Békés Megyei Népújság, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-28 / 229. szám

1989. szeptember 28., csütörtök A 1 KT±\ci­„...És ha hozzám jönne feleségül?” Negyven év Pusztaföldváron Sztrájk A Pusztaföldvár melletti László majorba 1954 őszén fiatal tanítónő érkezett. Szemrevaló, csinos teremtés volt, olyan, aki után meg­fordulnak a férfiak. A szom­szédos tanyavilág tanítója is felfigyelt rá. — Ugyan, Olgika — mondta neki egy alkalom­mal —, jöjjön át tanítani az én iskolámba. Elsőtől nyol­cadikig egyedül viszem a gyerekeket, ötvenhat kis lur­kó ... elkelne a segítség ... A tanítónő azonban a fe­jét rázta: — Messze lenne egyik ta­nyáról átjárnom a másik­ra... — Hát átköltözne hoz­zám ... — Miket gondol!? — csat­tant fel Olgika. — És az emberek? Mit szólnának, hogy egy férfival lakom együtt? A tanító mosolygott ma­gában, hiszen kitervelte már a megoldást, ám erős fejtö­rést színlelt. — Mit tegyünk, mit te­gyünk? — vakargatta az ál­lát, majd hirtelen így szólt: — Na és ha hozzám jönne feleségül? * * * Ha egybekelésük történe­tét nem is, de az azóta már férj és feleség pedagógus házaspárt jól ismerik a pusz­taföldváriak. Nem csoda, hi­szen egész életüket itt töl­tötték. Lövei István 1987- ben ment nyugdíjba a helyi általános iskolából, Olgika az idén. — Szinte mindenkit isme­rünk a faluban — meséli a feleség. — Szülői értekezle­teken is csak elvétve akadt már anyuka vagy apuka, akiket nem tegezhettem, mert nem voltak korábban a tanítványaim ... Hej, de rég volt, amikor például a tanácselnökünket tanítottam írni-olvasni ! A férj és feleség összene­vetnek ezeken a fel-felsza- kadó emlékeken. Már fél­mondatokból is értik a má­sik gondolatát. Nem véletle­nül, hiszen ahogy elmond­ták, egész életükben segítet­ték egymást. Mindig min­dent tudtak a másik prob­lémáiról, vagy éppen örö­meiről. Mindig mindent tudtak egymás problémáiról, örömeiről — A férjem még két évig dolgozott nyugdíj után nap­közis nevelőként. Délutánon­ként, amikor én befejeztem a tanítást, neki segítettem. Ebben a tanévben István már nem dolgozik, én vál­laltam két napközis csopor­tot. Most ő segít nekem. — Megéri-e anyagilag a mai adózási rendszerben nyugdíj mellett dolgozni, vagy egyszerűen hivatástu­datból teszik? — faggatom őket. A férj válaszol: — Is-is. A feleségem ez­zel pluszban még egy fize­tést hoz a házhoz. És ha az infláció továbbra is ekkora lesz, bizony nem mindegy . Szétnézek. Szépen beren­dezett, lakályos otthonuk, ahol beszélgetünk, nem több, de nem is kevesebb, mint a magyar átlag. Az építéskor felvett pedagóguskölcsönt már visszafizették. A gyere­kek felnőttek, kirepültek otthonról. Löveiné érti a még kimondatlan kérdése­met: miért nem mindegy hát, mennyi pénz kerül a házhoz? — Nekünk magunknak elegendő lenne a két nyug-, díj is — mondja. — Nem vagyunk anyagias természe­tűek. Igaz, régebben futotta külföldi utakra, de nem esett nehezünkre lemondani erről. Legfeljebb ezentúl a kisunokánkkal töltjük majd a vakációkat... Mindketten sóhajtanak, s a vidám hangulatú beszél­getés szomorúra vált. A férj folytatja: — Nagyon nehéz helyzet­be hozott bennünket ez a hirtelen jött infláció. A fi­unk 31 éves, felesége, gye­reke, lakása van. Vagyis már a maga lábán áll. És ab­ban, hogy az életben elin­duljon, még tudtunk segíte­ni. Ám a kislányunk, Olgi­ka, aki most 22 éves, albér- letezni kénytelen. Budapes­ten végzett, ott is maradt... Fáj nekünk, hogy csak a? egyik gyerekünket tudtuk el­indítani. Bántja az emberi és a pedagógusi igazságérze­tünket. De mit tegyünk? A mai bérek és a mai lakás­árak már csillagászati tá­volságra vannak egymástól. — Sosem tartottunk álla­tokat — veszi át a szót a feleség —, de most belefog­tunk a gilisztázásba. Hát­ha. .. Így nyugodtabbak va­gyunk, hogy mi mindent megteszünk. — Sajnos a nyugdíjazás­sal a pedagógusföldet is vissza kell adnunk, s ez újabb 'veszteség — mondja ismét a férj. — Ügy hallot­tuk, hogy Apácán például a szakszervezet továbbra is megszavazta a nyugdíjasok­nak a földet... A megérdemelt pihenés helyett tehát a munkát vá­lasztják, önzetlenül. Pedig vannak vágyaik, álmaik, sok minden, ami kimaradt az életükből... Jó lett volna egyszer látni Japánt, Dél- Amerikát vagy valamilyen más egzotikus vidéket, de a lelkiismeretük azt diktálja: „Segítenünk kell a lányun­kat". Olgika sokszor álmodo­zott arról, hogy egyszer ők is városban élnek majd, kö­zelebb a kultúrához, de a férj szülei, a tizenöt éves pedagóguskölcsön Földvár­hoz kötötte őket. Most már meg miért költözzenek? A panelban nevelkedő unoká­nak kell a falusi levegő, ho­vá menne, ha nem hozzájuk, Földvárra?... Magyar Mária Nemzetiségi tanácskozás Méhkeréken Pontosítás I egy bérleti szerződésről (adalék a tárgyilagossághoz) Ügy igaz, ahogy — a szer­ződést idézve — Szokolay Zoltán állítja: a Békéscsa­bai Városi Tanács 2 591 000 forintot fizet azért, hogy az oktatási igazgatóság épüle­tében működik a Textilipari Szakközépiskola és Szak­munkásképző. (Lásd: lapunk szeptember 26-i számának 3. oldalát — a szerk.) A „tár­gyilagosság” azonban a pon­tos idézetek ellenére csorbát szenved, mert nem szól ar­ról, amit ennek fejében az MSZMP Békés Megyei Bi­zottságának Oktatási Igaz­gatósága biztosít, és hogy valójában mibe is kerül mindez. A „Bérlő” használ szük­ségletei szerint az intéz­ményben lévő minden lehe­tőséget: helyiségeket, felsze­reléseket, teljes kiszolgálás­sal — fűtés, világítás, taka­rítás, karbantartás, felújí­tás. Ez a tantermi kapaci­tást délelőtt teljes egészében (9 tanterem),, délután mint­egy felében köti le. Az is­kola személyi állománya használja az irodai kapacitás közel felét jelenleg is, ké­sőbb újabb irodák kerülnek átadásra. Az oktatási épület kapacitásának — a lehető­ségeket egy műszakra szá­molva — 12%-ig használ­ják. A befogadott iskola mű­ködtetéséhez szükséges sze­mélyi állomány — takarító­nők, portások, fűtők, udva­ros — éves bérköltsége a társadalombiztosítási költ­séggel együtt, több mint 1,5 millió forint, az épület üze­meltetési, karbantartási költsége több mint 2 millió forint. Ebben nincsenek benne a nagyobb felújítá­sok. Ebben az évben közel 2 millió forintos költséggel végeztünk felújítást, javí­tottuk a bérlő működési fel­tételeit. így tehát, amikor az idé­zett bérleti szerződés tartal­mát értelmezzük, kiderül, hogy az „öt esztendő alatt 5 millió 455 ezer Ft”, mármint „az MSZMP tiszta haszna” pontatlan számbavételre épí­tett, az MSZMP-t elmarasz­talni igyekvő szándék. Az viszont igaz, hogy az MSZMP szeretné megőrizni önmaga számára intézmé­nyét. Mint minden pártnak, az MSZMP-nek is szüksége van politikai nevelő mun­kájához tárgyi-anyagi felté­telekre, s pártérdek, hogy a közhasznosítás mellett — politikai törekvéseit erősí­tendő — megőrizze lehető­ségeit. Dr. Bereczki Elemér A Békés Megyei Tanács Nemzetiségi Bizottsága leg­utóbb Méhkeréken tartotta ülését, melyen részt vett dr. Luczi József, a megyei ta­nács elnöki hivatalának ve­zetője is. A napirendi pon­tok megtárgyalása előtt bizottság tagjai a községi óvodában a nagycsoportosok román nyelvű bemutató fog­lalkozását tekintették meg, majd az ülésen értékelték, hogy milyen feltételek mel­lett, illetve milyen eredmé­nyekkel folyik itt a nemze­tiségi nyelvoktatás. Kozma Tivadarné óvónő, bevezetőjében elmondta, hogy Méhkeréken a lakos­ság 95-96 százaléka román nemzetiségű, így csak ro­mán tannyelvű óvoda mű­ködik. Hetente egyszer azonban „magyar napot” tartanak, ami azt jelenti, hogy a gyermekek az érke­zéstől a hazgbocsátásig ma­gyarul beszélnek. Ez a mon­data nagy vitát váltott ki, több hozzászóló a magyar nyelv tanításával kapcsolat­ban az asszimiláció veszé­lyét említette, mások szerint azonban sokszor kerülhet­nek a gyerekek olyan hely­zetbe, amikoris elengedhe­tetlen a magyar nyelv biz­tos ismerete. A vitába bekapcsolódott a Békés megyében élő többi nemzetiség — szlovákok, délszlávok, németek — kép­viselője is, hiszen hasonló gondok náluk is jelentkez­nek. Az is közös probléma, hogy miként lehet a család­ban beszélt tájnyelvet és az óvodában, iskolában hasz­nálatos irodalmi nyelvet összehangolni. Megegyeztek a vélemények abban, hogy képzett óvónőkre, pedagó­gusokra van szükség, vi­szont egyre kevesebben vé­geznek a főiskolákon, több esetben nyugdíjas nevelőket kell visszahívni. Örömmel tapasztalták a résztvevők, hogy az utóbbi időben meg­nőtt a vegyes házasságok száma, ami bizonyítja, hogy a nemzetiségiek nem szige­telődnek el egymástól. A nyelvvesztés veszélyét csak azoknál a családoknál érzik valósnak, ahol az apa a nemzetiségi, hiszen általá­ban ő tud kevesebbet fog­lalkozni a gyerekkel. A későbbiekben Bóka Mi- hályné, a bizottság elnöke javaslatokat terjesztett elő, Tnelyeket továbbítanak a megyei tanács elnökéhez. Ezek az anyaországokkal va­ló kapcsolattartásra, a nem­zetiségi logopédusképzésre, valamint a nemzetiségi nyelvpótlék igénylésére vo­natkoztak. Az ülés végén a testület elnöke bejelentette, hogy nemzetiségi alap létesítésére 1,5 millió forintot kaptak a megyei tanácstól, amit köz- művelődési célokra, nem­zetiségi klubok, együttesek működtetésére, nyelvművelő szaktáborok létesítésére használnak fel. Ny. L. Most aztán tényleg nem érdemes meghalni. Nem mint­ha olyan ragyogóan szép jienne az élet, de mégiscsak élet, változhat, alakulhat, talán még javul is. Egy falusi tiszteletes mesélte, hogy egyik alkalommal az utolsó ke­netét adta fel egy haldokló bácsikának. Tudták mind a ketten, nem is titkolták, hogy itt a vég. Vigasztalta a pap az öreget, béküljön meg az Ür akaratával, hiszen rövi­desen az igazságos bíró színe elé kerül, és ha nem talál- tatik könnyűnek, az örök világosság vár rá. Tudom, atyám, mennék is szívesen, hörögte a bátyó, de szerettem volna még itt a földön kivárni, hogy mi lesz a tévében a sorozat vége. Sokat ígérő vállalkozással próbálkozunk, a régi „boltot” már becsuktuk, de az új még zárva előt­tünk, ,jó lenne megérni, mivé alakul a világ. Ez is van olyan izgalmas, mint egy televíziós sorozat. Mindenféle fontos dolog, hangyabolynyüzsgés köt e sárgolyóhoz, de akire mostanság kerül sor, s el kell mennie, vnég az se biztos, hogy eltemetik tisztességgel. Újabban ugyanis a sírásók és halottszállítók szerveznek sztrájkot, komoly béremelést követelve. Ha így haladnak a dolgok, a tcinc- tetlen holtak országa leszünk. Vagy a színes papirdarab- kákkal játszadozó, jövőt rontó, szellemi óriás csecsemők hona. Portrékat nyomtatnak c papirosokra, kezdetben pénznek »íevezik, és kicsiny mérete miatt semmi liasz­I nos célra nem megfelelő. Riasztó lehetőségeink közül a „lengyel út” ebbe az irányba visz. Jelek szerint már el is indultunk rajta. Pontos menetrendje van a romlás­nak: elégedetlenség, sztrájkok, visszafogott termelés, áru­hiány, fékevesztett infláció. Ha jól emlékszem, a nyár elején a koinbájnosok kezd­ték egy kis erőfelméréssel, figyelmeztető felvonulással. Micsoda dolog, hogy nem érdemes gabonát termelni ott, ahol hajdan világhírű búzák teremtek! Vegye már észre a gazdasági vezetés, hogy a következményeiben végig nem gondolt intézkedések sora tönkreteszi a magyar fal­vakat. )De hiszen miért is vennék észre, a pünkösdi ki­rályok éppen nem az előrelátásukról híresek. Mint ahogy az állattartók csöndes sztrájkját is akkor észlelték, ami­kor ihúshiány fenyeget, s azt is a maguk észjárása sze­rint „kezelik”: elszabadítják az árakat, ami kevés porté­ka az üzletekbe jut, kerül, amibe kerül, az Ivcszi meg, aki tudja. Aki pedig egész életén át dolgozott, bízva egy le- vitézlett rendszer ígéretében, most nyugdíjasként felfor­dulhat, vagy tengődik filléres gondok szorításában. Si­I került megteremteni az ezerszer elátkozott fogyasztói társadalom tükörképét, a koplaló társadalmat. Nagy di­csőség! Sztrájkot ígértek a pedagógusok, megalázó helyzetük javítása érdekében. Tüntettek az uránbányászok, a mun­kásosztály egykori sztárjai, akikre hirtelenjében nincs szükség. Most pedig a sírásók vannak soron. S ami a leg­furcsább: azonnal előkerülnek a rejtett tartalékok, le­csillapítani a kedélyeket. Ha így haladunk, leállhat az élet az egész országban, hiszen itt mindenki rosszul fi­zetett, elégedetlen. A sokat emlegetett árreformot nem követte a bérek reformja, tisztességgel alig lehet már megélni, nem hogy gyarapodni, gondolni a jövőre. Pénz­ügyi terror fenyegetése mellett élünk, s úgy tűnik, a kö­zösségek közérzetéért felelősek csak azon törik a fejü­ket, mennyi terhet rakhatnak még alattvalóik nyakába. Elég volt! A prés alatt nyöszörgők panaszából egyre ha- tározottabbá formálódik a kiáltás: cl a kezekkel az éle­tünktől! Boldogulni szeretnénk, értelmes, serény, tisz­tességes munkánk eredményeként. Bármely csillagzat a'att lopakodók, ha nem ilyen úton vezetik a népet, nem a mi vezetőink. Nem a termelés megbénításával kíván­juk felhívni a figyelmet össznépi nyomorúságunkra, hi­szen a múlt bűnei így is az egekbe kiáltanak. Sztrájk, sztrájk, sztrájk. Jaj, csak a köztisztaság em­berei abba ne hagyják a munkát! Valami nagy szemetes­ládába kellene dobnunk sok káros kacatot: korrupciót, buta sunyiságot, elvtelen karrierizmust — néhány kor­rupt, buta, sunyi, elvtelen karrieristával együtt. Szállít­sák a derék emberek a múlt minden törmelékét, vigyék oda, ahová valók. S ha kiszellőztetjük az áporodott leve­gőjű közéletet, utána kipróbálhatjuk, tudunk-e jó mélye­ket szippantani friss hajnalokon? Pcszdül-e az élet, ér­demesnek találtatunk, hogy megszült az anyánk? Ide, e jobb sorsra érdemes országba. . ,. , __ A ndody Tibor ___________________________I H műértelmezés helye az irodalomtudományban . . . címmel háromnapos konfe­rencia volt Szegeden szeptem­ber 20-ától 22-éig. A szimpóziu­mot a Magyar Tudoományos Akadémia Irodalomtudományi Bizottsága rendezte az Országos Pedagógiai Intézettel együttmű­ködve. A helyszín nem véletle­nül volt Szeged: a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettu­dományi Karán egy immár igen rangos iskola működik, az Iro­dalmi jelentéstan kutatócsoport, dr. Bernáth Árpád docens veze­tésével. Kenyeres Zoltán, az MTA Iro­dalomtudományi Bizottságának elnöke nyitotta meg a konferen­ciát. Bevezetőjében történelmi visszapillantást tett az iroda­lomtudomány fejlődésére, szólt mai állapotáról, és kijelentette: a strukturalizmus befogadása és elterjesztése óta (’60-as évek) az irodalomtudomány most kezd igazán felzárkózni az európai színvonalhoz. Egy új, fiatal nemzedék je­lentkezett ezen a konferencián, mely a legújabb elméleti kuta­tások, irányzatok híveként és művelőjeként megkérdőjelezte az irodalomtörténet létjogosult­ságát, eredményeit és módsze­reit. Meggyőzően bizonyította a hagyományos irodalomkritika tanácstalanságát és zavarát a napjaink irodalmi alkotásaival szemben. A konferenciára kije­lölt „kötelező olvasmányok” egyébként a ’80-as évek legje­lentősebb alkotóinak müvei vol­tak, Eszterházy Péteré, Nádas Péteré, valamint Ottlik Géza és Mészöly Miklós egy-egy műve. A müértelmezés elméleti meg­közelítése mellett ugyanis a mű­értelmezés gyakorlatát is meg­vizsgálták, hiszen az elméleti kutatások legfőbb célja éppen az, hogy egy megfelelő meta- nyelv segítségével lehetővé te­gyék az irodalmi művekről való autentikus beszédet és interpre­tációt. Vagyis: tudományos ala­pokra helyezzék a műértelme­zést, és a műelemzésből kizár­janak minden irodalmon kívüli szempontot. A konferencia harmadik nap­ját az irodalomoktatás kérdé­seinek szentelték, ahol az elő­adók főként gyakorló tanárok voltak. Csak egy cím a nyolc közül: Lehetséges-e az iroda­lomról szóló ismereteinket úgy rendezni, hogy azok taníthatók legyenek? Szeptember 21-én este három­oldalú irodalmi kerekasztal volt. A meghívott írók : Eszterházy Péter és Nádas Péter. A kriti­kusok pedig a Diptychon-kötet szerzői közül a megjelentek: Bernáth Árpád, Csuhái István, Dobos István, Kocziszky Éva, Thomka Beáta és az est házi­gazdája, Radnóti Sándor. A „harmadik oldal” szép számmal jelen vólt ugyan, de végig pasz- szív maradt, valójában tehát írók és kritikusok párbeszéde jött létre csak, de az est így is érdekes és tanulságos volt. Somi Éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents