Békés Megyei Népújság, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-16 / 219. szám

1989. szeptember 16., szombat Nem volt sem adás, sem vétel Stratégia, oh! Born és Mlinár, aki táncverseket, -novellákat és -regényeket akar írni... Fotó : Gál Edit Meséli egy ismerősöm, hogy elképesztő érdeklődést ta­pasztalt a napokban Gyulán, a múzeum Dürer termében, ahol Galambos Tamás festőművész kiállítását nyitották meg. Voltak vagy öten. S ha ez költői túlzás, akkor tízen. Érthetetlen. A jegyzetíróban kavarognak a hajdani ki­állítások, amikor búcsújáróként özönlött a nép éppen ide, a Dürer terembe is, most pedig, pár napja; öten, esetleg tízen. Pedig Galambos Tamás jó festő, képeinek tárgya-sugallata meg éppen mostanáig korszerűsödik: nagyrészt bibliai és mitikus témákat vonultat fel, és azok a képei is ámulatba ejtenek, amelyeken a természet motívumait „írja át” mindvégig közérthető, kvalitásos biztonsággal, tehetséggel. És öt ember. Illetve tíz. Következhetnének itt az újke­letű közhelyek arról, hogy az embereknek nincs idejük”, hogy „fáradtak”, hogy „agyonnyomja a munka után ma­radó szellemi erőinket a politika”, vagy egyszerűen kö­rön (köbeinken) kívülre kerültek a művészetetk, az ér­zelmes pillanatok, a gondolatokat termő csend utáni vágy, a művészetek hihánya. Mind, ha igaz, tragikus állapot Sejtem közben, hogy igaz. De sejtem azt is, hogy legin­kább a felszínes, a kapkodó, a jelenidejű, tehát a közvet­len érdektöltésű időszakokban vetődik félre, távolra az emberi lélektől az a plusz, amit úgy hívnak: művészet, ami nélkül lehet ugyan élni, csak éppen nem érdemes. Persze, akik így élnek, azoknak fel sem merül az érde­mes, vagy a nem érdemes alternatívája, azok élnek bele a nagyvilágba, és egészen mást mondanak ma, mint teg­nap, és holnap is egészen mást fognak mondani. Hogy ezt a politikai „elit” egyesei is megteszik? így igaz! De azt azért nem mondhatnám, hogy a „kettesei”, a „hármasai” és így tovább, ugyanúgy megteszik. Csak „egyesek” vi­selkedése és kaméleon-természete a szembetűnő, mert meghökken tőle az ember, és körülnéz: „miért vesznek kreténre ezúttal is?” Mint ahogy attól is meghökkenünk páran, hogy Ga­lambos Tamás festőművész gyulai kiállítására a Dürer teremben öten, illetve tízen voltak kíváncsiak, ennek is kétharmada nyilván olyasféle protokoll volt, hogy vala­ki eljött „hivatalból”, de hajthatatlan vágyból hányán? Hogy rossz forma ma a megnyitó? Hogy majd jönnek, amíg nyitva lesz? Azt hiszem, mindez inkább önáltatás és fájdalmas, szomorú okkeresés. Kell-e nekünk egyáltalán a kultúra? A művészet? Tes­sék odapillantani, mit árulnak az alkalmi könyvárusok, és mit vesznek ebből az emberek; tessék elolvasni a haj­dan nagy és jó hírű mozik műsorát, csak a vér csorog azokból, és messzire hallatszik róluk a halálhörgés! Ezek szerint már Jókai sem kell? Pedig (emlékezzünk csak bi­zonyos időkre!) nem volt olyan könyvtáros, aki ne sze­rette volna letagadni, hogy olvasóinak zöme Jókait, Mik- száthot, Gárdonyit olvas! Ezek szerint csúfos bukás len­ne ma újra vetíteni a Szegénylegényeket, vagy a Kőszí­vű ember fiait? Kérem, kapaszkodjanak meg: csúfos bu­kás lenne. Akkor hát mi a teendő? Feladni a kétségtelen értékek pozícióit? Feladni (meggyőződésünk ellenére) mindazt, amitől emberebb lesz az ember, és talán magyarabb is? Feladni a féltők által a stratégia szintjére emelt, nem­csak szavakban elsütögetett, talán egyetlen lehetséges utat a jövőbe? Űjféle misszionáriusok kerestetnek! Szegények, hűsége­sek és fáradhatatlanok. Borzasztó követelmény, mind. Sass Ervin Magyar és csehszlovák történészek tanácskoznak Ha Balassi, akkor Born Miklós. Igen. Negyven esz­tendeig Born Miklós művé­szeti vezetése fémjelezte a békéscsabai néptáncegyüttes munkáját. És most — talán nem túlzás, ha így fogalma­zunk —, sorsdöntő fordulat állt be az együttes életében. Jelképes átadás. A művészeti vezető az elmúlt hét elejé­től Mlinár Pál. Hinné az ember, nagy a forrongás, mindenki izga­tott: hogyan tovább? Am, ahogy e sajátos „adásvétel” főszereplőitől megtudtuk, a kedélyek a lehető legnyu- godtabbak. .. „A tánc a fiatalság művészete” — Négy évtizede. 1949-ben csináltam az első koreográ­fiát» egy kétrészes táncfü- zért, „Viharsarki táncok” címmel. Ezzel a tánccal tűn­tünk fel a pesti VIT-en. — így kezdődött, s ma már bátran mondhatjuk: nemzet­közi hírű együttest ad át utódjának . . . — Nem forradalmi válto­zásról van szó, csak egy át­meneti időszakról, a gyulai néptáncegyüttest is én vezet­tem. aztán mikor az új mű­vészeti vezetőnek átadtam a csoportot, bizony nem ment zökenőmentesen a „meleg- csákányváltás”. Nos. e pél­dán okulva, most másfél éves átmeneti időszak követ­kezik a Balassi életében. Ez azt jelenti, hogv a meglevő műsort én viszem tovább (heti egy próbával), fellépé­seket vállalunk továbbra is. Mlinár Pál pedig elkezdi a maga munkájának alapozá­sát. Más iskola, más alkotó- művész: átformálja a tánco­sokat. új műsor felépítését kezdi meg . . . — Más iskola? Ha jól tu­dom, Mlinár Pál valamikor a Balassi néptáncegyüttes tagja volt? — így van. aztán Salgótar­jánban hozott létre együt­test. mely ott-tartózkodása alatt szép eredményeket ért el. De értem a kérdést.. . Igaz. az én növendékem volt valamikor. Ezért sok min­dent alkalmaz abból, amit nálam tanult. Ám természe­tesen más egyéniségről van szó. más emberről és más' korosztályról. Minden alko­tóművész törekszik arra. hogy a saját egyéni arcula­tát ki tudja alakítani. És ez nem baj. Sőt. .. — Akkor hát ö a megfe­lelő ember? — Egész életem erre az együttesre áldoztam, nem Sikerkönyvek II múlt nélkül nincs jelen A munkában, az egész na­pi hajszában elfáradt ember olyan olvasmányra vágyódik, amely pihenteti, kikapcsoló­dást. könnyed szórakoztatást nyújt számára. Nincs ebben semmi különös, vagy szé- gvellnivaló. inkább nagyon is érthető az igény. Sőt, ki­fejezetten tiszteletre méltó az. akinek még este van annyi ereje, kedve, hogy könyvet vegyen a kezébe — mondjuk a megérdemelt al­vás, a „kényelmesebb” tele­víziózás helvett, esetleg még a napi sajtó után. Érdekes megfigyelni, hogy a múltat feltáró, a sokáig el­hallgatott. titkolt borzalma­kat. bűnöket kíméetenül le- lenlező, tehát kellemesnek, andalítónak egv cseppet sem nevezhető irodalom iránt ugyancsak nő az érdeklődés. A magyarázat erre nyilván valahol ott rejlik, hogy a zűrzavaros, gondokkal, kér­désekkel teli jelenben példá­kat, párhuzamokat, válaszo­kat. kapaszkodókat keres­sünk. Akár a múltban, mert a történelmi tanulságok már csoda hát, ha próbáltam olyan valakit keresni, aki hozzám hasonló, aki ugyan­csak a néptáncmozgalomra tette fel életét, s aki ezt a békéscsabai csoportot nem ugródeszkának használja. — Nem lesz könnyű dolga Mlinár Pálnak, hiszen nehéz időszakban veszi át az együt­tes vezetését . . . — Ügy nem lehet tovább dolgozni, mint eddig, hiszen fenntartóink minden fillért megnéznek, melyet kiadnak. Én már öreg vagyok a létért való harcot újrakezdeni. Utó­dom fiatal, ő ezt át tudja vállalni. Azt persze nem mondom, hogy nem vagyok szomorú azért, hogy negyven év után ilyen légkör alakult ki az együttes körül: hogy ennyire nem számít semmit az eddigi munka, az eddigi sikerek. — Kíván-e útravalót hagy­ni az új művészeti vezető­nek? — Amit adhattam, úgy hiszem, megadtam akkor, mikor itt, ebben a próbate­remben együtt dolgoztunk, én a mester, s ő a tanítvány. Ha kérdez, ha kér valamit, természetesen szívesen vála­szolok és segítek. A magam harcát én már megvívtam, az ő dolga, hogy az együttes hagyományaiból mit őriz meg. s mit vet el. A tánc az élő test művészete, az adott pillanatban születik, átmen­teni az utókorra roppant ne­héz. — Az országos szólótánc­fesztivált kilenc alkalommal Ön szervezte. Mi lesz e ren­dezvény további sorsa? — A tizediket én utoljára. Mlinár Pál először rendezi. Ennyi az egész. — Nehéz a búcsú? — Még igazán fel sem fog­tam a történteket. Annak idején az aktív tánctól is oly sokszor segítettek. Am az is gyakran előfordul, hogy nem veszik — nem vesszük — elég komolyan azokat a figyelmeztetéseket, jó taná­csokat. A szépirodalmi példák mindig megzízhatóak — je­lentős művészi alkotások esetében, természetesen. Ta­lán azért, mert a nagy köl­tők, írók általában hama­rabb mondják ki az igazat, mint ahogyan azt a valódi körülmények megengedik — a politikusoknak, a tudósok­többször elbúcsúztam. A bé­késcsabai közönségtől, aztán a szakmától, aztán a külföl­di közönségtől... Fájdalmas időszak volt. de túléltem. Most egy ideig még heti egy próbát tartok, aztán... A tánc a fiatalság művészete. S hogy mégse szakadjak el teljesen a mozgalomtól: az amatőr néptáncszövetség me­gyei ügyvezető titkári teen­dőit továbbra is ellátom. „Akkor elmegyek építőipari segédmunkásnak” — Nemrég kezembe ke­rült a Tarjáni Tükör című hetilap. Abban Mlinár Pált a népi tánc nógrádi sikerko­vácsának nevezték. Ilyen eredményes volt az ott töl­tött tíz esztendő? — Hogy csak néhány pél­dát mondjak: a szolnoki al­földi néptáncfesztiválon megnyertük a Magyar Nép­művészetért elnevezésű 20 ezer forintos különdíjat. Kétszer lettünk kiválóak, szerveztünk néptánciskolát, népzenei oktatást, arról nem beszélve, hogy egy teljesen önálló táncházunk is. volt, ahol méltó helyet biztosított a város az együttesnek. — És a készt otthagyva, mégis Békéscsabára jött? — Hazajöttem, s ez nem mindegy. Ebből, azt hiszem, kiderül, családi indíttatása is van a dolognak, hiszen fele­ségem — aki munkatársam egyben —, és én is békés­csabaiak vagyunk. Ám ez önmagában még nem lett volna elég. Érzelmi szálak fűznek, volt tánccsoportom­hoz, a Balassihoz. Ezért vál­lalkoztam e váltásra. — Mik az első tapaszta­latai? nak, az újságíróknak. Meg aztán ezek a művek elsősor­ban rólunk szólnak — az emberről —, s csak azon ke­resztül a helyzetről, az ese­ményekről, a tényekről, az összefüggésekről. Alekszandr Szolzsenyicin regénye, Az Ivan Gyenyiszo- vics egy napja nem most je­lent meg először magyarul, 1963-ban már kiadta az Eu­rópa Könyvkiadó. Lukács György írta róla: „A múlt feltárása nélkül nem tárható fel a jelen. Szolzsenyicin műve, az Ivan Gyenviszovics egy napja jelentős előjátéka annak, hogy az irodalom új­ból önmagára találjon a szocialista jelenben. (...) Szolzsenyicin tette abban rejlik, hogy egy tetszés sze­rinti tábor eseménytelen napját irodalmilag a még le nem győzött, íróilag még nem ábrázolt múlt szimbó­lumává tette Noha maga a tábor a sztálini korszak leg­szélsőségesebb kiéleződése. Szolzsenyicin szürkére mű­vészien szürkével festett részletét a sztálini hétközna­pok jelképévé emelte. Ez ép­pen a költői kérdésfelvetés miatt sikerült neki: milyen körülményeket támasztott az a kor az emberekkel szem­ben? Ki védte meg emberi lényét? Ki mentette meg emberi méltóságát és integ­— Nem lesz könnyű dol­gom. Máris nem egy kérdés­ben meg kell vívnom a ma­gam harcát. Főnököm azt mondta egyszer, hogy én csak foglalkozzak a süte­ménnyel, a tepsivel majd ő törődik. (Itt az adminisztra­tív és természetesen nem a művészeti kérdésekről van szó.) Csakhogy nekem nem mindegy, hogy milyen tep­siben sütöm meg azt a süte­ményt ... Szeretnék terüle­temen teljes önállóságot él­vezni. Mert egyelőre jószán­dékkal ugyan, de hátráltat­ják a munkámat, s így a művészeti kérdések is csor­bát szenvednek. Salgótarján­ban rendelkezésemre bocsá­tottak egy összeget (nem kis összeget), s rámbíztak min­dent. Persze ott is meg kellett küzdenem ezért az önállóságért.. . — Milyen elképzelésekkel vette át az együttest? — Szeretném egységes egésszé összegyúrni a nép­tánciskolát, a Rábai úttörő­együttest, az ifjúsági együt­test — mert szeretnék ilyet is létrehozni — és a Balas­sit. A tízegynéhány év alatt a táncosok anyanyelvi szin­ten ismerik majd tánchagyo­mányainkat. Ezért fontos, hogy óraadó tanárként a néptánciskolában is, a Rá­baiban is tanítsak ... — Ez merőben más, mint az eddigi gyakorlat? — A technikai képzés pél­dául más, de célja ugyanaz, jó tartású, szépen mozgó testet képezünk. A szakmai anyagról annyit, hogy én akadémiai és saját gyűjtése­im alapján anyanyelvi szin­ten tanítom me’ a táncokat, és abból együtt „írunk” majd verseket, • novellákat, regé­nyeket. Mindezt a tánc nyel­vén. — Akkor hát kezdődhet a munka? — Szeretnék tavasszal a zalaegerszegi kamaratánc- fesztiválon bemutatkozni a Balassival. Ez a legközelebbi célkitűzés. Aztán jönnek a táncházak is (magyar és balkáni táncokkal). Sajnosa feleségem egy időre nem lehet mellettem, hiszen a napokban született meg a harmadik gyermekünk, vele van elfoglalva. — Ügy tűnik, jó mene­dzsere lesz az együttesnek... — Ezt a szakmát is meg­tanultam Salgótarjánban. El­határoztam — ezt akár írja bele ebbe a beszélgetésbe! — ha három év múlva nem lesz a Balassinak önálló épülete, akkor elmegyek építőipari segédmunkásnak. — Mit mondhatok ezt hall­va? Reméljük, erre nem ke­rül sor! Nagy Ágnes ritását? Ki — és miként — állt helyt? Ki őrizte meg em­beri szubsztanciáját? Hol görbült, hol tört el, hol sem­misült meg? Mivel Szolzse­nyicin rigorózusan a köz­vetlen tábori életre szorítko­zott, a kérdést egyidejűleg tudta egészen általánosan és egészen konkrétan feltenni. (...) . Szolzsenyicin elbeszé­lése véleményünk szerint mérföldkövet jelent majd a jövő felé vezető úton.” Az író ezzel a könyvével világhírű lett, de későbbi művei (Az első körben. A rákpavilon, a Gulag-sziget- csoport) már nem jelenhet­tek meg hazájában. 1973-ban kiutasították a Szovjetunió­ból és megfosztották állam- polgárságától. 1976 óta az Amerikai Egvesült Államok­ban él családjával. De a világ változik: a No- vii Mír című szovjet irodal­mi folvóirat hamarosan köz­li a Gulag-szigetcsoportot, s a regénv megjelenik könw- alakban is. A Szoviet Író­szövetség pedig érvénytele­nítette korábbi döntését, mely szerint az írót „szocia­lista-ellenes magatartása mi­att” kizárta soraiból, vala­mint kérte a Legfelsőbb Ta­nácsot, hogy adják vissza Szolzsenyicinnek a szovjet állampolgárságot. N. K. A Magyar—Csehszlovák Történész Vegyes Bizottság 20. ülésszakát Békéscsabán tartják szeptember 18—21-ig. A két ország akadémiáinak kiküldött bizottságai minden második évben tanácskoz­nak. Ezúttal kilenc tagú csehszlovák delegáció érke­zik hozzánk; hazánkat tizen­öten képviselik, és a kül­döttségeken kívül további szakértők, tolmácsok és meg­hívott előadók vesznek részt a négynapos programon. A hétfő délutáni zárt ülés témája a helységnevek hasz­nálata, nemzetiségi települé­sek esetében a kétnyelvű megjelölés, amiről már két évvel ezelőtt Olomoncban is tárgyaltak. Kedden délelőtt a Békés Megyei Könyvtár­ban rendeznek vitát a ma­gyarországi és a csehszlová­kiai tankönyvekről. Délután a békéscsabai szlovák gim­náziumban lesz beszélgetés a hazánkban élő szlovákság történelméről és jelenkori helyzetéről. Ennek a tanács­kozásnak társrendezői a Ma­gyarországi Szlovákok De­mokratikus Szövetsége, a TIT Országos Nemzetiségi Tanácsa és megyei. szerve­zete, a szegedf Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Szlovák Tanszéke, valamint az ott­hont adó gimnázium. A szerdai szimpózium té­mája a városfejlődés nem­zeteink történelmében, hely­színe a békéscsabai Munká­csy Mihály Múzeum díszter­me. Dr. Becsei József me­gyei általános tanácselinök- helyettes mond megnyitót, majd előadások következnek. Richard Marsina a szlová­kiai városok feudalizmuskori történetének kutatásáról, Granasztói György a dunai térség 16—18. századi ur­banizációjáról, Bácskai Vera a 19. századi magyar város és vidék összefüggéseiről tart előadást. Pavel Belina a felvilágosult abszolutizmus cseh városairól, Viliam Ci~ caj a szlovák városok feu­dalizmusból a kapitalizmus­ba való átmenetéről beszéL A délutáni előadók Vörös Károly, Szabó Ferenc, Ja­roslav Lánik, Szarka László és Tímár Lajos. A témák többek között a dualizmus- kori nagyvárosok, Békéscsa­ba és Szarvas 19. századi fej­lődése. urbanizáció 1914 előtt, illetve a két világhá­ború között. A zárónapon, csütörtökön megyénkkel ismerkedhetnek a tanácskozás résztvevői, el­látogatnak a tótkomlósi Koppány-gyűjteménybe és a Viharsarok Termelőszövetke­zet tanyamúzeumába, majd Mezőhegyesre. Az ülésszak jegyzőkönyv aláírásával zá­rul. N. K.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents