Békés Megyei Népújság, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-14 / 244. szám

Negyven évig vegetállak Ennek a frontnak lételeme a többpártrendszer Kongresszus előtti beszélgetés dr. Herjeczki Jánossal, a HNF megyei elnökével 1989. október 14., szombat__________________________________________________ Társadalmunkban működik egy mozgalom, amelynek há­ború előtti múltját sokkal értékesebbnek ítélik a történé­szek, politikusok és a közvélemény is, mint a felszabadulás utáni évek, évtizedek alatt végzett tevékenységét. Ez a mozgalom a Hazafias Népfront, most egy újabb mérföldkő­höz érkezett — kongresszusra készül. Nem kell különösebb jóstehetségnek lenni ahhoz, hogy kimondjuk: nehéz dolguk lesz a küldötteknek. Hiszen a sztálinista államszervezetben „vegetáló” népfrontot ma meglehetősen kemény kritikával illetik kívülről és belülről egyaránt. Olyan vélemények is elhangzottak, hogy a népfront betöltötte a feladatát, szűn­jék meg. Mindemellett a közelmúltban maga a HNF is szi­Ne ámítsuk magunkat! — Talán induljunk ki abból, hogy sztálini vagy nem sztá­lini intézmény a népfront — kezdte dr. Herjeczki János. — Tudnunk kell, hogy Sztálin idejében a Szovjetunióban nem létezett népfrontmozgalom. Vagyis, tipikusan egypártrend- szer viszonyai között nem funkcionálhat igazán. Alapvető jellegzetessége, kiindulópontjából, a keletkezésének idejé­ből. a történetiségéből következik, nevezetesen: csak több­pártrendszer keretei között tudja betölteni a szerepét. Hiá­ba próbálta 1954-ben Nagy Imre — többpárti berendezke­désben gondolkodva — újjáéleszteni a népfronteszmét, s mondta ki: a társadalom élő lelkiismerete legyen a mozga­lom. Az akkori diktatórikus viszonyok között viszont nem tehette szóvá a kialakult torzulásokat. — Most. a kongresszuson milyen alapról indulhat a moz­galom? — A júniusi megyei kongresszuson magam is erős önkri­tikával szóltam. Arra kértem mindenkit: ne ámítsuk ma­gunkat! Arra a népfrontra, ami az elmúlt 30-40 év alatt volt. nincs szükség. S ha a népfront csak azt tudja csinálni, hogy kiszolgálója a mindenkori /tatalom Icénye-kedvének. akkor nem kell! Erősítse azt. aki egyébként is erős? Azt azonban ne feledjük, hogy a népfront előbb kezdte a megtisztulási folyamatot, mint minden más társadalmi szer­vezet; 1985-ben, a legutóbbi kongresszuson, az országban először mondta ki a népfront, hogy válság van. Akkor senki nem hitte el, hogy a népfrontnak igaza volt, és a fejére ütöttek. Emlékezzünk vissza: mit csinált abban az időben a Pozsgay-vezette HNF? Segítette létrehozni a lakitelki, előtte a monori találkozót, amelyeken végül is kikristályosodott egy új szervezet, a Magyar Demokrata Fórum. Abban az időben tehát a hatalommal szemben — nagyon szelíden, de ellene — politizálok gyüjtőtábora lehetett a népfront. Min­den más szervezetnél előbb kezdte meg tehát az öntisztu­lási folyamatot, s nem véletlen, hogy mindenkinél előbb fe­jezte be: 1989 közepére megtörténtek a népfrontválasztá­sok, és olyan új emberek kerültek a mozgalom élére, akik bátran kimondták: ez a népfront nem azonos azzal, ami eddig volt. gorú önkontrollt végzett, elegendő, ha csak a júliusi me­gyei népfrontértekczletre visszaemlékezünk. „A népfront felélte a bizalmi tőkét”, „ ... a testületekben gyengült a belső összetartó erő”, „... a mozgalom nem követte a társa­dalmi változásokat, többszörös lépéshátrányban volt” — mondták a küldöttek. A népfrontmozgalom újraéledésének esélyeit, küldetését, jövőképét boncolgattuk a napokban dr. Herjeczki Jánossal, a HNF megyei elnökével, aki hivatását tekintve ügyvéd, a megyei ügyvédi kamara elnöke, s munkája mellett aktívan részt vállal a népfrontmozgalomban. Senkinek ne legyen titkolnivalója ! — Némiképpen tükrözi az alapszabály-tervezet a nép­frontnak a hatalomhoz való viszonyát, nevezetesen: eltérő­en a pártoktól, nem a hatalom megszerzésére, hanem an­nak ellenőrzésére törekszik. Milyen eszközök állnak majd a rendelkezésére? — Nem véletlen, hogy sokakat foglalkoztat ez a kérdés. Eddig ugyanis nem volt ilyen eszköze a népfrontnak, bár nem is volt rá szüksége, hiszen a jogszabályok ezeket kész tálcán kínálták fel. Most kell kialakítani azokat a munka­stílusokat, amelyek á hatalom ellenőrzését helj’i és köz­ponti szinten szolgálják. Csupán egyet említenék, ám ez önmagában oiyarr eszköz, ami mindenütt és sokoldalúan al­kalmazható; ez pedig a nyilvánosság, mégpedig a legszéle­sebb értelemben. Tegyük fel például, hogy az önkormány­zati döntések nyilvánosak lesznek a jövőben. Sem politikai pártnak, sem pedig a hatalmat gyakorló végrehajtó szerve­zetnek. a helyi tanácsnak nincs titkolnivalója a lakosság előtt. Amennyiben ez a fajta nyilvánosság széles körben ér­vényesül, egy olyan ellenőrzési eszköz lenne a népfront — és természetesen nemcsak a népfront — kezében, amely le­hetővé tenné, hogy azonnal, helyben reagáljanak a nyilvá­nos döntésre. — Hogyan képzelik el a különböző pártokkal való együtt­működést? — A népfront, a saját programja szerint természetesen mindenhol segítette az ellenzéki pártok létrehozását. Hogy ezt követően ezek a pártok a népfront ellen fordulnak, me­gint csak természetes dolog. Miért? Mert ezek a pártok nem hajlandók különbséget tenni. A népfront számukra még a régi, és hiába vannak új emberek, valójában azért az el­múlt néhány hónap alatt olyan sokat nem tett a mozgalom, s ez hiba. Nem válaszolta meg az aktuális politikai kérdése­ket. Nem foglalt állást a munkásőrség megszüntetésével kap­csolatban, nem mondott véleményt a párt munkahelyi poli­tizálásáról és sorolhatnám. Miközben az MDF, a kisgazdák, a Fidesz, az SZDSZ gigászi harcot folytatott a hatalommal, az MSZMP-vel szemben, küzdve a demokrácia akadályai el­len. Jelenleg az ellenzéki szer­vezetek — érthető okból — senkivel nem kívánnak együttműködni, a választá­sok előtt koalícióra lépni. A választásokig tehát csak ab­ban az esetben tudok együtt­működésre gondolni, ha lét­rejön a választási szövetség. — Esetleg közös jelölteket is állítanak? — Igen, erre gondolok. Akár úgy, hogy a népfront­ban dolgozókat ajánljuk, és az ellenzék elfogadja, vagy fordítva: ők jelölnek és mi csatlakozunk hozzá. A választások után pe­dig egy tartósabb együtt­működés is létrejöhet. Hosz- szabb távon a Hazaf ias Nép­front attól függően szövet­kezik az ellenzékkel vagy a hatalommal, hogy az a hatalom a köz, illetve a kisebbség érdekében áll-e fenn. Ha a több­ség érdekét szolgálja, akkor a népfront támogatni fogja, el­lenkező esetben viszont szövetkezik az ellenzékkel. így tölti be leginkább a stabilizáló szerepet. Politikusok és politizálok felelőssége — Elnök úr, ön készül-e felszólalni a kongresszuson? — Igen, s remélem, mihamarabb szót kapok. Két fontos témáról szeretnék majd szólni, egyben a megyei álláspontot tolmácsolni. Mindenekelőtt szeretném felhívni a küldöttek figyelmét arra: a népfrontnak nem elsősorban a saját prob­lémáit kell megoldani a kongresszuson, hanem az ország gondjaira összpontosítani. Egy másik lényeges kérdés, amit megemlítek majd: a politikusok és a politizálok felelőssége. Sokat beszélünk arról a bizonyos „csendes többségről”. Ez a csendes többség hangulati, érzelmi húrokra nagyon érzéke­nyen reagál. Ha valaki választási programjában kimondja, hogy „menjenek ki az oroszok az országból”, vagy „adják vissza a földet”, biztos nyerő. No, de ez egy demagógia. Hi­szen az országnak most nem ezek a legfontosabb kérdései. A választások győztesei szemben találják magukat majd a gazdaság válságos állapotával, a munkanélküliséggel, a sze­génységgel. amelyet — hiába mennek ki az oroszok és hiába adják vissza a földet — nem tud megoldani. Ezért fontos az, hogy a jelöltek mit tűznek választási zászlajukra és abból mit tudnak teljesíteni. Ma minden párt azt hiszi magáról: ha hatalomra kerül, egy csapásra megoldja az ország prob­lémáit. Ebben nagyon tévednek. A megoldásról ugyanis a pártok programjai hallgatnak, nem szólnak arról, miként kívánnak dolgozni, ha megnyerik a választást. — Egy biztosnak látszik: egészen más körülmények között kell majd a jövőben működnie a népfrontnak, hiszen eddig a párt irányításával, megrendelésre dolgozott. Talán most teremtődtek meg a feltételei annak, hogy a „Mit akarnak a népfronttal?” helyett a „Mit akar a népfront?” kérdést fel- tehessük. Körvonalazódik-e már a népfront új arculata? — Igen, azt hiszem, az a helyes kifejezés, hogy körvona­lazódik. Elsősorban azzal, hogy szakít-e — és mikor — a demokratikus centralizmussal. Nem lehet a jövőben egy centralista, felülről irányított módszerrel dolgozni és ered­ményt elérni. Az új arculat egy szövetségi forma lenne, biz­tosítva valamennyi népfrontbizottság teljes önállóságát és a bizottságok együttműködése az önkéntességen és a szövetsé­gi módszereken alapulna. Keretül szolgál majd az alapsza­bály. Az alulról jövő kezdeményezések erősödnek fel egy egységes központi képviseleti formába. — Jó munkát kívánunk a kongresszusra. László Erzsébet Fotó: Fazekas Ferenc Ha az oktatás nekimegy a falnak — A napnál is világosabb, hogy zsákutcába került az oktatás ügye — hallottam egy budapesti értekezleten dr. Mihály Ottó kandidátus­tól, az Országos Pedagógiai Intézet tudományos osztály- vezetőjétől. Jól megjegyez­tem minden szavát, hiszen igen képszerűen fogalma­zott. Mint mondta, minden zsákutcában van, és az utca végén illik rájönni, hogy in­nen sokkal egyszerűbb ki­hátrálni, mint nekimenni a falnak. És most ehhez a fal­hoz közeledik a magyar ok­tatási rendszer, hacsak nem akarunk úgy járni, mint a bizonyos Arany János-i éji bogár (nekimegy a falnak, nagyot koppan akkor, az­után elhallgat), akkor itt az ideje hátramenetbe tenni az oktatási rendszert. Miért került zsákutcába ? Az Oktatáskutató Intézet egy elmúlt hetekben tartott konferenciáján éppen e zsákutcába jutás okait ele­mezték. A túlcentralizált, aprólékos mértékig hierar- chizált magyar oktatási rendszert egyes hatalmi erőknek mindenféle kontroll nélkül lehetett kisajátítaniuk — mondották többen is. Er­re példaként említették, hogy még 1984—85-ben is a hatalom egy agitációs-pro- paganda bizottságának spe­ciális ad hoc bizottsága dön­tötte el, hogy a negyedikes szakközépiskolai irodalom tankönyvbe milyen tananyag kerülhessen bele. A tan­anyag-kiválasztás belső lo­gikáját legtöbbször a nevelés elsődlegessége, és nem az is­meretek átadása vezérelte. A hatalomnak ugyanis olyan ifjúságra volt szüksége, amelyik elfogadja ezt a tár­sadalmi rendszert. Ugyanak­kor kérdésessé vált az is, hogy szakembernek tekint­hető-e a pedagógus, aki csu­pán egy központilag megha­tározott tananyag átadására van kiképezve. Ilyen fel­adattal — vélték sokan — a betanított munkásokat szok­ták megbízni. Szó esett az oktatás fi­nanszírozásáról is, amely felér egy kafkai kastély át­láthatatlanságával. Mire ugyanis a megyéknek „le­osztott” pénz eljut az isko­láig, az infláció megeszi az eredeti értékét. Nem beszél­ve arról, hogy a „ki kivel van jóban?” — kérdés alap­ján nem is mindig igazsá­gos az elosztás. Arra is volt példa, hogy a helyi tanács akkor támogatta a nyelvi laboratórium felépítését, amikor a tanácselnök fia is­kolás lett — hallhattuk töb­bek között. Csak reformot ne!... Hogy mi lehet a jövő útja, arra most, a többpártrend­szer felé haladva egyre több az elképzelés. A politikai pártok ontják magukból a különféle oktatási progra­mokat, amelyek — mint ilyenkor illik — minden ed­diginél jobbat ígérnek. Mel­léjük sorakozott fel az Ok­tatáskutató Intézet is, ami­kor 30 tagú kutatócsoportjuk — a Művelődési Minisztéri­um megbízásából — arra vállalkozott, hogy egy köz­oktatási reformkoncepció megalapozására szakértői tanulmányokat készít. A szi­gorú bírálatokat is tartal­mazó írásokat saját kiadó­juk, az Edukáció kötetbe rendezte, amelynek címe: Csak reformot ne ... Az ezt a könyvet is bemutató kon­ferencián megtudhattuk to­vábbá, hogy nem először vál­lalkoznak hasonló feladatra, ám a korábban feltárt tu­dományos elemzéseiket a döntési centrum legtöbbször figyelmen kívül hagyta. Így, .mint elmondták, a pedagó­gusokhoz, s egyáltalán az ál­lampolgárokhoz soha nem juthatott el, hogy a kutatók véleménye egyezett-e vagy szembeállt-e a döntéssel. Most, a szélesebb nyilvános­ságnak szánt könyvből bár­ki megismerheti, mit tesz­nek le a kormány asztalára. Csak reformot ne! — han­goztatják. S ezáltal az egy központból vezérelt újabb átfogó iskolareformtól pró­bálják megóvni az oktatási rendszert. Vannak ugyanis olyan területek, mondta ép­pen Nagy József, az OKI főigazgatója, amelyek egyál­talán nem szorulnak reform­ra. Ilyen például az ideoló­giai szféra. Ha elfogadjuk a prularizmust, akkor még egyszer nem szabad egy to­tális ideológiával terhelni az oktatásban dolgozókat. De említhetnénk a fizika tan­tárgyat is, amelyet sokan szintén szeretnének megre­formálni, holott világelsők vagyunk a természettudo­mányos kutatás e területén. És végül: ha valami egy he­lyen rosszul működik, az nem biztos, hogy a másik helyre is igaz, lásd a körze­tesítést. Van, ahol ez teher, ott ne legyen, ám ahol jól működik, kár lenne felszá­molni. A lényeg tehát: lehe­tőséget kell adni az iskolák­nak arra, hogy önmagukat reformálják meg. Abban egyébként, hogy az önálló­ság kerüljön az új iskola- rendszer középpontjába, egyik párt vagy koncepció között sincs különbség. Hz iskolák „piacosítása” Az elképzelések inkább a tulajdonlás, a finanszírozás és az iskolaszerkezet tekin­tetében eltérőek. A legtöbb politikai párt (és az OKI is) egyetért abban, hogy az ál­lami tulajdonú iskolák mel­lett magániskolák is létez­hessenek. (Erre máris van néhány példa Magyarorszá­gon, vétek lenne felszámol­ni ezeket.) Cikkünk elején már utaltunk a „betanított munkás”-típusú pedagógus­ra. Nos, egy ilyen iskola- rendszerben valóban „szak­munkássá” válhatnak a ta­nárok. Taníthatnák a saját maguk által összeállított tananyagot, amitől aztán ar­cot kapnak az iskolák. Nem lenne mindegy, hogy valaki hol végzett, mert a jó isko­lának híre, neve lesz. A tananyag-kiválasztást csupán három dolog szabályozná: az alkotmány, a még előkészü­leti szakaszban levő nemze­ti alaptanterv, és egy egy­séges vizsgarendszer, ami egyúttal a magasabb iskola­típusba jutás belépője is lenne. A finanszírozási elképzelé­seket illetően már sokkal nagyobb a szóródás. Vannak, akik ahhoz ragaszkodnak, hogy továbbra is a tanács ossza el a pénzt; némelyek szerint közvetlenül az isko­láknak kellene megkapniuk egy központi alapból; me­gint mások úgy vélik, hogy maguk a szülők rendelkez­hessenek ezzel az összeggel. Az iskolarendszer tekinte­tében csupán egyetlen közös gondolatot érdemes kiemel­ni : a nyolcosztályos alapok­tatás éveit fel kell emelni. Abban is több program osz­tozott, hogy az iskolák pia­cosítása elkerülhetetlen. Va­laki tréfásan megjegyezte: „Iskolákat szükségletek sze­rint kell létrehozni. Ha jó feleségre van szükségünk, akkor arra, ha jó szeretőre, akkor arra.” Mire ad pénzt a Világbank? A magyar iskola megújí­tásakor azonban két dolog­ról nem szabad elfeledkezni. Az egyik, hogy hazánkban gazdasági válság van, és ön­magában az oktatásra for­dítható több pénz követelése még nem fog ikánaánt te­remteni. A másik, hogy na­gyobb figyelmet kell fordí­tani a lemaradókra. Arra a 15-20 százaléknyi csoport­ra, akik úgy hagyják el az általános iskolát, hogy tudá­suk, intelligenciájuk szintje nem elegendő a társadalmi beilleszkedéshez. Igaz, ez nem csupán magyar sajá­tosság, de e probléma el­odázása számunkra súlyos következményekkel jár. A Világbank jelenleg igen körültekintő méréseket vé­gez hazánkban. Hitelt azon­ban csak akkor kapunk, ha az általa javasolt területekre ruházzuk be a felvett köl­csönt. Ezek pedig a szakkép­zés, az idegennyelv-oktatás és a munkások átképzése. Végezetül álljon itt a kon­ferencia egy tréfás hangú résztvevőjének megjegyzése: — A Világbank szemében mi, magyarok arról vagyunk híresek, hogy az éjjeliedény gyártására felvett hiteleket rohamsisakok készítésére használjuk. Hát most az egyszer fordítsuk arra, ami­re kapjuk... Magyar Mária

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents