Békés Megyei Népújság, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-27 / 228. szám
idHîiUMto 1989. szeptember 27., szerda Földvári fészekrakók Kodály szellemében Tóth László: Az alap már megvan, de legalább két év kell a befejezéshez Fotó: szűcs LSszIónű Folyton a Kincskereső kis- ködmön jár a fejemben. Az a rész. amikor Gergő a Csontos Szigfrid című könyv miatt mindent hagyott elvinni a boltból, ahová inasnak adták. Csak ült a sarokban, és olvasott, olvasott ... Az utcán sétálva könnyen számba veheti az ember a könyvespavilonok sokféleségét. Ennek Békéscsabán is fellelhető alapesetei a következők : Állami: Az áruda egyben tárolókonténer is. Ilyen módon néhány könyvesbolt és kiadó — árubeszerzési és értékesítési jogot szerezve — hozza elénk legfrissebb kínálatát. Egyházi: Szerény fiatalember, kitéve a nap hevének. egy X-lábú kisszéken ül, kempingasztal előtt, amely rogyásig rakva az adventista egyház kiadványaival. Eddig csak gyülekezetben vagy házalással terjeszthették az irodalmat, mn már az utcán is. Vásárló kevés, hiszen az árak meglehetősen borsosak. A szerény fiatalember egy kevésbé szerény kollégája vörös zászlót is tűz maga mellé. Rajta felirat: Jézus visszajön. Egy a sok közül... Harmadik változat, a maszek: A körülményei nem éppen rózsásak, de választék szinte a legnagyobb — és mindig egy-két nappal az állami megjelenés előtt jár v—. Ki is írja, hogy mai ájánlat: háromféle Lawrence. ötféle Denevér + Helyesírási szabályzat. Nem írja ki, de van Bongó, képes szexújság, mesekönyv is. Erre van igény. Honnan tudja ezt? A levegőben van — mondja. Ö mindent megszerez. Hogyan? Maszekon. Többet nem hajlandó elárulni. A maga szempontjából igaza is van. Aki ilyeneket kérdez, az biztos nem komoly vevő... Manapság mindenre kevés az idő. az olvasásra meg főleg. Fáradtak is vagyunk hozzá, pénzünk sincs rá. A klasszikusok adta ideálok nem vonzzák a fiatalokatí?!). Nehéz megmutatni ezek értékeit. a videohősök szuper- fegyverei mellett. Egyik oldalon tehát ott van a sokat hajtogatott, agyonírt. elcsépelt, olvasóvá — kiművelt nemzetté — nevelés, a másikon a tömegízlés, az üzlet. Ki-ki választhat, tetszése szerint, hová, melyik oldalra áll. K. K. Fotó: Gál Edit Október 3-án délután 5 órakor tartja alakuló ülését a Magyar Kodály Társaság Békés megyei tagcsoportja Békéscsabán. Színhelye a zeneművészeti szakközépiskola Bartók-terme lesz, s utána hangverseny következik. — Milyen célból és elgondolások alapján jön létre ez a megyei jellegű társaság? — kérdem Petényi Borbálát, a belvárosi iskola pedagógusát. — Az előzményhez tartozik. hogy a Magyar Kodály Társaság tavaly ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját. mely egyben számvetés, is volt. Többet kell tenni, hogy Kodály Zoltán zenepedagógiai, zeneszerzői és népzenekutatói örökségét átmentsük az utókornak. — Ez lesz az első vidéki tagcsoport? — Nem. A Szabolcs-Szatmár megyei és a csongrádi kezdeményezést folytatjuk, mert mi, a Magyar Kodály Társaság itteni tagjai is úgy látjuk, hogy a kodályi örökség gondozásában más a feladata a fővárosnak és a vidéknek. Megyénkben — a múlt sok szép hagyománya mellett — a zenei nevelés ügye, a karvezetők képzése, a kórusmozgalom igen sok aktív és jobbító szándékú kolléga összefogását kívánná meg, hogy felzárkózhassunk a legjobbakhoz. — Kodálynak személyes ■kapcsolata is volt megyénkkel ... — Ezt számos emlék őrzi, írásos dokumentuma pedig a Visszatekintés című gyűjteményben, illetve Kodály leveleiben található. így az 1935-ben tett látogatása Békéscsabán, az Erzsébethelyi daloskörrel való kapcsolata, s a daloskor 20. évfordulóján bemutatott, új, férfikari mű, a Katonadal. — Természetes, hogy a múlt is motiválja a jelent, s az is, hogy sürgető szükség Kodály országában többet tenni például az iskolai ének-zeneoktatás érdekében. — Feltétlenül. De ehhez a társaság működése önmagában nem elég. egyéb intézményes támogatás is kell, hogy kimozduljon mostani állapotából, a visszaszorí- tottságból. Kodály a teljes embert nézte, ezért tartotta oly fontosnak az érzelmi nevelés egyik elemét, az éneklést, amit nem lehet elég korán elkezdeni. Vass Márta Társadalmi probléma, sok éve hordozzuk. Olyan téma, amiről régóta kellő súllyal és nyomatékkai szokás szólni: a lakáshelyzet. Pusztaföldvárt is, mint minden kistelepülést az elöregedés veszélye fenyegeti. A tanács — hogy a falu fiatal lakosait megtartsa, marasztalja — új területeket jelöl ki önerős lakásépítők részére. A kedvező árak, a közművesített telkek csábítják az otthonteremtőket. Pusztaföld- vári tartózkodásunk idején mi is megkerestünk három családot, akik a falusi életformát választva itt építették meg új otthonaikat. Egy hit múlva költöznek Az újfalusi részen, a Rákóczi út mindkét oldalán gomba módra szaporodnak a szebbnél szebb házak. Az egyik porta előtt Pleskó László és felesége fogad bennünket. — Egy hét múlva költözünk — mondja elégedetten a házigazda, majd leteszi a lapátot és beljebb invitál. A család leendő otthonát nem a hivalkodó stílus, inkább a praktikum és az egyszerűség jellemzi. — Nem akartunk senkit túllicitálni, olyan típusterv alapján építkeztünk, ami nekünk a legjobban tetszett — mondja Pleskóné, aki férjével együtt munka után sok hetet, hónapot dolgozott azért, hogy egy hét múlva birtokba vegye két gyermekével az új lakást. Februárban, amikor ásóval és lapáttal a kezükben elkezdték az alap ásását, még nem is gondolták, hogy októberre elkészülnek az utolsó simításokkal is. — Ment minden, mint a karikacsapás. Az anyagot még a tavasszal beszereztük, azután megkértünk egy mestert, hogy segítsen az építkezésnél, mert az asszonynyal ketten nem győztük a munkát. Hét hónap után itt az eredmény — néz körbe kicsit álmodozva a ház ura, majd a feleségére pillant, és hozzáteszi — ez most már a mi kis otthonunk . . Ultit nem vonz a városi álét Tóth Lászlóhoz a lehető legrosszabbkor kopogtatunk: etetéskor. A gazdasági udvarban „sírnak” a jószágok, mindegyik a maga jussát követeli. Még néhány vödör tápot kimér a 22 éves fiatalember, azután motorra ül és robog a telekre. Itt beszélgetünk terveiről, elképzeléseiről a házépítés kapcsán. — Volt 250 ezer forint megtakarított pénzem, ebből vettem meg az építőanyagot. A téesztől kaptam kölcsönt, és a szüleim is megtámogatták némi készpénzzel. így mertem belevágni az építkezésbe. Az alap már megvan, még legalább két év kell a befejezéshez. Az utca túloldalán egyébként a bátyám is építi a házát, szintén egyedül. Versenyben vagyunk, hogy kié lesz kész hamarabb. — Miért maradt itt a faluban? — Nem vonz a városi élet. Otthon ülő ember vagyok, csak akkor mozdulok ki, ha nagyon muszáj. -Még szórakozni sem járok. — Nagy lesz ez a ház egy embernek ... — Nem akarok én egyedül maradni — mosolyodik el a legény. — Igaz, komoly jelöltem még nincs, de időm van még bőven. II falu első panelháza A faluban nem nehéz megtalálni Oroszi Nándorék házát. Ott magasodik a fehér panelból épült lak a Jókai utcában. Amint megállunk a bejárón, törékeny alkatú, csinos fiatalasszony jön elénk, Oroszi Nándorné. Kezet nyújt, közben szabadkozik: — Hagymát pucolunk a szomszéd nénivel, nem számítottunk látogatókra. Miután eláruljuk jövetelünk célját, Marika azonnal mesélni kezd „idetelepülé- sükről”, panelházuk építésének körülményeiről. — Tizennégy évig éltünk Orosházán, két hónapja költöztünk Földvárra. Most már bánjuk, hogy nem kaptunk észbe hamarabb. Gyermekeim az úgynevezett városi kényelemben, a betonrengeteg között, az aszfalton nőttek fel, itt viszont szabadabbak lehetnek, természetesebb környezetben élhetnek. — A faluban elsőként építettek panel elemekből családi házat. Honnan jött az ötlet? — Egy újsághirdetésben olvastuk, hogy egy-két hét alatt családi alapon felépíthető ez a típusú ház. A férjemmel úgy döntöttünk, kipróbáljuk. Egy hét alatt tető alá hoztuk a mi kis fészkünket. A belső munkálatok több időt vettek igénybe, de a barátok és a gyerekek segítségével azt is megoldottuk. — A gyorsasággal együtt jár az olcsóság is? — Nem. Jelenleg 1 millió 200 ezer forintnál tartunk a költségvetésben. Csete Ilona Kicsi néni nagy szíve Könnyek között találom az alig egy napja nyugdíjas tanárnőt. Jöjjön fiam, invitál beljebb, én most már kipakolok. Le sem ülök, már hozza az újságot. Sejtem, melyik nyomdai elírást keresi az eleki emberek gondjairól szóló cikkemben, de megvárom, míg megtalálja és felolvassa az ominózus mondatot: „Ki adja vissza a falu egyetlen értelmiségi rétegének, az általános iskola demokratizálódott tantestületének hitét?" A mi tantestületünk demokratizálódott lenne? — kérdez visz- sza, s ömlik belőle a panasz. Hat óra hosszán át. Időnként fel kell állnom a székből, hogy valamiképpen enyhítsek a tényigazságok rám nehezedő szorításán. Olykor hitetlenkedve kérdezem magamtól: lehetséges, hogy mindez megtörténhetett? Ma, amikor a kontraszelekció árnyékában lámpással kell kutatni az iskolában a karizmatikus pedagógus személyiségek után, a szakmai és lelki slamposság győzedelmeskedhet? Csíki Lászlóné, született Banner Anna harminchét évet dolgozott végig szürke eminenciásként, 1957. szeptember 1. óta volt az eleki általános iskola (egy időben gimnázium is) magyartanára. Komolyabb kitüntetést sohasem kapott. A faluban majdhogynem mindenki a tanítványa volt, még igazgatója, Kerekes Gábor is. Nem magáért sír, s nem is másnak ácsolja a keresztet. Az igaz, hogy a körön kívülre került, de nyílt színvallásának egyetlen célja van csupán: elősegíteni azt, hogy azoknak, akik gyermekeinkből embert faragnak, a munkában megfáradt nevelőknek, ne félelem és reszketés közepette kelljen dolgozniuk. Erős ember. Nem mackós termete, a benne rejtőzködő tengernyi demokratikus gondolat sugallja ezt a megállapítást. Mert beszélni, bizony, most is nehéz. Azt mondják, a kérdezéshez is bátorság kell. S ő kérdez: „Az az ember, aki nem felelt meg tanárnak, osztályfőnöknek, úttöröcsapat-vezetönek, igazgatóhelyettesnek, diákotthon-vezetőnek, nagyközségi párttitkárnak, alkalmas lehet az igazgatói poszt betöltésére?” A legszörnyűbb az, mondja, sírással küszködve, hogy a szemem láttára süllyedt ilyen mélyre az iskola vezetése — kicsinyes anyagi érdek, pöffesz- kedő dilettantizmus uralja a terepet. Épp a legfontosabb hiányzik: az emberség. Ha az iskola előző, „aranykorszakot'' teremtő direktora megjelenik az intézményben, a jelenlegi vezetők úgy néznek rá, mint zsidótemplomban az utálatos képre; pedig a baráti köréhez tartozó Kicsi néni volt az, aki az 1986-os utódláskor megtörte a nagy csendet, s a tantestület nevében arra kérte az igazgatói székre pályázó volt kollégát, hogy az elődjétől megszokott emberséggel vezesse az iskolát. Kérésének nem lett foganatja. Ellentmondást nem tűrő vezetési stílus, elszigetelt, elszemélytelenedett kapcsolatok, személyeskedő rágalmazások, alapvető munkafegyelmi problémák honosodtak meg. Az elekiek mindezekről (szerencsére, vagy sajnos?) keveset tudhattak. Kicsi néninek az esti gimnázium tagozatVezetőjeként például szembe kellett néznie azzal a szokatlan helyzettel, hogy igazgatója rendszeresen nem tartja meg ott biológiaóráit. Elkeseredésében és tehetetlenségiben a tanácselnökhöz fordult, ám nem munkafegyelmi vétségként kezelték az ügyet, csak szakmai vizsgálatot kértek (figyelem, nem Kerekes Gáborral szemben!) az iskolában. A gyulai művelődési osztály munkatársai négyszemközti beszélgetést folytattak a nevelőkkel, majd tanítási órákat látogattak. Az igazgató és helyettesének munkájára nem voltak kíváncsiak (?). Az ejnye- bejnye stílusban megírt jegyzőkönyv nem tárta fel a bajok igazi j>kát, s a két főnök diadalittas és cinikus mosolyából kiolvasható volt: „Ne féljetek, most mi jövünk, elővesszük a fekete dossziét!” Annak köszönhetően, hogy a történteket eltusolták, a hatvanfős tantestület zöme ma már vitás kérdésekben nem mer nyíltan fogalmazni. Igazából nem változott semmi — a lébecolók, a dolgozni nem akarók örülhettek. Persze, valami azért mégis történt. Csíki Lászlónénak úgy kellett elmennie az iskolából, hogy még egy forró kézszorítást sem kapott a „vezérkartól”. Sem a tanévzáró értekezleten, sem a tanévnyitón nem esett szó arról, hogy valaki elmegy. Valaki, akinek a véleményére évtizedeken át kíváncsi volt szinte mindenki, s akitől — ha valamilyen ügyben állást kellett foglalni — először kérdezték: „Mondd, Kicsi, te ezt hogyan gondolod?” Fizetésemelés? Ünnepélyes búcsúztatás? Anyagi járandóságát főnökének kényszerű megkerülésével kaphatta meg, s többé nem taníthat már az általa annyira szeretett iskolában. Az ellene a vád, hogy aláírásokat gyűjt igazgatója ellen. Kicsi, ne hülyéskedj, vedd már át a magyart a hetedik osztályban, szeretném, ha jó kezekben lenne a lányom — kérte Kerekes Gábor néhány évvel ezelőtt. Pedig soha egyetlen tanítási óráját sem látta. Mindig is félt tőle. Nem nehéz kitalálni, miért. Nincs mit írjon, kedvesem? — néz rám könnyeit törölget- ve. Fel szeretnék ugrani a székemről, hogy úgy bizonygassam: ez nem lehet igaz, mindent rosszul hallottam, és... ha mégis, akkor..., de nem megy. Arra gondolok: lehetséges az, hogy a kisebb helyeken ugyanazok ülnek a hatalmi kulcs- pozíciókban, akik a tényleges döntési jogkört eddig is gyakorolták; az iskolák élén sem történt érdemi változás? Nem lehet megállítani az erkölcsi állapotok további romlásának, a tudás leértékelődésének folyamatát? Nincsenek illúzióim. Tudom, hogy kevés az iskola, hol szent áhítattal figyelik a tanár magyarázatát, kevés a hiteles tanító. Mégis, vagy talán éppen ezért, azt mondom; szabadulnunk kell a damaszkuszi útjainkon hirtelen megvilágosodott Paulusainktól, a saját pecsenyéjüket sütögető emberektől, mert a tudás és a hivatásszeretet egyedül nem hitelesítheti a pedagógus személyiségét. Több emberi méltósággal kell felruházni, nagyobb teret kell adni az értelmiség ezen, a társadalmi jövő szempontjából legfontosabb rétegének. Ne higgye senki, hogy „a fényes szelek" nemzedékéhez tartozó nyugdíjas tanárnőből megkeseredett ember lett. Ha újra születne, akkor is pedagógus lenne. Csak amellett áll ki, hogy hagyni kell munkálni a tisztességet és emberséget. Most éppen a búcsúztatását szervezi(k), mert a házuk már kicsinek bizonyulna a tantestület befogadásához. Kicsi néni nagy szíve utoljára még egybegyűjti a hitükben megmarad- takat. „Kell is, hogy szakadás legyen körötökben, mert a megbízhatók csak így tűnnek ki közületek” — írta Pál apostol, az egykor volt Saul. Kicsi néni Elekről már leadta a vészjelzést. A többi rajtunk múlik. Ezt a munkát senki sem végzi el helvettünk. „. ... ,. Danyi Laszlo Séta a könyvespavilonok m mm mm m m kozott
