Békés Megyei Népújság, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-09 / 213. szám
\ 1989. szeptember 9., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET 'köRÖSTÁJ Ez bizony már egy régi történet. Róka Gedeon minőségi ellenőrző osztályvezető volt a kefegyárban. Mióta műhely- vezetőként megszokta az ellenőrzéssel járó utasítás, olykor parancsolgatás izét. folyton arra vágyott, minél több ember munkájába beleszólhasson, minél többen függjenek tőle. Közben arra is rájött, efféle étvágyát csak akkor elégítheti ki, ha megtanulja, miként viselkedjék azokkal szemben, akiktől ő függ, akiknek naponként kell bizonygatni saját személyes fontosságát, nem utolsósorban', hogy mennyire szívén viseli az üzem érdekeit. Ennek megfelelően alakította ki életvitelét, idomította agyát. Két év óta egyetlen értekezlet nem múlt el úgy. hogy még a sebtében összecsapott, suta beszámolókat is ne jegyzetelte volna hangyaszorgalommal, s így pontosan meg tudta mondani, ki mikor miről nyilatkozott, s ebből következően ő is pontosan tudta, hol, ki előtt, mit kell mondani. Munkatársait eleinte bosszantotta ez a nyüzsgés, el is nevezték maguk közt állandó ügyeletben lévő rezonőrnek. Később azonban rájöttek, nincs miért neheztelniük rá, hiszen egy-egy hozzászólása — rendszerint az értekezletek, ülések eleién — jelezte, milyen irányba célszerű fordítani a szót. Az üzem vezetése mostanában különösen büszke arra, hogy mióta Róka Gedeon vezetésére bízva átszervezték a minőségi ellenőrző osztályt, mind biztatóbban javul a kefegyártás minősége. növekednek az üzem hazai és külföldi kapcsolatai. Ebben a légkörben fedezett fel Róka Gedeon egy újabb, tekintélyt növelő lehetőséget, ha az anomáliát, amire rájött, úgy tálalja, ahogyan eddig is bevált az ilyesmi. Sopánka, az egyik súrolókefe-kötő véletlenül nem vette észre, hogy néhány kefe szál mérete nem egyezik a szabvánnyal. A hosszúságban öt milliméteres eltérés volt. Talán nem történt volna meg ez a baj, ha nem olyan berezelős természetű. Amikor meglátta, hogy Róka Gedeon belépett a műhelybe, megrettent. Többször is szem- és fültanúja volt, mekkora patáliát csap egy- egy, a szabványtól csak hajszálnyira eltérő kefe miatt. Nem az a baj, 'hogy észreveszi, hanem az, amilyen pszichikai légkört teremt fontoskodásával, fenyegetően vonalas szövegével. Eddig még megúszta, hogy a meósok után az ő keféit nem ellenőrizte. Most azonban érezte, rajta a sor. Nem csalódott. Az osztáylvezető a szúrópróbákat is tervszerűen végezte. Füzetében pontosan nyilvántartotta, kinek mikor kontrollálja a munkáját, mind a beosztott meö- sokat, mind a melósokat illetően. Sopánka eddig csak azért maradt ki, mert nemrég került az üzembe, mára viszont ő is az ellenőrzöttek listájára került. Sopánka a munkapad mellől félrepillantva látta, hogy Róka Gedeon megáll azoknál a ládáknál, amelyekben az ő keféi voltak. A „na, most mi lesz” ijedtségében, míg Róka Gedeon a ládában lévő keféket gusz- tálgatta, méricskélte logarléc pontosságú vonalzójával, a szalagon haladó munkadarabokhoz nem pontosan adagolta a szálakat. Észre sem vette, hogy Róka Gedeon a ládákból találomra kiemelt darabokban nem talált hibát. Már úgy volt, megdicséri a szakmában még nem elég járatos Sopánkát. Azért is, mert az egyik vezetői értekezleten felhívta az igazgató az osztályvezetők figyelmét, ne csak a hibákat tegyék szóvá, hanem, ha alapja van, dicsérjenek is, mert a buzdító szó jobban serkent, mint a letolás. Most itt az alkalom, hogy eleget tegyen a főnök kívánságának! Megállt Sopánka mögött. A rutinos szem azonnal észrevette, hogy a szálméret nem szabványos. — Állítsa le a gépet! — mordult Sopánkára, aki zavarában először mellényomott a kapcsológombnak. Róka Gedeon akkurátusán megmérte a szálak hosszát. — Selejt... selejt... selejt ... — lökdöste le a szalagról a keféket. Sopánka megdermedve várta, mi lesz az ellenőrzés vége. — Egyelőre ne folytassa! — parancsolt Sopánkára az osztályvezető, majd kisietett a műhelyből. A Sopánka körül dolgozó melósok a gépzaj miatt nem hallottak semmit, de a se- lejtbe dobott kefék láttán tudták, hogy Róka Gedeon kiveri a huppot. A műhely- vezető, aki most jött meg a raktárból, odament a leállított gép mellett tanácstalanul álló Sopánkához. — Elszúrtál valamit? — kérdezte bosszúsan, féltve a műhely renoméját, hiszen a legutóbbi munkaértekezleten a súrolókefe-részleget külön is megdicsérték a huzamosabb idő óta tartó selejtmen- tes termelés miatt. Felvette az egyik kiselejtezett kefét. Az első rápillantásra nem talált rajta semmi hibát, de jobban szemügyre véve, a szálak elméretezését ő is észrevette. — Ezt a szégyent! — nézett Sopánkára Róka Gedeon modorában. — Azt akarod, hogy ugorjon a prémium? Míg Sopánka a műhely- vezető letolását hallgatta, Róka Gedeon megjátszott felháborodással tálalta az esetet az igazgatónak. Különösen azt hangsúlyozta, mi lesz az exportszállítmánynyal, ha abba is belekerült hasonló seléjt, s nyomatékül még megjegyezte, mekkora anyagpazarlás lenne, ha így dolgozna mindenki a részlegben, hiszen Sopánka több szőrt használt el a selejtke- fékre, mint amennyit az anyagnorma megenged. Sikerült felgerjesztenie főnöke renoméféltő szenvedélyét. A főnök nyomban határozott: a bevagonírozás előtt álló szállítmányt újra ellenőrizni kell, majd utasította Róka Gedeont, hogy menjen le Sopánkáért, s. együtt jöjjenek vissza. A meósok szidták, mint a bokrot, Sopánkát is, Róka Gedeont is, az igazgatót is, hiszen az utóellenőrzésért nem jár semmiféle túlórapénz. Mire Rókáék megérkeztek, az igazgató lecsillapodva végiggondolta, mit tegyen. Valójában miért is hívatja Sopánkát? Nem akkora hiba ez, mint amekkorának Róka felfújta. Mi a fenének kerít ekkora feneket az ügynek? Négyszemközt is elintézhette volna, esetleg a termelési fegyelem érdekében a műhely nyilvánossága előtt figyelmezteti Sopánkát, hogy gondosabban végezze munkáját. Most már viszont nincs mese! Kopogtatás után Róka nyitott be, mögötte a sápadt arcú Sopánka. Az igazgató fel se állt az íróasztal mögül, csak intett nekik, hoev üljenek le a dohányzóasztalhoz. Sopánka belezökkent a fotelba, s várta szemlesütve, mi lesz. — Hát hogyan is történt? — kérdezte az igazgató, s eldöntötte: egv szóbeli fi- evelmeztetéssel lezárja az ügyet. Sopánka hallgatott. — Bezéljen! — mordult rá Róka Gedeon. — Én ... én ... — kezdte akadozva Sopánka —, amikor megláttam, hogy Róka elvtárs belépett a műhelybe, zavarba jöttem ... Amikor pedig elienőrizni kezdte a keféket, én ... én ... nekem lámpalázam lett. ösz- szekavarodott előttem minden. — Mi az, hogy lámpaláz? — kérdezte Róka csodálkozva. Sopánka ismét hallgatott. Se igent, se nemet nem mert mondani. Nem tudta, melyikkel árt jobban magának. — Aki lelkiismeretesen dolgozik, nem tojik be mindjárt, ha jön az ellenőrzés — csattant az igazgató hangja is. Az osztályvezető mosolygott magában. Most majd megkapja Sopánka, ami jár neki. S nem tőle, hanem az igazgatótól ! A főnök azonban váratlan kérdéssel zökkentette ki magabiztosságából Rókát. — Ennyire tartanak öntől? — mutatott az igazgató a sápadt Sopánkára. Róka megérezte, hogy fordítani kell a szón. — Nekem semmi bajom sincs Sopánka szaktárssal — mondta. — A selejt viszont selejt, igazgató elvtárs. Észre kellett vennem. — Előfordult! Nem azt mondom, hogy helyes, de egye meg a fene! Nekem ez a lámpaláz furcsa! — fontoskodott továbbra is az ominózus szón az igazgató. Róka szeme felcsillant. — Ez az, igazgató elvtárs! A szocialista munkamorál nem ismeri ezt a fogalmat. Ezzel minden selejtet elkövető védekezhet. — Ez igaz — jegyezte meg az igazgató. — Viszont nem jelenti, hogy adott helyzetben, hangsúlyozom, adott helyzetben, ne lehessen bárkinek is lámpaláza. Nekem is- van néha. », Róka megrettent. Még csak az hiányzik, hogy az igazgató félreértse! — Pontosan így gondolom én is, igazgató elvtárs! Természetesen, ha egy dolgozó szereti a munkáját, előfordulhat vele. — Na ugye? — tárta szét a karját az igazgató. Sopánka arcába lassan visszatért az élet. Most már nem lehet nagy baj! Róka is megnyugodott kissé, hiszen a főnök most is meggyőződhetett róla, menynyire szívén viseli az üzem érdekeit. Arra azonban nagyon kíváncsi volt, mennyire hangzott hihetően pálfor- dulása emiatt a hülye lámpaláz miatt. Ez az ökör Sopánka nem tudott másra hivatkozni! Az igazgató, jelezve, hogy befejezték az ügyet, felállt. Ügy vélte, elég figyelmeztető volt ez az eset Sopán- kának. Csak ennyit mondott: — Máskor azért jobban figyeljen oda. Még akkor is, ha Róka elvtárs lép be a műhelybe. Elmehet. „Elmehet” — villant meg Róka Gedeoenban. Csak nem neheztel rá az igazgató? Éppen egy Sopánka miatt! Sopánka felpattant, s indult kifelé, mint aki attól fél, hogy visszahívják. — önnek még nem volt soha lámpaláza? — kérdezte az igazgató Rókától, miután kettesben maradtak. — Persze, hogy volt. Néha még most is van. — Na, ugye? — nézett rá gunyorosan az igazgató. — Az ilyen piti ügyeket meg máskor intézze el nélkülem. Világos? Róka az ajtó előtt visszafordulva kényszeredett vi- gyorral hajolt meg az igazgató felé, s már ott elhatározta, hogy minél hamarabb elkészteti az üzemből Sopánkát, akiből soha sem lesz virtigli kefekötő. Ha ő lenne az igazgató, nem úszta volna meg ezzel a semminél alig több figyelmeztetéssel. Mert mi az, hogy lámpaláz? Igen, mi az, hogy lámpaláz?... Fülöp Béla: Tűnődve Ügy érkezett a hír apámról: „Két szívverés közben leszállt a csöndbe!" Úgy érkezett a hír hazulról: „Régi fejfák is elbújnak |a ködben!" Úgy érkezett a hír húgomról: „Az Olt mentén talált ia csöndre ...” Ügy érkezett a hír |az Erről: „Fogynak, fogynak a gólyák körben.” Úgy érkezett a hír egy barátról: „Nehéz 'bár, de még bírja (?)!” Úgy érkezett a hír ia magányról: „Sorsát a fogyó Holdra bízta!” Úgy lérkezett ta hír a jövőről: „Lesz HOLNAP is, biztosan!” Ügy mondom a hírt magamról: „Gondjaim közt élek fázósan.” Úgy mondja zokogva reggel a gyermek: „Álmomban máskor velem legyetek .. . ... Erdőben fától fáig osontam félve Iszonyú egyedül a rengeteg sötétben...” Verasztó Antal: Fölfelé Mégis fölfelé?! Lépcsőket rakosgatok, lábujjhegyen próbálgatom tart-e? Vacogva várom beköltözik-e lábamba a járnitudás bátorsága?! Kiss Ottó: Haldokló kötelek Ügy kezdődtél, lakár ez a vers. Azután csilingelő nevetésed megjelent bennem, örök időkre helyet foglalva a sorok között. Most, testnélküliek, egymás kezét marokra fogva ölelkezünk i— bandukolva hajléktalan menedékre —, mintha boldogságtól könnyező koponyák kezét jfognánk a maroknyivá aszalódon félelemtől. Vajon, ha egyikünk már ia túloldalon lenne, .átlépnénk-e hozzá a képtelenen, hogy önmagunkat megközelítsük? Csilingelő nevetésed mögött ma már csak harangzúgást hallok, de hát: minden úgy kezdődik, hogy valaminek vége lesz. Verebélyi Gréta: Ősz Már ,búcsúznék... de marasztalnak a cingár szeptemberi fények. — Felettem ég — Előttem tó — az őszi fénytől szinte részeg. Mámoros ősz >— merre Iaz rutád Hova rohantok büszke évek A hídon túl -— már egyre ritkul a fény és halkabb lesz iaz ének ... .idehallik az Idő lépte Heti mottónk: „ Ha az embernek valami mondanivalója van, vagy éppen sok mondanivalója van, az csak annyit jelent, hogy sok epítőtéglája van. De még azokat a téglákat össze Is kell rakni tudni, hogy emeletes, pót két-három emeletes tiázak legyenek belőlük.” MIKSZÁTH KÁLMÁN / Székelyhídi Attila: Szeghalmi ház Marcsi szedte virág Tóth Lajos: Lámpaláz
