magántulajdon szentségét, ugyanakkor ellene van a tőkés restaurációnak. A párt együttműködésre törekszik a nyugat-európai szocialista és szociáldemokrata, valamint a reformkommunista, vagyis az eurokommunista pártokkal, s közeledni kíván a Szocia­lista Internacionáléhoz. A Magyar Szocialista Párt megalakulását más körülmény is sürgette. Választásra készül az ország. Az eddigi, hatal­mon lévő pártnak, az MSZMP-nek nem volt esélye a tisztes választási helytállásra. Lehúzta elporladt hitele és az egész társadalomra ránehezedő, állampárti szerveződése. Még a pártban tömegével meglévő tisztességes embereket is — akik közül egyébként sokan csak a kötelező tagdíjfizetés lehető­ségét kapták a párttól — nyomasztotta a párt iránti bizal­matlanság és a múlt miatt rájuk nehezedő lelki teher. Nem­különben a párt balszárnyáról hallható fegyveres fenyege­tésekkel való azonosítás, az „ugyanabban a pártban vagy te is” jellegű megbélyegzés. Az új párt nem akar uralkodni Mi tagadás, igen-igen széles volt az MSZMP-tagok poli­tikai gondolkodásának a skálája. A szélsőséges reformradi­kálisok voltak az egyik végén, a ribánszkysok a másikon. Közöttük a szociáldemokraták, a reformkommunisták, a mérsékelt reformerek,' a népi demokratikusok, az ortodox kommunisták, a münnichferencesek és megannyi más áram­lat. Más megközelítésben: együtt voltak az MSZMP-ben a csak politizálni akarók, az érzelmi alapon oda kötődők, a karrieristák népes csapata és a félelemből belépettek. Nem csoda hát, hogy amikor az erősen centralizált állampárt bel­ső fegyelme lazult, az MSZMP a szétesés felé sodródott. A párt ereje és cselekvőképessége messze elmaradt több mint 700 ezres tagságának tényleges súlyától. Egy választási esélyekre számító párt nem cipelhet to­vább ekkora nehezéket. El kell határolódnia mindazoktól, akik az elmúlt negyven év hibáiért és bűneiért felelősek, s azoktól, akik — mert a többpártrendszert nem hajlandók elfogadni — fegyverrel vagy diktatúrával fenyegetőznek. A párt ki kell hogy lökje magából a karrieristákat és a féle­lemből betódult párttagokat is. Igaz. ők maguk sem igen fognak már ragaszkodni az új párthoz, mert ebben az or­szágban október hatodika este óta (amikor az MSZP meg­alakult) remélhetőleg soha többé nem osztanak már párt­tagkönyv után igazgatói és más vezetői címeket. (Sem eb­ben a pártban, sem a többiben!) S pártapparátusok sem lesznek, legfeljebb pártfunkcionáriusok, akik remélhetőleg köztiszteletben (és nem megkövetelt tiszteletben, mint volt szokásban sok helyütt) fognak állni. Nem lesznek otromba nagy pártszékházak, pártüdülők, vendégházak, pártiskolák és megannyi, a közvéleményt irritáló pártingatlan. Mert ez az új párt múlt hét péntek óta már nem akar uralkodni. Hanem csak politizálni és természetesen politikai tényező maradni. Lehet, hogy jóval kisebb — de remélhetőleg iga- zabb és a társadalom közmegbecsülését élvező — taglétszám­mal. Trabantos politikusok A kongresszuson összeomlott az állampárti berendezkedés anyagi háttere is. Azzal, hogy a küldöttek 50—150 forintban (5000 forint alatti jövedelműeknél megegyezés szerint) ál­lapították meg a tagdíjak összegét, a párt bevétele — a vár­hatóan csökkenő taglétszám miatt — akár tizedére is visz- szaeshet. Ebből csak igen szűk, kiváltságokkal nem rendel­kező — valóban szolgálatot teljesítő — funkcionárius réte­get lehet megfizetni. A kongresszuson a pártelnökség jelö­lése idején az a szóbeszéd járta: folyik a harc a 21 Mer- cedesért. Csakhogy a kongresszus mindössze egy tisztség- viselőt választott: a pártelnököt. Húsz Mercit tehát lead­hatnak. vagy eladhatnak. Az egykori politikai bizottság he­lyét olyan testület (az elnökség) foglalta el, amelynek tag­jai vonaton, autóbuszon, vagy magánképkocsin, uram bocsá’ rozoga Trabanton közlekednek. Ez már egy más világ, még ha kevesen is veszik észre. Mert kevesen látják, annyi szent. Egyelőre csak jobbrato- lódást olvasnak ki a Magyar Szocialista Párt megalakulá­sából. Sokan szervezetileg sem értik mi történt. Van vagy nincs MSZMP? Ha nincs, miért nincs, s egyáltalán milyen párt tagjai most a volt MSZMP-tagok? Kétségtelen, a kong­resszus ebben a kérdésben nem fogalmazott szabatosan. Pe­dig világosan ki kellett volna mondania: az MSZMP tag­jai a Magyar Szocialista Párt megalakulásával automatiku­san az MSZP tagjai lettek. De csak október 31-ig! Mert ad­dig nyilatkozniuk kell: elfogadják-e az új párt programját, vagy sem. Ha nem, akkor automatikusan megszűnik tag­sági viszonyuk. (Állítólag szerveződik egy új MSZMP. Azok­nak, akik nem tudnak megbarátkozni a szocialista párt­programmal. Nekik oda kell átjelentkezniük.) Ki győzött a kongresszuson? — fogalmazzák meg a kér­dést mindenütt. A találgatást csak erősíti, hogy a vezetésen belüli ellentétekről lehet hallani. Ugyanezt sugallják az utóbbi napokban (főleg külföldi lapokban) megjelent sajtó- nyilatkozatok, A Magyar Szocialista Párt múlt péntek esti megalakulása a reformgondolat földcsuszamlásszerű győ­zelmét hozta. Ekkora sikerre talán maguk a reformerek sem számítottak. De mások sem. amit jól jelez, hogy a re­formszövetséghez szellemiségében és programjában legkö­zelebb álló népi demokratikus platformba csapatostól lép­tek be az addig platformon kívüliek, hogy valamelyest el­lensúlyozzák a reformerek győzelmét. Szombat délutánra a 105 tagú nép demokratikus platform közel 300 főssé duzzadt, igaz, közben a 475 fős reformszövetség is tovább erősödött, létszáma közel 530-ra emelkedett. Ezzel két meghatározó erő jött létre a kongresszuson. A többi platform vagy ösz- szseomlott (mint például a Platform az MSZMP-ért, és a Berecz János nevével fémjelzett összefogás), vagy csupán statiszta szerep jutott nekik a párton belüli hatalmi egyez­kedésben. Kár tagadni, igazak a pletykák, valóságos alku folyt a párt legfelső veztésének összeállításakor. A front­vonal a kormánytagok, Németh Miklós és Horn Gyula, va­lamint a lendő pártelnök. Nyers Rezső között húzódott. Pozsgayt talán ide is meg oda is kötötték szálak, s valószí­nűleg nagy érdemei lehetnek abban, hogy a két fél között létrejött a történelmi kompromisszum. Amit úgy is fel lehet fogni, hogy az új párt nem szakadt tovább. Támasz a Németh-kormánynak A vita a reformfolyamatok üteméről folyt. Kellő gyorsa­ságú-e a Nyers diktálta menet, vagy sem? Fel lehet-e állí­tani a népi demokratikus platform tagjainak részvételével olyan elnökséget, amelynek nekitámaszthatja a Német-kor­mány a hátát? Vagy marad a régi nóta: a radikális gazda­sági döntések megfeneklenek pártpolitikai érdekek miatt. Feltételezhetően a kormányfő tud valamit, amit a kong­resszus, sőt a politikusok zöme sem tud. Gyanítom, hogy az ország kilátástalan helyzetéről és tovább nem halogat­ható, az életszínvonalat is érintő gazdasági intézkedésekről lehet szó. Végül is az új elnökség a platformok képviselői­nek és a négyeknek (Horn, Németh, Nyers, Pozsgay) az alkudozásából állt össze, és alapvetően reformszeliemű. Igaz, valamennyi név szerepelt a jelölőbizottság által előzetesen összeállított javaslatokban, és platformlistákon. Másfelől sokan támogatták azt a gondolatot, hogy az új pártelnök­nek legyen egy külön listája. Azon olyanok neve szerepel­jen, akikkel együtt tud dolgozni, s akiket reformereknek tart. A küldöttek, akiket hétfőn 11 órától délután 5 óráig vá­rakozásra kárhozattak, a nagy alku után csak bólinthattak az előre összeállított elnökségi névsorra. A fejük fölötti egyezkedést mintegy kétórás vitában többen is szóvá tet­ték. és a legrosszabb sztálini stílushoz hasonlították. Végül is a listákra leadott 962 igen (1167 érvényes szavazatból), azt mutatta, hogy megértették: bármennyire is antidemok­ratikus az eljárás, pillanatnyilag ez az egyetlen út vezet az új párt egységének megőrzéséhez. S az otthon kapott két megbízatást is csak így — ezzel a frontális szavazással — teljesíthetik: a párt elnöke Nyers Rezső legyen, és a párt élére cselekvőképes elnökség kerüljön. Olyan, amelynek tagjai vitatkoznak, de nem marakodnak egymással, s akik­nek fontosabb az ország és a párt sorsa egyéni ambícióik­nál. Hogy valóban ilyen elnökség került-e a párt élére, azt csak az idő döntheti el. Amint sok más kérdésre is csak az elkövetkezendő hetek adhatnak megnyugtató választ. így például arra, hogy a párt fel tudja-e vázolni rövid időn belül új gazdasági prog­ramját (amit egyébként már a kongresszustól várt a köz­vélemény). Nagy kérdés az is, hogy nem feszítik szét a platformok ezt a törékeny, kompromisszumokban meg­született új pártot? Nem tudni még azt sem, hogy megala- kul-e a kilátásba helyezett új MSZMP? S ha megalakul, akkor — a munkásmozgalom „haladó” hagyományait kö­vetve — nem a pénteken szerveződött MSZP piszkálásával és lejáratásával lesz-e elfoglalva? S végül a legizgalma­sabb kérdés: elkerülhető-e egy polgárháború? A kérdés megfogalmazása nem oktalan. A fegyveres összecsapás ré­mét egy volt vezető pártpolitikus láttatta, a kongresszus egyik szünetében, jól érzékelvén a pártmegszűnés és párt­alakítás miatt megsértődött és felkészülő erők arroganciá­ját. Amihez további gyúanyag lehet az ’56-os évforduló, a növekvő társadalmi elégedetlenség és a hatalmi vákuum keletkezésének lehetősége. A Magyar Szocialista Párt létrejötte újabb esély az or­szág megmentésére. De csak akkor, ha az MSZP rövid idő alatt modern európai párttá tud szerveződni. Árpási Zoltán Nyers Rezső, a kompromisszumok embere Grósz Károly, a nagy vesztes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents